Negyvenegyedik fejezet

– Igen, kérek – mosolyodott el Teresa.

Dalton leemelt két kapros borjúhúsgombócot a tálról, amit az apród eléje tartott. A haken fiú térdet hajtott, egy könnyed lépéssel sarkon fordult, és elsuhant mellettük. Dalton a kettejük által közösen használt nagy fatálcára rakta le a húsokat, mialatt Teresa a kedvencét rágcsálta, roston sült újszülött nyulat.

Dalton fáradt volt, és untatta a hosszúra nyúló lakoma. Egy egész csomó fontos dolog volt, ami sürgős elintézésre várt. Természetes, hogy legfontosabb feladata az volt, hogy a Miniszterrel törődjön, de ezt sokkal jobban szolgálta volna a kormányzati munka hátterében a lepel alatti ügyek intézésével, mint azzal, hogy itt ül bólogatva és udvariasan nevetve a Miniszter elmésségein.

Bertrand épp egy darab kolbászt lóbált, és valami viccet mesélt a főasztal túlsó végén ülő néhány gazdag kereskedőnek. A kereskedők torokhangú nevetéséből és a módból, ahogy Bertrand a kolbászt lengette, Dalton mindjárt tudta, miféle vicc lehetett az. Stein különösen jót mulatott a trágár tréfán.

Amint a nevetés elült, Bertrand elegánsan elnézést kért a feleségétől, és kérte, bocsássa meg neki ezt a kis tréfát. Hildemara aprót kuncogott, és egy könnyed legyintéssel elintézte a dolgot, hozzátéve, hogy Bertrand amúgy is javíthatatlan. A kereskedők jót mosolyogtak Hildemara férje iránti jóindulatú elnézésén.

Teresa könnyedén oldalba bökte Daltont a könyökével, és azt suttogta:

– Mi volt az a vicc, amit a Miniszter elmondott? Nem hallottam rendesen.

– Meg kellene köszönnöd a Teremtőnek, hogy nem vert meg jobb hallással. Ez Bertrand tréfáinak egyike volt, ha érted, mire gondolok.

– Szóval akkor – vigyorgott a férjére cinkosan Teresa – elmondod majd, ha hazamegyünk?

Dalton visszamosolygott.

– Ha otthon leszünk, szemléltető előadást is tartok belőle.

Teresa fátyolos torokhangján elnevette magát. Dalton felvette az egyik húsgombócot, és boros-gyömbéres szószban megmártogatta. Adott belőle egy harapást Teresának, és hagyta, hogy az asszony lenyalja az ujjain csorgó mártást, mielőtt a maradékot a saját szájába tömte volna.

Rágás közben a szoba túlsó felén ülő három Igazgató felé fordult a figyelme, akik szemmel láthatóan komoly beszélgetésbe merültek egymással. Összehajolva, széles gesztusokkal magyaráztak, dühös arcot vágtak, a fejüket rázták, és felemelt ujjaikkal adtak nyomatékot mondandójuknak. Dalton azt is tudta, miről szól a beszélgetés. A nagy teremben szinte minden beszélgetés ugyanarról folyt: Claudine Winthrop meggyilkolásáról.

A Miniszter, aki rozsdavörös csíkos bíborszín mellényt viselt testhez álló, arany halszálkamintás ujjasa felett, átkarolta Dalton vállát, és közelebb hajolt hozzá. Ingének habfodrait a csuklójánál vörösborfoltok szennyezték: olyan volt, mintha vér csordult volna ki zekéje szűk ujja alól.

– Még most is mindenkit Claudine halála izgat – mondta Bertrand.

– Joggal – felelte Dalton, miközben egy falat bárányhúst mártott épp a mentaszószba. – Rettenetes tragédia.

– Igen. Mindannyian rá kellett döbbenjünk arra, hogy milyen vékony rajtunk az olyannyira vágyott és dicsőített civilizáltság máza. Ez az ügy megmutatta, mennyit kell még dolgoznunk érte, hogy az anderitákat és a hakeneket egy közös, békés társadalomban foghassuk össze.

