Harminchatodik fejezet

 

 

 

Fitch leszegte a fejét, így csak Spink Mester lábait láthatta, amint az végigsétált a padok között, és csizmái lassú egyenletes kopp, kopp, koppal hangsúlyozták mondanivalóját. A teremben néhányan, főként idősebb asszonyok, hangosan szipogva igyekeztek sírásukon úrrá lenni.

Fitch nem hibáztatta őket. A vezeklő gyűléseken néha még ő is sírva fakadt. De ezekre a leckékre szükség volt. Meg kellet tanulni őket, ha úrrá akartak lenni gonosz haken természetükön. Ezt Fitch meg is értette, de attól még nem lett neki könnyebb.

Mikor Spink Mester leckéztette őket, Fitch szívesebben nézett a padlóra, mintsem hogy tekintete a Mester pillantásával találkozzon. Szemébe nézni egy anderitának, amikor az arról beszél, milyen kegyetlen rémtetteket követtek el Fitch haken ősei az ő anderita őseivel szemben, súlyos és szégyenteljes tiszteletlenség lett volna.

– És így esett – mondta éppen Spink Mester –, hogy a haken horda véletlenül rátalált a szegény földművesek falujára. A férfiak, családjaikért érzett őrült aggodalmukban összegyűltek a környező falvakból és tanyákról jött többi egyszerű anderita férfival együtt, és közösen imádkoztak a Teremtőhöz, hogy együttes erőfeszítésük a vérszomjas megszállók elrettentésére eredményes legyen.

Kétségbeesésükben szinte minden élelmiszerüket és állataikat hátrahagyták békeáldozatul a hakenek számára. Követeket küldtek az ellenséghez, hogy felajánlják az áldozatot és megmagyarázzák, hogy az anderiták nem akarnak vérontást, de ezek közül a bátor követek közül egy sem tért vissza.

Egyszerű tervük volt ezeknek az egyszerű embereknek: felmennek egy közeli domb tetejére, és fegyvereiket a fejük fölött lengetve erődemonstrációt tartanak. Nem azért, hogy harcra ingereljék, hanem hogy a falu elkerülésére ösztönözzék a hakeneket. Ezek az emberek földművesek voltak, nem harcosok, és fegyvereik közönséges földművelő eszközök voltak. Nem harcolni akartak: békét szerettek volna.

Köztük voltak azok az emberek, akikről már korábban is tanultatok, akikről már beszéltem nektek: Shelby, Willan, Camden, Edgar, Newton, Kenway és mind a többiek is. Mindazok a jólelkű, egyszerű emberek, akikről az elmúlt hetekben meséltem nektek, akiknek megismerhettétek a történetét, vágyaikat, reményeiket, szerelmeiket, egyszerű és tisztességes álmaikat. Mind ott voltak fenn a dombtetőn, és abban bíztak, rávehetik a kegyetlen, vadállatias hakeneket, hogy harc nélkül vonuljanak tovább. Ott lengették a fegyvereiket – fejszéiket, kapáikat, sarlóikat, vasvilláikat, cséphadaróikat – a fejük felett, abban bízva, hogy így megoltalmazhatják asszonyaikat és gyermekeiket, akik szintén velük tartottak a dombra.

Kopp, kopp, kopp kopogott Spink Mester csizmája sarka közben a padlón, ahogy Fitchhez közeledett.

– A haken sereg úgy döntött, nem vonul tovább, ehelyett, röhögések és csúfolódó, gúnyos huhogások közepette ezek ellen a nyájas, kedves anderita emberek ellen fordították rettenetes Birodalmi Strázsáikat.

A hallgatóság sorai közül döbbent sóhajtások hallatszottak a lányok irányából. Voltak, akik hangosan felzokogtak. Fitch maga is valami görcsös szorítást érzett a gyomrában, és mintha gombóc lett volna a torkában. Neki is szipognia kellett egy kicsit, amint elképzelte azoknak az ártatlanoknak a szörnyűséges halálát. Azok a dombon hadonászó emberek mind jó ismerősökké váltak mostanára. Tudta már a szüleik nevét, a feleségük nevét, a gyermekeikét.

