Huszonkettedik fejezet

 

 

 

A galérián a zenészek tengerészindulót fújtak, miközben a szolgák nagy kék lobogókat bontottak ki, és terítettek szét a vacsoravendégek feje fölött. A hosszú, szalagszerű lobogókat tartó párok a zene ütemére lengették, hullámoztatták a vásznat a tenger hullámzásának érzetét keltve, és a lobogókra festett halászbárkák fel-alá bukdácsoltak a kék szövethullámokon.

Míg a Fejedelem asztalához saját emberei hordták fel az étkeket, a Miniszter főasztala körül a birtok libériáját viselő szolgák hajlongtak és sürgölődtek, ezüsttálcákon hordozva körül a színpompásan feltálalt halételeket. A Miniszter rákollókat választott, lazacfilét, sült csellét, keszeget és angolnát sáfrányszószban. A felszolgáló inasok minden tálcát a Miniszter és a felesége közé tettek az asztalra, hogy onnan mindketten kedvük szerint válogathassanak a közösen használt tálalódeszkára.

Chanboor Miniszter alaposan megforgatott egy nagyobb angolnaszeletet a sáfrányszószban, és az ujjára csavarva kínálta a felesége felé. Lady Hildemara gyengéden mosolygott a férjére, és hosszú körmeivel felcsippentette a halszeletet, de ahelyett, hogy a szájához emelte volna, lerakta a deszkára, és mintha hirtelen támadt kíváncsiságát szeretné kielégíteni, Steinhez fordulva hazája étkezési szokásairól kezdte kérdezni. Dalton a birtokon töltött rövid idő alatt már megtudta, hogy Lady Chanboor mindennél jobban utálta az angolnát.

Mikor az egyik szolga felszolgálta a homárt, Teresa szemöldökének reménykedő rándításával jelezte Daltonnak, hogy szeretne egyet. A szolga gyakorlott kézzel feltörte a páncélt, eltávolította az ereket, felbolyhozta a húst, s vajat és apró sós süteményt halmozott a hús alá a páncélba, ahogy Dalton kívánta. Dalton kése hegyére szúrva leemelt egy szelet delfinhúst is egy tálcáról, amit az egyik apród tartott elé tiszteletteljes meghajlással, fejét tálcát tartó kinyújtott karjai közé hajtva. Az apród ezután térdet hajtott, ahogy a többi felszolgáló is tette, és táncos léptekkel továbbhaladt.

Teresa elfintorított orral jelezte, hogy nem kér angolnát. Magának Dalton azért kivett egy darabot, csak azért, mert a Miniszter bólintással és cinkos vigyorral jelezte, hogy jól teszi. Miután a tányérjára tette, a Miniszter odahajolt hozzá, és a fülébe súgta.

– Az angolna erősíti az angolnát, ha érted, mire célzok.

Dalton elmosolyodott, színlelve, hogy értékeli a poént. Agya a munkáján és az előtte álló feladatokon járt. Amellett nem is voltak különösebb gondjai az „angolnájával".

Amíg Teresa a gyömbérespontyot kóstolgatta, Dalton szórakozottan piszkálgatta a cukorban sült kemencés heringet, közben a haken-szolgákat figyelte, akik megszálló hadsereg módjára zúdultak be tálcáikkal az asztalok közé. Sült csukát, süllőt, keszeget és pisztrángot, kemencés ingolát, foltos és szürke tőkehalat, roston sült sügért, lazacot, tokhalat és fókahúst, cukormázas halikrakörítéssel garnélát, langusztát és kürtcsigát hordtak körbe leleményesen összeállított különféle mártásokkal körítve, a levesestálakban pedig fűszeres kagylóleves, rákkrémleves és mandulás halászlé gőzölgött. Más tálakon inkább szemre mutatós, cikornyás szín– és ízkombinációkat vonultattak fel, a hagymás-boros szószban főtt zöldborsós delfinhústól a kaviáros morgóhaluszonyon át az apró tőkehallal tűzdelt zöld mártásos lepényhalpástétomig.

Az ételeknek ilyen aprólékos gondossággal felvonultatott pazarló bősége nem csak politikai látványosság célját szolgálta, amelynek során a Miniszter kimutathatta hatalmát és gazdagságát, de mély vallási tartalmat is hordozott – nehogy valaki nagyképű feltűnési viszketegséggel gyanúsíthassa a Minisztert. A bőség végső soron a Teremtő tündökletes nagyszerűségének a demonstrációját szolgálta, amely látszólagos pompája és fényűzése ellenére csak végtelenül kicsiny minta volt a Teremtés felmérhetetlen gazdagságából.

A lakomát nem valami összejövetel alkalmából rendezték, hanem a résztvevőket hívták össze a lakomára. Finom, de lényegi eltérés! Az, hogy az estélyt nem valami társasági esemény okán rendezték – mondjuk egy esküvő, évforduló, vagy katonai siker tiszteletére –, csak még jobban hangsúlyozta az est vallási jellegét. A Fejedelem jelenléte pedig, aki végső soron a Teremtő földi helytartójának számított, megszentelte az amúgy is kegyes célú rendezvényt.