– A te bölcs vezetésed alatt – szólt közbe Teresa őszinte lelkesültséggel, mialatt Dalton szótlanul rágcsálta a falat bárányhúst – sikerülni fog.

– Köszönöm a bizalmat, kedvesem. – Bertrand még egy kicsit közelebb hajolt Daltonhoz, és a hangját is lehalkította.

– Úgy hallom, a Fejedelem súlyos beteg.

– Tényleg? – Dalton a mentaszósz maradékát szopogatta le az ujjairól. – Nagyon komoly a dolog?

Bertrand álsajnálkozással rázta meg a fejét.

– Nincsenek megbízható híreink róla.

– Imádkozni fogunk érte – kotyogott bele ismét Teresa, miközben épp egy szelet borsos marhahúst választott ki a tálról.

– És szegény Edwin Winthropért is.

Bertrand elmosolyodott.

– Nagyon figyelmes és gyengéd szívű asszony vagy, Teresa. – Közben az asszony dekoltázsába révedt, mintha látná is ott a gyengéd szívet dobogni a bőséggel közszemlére tett lágy halmok alatt. – Ha valaha is betegségbe esnék, nem találnék nálad nemesebb női lelket, aki imádkozzon értem a Teremtőhöz. Bizton tudom, még az ő szíve is meglágyulna a te megható könyörgésedtől.

Teresa csak úgy sugárzott Bertrand bókjaitól. Hildemara, aki egy szelet körtét rágcsált, kérdezett valamit a férjétől, aki visszafordult hozzá. Stein is odahajolt kettőjükhöz, hogy megbeszéljen valamit velük. Aztán mindhárman hátradőltek, amint egy apród ropogós marhasültet tartott eléjük egy tálcán. Stein belemarkolt a sültszeletekbe.

Dalton figyelme ezalatt visszatért a még mindig vitatkozó három Igazgatóra. Aztán tekintete az Igazgatókkal szemközti asztalhoz vándorolt, és megakadt Franca Gowenlockon. Az asszony arckifejezése elárulta Daltonnak, hogy semmit nem tud kihallgatni az Igazgatók beszélgetéséből. Dalton el nem tudta képzelni, mi lehet az oka, hogy Franca képessége csődöt mondott, de a dolog kezdett komoly gonddá válni.

Újabb apród tartott egy tálcát a Miniszter elé, aki kivett néhány szelet sertéssültet. Egy másik lencsében főtt bárányt hozott, amit viszont Hildemara kedvelt. Egy inas borral töltötte fel a kancsókat a főasztalnál, aztán továbbsietett a többi asztalhoz. Bertrand a szerető férj gesztusával ölelte át Hildemara vállát, és valamit a fülébe sugdosott.

Újabb szolga lépett be, karjai között jókora kosárral, amelyben magasra halmozva apró barna kenyérszeletek tornyosultak. A tálalóasztalhoz vitte a kosarat, hogy felszolgálás előtt az apródok ezüsttálcákra rakják szét a szeleteket. Ekkora távolságból Dalton nem látta, van-e valami probléma a kenyérrel. Sokszor előfordult, hogy egy-egy adagot a lakomához nem megfelelőnek nyilvánítottak, és visszaküldték, hogy később majd szétosszák a szegények között. Az efféle nagy lakomák többnyire bőséges maradékait is mindig a szegényeknek adományozták.

Korábban a nap folyamán Drummond Mesternek valami gondja akadt a kenyérsütéssel odalent a konyhában. Valami olyasmit magyarázott Daltonnak, hogy a kemencék „megbolondultak". Egy asszony súlyosan megégett, mire el tudták oltani a tüzet. Daltonnak akkor épp sokkal fontosabb dolga is akadt, mint a kenyérsütés, ezért nem firtatta a dolgot tovább.