– És amíg a gyilkos haken gazemberek ott álltak cifra egyenruháikban és röhögtek – Fitch szeme sarkából látta, hogy a csizmák megállnak mellette –, a Birodalmi Strázsák kegyetlen, pusztító hangja feldübörgött, és az ártatlan férfiak csontjairól foszladozni kezdett a hús.

Fitch tarkóját szinte égette Spink Mester sötét tekintete, miközben körös-körül férfiak és asszonyok szipogása, elcsukló, gyászos zokogása hangzott fel.

– A szegény, szerencsétlen anderita parasztemberek sikolya az égig hatolt. Ez volt az utolsó hang, amit életükben kiadhattak. Testük szétolvadt, szertefoszlott a jólöltözött, gúnyolódó, vigyorgó haken banda rémséges fegyvereinek, a Birodalmi Strázsáknak a rettenetes hatására.

Az idősebb asszonyok hangos sikoltozásba kezdtek a rémségek hallatán. Spink Mester ott állt, Fitch fölé tornyosulva. Fitch ebben a pillanatban sokkal kevésbé volt büszke új futáregyenruhájára, mint korábban, amikor a vezeklő gyűlés többi résztvevői meglepetten összesúgtak a háta mögött, ahogy besétált a terembe és elfoglalta a szokásos helyét az egyik pad szélén a középső folyosó mellett.

– Látom, Fitch, neked is szép új egyenruhád van – szólalt meg most Spink Mester olyan hangon, amitől Fitch ereiben a vér is megfagyott. Tudta, a Mester arra vár, hogy válaszoljon valamit.

– Igen, uram. Bár én csak egy hitvány haken kukta voltam, Campbell Mester volt olyan nagylelkű, és futárként alkalmazott engem. Azt akarja, hogy ezt az egyenruhát viseljem, hogy minden haken láthassa, az anderiták segítségével többre is képesek lehetünk, mint a magunk erejéből. Azt is megkívánja, hogy a futárainak az öltözéke is tükrözze az irodája jelentőségét, és annak a fontosságát, hogy az ő futárai terjesztik szerte az országban a Kultúra Minisztere tevékenységének jó hírét, amit a népünk érdekében végez.

Spink Mester olyan erősen ütötte pofon Fitchet, hogy a fiú kiesett a padból.

– Hogy mersz visszaszájalni nekem? Nem érdekelnek az alattomos haken kifogásaid!

– Bocsánat, uram! – Fitch okosabb volt annál, mintsem megpróbált volna négykézlábról talpra állni.

– A hakeneknél mindig készen áll a magyarázkodás a bűneikre és gyűlölködésükre. Te ugyanolyan örömmel és hiúsággal viseled a cifra egyenruhádat, mint azok a kegyetlen gyilkos haken hadurak, és még meg is próbálod elhitetni velem az ellenkezőjét.

Mi, anderiták a mai napig szenvedünk a szüntelen haken gyűlölködés fájdalmas terhe alatt. Minden ránk vetett haken pillantásban tisztán látható ez a gyűlölet. Sohasem szabadulhatunk meg ettől. Mindig is lesznek hakenek, akik egyenruhába bújnak, hogy ezzel is emlékeztessenek bennünket szörnyűséges haduraikra.

Te csak az undorító haken természetedet bizonyítod azzal is, hogy megpróbálod itt nekem mentegetni a megbocsáthatatlant – az öntelt nyegleségedet, az egyenruhád iránt és a saját magad iránt érzett fennhéjázó büszkélkedésedet. Te is haken hadúr szeretnél lenni, mint ti mindnyájan. Nekünk, anderitáknak nap, mint nap el kell szenvednünk az ilyesfajta haken erőszakot.

– Bocsáss meg nekem, Spink Mester! Hibáztam. Büszke voltam az egyenruhámra. Hagytam, hogy bűnös haken természetem eluralkodjon rajtam.

Spink Mester megvetően felmordult, de aztán folytatta az oktatást. Fitch megkönnyebbülten sóhajtott, hogy ennyivel megúszta. Tudta, hogy több büntetést érdemelt volna.

– Hogy a férfiakat mind megölték, a falu asszonyai és a gyermekek védtelenek maradtak.

