Tizenkettedik fejezet

– Fuccs! Hé, Fuccs, gyere csak ide!

A férfiak nevettek. A nők kuncogtak. Fitch azt kívánta, bár ne vörösödne mindig az arca a haja színére, amikor Drummond Mester ezen a csúfnéven szólította. Beledobta a súrolókefét a rásült ételektől kérges üstbe, és rohant megtudni, mit akar tőle a Konyhafelügyelő.

Amint az egyik hosszú asztal mellett futva bekanyarodott, könyökével meglökött egy flaskát, amit valaki túl közel rakott az asztal széléhez. Még idejében sikerült elkapnia a kobaltkék színű üveget, mielőtt a földre hullva széttört volna. Megkönnyebbült sóhajjal tette vissza az asztalra egy halom fonott kalács mellé. Ebben a pillanatban ismét hallotta, hogy Drummond Mester a nevén szólítja.

Fitch toppantva állt meg a Mester előtt, és szemét a padlóra szegezte. Nem szerette volna, ha púpot kap a fejére, mert a Mester úgy ítéli meg, hogy a tekintetével tiltakozni akar ellene, hogy a csúfnevén szólította.

– Igen, Drummond Mester?

A potrohos Konyhafelügyelő megtörölte a kezét egy fehér szalvétában, amit mindig az övébe gyűrve hordott magánál.

– Fitch, te vagy a legkétbalkezesebb kukta, akit valaha láttam.

– Igen, uram.

Drummond Mester lábujjhegyre emelkedve kilesett az ablakon. Messze Fitch háta mögött, a sütőkemencék környékén, valaki elkáromkodta magát, amint egy forró lábas megégette a kezét. A szitkozódást szertehulló, lelökött fémedények csörömpölése kísérte. A csörömpölést nem követte dühös ordítozás, Fitch ebből tudta, hogy nem a többi haken-kukta valamelyike lökte le az edényeket.

Drummond Mester a hatalmas konyha hátsó ajtaja felé intett.

– Hozzál be fát! Tölgy kell, és valamennyi alma is, hogy a sült borda átvegye a füstjének zamatát.

– Tölgy és alma. Igenis, uram.

– Előbb azonban tegyél fel egy négykezes bográcsot a főzőkampóra. Siess a tölggyel!

Fitch egy „igen, uram"-mal megadóan rogyasztotta meg a vállát. A tölgyfahasábokból, amiket a nyárs alá kellett behoznia, mindig szálka ment a kezébe. A tölgynek volt a legrosszabb szálkája, és mindig napokig szenvedett tőle. Legalább az alma nem olyan rossz. Fitch tudta, hogy nagy mulatság lesz ma este, ehhez mérten elegendő fát kell behoznia.

– És tartsd rajta a szemed, hogy mikor érkezik meg a hentes szekere. Most már bármikor itt lehet. Kitekerem Inger nyakát, ha későn küldi.

Fitch felkapta a fejét.

– A hentes szekere? – Amit meg szeretett volna kérdezni, azt nem merte. – Akarod, uram, hogy kirakodjam a szekeret?

Drummond Mester ökölbe szorított kezeit széles csípőjére rakta.

– Nehogy azt mondd nekem, Fitch, hogy kezdesz előre gondolkodni!

A közelben a szószok mellett néhány asszony horkantva felnevetett.

– Persze, hogy azt akarom, hogy kirakodd a szekeret! És ha egyetlen darabot is elejtesz, mint a múltkor, a te cingár hátsódat tűzöm nyársra helyette.

Fitch kétszer is meghajolt.

– Igenis, Drummond Mester.

Kifelé menet félreállt, hogy helyet engedjen az egyik tejeslánynak, aki egy darab sajtot hozott kóstolóra Drummond Mesternek, hogy megfelelőnek találja-e. A mártáskészítő asszonyok egyike elkapta Fitch kabátujját, mielőtt továbbmehetett volna.

– Hol vannak azok a szűrőkanalak, amiket kértem tőled?

– Azonnal hozom, Gillie, amint elintéztem…

Gillie megmarkolta Fitch fülét.

– Hogy merészelsz így bizalmaskodni velem? – vicsorogta. Nagyot csavart a szerencsétlen testrészen. – A te fajtád mindig is beleesik ebbe a hibába, igaz?

– Nem, Gillie… esküszöm… én nem. Én mindig csak tiszteletet éreztem az anderita nép iránt. Mindennap fegyelmezem az alávaló természetemet, hogy a szívemben ne maradhasson hely haragnak vagy rosszindulatnak. Imádkozom a Teremtőhöz, adjon erőt nekem, hogy a romlott természetemet képes legyek megváltoztatni, és hogy kínok tüzében égessen engem az örökkévalóságig, ha nem sikerülne – hadarta automatikusan Fitch.