– Dalton – szólt hozzá most a Miniszter, visszafordulva felé. – Sikerült már valami eredményt elérned a Claudine Winthrop-gyilkosság ügyében?

A Miniszter másik oldalán Hildemara felfigyelt, és érdeklődve várt Dalton válaszára.

– Találtunk pár ígéretes nyomot – felelte Dalton tartózkodóan. – Remélem, hogy hamarosan lezárhatjuk a nyomozást.

Ha a lakomákon beszélgettek, mindig csak gondosan körülírva emlegethették, amit meg szerettek volna tárgyalni, ha csak nem azt akarták, hogy szavaik eljussanak bizonyos éberen hallgatózó fülekhez. A teremben más, mágikus úton hallgatózó személyek is lehettek, akiknek esetleg nem volt olyan gondjuk a Tehetségükkel, mint Francának. Sem Dalton, sem a Miniszter és a felesége nem kételkedtek benne, hogy az Igazgatók lelkiismeret-furdalás nélkül igénybe veszik a Tehetséggel rendelkezők szolgálatait.

– Arról van szó – magyarázta Bertrand – hogy Hildemara azt mondja, vannak, akik kezdenek arról beszélni, hogy nem vesszük eléggé komolyan a nyomozást.

Dalton közbe akart vágni, hogy érvekkel cáfolja az állítást, de Bertrand felemelt kézzel elhallgattatta, és folytatta:

– Persze tudjuk, hogy ez egyáltalán nem igaz. Tisztában vagyok vele, milyen keményen dolgozol, hogy lesújthass a bűnösökre.

– Éjjel-nappal – kotnyeleskedett közbe ismét Teresa. – Biztosíthatlak róla, Miniszter úr, hogy Dalton mostanában szinte alig alszik, olyan sokat dolgozik szegény Claudine halála óta.

– Jaj, hát én is tudom – mondta Hildemara, és férje előtt áthajolva látványosan megveregette Dalton csuklóját Teresa, meg mindenki más kedvéért, akik esetleg odafigyelnek rájuk. – Tudom én, hogy Dalton milyen szorgalmasan dolgozik az ügyön. Tudjuk, milyen sok embert hozatott be és hallgatott ki, hogy valami nyomot találjon.

Éppen csak arról van szó, hogy egyesek kezdik megkérdőjelezni, hogy ez a sok erőfeszítés elvezet-e egyáltalán valaha is a bűnösökhöz. Az emberek attól félnek, hogy a gyilkosok még mindig köztünk járnak, és nagyon szeretnék, ha végre sikerülne pontot tenni az ügy végére.

– Úgy van – erősítette meg Bertrand. – És mi magunk óhajtjuk legjobban, hogy a gyilkosság rejtélye végre megoldódjon, hogy a rettegők lelke megnyugodjon, és a város népe újra biztonságban érezhesse magát.

– Igen – tette hozzá Hildemara, és szeme hidegen megvillant. – Az ügyet meg kell oldani.

Hangjában eltéveszthetetlen volt a fagyos, parancsoló hangsúly. Dalton nem tudta, Hildemara vajon elmondta-e Bertrandnak, milyen parancsot adott ki Claudine ellen, de tulajdonképpen ez nem is számított. A Miniszter elérte Claudine-nál, amit akart, és továbblépett. Az asszony többé már nem érdekelte. Egyáltalán nem törődött vele, hogy Hildemara eltakarítja a háta mögött az ügy mocskát, és elejét veszi minden lehetséges bajkeverésnek.

Dalton tulajdonképpen számított rá, hogy a Miniszter és a felesége hamarabb beleunnak az emberek panaszkodásába, mint ahogy az emberek beleunnának abba, hogy a birtok egyik jelentős politikai személyiségének a meggyilkolásáról beszéljenek. Elővigyázatosságból már erre is felkészült. Voltak tervei erre az eshetőségre, és most úgy tűnt, rákényszerül, hogy véghez vigye őket.