A csizmák kopp, kopp, kopogtak, ahogy a Mester újra elindult a padsorok között, amelyeken haken hallgatósága foglalt helyet. Fitch csak azután mert feltápászkodni, és újra elfoglalni a helyét a padon, hogy a Mester otthagyta. A füle olyan szörnyen csengett, mint amikor Beatától kapta azt a pofont. Spink Mester szavait is csak ezen a csengésen keresztül hallotta.

– A támadók nem is lettek volna hakenek, ha nem úgy határoznak, hogy lerohanják a falut és bűnös vágyaiknak engedve jól elszórakoznak.

– Neee! – sikoltott fel egy asszony a hátsó sorok egyikében, aztán hangja zokogásba fulladt.

Spink Mester háta mögött összefogott kezekkel zavartalanul sétált tovább, figyelembe sem véve a kis közjátékot. Előadásait nemritkán szakította meg efféle érzelemkitörés.

– A hakenek lakomázni akartak, bevonultak hát a faluba. Éppen sült húsra támadt gusztusuk.

A hallgatóság térdre hullott, reszketve félelmében azoknak a szegény szerencsétlen embereknek a sorsa miatt, akiket az utóbbi hetek előadásaiból olyan közelről megismerhettek. A padlón súrlódó hangot adtak a hátralökött padok lábai, ahogy sorra mindenki letérdelt. Fitch is csatlakozott a többiekhez.

– Igen ám, de ahogy tudjátok, ez csak egy kis falu volt. Miután a hakenek lemészárolták az állatokat, rájöttek, hogy nem lesz elég a hús. Mivelhogy hakenek voltak, hamar meg is találták a megoldást.

Összefogdosták a gyermekeket.

Fitch semmit sem kívánhatott volna jobban, mint hogy érjen már végre véget az óra. Nem volt biztos benne, mennyit lesz még képes végighallgatni, elviselni. Szemmel láthatóan az asszonyok egy része is ugyanígy érzett. Arcra borultak a padlón, és görcsösen összekulcsolt kezekkel könyörögtek a jó szellemekhez, hogy óvják meg azoknak a szerencsétlen, ártatlan, lemészárolt anderita gyermekeknek a lelkét.

– Mind ismeritek ezeket a gyerekeket. Tudjátok a neveiket. Most körbe fogok menni a teremben, és mindenki mondani fog egy nevet azok közül, amelyeket megismertetek, nehogy valaha is elfeledkezzetek ezekről a szörnyű szenvedések között bevégeztetett fiatal, ártatlan életekről. Mindenki mondjon egy-egy nevet, azoknak a kisfiúknak és kislányoknak a neveit, akiket nyársra húzva elevenen sütöttek meg abban a faluban az anyjuk szeme láttára.

Spink Mester az utolsó sorral kezdte. Mindenki, akire sorban rámutatott, kimondta valamelyik gyerek nevét. A legtöbben azt is mindjárt hozzátették, hogy a jó szellemek őrizzék a lelkét. Mielőtt a Mester útjára engedte volna a vezeklő gyűlés résztvevőit, még végig kellett hallgatniuk az elevenen elégettetés rémségeit, a fájdalmat, hogy hogyan sikoltoztak a szerencsétlen gyermekek, és hogy milyen soká tartott, mire végre meghaltak. Hogy milyen soká tartott, mire kis testük jó ízletesre átsült.

A történet olyan rettenetes és gonosz volt, hogy közben egyszer, egy egészen rövidke pillanatra Fitchnek még az is eszébe jutott, hátha nem is egészen így történt. Alig tudta elképzelni, hogy bárki még az állatias, gonosz haken hadurak is képesek lehetnének ilyen rémségek elkövetésére.

De végül is Spink Mester anderita volt! Ő nem hazudna nekik. Nem hazudna valami olyan fontos dologban, mint a történelem.

– Mivel már későre jár – mondta Spink Mester, miután mindenkinek mondania kellett egy gyermeknevet – a következő gyűlésre hagyjuk annak a történetét, mit műveltek a haken megszállók az asszonyokkal. Lehet, hogy a gyerekek voltak a szerencsésebbek, hogy nem kellett végignézniük, miféle fajtalanságokra használták anyjukat azok a hakenek.