– Hozom neked a szűrőkanalakat. Kérlek, engedj, hadd hozhassam őket!

Gillie nagyot taszított Fitch fején.

– Na, eredj, de aztán gyors legyél!

Lüktető fülét tapogatva Fitch a szárítóhoz futott, ahová a szűrőkanalakat rakta ki. Felkapott belőlük egy marékra valót, és olyan tisztelettel nyújtotta át Gillie-nek, amilyenre csak képes volt, figyelembe véve azt is, hogy Drummond Mester közben figyelte őt a szeme sarkából, kétségtelenül azzal a szándékkal, hogy megbüntesse azért, mert nem vitte oda Gillie-nek idejében a szűrőkanalat, így késleltette a bogrács felakasztását és a fahordást.

Mélyen meghajolva nyújtotta át a szűrőkanalakat.

– Remélem, szakítasz időt a héten egy kis extra vezeklésre! – kapta ki a kezéből a kanalakat Gillie. – Az a sok megaláztatás, amit nekünk, anderitáknak el kell tűrnünk a te fajtádtól… – motyogta bánatos fejrázással.

– Igen, Gillie. Rászorulok a külön vezeklés nyújtotta megerősítésre. Köszönöm, hogy emlékeztettél rá!

Gillie megvetően horkantott, és figyelme visszatért a munkájához. Fitch szégyellte magát miatta, hogy aljas természetét óvatlanul szabadjára engedve megalázott egy anderitát. Futva indult a többi kuktát megkeresni, hogy segítsenek neki a bográcsot a kampóra felakasztani. Morleyt könyékig a forró mosogatóvízben találta, és a fiú örömmel vett bármilyen ürügyet rá, hogy egy időre kihúzhassa belőle a kezét, még ha az az ürügy egy nehéz bogrács cipelése volt is.

Morley hátranézett a válla fölött Fitchre, miközben segített felakasztani a bográcsot. Neki ez könnyebb feladatnak tűnt, lévén zömök, izmos felépítésű, míg Fitch inkább afféle nyápic kölyök volt.

Morley arcán cinkos vigyor ült.

– Nagy buli lesz ma este. Tudod, mit jelent ez!

Fitch visszamosolygott, jelezve, hogy tudja. Sok vendég lesz, nagy zaj, nevetéssel, evészettel, ivászattal, gajdolással. Ennyi ember között, beleszámítva majd a fel-alá szaladgáló felszolgáló személyzetet is, hordószám fog fogyni a sör és a bor, egy-egy félig telt pohár vagy üveg eltűnése aligha fog bárkinek is szemet szúrni.

– Ez az egyik előnye annak, hogy a Kultúra Minisztere számára dolgozunk – jegyezte meg Fitch.

Miközben a bográcsot vonszolták a padlón, Morley feszülő, kidagadó nyakizmokkal közelebb hajolt Fitchhez az edény fölött.

– Ha továbbra is élvezni akarod ezt az előnyt, meg azt, hogy tető van a fejed fölött és megtömheted a hasadat, jó lesz még tisztességtudóbban viselkedni az anderitákkal.

Fitch bólintott. Nem akart ő tiszteletlen lenni, mi sem állt távolabb tőle, hiszen mindent az anderitáknak köszönhetett. Néha-néha azért úgy érezte, hogy az anderiták túl könnyen sértődnek meg. Persze tudta, hogy az efféle félreértések csakis az ő érzéketlenségének és tudatlanságának tulajdoníthatók, vagyis nyilván csak saját magát hibáztathatja értük.

Mikor a bogrács már fent lógott a kampón, Fitch féloldalra kilógatott nyelvvel, szemforgatással imitálta Morleynek, milyen részegre fogják inni magukat ma éjjel. Morley kisöpörte a homlokából jellegzetes vörös haken-haját, és részeg csuklást utánozott, bár hangtalanul, mielőtt kezeit visszamerítette volna a szappanos mosogatólébe.

Fitch mosolyogva ügetett ki a hátsó ajtón a fáért. A sűrű, áztató eső elállt, a felhők elvonultak keletre. A levegőben az átázott, nedves föld édes illata terjengett. A friss tavaszi nap kellemes melegnek ígérkezett. A távolban dúsan zöldellő gabonamezők vibráltak a napsütésben. Egyes napokon, mikor déli szél fújt, a földek fölött érezni lehetett a tenger sós illatát. Ma nem, bár néhány sirály azért ott kóválygott a levegőben.