Szívesebben várt volna még, hiszen tudta, hogy a pletyka hamarosan elül majd, ahogy elvész a dolog újdonsága, és az emberek elfelejtik, vagy legfeljebb sajnálkozva csóválják a fejüket, ha Claudine mégiscsak újra szóba kerül. Sajnos Bertrand hatékony hivatalnoknak szeretett volna látszani. Az, hogy ez másoknak mennyi munkájába kerül, alig-alig érdekelte. Hildemarát pedig egyáltalán nem. A türelmetlenségük viszont veszélyes dolog volt.

– Én nem kevésbé szeretném megtalálni a gyilkosokat, mint bárki más – felelte Dalton. – Mint a törvény emberét, köt azonban a hivatali esküm, ami kötelez rá, hogy a valódi gyilkosokat keressem meg, ne csak egyszerűen gyanúba vegyek bárkit csak azért, hogy az emberek lássák, valakit végre megbüntetnek ezért a szörnyűségért. Ti magatok figyelmeztettetek erre korábban – hazudta Dalton a hallgatózó fülek kedvéért.

Mikor észrevette, hogy Hildemara mindjárt tiltakozni fog minden további időhúzás ellen, hirtelen vészjóslóvá halkított, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal folytatta:

– Nemcsak hibás lépés lenne kapkodásból ártatlanokat gyanúba venni, de ha elhamarkodottan megvádolunk és elítélünk ártatlanokat, ha esetleg az Inkvizítor Anya hírét veszi, és személyesen óhajtja meghallgatni a vallomásukat, és rájön, hogy alaptalan ítéletet hoztunk, alkalmatlanságunkat nemcsak az Inkvizítor Anya vethetné joggal a szemünkre, hanem a Fejedelem és az Igazgatók is.

Dalton biztosra akarta venni, hogy Bertrand és Hildemara teljesen felfogják a dologban rejlő kockázatot.

– Ami még rosszabb, ha ártatlanokat ítélünk halálra, és kivégezzük őket, mielőtt az Inkvizítor Anyának alkalma lenne kivizsgálni az ügyet, haragjában úgy léphet közbe, hogy nem csak a kormány bukik bele, hanem esetleg a fő hivatalnokokat érintésével is megbünteti.

A miniszteri pár tágra nyílt szemekkel bámult Daltonra, amikor az befejezte halk, de kijózanító leckéztetését.

– Hát persze, Dalton, hát persze. Igazad van. – Bertrand ujjai olyasféle legyező mozdulatokat tettek, mint egy hal uszonyai, amikor hátrafelé próbál úszni. – Nem akartam én semmi ilyesmit mondani. Miniszterként nem is tűrhetem el, hogy bárkit alaptalanul megvádoljanak. Ilyesmi az én irányításom alatt nem történhet meg. A hamis vád nemcsak szörnyű igazságtalanság lenne, de ráadásul akkor az igazi bűnösök büntetlenül garázdálkodhatnának és gyilkolhatnának tovább.

– De mindezzel együtt – Hildemara hangjában ismét ott bujkált a jeges fenyegetés – úgy vélem, nem jársz messze attól, hogy meg tudd nevezni a tetteseket. Olyan sok jót hallottam a képességeidről, hogy szerintem csak egyszerűen a legapróbb részletekig meg akarsz bizonyosodni mindenről. Bízom benne, hogy a Miniszter szárnysegéde hamarosan igazságot fog szolgáltatni. Az emberek látni akarják, hogy a Kultúra Minisztere hatékonyan kormányoz. Be kell bizonyítani, hogy ebben az ügyben is képes gyorsan eredményt elérni.

– Úgy van – helyeselt Bertrand, és addig nézte merően a feleségét, míg az újra hátra nem dőlt a székében. – De igazságos eredményt akarok.