Amikor végre elengedték őket, Fitch a többieket megelőzve törtetett kifelé az ajtón, boldogan, hogy végre megszabadult egy időre a vezeklő órák leckéitől. Talán még soha nem örült ennyire a friss, hűvös levegőnek. Szinte betegnek és lázasnak érezte magát, ahogy azoknak a gyerekeknek a szörnyű halála kísértett az elméjében. A kinti hideg szellő kellemesen simogatta az arcát. Mélyen beszívta tüdejébe a hűs, megtisztító levegőt.

Egy karcsú juharfának támaszkodva állt meg az út mellett, és várta, hogy remegő lábaiba visszatérjen az erő. Az ajtón Beata lépett ki. Fitch hirtelen kihúzta magát. Az ajtón kiáramló fény elegendő volt hozzá, hogy Beata könnyen megláthassa őt – megláthassa új futáregyenruhájában. Fitch remélte, hogy Beata vonzóbbnak fogja találni az egyenruháját, mint Spink Mester.

– Jó estét, Beata!

A lány megállt. Végigmérte Fitchet, szemügyre vette az öltözékét.

– Fitch.

– Remekül nézel ki ma este, Beata.

– Úgy nézek ki, mint bármikor máskor. – Beata csípőre tette a kezét. – De te, látom, beleszerettél magadba a csicsás egyenruhádban.

Fitch hirtelen úgy érezte, képtelen megszólalni, vagy akár értelmesen gondolkodni. Neki mindig tetszett a futárok egyenruhája, és azt hitte, Beatának is tetszeni fog. Remélte, hogy a lány majd rámosolyog, vagy ilyesmi. Ehelyett csak haragos pillantást kapott. Most már azt kívánta mindennél jobban, bárcsak egyenesen hazament volna, ácsorgás nélkül.

– Dalton Mester állást ajánlott fel nekem…

– És, gondolom, alig várod már a következő vezeklőgyűlést, hogy meghallhasd, mit műveltek azok a haken vadállatok a cifra egyenruháikban azokkal a védtelen, szerencsétlen asszonyokkal. – Beata közelebb hajolt Fitchhez. – Tetszeni fog neked. Majdnem akkora élvezet lesz, mintha magad is ott leselkednél.

Fitch leesett állal bámult a lány után, aki dühösen elviharzott az éjszakába.

Az utcán járó többi ember tanúja lehetett, ahogy Beata megleckéztette őt, a mocskos hakent. Önelégülten vigyorogtak rajta, vagy nyíltan ki is nevették. Fitch zsebre dugta a kezét, és a fatörzsnek dőlve várta, hogy mindenki eltűnjön onnan a dolgára.

Az út egy órába telt vissza a birtokra. Fitch biztos akart lenni benne, hogy azok, akik oda tartanak, jól előre haladtak már, hogy egyedül lehessen, és senkivel ne kelljen beszélgetnie a visszaúton. Egy percig arra gondolt, bemegy egy italra valahová. Még van elég pénze hozzá. Vagy esetleg visszamegy a birtokra, megkeresi Morleyt, és együtt isznak valamit. Így vagy úgy, jó ötletnek tűnt most jól berúgni.

Hirtelen nagyon hűvösnek érezte a szellőt. Megborzongott tőle.

Majdnem kiugrott a csizmájából ijedtében, amikor egy kéz nehezedett a vállára. Megperdült, és egy idősebb anderita nőt látott maga előtt. A nő hátrafésült, majdnem vállig érő haja jelezte, hogy alighanem rangos személy. A halántékánál őszölő tincsek mutatták, hogy idős. Ahhoz nem volt elég fény az utcán, hogy Fitch láthatta volna, ráncos-e a nő arca, és hogy mennyire, de azt azért meg tudta ítélni, hogy elég idős lehet.

Meghajolt az anderita nő felé. Attól tartott, a nő folytatni fogja, amit Beata elkezdett, és esetleg még valami munkát is ad neki büntetésül.

– Fontos neked az a lány? – kérdezte az asszony.

Fitchet készületlenül érte a kíváncsi kérdés.

– N-nem tudom. – dadogta.

– Elég durván bánt veled.

– Megérdemeltem, asszonyom.

– Hogyhogy?

Fitch vállat vont.

– Nem tudom.