Fitch minden alkalommal kinézett az utcára, valahányszor kiment újabb ölnyi fáért, de a hentes szekerét egy alkalommal sem látta. Mire befejezte a tölgy behordását, az inge teljesen átnedvesedett az izzadságtól. Sikerült megúsznia egyetlen szálkával, ami a hüvelyk– és mutatóujja közötti bőrredőbe fúródott bele.

Miközben az almafahasábokat szedegette a karjába, meghallotta egy közelgő szekér ütemes nyikorgását. Miközben a fájdalmas sebet szopogatva sikertelenül próbálta fogaival megragadva kihúzni a szálkát, lopva a hatalmas tölgyek által beárnyékolt hosszú fasor felé pillantgatott, amely a birtokhoz vezetett, és felismerte Zsemlének, a mészáros csapott hátú lovának jellegzetes járását.

A mészáros szekerén kívül egy egész csomó más ember is igyekezett a nagy terjedelmű birtok felé. Tudósok, akik az Anderita Könyvtárba igyekeztek, üzeneteket és jelentéseket hozó futárok, szolgák, munkások, akik árut szállítottak a birtokra. Volt közöttük jó néhány jobban öltözött ember is, akik valami egyéb céllal érkeztek.

Mikor Fitch idekerült dolgozni a birtok konyhájára, a konyhát is, a birtokot is hatalmasnak és furcsának találta. Minden és mindenki zavarba ejtette és megijesztette. Tudta, hogy ez lesz az új otthona, és hogy be kell illeszkednie a helybe is és a munkába is, ha azt akarja, hogy legyen mit ennie és hol aludnia.

Anyja mindig azt mondta neki, csak dolgozzon keményen, és ha szerencséje lesz, mindkettőt meg fogja kapni. Lelkére kötötte, hogy tegye, amit mondanak neki, engedelmeskedjen a feljebbvalóinak, és tartsa be a szabályokat, akkor is, ha néha túl keménynek találja őket. A parancsokat akkor is megjegyzések, de főleg panaszkodás nélkül hajtsa végre, ha nagyon nehéznek találja is őket.

Fithcnek nem volt apja, legalábbis nem ismerte, bár időnként voltak férfiak, akikről azt hitte, el fogják venni az anyját feleségül. Az anyja egy szobában lakott, amit a munkaadója, egy Ibson nevű kereskedő bocsátott a rendelkezésére. A szoba a városban volt, Ibson úr háza mellett, egy épületben, ahol a többi alkalmazottai is laktak. Az ő anyja szakácsnő volt Ibson úr konyháján. Fitch anyja nagyon jól főzött.

Mindig nagyon sokat dolgozott, hogy el tudja látni a fiát, és nagyon kevés ideje maradt rá, hogy vele foglalkozzon. Mikor Fitchnek nem kellett a vezeklő összejöveteleken részt venni, anyja gyakran magával vitte a munkába, ahol legalább a fél szemét rajta tarthatta. Ilyenkor Fitch forgatta a nyársakat, odavitt ezt-azt az anyja kérésére, elmosogatta a kisebb edényeket, felseperte az udvart, és néha előfordult, hogy az istállót is takarítania kellett, ahol Ibson úr igáslovai voltak.

Az anyja mindig jó volt Fitchhez, legalábbis amikor időt tudott szánni rá. Fitch tudta, hogy az anyja törődik vele, és szeretné, ha a fia jó munkát találna magának. Nem úgy, mint azok a férfiak, akik időnként látogatták az anyját. Azok számára Fitch nemigen volt több, holmi útban lévő alkalmatlanságnál. Voltak olyanok, akik, mikor egyedül akartak maradni Fitch anyjával, egyszerűen kinyitották a szoba ajtaját, és Fitchet kilökték rajta éjszakára.

Fitch anyja ilyenkor csak a kezeit tördelte, ahhoz túl gyáva volt, hogy szembeszálljon velük a fia érdekében.

Amikor a férfiak kirakták, Fitchnek az utcára vezető lépcsőn, a lépcső alatt, vagy valamelyik szomszédnál kellett aludnia. Néha, mikor esett, Ibson úr szomszédságában lévő házénál az éjszaka az állatokra felügyelő lovász beengedte az istállóba. Fitch szeretett a lovak között lenni, de azt nem szerette, hogy a legyeket is el kell viselnie.

Azért még a legyeket is jobb volt eltűrni, mint hogy éjszaka elkapják az embert az anderita fiúk.

Másnap kora reggel Fitch anyja munkába ment, általában a férfibaráttal együtt. Többnyire azok szintén Ibson úr háztartásában dolgoztak. Ilyenkor Fitch visszamehetett a szobába. Ilyen napokon este az anyja többnyire hozott haza neki valami csemegét, amit a konyhából emelt el.