– Ráadásul – szólalt meg ismét Hildemara – arról is beszélnek, hogy egy szerencsétlen haken lányt megerőszakoltak. Gyorsan terjed az erőszak híre, és az emberek úgy vélik, hogy a két ügy kapcsolatban lehet egymással.

– Én is hallottam ezeket a szóbeszédeket – jegyezte meg Teres a. – Rettenetes!

Dalton gondolhatott volna rá, hogy Hildemarának ez a dolog is a fülébe jut, és egyúttal ezt is rendbe akarja hozni. Dalton erre az eshetőségre is előre készült, de azért még reménykedett benne, hogy sikerül elbagatellizálnia az esetet.

– Egy haken lány? És vajon ki hiszi el, hogy igazat mond? Lehet, hogy csak így akar elkendőzni egy balkézről beszerzett terhességet, és azért hivatkozik nemi erőszakra, mert ilyen gyanakvó és feszült légkörben ezzel reméli megnyerni magának az emberek együttérzését.

Bertrand mustárba tunkolt egy falat sertéshúst.

– A lány neve még nem derült ki, de abból, amiket hallani, úgy tűnik, valóban igaz az erőszak híre. Az emberek egyelőre megpróbálják kideríteni, ki ez a lány, hogy vallomástételre a Magisztrátus elé vigyék.

Bertrand jelentőségteljesen összevonta a szemöldökét, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy Dalton megértette: a hentesnél dolgozó lányról van szó.

– Mindenki úgy véli, nem csak, hogy igaz a dolog, de a tettesek is ugyanazok voltak, akik Claudine-t megölték. Az a hír járja, hogy a gazemberek eddig már kétszer is lecsaptak, és félnek, hogy ez újra be fog következni.

Bertrand hátrahajtott fejjel a szájába ejtette a húsdarabot. Hildemara másik oldalán Stein sertéssültet rágcsált, és egyre növekvő megvetéssel hallgatta a beszélgetést. Ő bezzeg egykettőre megoldaná az ügyet a kardja segítségével. Na, persze Dalton is, ha ez ennyire egyszerű lenne.

– Hát ezért kell sürgősen megoldani az ügyet – jelentette ki Hildemara megint előre hajolva. – Az embereknek meg kell tudniuk, kik a felelősök. – Ahogy kiadta a parancsát, elégedetten dőlt hátra ismét a székében.

Bertrand megszorította Dalton vállát.

– Ismerlek téged, Dalton. Tudom, hogy addig nem akarsz előállni a megoldással, amíg minden adatot be nem gyűjtöttél, mert túl szerény vagy hozzá, de biztos vagyok benne, hogy már meg is oldottad a rejtélyt, és hamarosan megnevezed a gyilkosokat. És megteszed, mielőtt még az emberek a Magisztrátus elé rángatnák azt a szerencsétlen ártatlan haken lányt. Mivel szegény nyilvánvalóan megszenvedte már a magáét, megalázó dolog lenne őt további megszégyenítésnek kitenni.

Ezek itt nem tudták, de Dalton már beszélt Fitchcsel, amivel elindította az első követ a lejtőn. Most azonban már látta, hogy neki magának is kell egy további lökést adnia ennek a kőnek, hogy megfelelő irányba terelje a lavinát.

Hildemara túloldalán Stein most undorral dobta az asztalra a kezében tartott kenyérszeletet.

– Ez a kenyér megégett.

Dalton felsóhajtott. Ez az ember élvezte a saját ostoba dühkitöréseit. Olyan volt, mint egy gyerek, akit veszélyes magára hagyni, mert azonnal megpróbálja felhívni magára a figyelmet valamivel. Most pedig teljesen kimaradt a társalgásból…

– Volt valami gond odalent a konyhában a kemencékkel – mondta Dalton Steinnek. – Ha nem szereted a fekete részét, vágd le az égett héját.

– Boszorkányok a felelősek a bajért, és akkor te arról beszélsz, hogy le kell vágni a kenyér héját? Számodra ez a megoldás?