Egyszerűen nem értette, mit akar tőle ez az asszony. Lúdbőrös lett a háta az átható tekintettől, amivel azok a sötét szemek fürkészték. Úgy nézett rá a nő, mintha a piacon akarna csirkét választani magának ebédre.

Az asszonyon egyszerű szabású ruha volt, ami a gyenge fényben barna színűnek tűnt. Nyakig be volt gombolva, nem olyan merész kivágású volt, mint amit a többi anderita nő általában viselt. A ruhája alapján a nő nem tűnt nemesasszonynak, de a hosszú haj mégis azt jelezte, hogy fontos személy lehet.

Valahogy másmilyennek látszott, mint a többi anderita nő. Volt rajta valami, amit Fitch különösen furcsának talált: az asszony széles, szorosan simuló fekete szalagot viselt a nyaka körül.

– Van, amikor a lányok csúnya dolgokat mondanak, mert nem akarják beismerni, hogy egy fiú tetszik nekik. Mikor attól tartanak, hogy a fiúnak nem nyerik el a tetszését.

– Néha meg azért mondanak csúnya dolgokat, mert úgy is gondolják.

– Ez is igaz – mosolyodott el az asszony. – Az a lány odalent lakik a birtokon, vagy itt Szépmezőben?

– Itt, Szépmezőben. Ingernél, a hentesnél dolgozik.

Úgy látszott, az asszony ezt mókásnak találja.

– Talán hozzászokott, hogy több húst lásson a csontokon. Ha majd egy kicsit idősebb leszel, és az alakod jobban megtelik, vonzóbbnak fog találni.

Fitch zsebre vágta a kezeit.

– Lehet.

Fitch egy pillanatig sem hitte el, amit az asszony mondott. Amellett abban is elég biztos volt, hogy nem fog „megtelni az alakja", ahogy a nő fogalmazta. Úgy vélte, elég idős volt már ahhoz, hogy úgy nézzen ki, ahogy mindig is fog.

A nő most egy darabig újra Fitch arcát tanulmányozta.

– Szeretnéd, ha kedvelne téged? – kérdezte végül.

Fitch megköszörülte a torkát.

– Nos, hát igen. Néha szeretném. Legalábbis azt, ha nem gyűlölne.

A nő arcán olyasfajta mosoly terült szét, mintha valami neki tetszőt hallott volna, és Fitch arra gondolt, sohasem lesz képes megérteni a nők gondolkodásmódját.

– Meg lehet oldani.

– Asszonyom?

– Ha kedveled őt, és azt szeretnéd, hogy ő is kedveljen téged, hát lehet tenni róla.

Fitch meglepetten pislogott.

– Hogyan?

– Valami kis apróság, amit az ételébe vagy az italába csempészel.

Fitch hirtelen megértette. Ez a nő egy javasasszony volt. Most már azt is értette, miért találta olyan furcsának az elején. Hallott már róla, hogy azok az emberek, akiknek közük van a mágiához, furcsának látszanak.

– Úgy érted, te tudnál tenni valamit? Valami varázslatot, vagy affélét?

A nő mosolya szélesebbé vált.

– Vagy affélét.

– Épp most kezdtem el Campbell Mesternek dolgozni. Sajnálom, asszonyom, de egyelőre nem engedhetek meg magamnak ilyesmit anyagilag.

– Aha, értem. – A mosoly lehervadt a nő arcáról. – Na, és ha megengedhetnél?

Mielőtt Fitch bármit válaszolhatott volna, a nő gondolatokba merülten nézett fel az égre.

– Vagy esetleg addigra összehozom, mire már ki tudnád fizetni. – Hangja lehalkult, most alig volt több suttogásnál. – Akkor talán nekem is lesz rá elegendő időm, hogy átgondoljam a problémát, és rájöjjek, mi volt a hiba, miért nem működött.

Fitch szemébe nézett.

– Nos, mi a véleményed?

Fitch nagyot nyelt. Nem szeretett volna megsérteni egy anderita nőt, pláne nem olyat, aki még ráadásul a Tehetséget is birtokolja. Habozott egy darabig.