Anyja szerette volna, ha Fitch valami szakmát tanul, de nem ismert senki olyat, aki akár csak szolgának is felvette volna a fiát, nem hogy inasnak. Így hát, olyan négy évvel ezelőtt, amikor Fitch elég nagy lett hozzá, hogy megkeresse a saját betevő falatját, Ibson úr segített Fitch anyjának, hogy elhelyezhesse a fiát kuktának a Kultúra Minisztere birtokának konyháján, nem messze a fővárostól, Szépmezőtől.

Amikor ideérkezett, a személyzet egyik tagja több más újonccal együtt egy asztalhoz ültette Fitchet és elmagyarázta nekik a házi szabályokat. Fitch megtudta, mi lesz a munkája, és hol fog aludni a többi kuktával együtt. Az alkalmazott jelentőségteljesen hangsúlyozta, milyen fontos helyen fognak dolgozni. A Kultúra Minisztere a birtokról irányította magas hivatalának ügyeit, Anderia életének szinte minden területét felügyelve. A birtok a Miniszter otthona is volt. A Kultúra Minisztere rangban az ország második embere volt rögtön a Fejedelem után.

Fitch addig úgy hitte, hogy valamiféle kereskedő konyhájára küldték dolgozni. Fogalma sem volt róla, hogy anyjának ilyen magas rangú személy háztartásába sikerült beprotezsálnia őt. Végtelenül büszke volt magára. Később rájött, hogy a munka itt is ugyanolyan kemény volt, mint bármilyen más helyen. Semmi ragyogó, netán nagyszerű nem volt benne. Fitch azért még így is büszke volt rá, hogy ő, egy haken, a Miniszter birtokán dolgozhat.

Azon kívül, amit Fitchnek a Miniszter munkájáról meg kellett tanulnia, tudniillik, hogy a Miniszter törvényeket meg ilyesmiket csinál annak biztosítására, hogy az anderiai kultúra példamutató legyen, és mindenkinek biztosítsa az egyenlő jogokat, egyáltalán nem értette, hogy mi olyat csinál a Kultúra Minisztere, ami folyton annyi ember jövés-menését igényli. Végtére is, ami helyes, az helyes, és ami rossz, az rossz. Egyszer megkérdezett erről egy anderitát, és azt a választ kapta, hogy folyton új hibákat találnak, amelyeknek a kijavításáról gondoskodni kell. Fitch ezt sem értette, de ezt már nem merte megmondani. Már az első kérdés is rosszalló kifejezést csalt az anderita arcára.

Mivel a tölgyszálkát sehogy sem bírta kihúzni, újabb almarönkökért hajolt, de közben fél szemmel a hentes szekerét is figyelte. Közben felfigyelt egy szokatlan katonai öltözetet viselő izmos férfira, aki nagyon fura köpenyt viselt. Fitchnek úgy tűnt, mintha a köpeny szőrrel borított bőrdarabokból lenne összefoltozva.

A férfi minden ujján gyűrűt viselt. Minden egyes gyűrűtől egy-egy bőrszíj vezetett az ujjtövek bütykei felett egy, a csuklóját és az alkarját is befedő, ezüstszegecsekkel kivert fekete bőrpánthoz. A férfi csizmái is ezüstszögekkel voltak kiverve. Fitch meglepődve vette észre, hogy a férfi füleiben és orrában fémgombok csillogtak. Bőrövébe olyan fegyverek voltak betűzve, amilyeneket Fitch még rémálmaiban sem tudott volna elképzelni. A jobb csípőre akasztott bőrtokban harci fejsze függött, aminek a pengéje nagy, visszahajló, hátul majdnem összeérő szarvszerű nyúlványokban végződött. Egy kortól és használattól fényes feketére kopott fanyél végéről láncra erősített tüskés golyó lógott. A fanyél másik végén egyetlen hosszú, karomszerű tüske volt.

A férfi sűrű, fekete hajából ítélve akár anderita is lehetett volna, de sűrű szemöldöke arról árulkodott, hogy mégsem az. A kusza, lelógó hajbozont olyan bikanyakat keretezett, amelynek vastagsága Fitch derekáéhoz volt mérhető. A férfi látásától Fitch gyomra még ilyen távolságból is remegni kezdett.

Amint a férfi a hentes lassan gördülő szekere mellett elhaladt, hosszasan megbámulta azt a személyt, aki Zsemle túloldalán gyalogolt. Végül továbbindult, figyelmét visszafordítva a kastély ablakaira, és sötét szándékokról árulkodó tekintetével azokat is alaposan átfürkészte.