– A bajért a kemencék a felelősek – vágott vissza Dalton fogcsikorgatva, és óvatosan körbepillantott a teremben, odafigyel-e valaki erre a bajkeverőre. Néhány nő leste Steint álszemérmes szempillarezgetéssel, de ezek túl messze voltak hozzá, hogy bármit is meghallhattak volna. – Nyilván eltömődött valamelyik kémény. Holnap majd rendbehozzuk.

– Boszorkányok – makacskodott Stein. – A boszorkányok bűvölték el a kemencéket, hogy odaégjen a kenyér. Mindenki tudja, hogy ha boszorkány van a közelben, képtelen ellenállni a kísértésnek, hogy rontást mondjon a kenyérre és odaégesse.

– Dalton – suttogta Teresa – ez az ember jól ismeri a mágiát. Lehet, hogy tud valami olyat, amit mi nem.

– Egyszerűen csak babonás – mosolygott a feleségére Dalton. – Amennyire Steint ismerem, az is lehet, hogy csúfot akar űzni belőlünk.

– Segíthetek, hogy megtaláljátok őket. – Stein hátradöntötte a székét és késével a körmeit kezdte piszkálni. – Sokat tudok a boszorkányokról. Nyilván boszorkányok ölték meg azt a nőt is, és erőszakolták meg azt a másikat. Megkeresem őket nektek, mivel ti láthatóan képtelenek vagytok rá. Jól jönne még egy pár skalp a köpenyemhez.

Dalton az asztalra dobta a szalvétáját, és elnézést kért Teresától. Aztán felállt, megkerülte a Minisztert és feleségét, és Stein füléhez hajolt. A barbár bűzlött.

– Mivel egyszer már figyelmeztettelek, hogy vigyázz a nyelvedre, de úgy látom, a szóból nem fogtad fel, hadd magyarázzam el neked újra úgy, hogy számodra is érthető legyen.

Stein vigyora felvillantotta sárgult fogait. Dalton még közelebb hajolt hozzá.

– A problémánkat részben az okozza, hogy képtelen vagy okosan élni azzal, amit szabad akaratukból kínálnak fel neked. Ehelyett rendjén valónak találtad, hogy megerőszakolj egy lányt, aki önként nem kínálta fel magát neked, és nem is akart téged. Ami megesett, azon nem tudok változtatni, de ha még egyszer olyankor szólalsz meg, amikor nem kellene és úgy, hogy feltűnést keltesz vele, saját kezűleg vágom el a torkodat, és kosárban küldöm vissza a fejedet a császárodhoz. Meg fogom kérni rá, hogy küldjön inkább olyan valakit hozzánk, akinek több esze van, mint egy üzekedő kan disznónak.

Ezzel Dalton Stein álla alá nyomta csizmaszárából előhúzott kicsi de borotvaéles kését, amelyet úgy rejtett a tenyerébe, hogy csak a leghegye villant elő belőle.

– Nálad magasabb rangúak között ülsz. Most pedig magyarázd meg szépen ezeknek a rendes embereknek itt körülötted, hogy csak egy durva tréfát engedtél meg magadnak. És Stein! Jobb lesz, ha nagyon meggyőző leszel, vagy esküszöm, nem éled túl a mai éjszakát!

Stein beleegyezően kuncogott.

– Tetszel nekem, Campbell. Te és én sokban hasonlítunk egymásra. Tudom, hogy jól kijövünk majd egymással. Neked és a Miniszternek tetszeni fog a Rend. A csicsás táncaitok ellenére, amit ilyenkor jártok, egyformák vagyunk.

Dalton Hildemarához és Bertrandhoz fordult.

– Stein mondani akar valamit nektek. Aztán, ha befejezte, nekem el kell mennem, mert új információkat kaptam. Azt hiszem, sikerült kiderítenem a gyilkosok kilétét.