– Hát, szóval, asszonyom, az az igazság, hogy ha engem egyszer egy lány megkedvel, akkor inkább kedveljen önmagamért – bár nem akarlak megsérteni ezzel, asszonyom. Nagyon kedves tőled, hogy felajánlottad, de azt hiszem, nem örülnék neki, ha egy lány csak azért kedvelne meg engem, mert varázslatot bocsátottak rá. Azt hiszem, nem érezném túl jól magam tőle. Olyan lenne, mintha engem csak a mágia segítségével lehetne megszeretni.

Az asszony elnevette magát, és megveregette Fitch hátát. A nevetése lágy, csilingelő volt, kedvességgel teli, nem olyan, mintha kinevette volna Fitchet. Fitch nem emlékezett rá, hogy egyetlen anderitát is hallott volna így nevetni azok közül, akik valaha is szóba álltak vele.

– Nagyon jó. – Az asszony felemelte a mutatóujját nyomatékul. – Egyszer, réges-régen egy varázsló mondott nekem hasonlót.

– Egy varázsló! Hát az nagyon ijesztő lehetett! Már úgy értem, találkozni egy varázslóval.

A nő vállat vont.

– Nem annyira. Nagyon kedves ember volt. Akkor még kislány voltam. Tudod, én a Tehetséggel születtem. Az a varázsló azt mondta nekem, sose felejtsem el, hogy a mágia sohasem helyettesítheti az emberek igazi szeretetét és törődését az iránt, aki valójában vagy.

– Nem is tudtam, hogy élnek errefelé varázslók.

– Nem itt történt – felelte az asszony. – Kezével bizonytalanul intett távolra, a sötét éjszakába. – Még otthon, Aydindrilben.

Fitch felkapta a fejét.

– Aydindrilben? Északkeletre innen?

– Nocsak, micsoda ész! Igen, északkeletre. A Varázslók Tornyában. – Az asszony a kezét nyújtotta. – Franca vagyok. És te?

Fitch gyengéden megfogta a felé nyújtott kezet, és könnyedén tartotta, amíg mély meghajlással fél térdre ereszkedett.

– Fitch vagyok, Asszonyom.

– Franca.

– Asszonyom?

– Franca. Ez a nevem. Megmondtam neked a nevemet, Fitch, úgy, hogy most már szólíthatsz a nevemen.

– Elnézést, asszonyom… Bocsánat, Franca!

Megint az a finom, csilingelő nevetés.

– Nos, Fitch, örülök, hogy találkozhattam veled. Nekem vissza kell mennem a birtokra. Gondolom, te elmész valahová berúgni. Azt hiszem, ez, az, amit a korodbeli fiúk a legjobban szeretnek csinálni.

Fitchnek be kellett magában ismernie, hogy a berúgás nagyon is jó ötletnek tűnt számára. Ámbár az sem volt érdektelen, hogy hallhat a Varázslók Tornyáról…

– Azt hiszem, nekem is legjobb lenne visszamenni a birtokra. Ha nem bánod, hogy egy hakennel sétálj, örülnék, ha együtt tartanánk… Franca. – Tette hozzá még, mintegy utógondolatként.

Franca ismét Fitch arcát vizsgálta, olyan tekintettel, amitől a fiú feszengeni kezdett.

– Én bírok a Tehetséggel, Fitch. Ez azt jelenti, hogy más vagyok, mint a többi ember, és a többiek legnagyobb része, anderiták és hakenek egyaránt, úgy vélekednek rólam, mint rólad az anderiták, azért, mert haken vagy.

– Tényleg? De hiszen te anderita vagy!

– Anderitának lenni nem elég ahhoz, hogy a mágiatudás szégyenbélyegét letörölje rólad. Tudom, milyen érzés az, amikor az emberek ellenszenvesnek tartanak, anélkül, hogy valamit is tudnának rólad. Nagyon örülnék neki, Fitch, ha elkísérnél az úton.

Fitch mosolygott. Tulajdonképpen jócskán megrázta az is, amikor tudatára ébredt, hogy ő most épp egy anderita nővel beszélget – és ez igazi beszélgetés –, meg az is, hogy az anderiták viszolyoghatnak egy másik anderitától, csak azért, mert az mágiahasználó.

– De hát nem tisztelnek érte, hogy értesz a mágiához?

– Félnek tőlem. A félelem lehet jó is, rossz is. Jó, mert az emberek, még ha nem is szeretnek, tisztelettel bánnak veled. Rossz, mert az emberek gyakran bántják azt, amitől félnek.

– Eddig erre így sohasem gondoltam.

Az jutott Fitch eszébe, milyen jó érzés volt, amikor Claudine Winthrop „uram"-nak szólította. Fitch jól tudta, Claudine csak azért tette, mert félt tőle, de Fitchnek attól még ugyanolyan jólesett. Azt a másik dolgot, amit Franca mondott, azt viszont nem értette.

– Te nagyon bölcs vagy. Ezt a mágia teszi? Bölcs lesz tőle az ember?

Franca torokhangú nevetést hallatott, mintha olyan mulatságosnak találná Fitchet, akár egy két lábon járó halat.

– Ha úgy lenne, a tornyot Bölcsek Tornyának neveznék, nem Varázslók Tornyának. Lehet, hogy egy jó páran bölcsebbek lennének, ha nem támaszkodhatnának a mágia segítségére.

Fitch még soha nem találkozott senkivel, aki járt volna Aydindrilben, nem is szólva a Varázslók Tornyáról. Alig tudta elhinni azt is, hogy egy mágiahasználó egyáltalán szóba áll vele. Bizonyos mértékig ideges is volt emiatt, mert semmit sem tudott a mágiáról, és attól tartott, hogy ha Franca megneheztel rá valamiért, még ellene fordíthatja a mágiát.

Ennek ellenére lenyűgözőnek találta Francát, még ha öreg volt is.

Együtt indultak el csendben az úton a birtok felé. A hallgatás idegessé tette Fitchet. Kíváncsi volt, vajon Franca a mágia segítségével belelát-e az ő gondolatatiba. Figyelmesen szemügyre vette az asszonyt. Franca nem úgy nézett ki, mint aki egy pillanatig is törődne Fitch gondolataival. Fitch az asszony nyakára mutatott.

– Nem haragszol, ha megkérdezem, mi az ott a nyakadon, Franca? Az a szalag, amit viselsz? Még senkit nem láttam, aki ilyet hordott volna. Van valami köze a mágiához?

Franca hangosan felnevetett.

– Tudod-e, Fitch, hogy hosszú évek óta te vagy az első, aki megkérdezte ezt tőlem? Még akkor is, ha te nem tudsz eleget a mágiáról, ezért mersz személyes dolgot megkérdezni egy varázslónőtől.

– Ne haragudj, Franca. Nem akartam tolakodó lenni.

Fitch aggódni kezdett, hogy ostoba módon valami olyat kérdezett, ami felbosszantja Francát. Egyáltalán nem szerette volna, ha magára haragít egy anderita nőt. Pláne, ha az ráadásul még mágiahasználó is. Franca egy darabig csendben haladt mellette. Fitch a nadrágzsebébe rejtette idegességtől nyirkos kezeit.

Végül Franca ismét megszólalt.

– Nem erről van szó, Fitch. Mármint, hogy tolakodó lennél. Egyszerűen csak rossz emlékeket idéztél fel.

– Bocsánat, Franca. Nem kellett volna megkérdeznem. Néha mondok ostobaságokat. Ne haragudj!

Azt kívánta, bár inkább a városban maradt volna, berúgni.

Néhány további lépés után Franca megtorpant, és szembefordult Fitch-csel.

– Nem, Fitch, nem volt ostobaság. Nézz ide.

Franca kiakasztotta a szalagot összefogó kapcsokat, és szabaddá tette a nyakát. Bár sötét volt, a hold elég fényt adott hozzá, hogy láthatóvá váljon a Franca nyakán körbefutó viaszos-fehér, vastag, heges sáv. Egy nagyon csúnya sebhely.

– Bizonyos emberek egyszer meg akartak ölni engem. Azért, mert mágiát használok. – A holdfény megcsillant Franca könnyes szemében. – Serin Rajak és a követői.

Fitch még soha nem hallotta ezt a nevet.

– A követői?

Franca újra összekapcsolta a szalagot a nyakán.

– Serin Rajak gyűlöli a mágiát. Vannak hívei, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint ő. Feltüzelik az embereket a mágia ellen. A vérgőzös gyűlölet állapotába csigázzák fel őket.

Nincs ocsmányabb, mint a felajzott csőcselék, amikor vért akar ontani. Amihez egyiküknek sem lenne soha elég bátorsága egyedül, együtt könnyen helyesnek ítélik meg és meg is teszik. A csőcseléknek saját önálló tudata, saját, független élete van. Akár egy kutyafalka, amelyik egy magányos préda nyomába szegődik.

Rajak és bandája elkapott engem, és kötelet vetettek a nyakamba. A kezeimet összekötözték a hátam mögött. Találtak egy megfelelő fát, a kötelet átvetették a fa egyik ágán, és a kötéllel a nyakam körül felhúztak engem arra a fára.

Fitch elszörnyülködött.

– Jóságos szellemek, hát az valami szörnyen fájhatott!

Franca maga elé meredt, úgy látszott, nem is hallja Fitch megjegyzését.

– Gyújtóst halmoztak alám. Jó nagy tüzet akartak rakni. Mielőtt meg tudták volna gyújtani, sikerült megszabadulnom.

Fitch ujjai a saját torkát tapogatták, mintha megpróbálta volna elképzelni, milyen érzés is lehet, amikor az ember a nyakánál fogva lóg egy kötélről.

– Az az ember… Serin Rajak. Ő haken?

Franca megrázta a fejét, és újra elindult az úton.

– Nem kell ahhoz hakennek lenni, hogy valaki rossz ember legyen, Fitch.

Egy darabig csendben mentek egymás mellett. Fitchnek az volt az érzése, hogy Franca elmerült az akasztás körüli emlékeiben. Azon tűnődött, vajon miért nem fulladt meg akkor Franca. Lehet, hogy a kötél nem volt elég szoros hozzá, vélte végül. Nyilván csomóra köthették, nem csúszó hurokra. Kíváncsi volt arra is, vajon hogyan menekülhetett meg végül az asszony, de tudta, hogy már épp eleget kérdezett erről a dologról, és nem mert újabb kérdést feltenni. Csendben hallgatta hát, hogyan ropognak lépteik alatt az apró kavicsok az úton. Néha lopva Francára pillantott. Az asszony már nem látszott olyan jókedvűnek és gondtalannak, mint kezdetben. Fitch azt kívánta, bár soha ne tette volna fel azt az ostoba kérdést.

Végül arra gondolt, valami olyasmiről fogja megkérdezni Francát, amitől az korábban mosolyra derült. Ráadásul ez volt az, amiért Fitch elsősorban is a közös gyaloglást választotta.

– Franca, milyen volt a Varázslók Tornya?

Fitchnek igaza volt: Franca elmosolyodott.

– Hatalmas. El sem tudod képzelni, én meg el sem tudom neked magyarázni, milyen hatalmas. Fenn épült egy hegytetőn, ami Aydindril fölé magasodik. Egy több ezer láb mély szakadék felett átívelő hídon át lehet bejutni. A Torony egy részét magából a hegyből faragták ki. Vannak lépcsőzetes falak, amiket úgy alakítottak ki, mintha sziklafalak lennének. A különböző építményeket széles várfalak és sáncok kapcsolják össze: szélesebbek, mint ez az út, amelyiken most járunk. Mindenfelé tornyok emelkednek a falak fölé. Lenyűgöző látvány.

– Láttad valaha az Igazság Keresőjét? Láttad az Igazság Kardját, amikor ott voltál?

Franca összeráncolt szemöldökkel nézett Fitchre.

– Tudod, tulajdonképpen csakugyan láttam. Anyám varázslónő volt. Egyszer Aydindrilbe mentünk, hogy az Első Varázslóval tárgyaljon valamiről. Hogy miről, arról fogalmam sincs. Az egyik széles sánc tetején mentünk az Első Varázsló lakosztályához. A lakosztályban volt egy külön rész, ahol mindenféle csodás dolgok voltak kiállítva. Jól emlékszem arra a fényes, csillogó kardra.

Úgy látszott, Franca örömmel beszél ezekről a dolgokról, így hát Fitch megkérdezte:

– Hogy néztek ki? Az Első Varázsló lakosztálya? No, és az Igazság Kardja?

– Hát, nézzük csak… – és Franca egy percig álla alá tett ujjal idézte fel emlékeit, mielőtt elbeszélésébe belefogott volna.