Ha a vendégeket emellett elkápráztatta a Miniszter és felesége hatalma, gazdagsága és nemes nagyvonalúsága, az csak egy – elkerülhetetlen – mellékkörülmény volt. Dalton is csak mellékesen vette tudomásul, hogy jócskán akadtak a vendégek között elkerülhetetlenül elkápráztatottak.

A terem zsongott a beszélgetéstől, megfűszerezve az itt-ott felcsattanó nevetéssel. A vendégek iszogattak, csipegették a legkülönbözőbb ételeket és ujjhegyükkel kóstolgatták a változatos mártásokat. A hárfás ismét játszani kezdett, hogy szórakoztassa a vacsorázó vendégsereget. A Miniszter angolnát evett, közben a feleségével, Steinnel és az asztal túlsó végénél ülő két gazdag támogatójával csevegett.

Dalton megtörölte a száját, és úgy döntött, kihasználja az alkalmat, hogy a jóllakottság ellankasztotta az asztal körül ülők figyelmét. Még egy utolsót kortyolt a borából, aztán a feleségéhez fordult.

– Sikerült valamit kiderítened arról, amiről korábban beszélgettünk?

Teresa a késével lefeszegetett egy falat húst a sült csuka gerincéről, aztán ujjai közé véve mártotta a csípős vörös szószba. Tudta, hogy a férje Claudine-re gondol.

– Semmi különöset. De azt gyanítom, a bárányka nincs bezárva az akolba.

Teresának fogalma sem volt róla, mi ez az egész, arról sem, hogy Dalton felbérelt két haken fiút, hogy „átadjanak egy figyelmeztetést" Claudine-nek, de eleget tudott ahhoz, hogy megértse, Claudine nyilván valami bajt akar keverni a Miniszterrel történt találkája kapcsán. Bár konkrétumokról soha nem tárgyaltak otthon, Teresa sejtette, nem azért ülnek a Miniszter föasztalánál, mert Dalton oda-vissza betéve ismeri a törvényeket.

Teresa lehalkította a hangját.

– Amíg beszélgettünk, nagyon figyelte Linscott Igazgatót. Tudod, úgy leste, mintha egyáltalán nem figyelne rá, meg azt is leste közben, hogy észreveszi-e valaki, mit csinál.

Teresa véleménye mindig megbízható volt. Ha valamit csak feltételezett, azt mindig úgy is mondta, hogy csak feltételezés.

– Mit gondolsz, korábban miért hangoztatta olyan nyíltan a többi asszonyok előtt, hogy a Miniszter megerőszakolta?

– Azt hiszem, önvédelemből mondta el a többieknek. Szerintem úgy gondolta, ha az emberek már tudják, akkor nem fenyegeti az a veszély, hogy elhallgattatják, mielőtt még bárki tudomást szerezhetne a dologról. Valami okból azonban hirtelen hallgataggá vált. De ahogy mondtam, nagyon leste az Igazgatót, és ezt felettébb igyekezett palástolni.

Teresa elhallgatott, hagyta, hogy Dalton maga vonja le a megfelelő következtetéseket. Dalton felállt, és a feleségéhez hajolt.

– Köszönöm, drágám. És most, ha megbocsátasz egy kis időre, van egy kis dolgom, amit el kell intéznem.

Teresa megragadta a férje kezét.

– Ne feledd, mit ígértél, hogy bemutatsz a Fejedelemnek!

Dalton könnyedén arcon csókolta, aztán a tekintete összekapcsolódott a Miniszterével. Amit Teresa elmondott, az csak megerősítette benne, hogy a terve helyes. Túl nagy tét forgott kockán. Linscott Igazgató esetleg kényelmetlenül kíváncsi lehetne. Dalton eléggé biztos volt benne, hogy a két fiú által „közvetített" figyelmeztetés elhallgattatja Claudine-t. Ha esetleg mégsem, akkor ami most következik, az végképp meg fogja gátolni benne Claudine-t, hogy a Miniszter elleni gyanú magvait tovább hinthesse. Könnyed bólintással jelzett Bertrandnak.

Dalton körbejárt a teremben. Közben számos asztalnál megállt, ismerősöket üdvözölt, odahajolt egyikhez-másikhoz, itt egy tréfát hallgatott meg, amott egy pletykát, másutt egy-egy ötletet, javaslatot, volt akinek megígérte, hogy később majd összejönnek egy kis beszélgetésre. A vendégek a Miniszter képviselőjét látták benne, aki eljött a főasztaltól, hogy körbejárjon a vendégek között, és megbizonyosodjon róla, hogy mindenki jól érzi magát.

Mikor végre valódi céljához érkezett, Dalton melegen elmosolyodott.

– Claudine, remélem már jobban érzed magad! Teresa ragaszkodott hozzá, hogy megkérdezzem, nincs-e szükséged valamire, és hogy figyeljek rád, így, hogy Edwin nem tudott eljönni közénk.

Claudine egy szívélyes mosoly egészen tűrhető imitációját villantotta Daltonra.

– A feleséged olyan aranyos asszony, Campbell úr! Jól vagyok, köszönöm szépen. A vacsora és a társaság teljesen rendbe hozott. Kérlek, mondd meg Teresának, hogy már sokkal jobban érzem magam!

– Örömmel hallom. – Dalton közelebb hajolt Claudine füléhez. – Egy javaslatom lenne Edwin számára – és a tiédre –, de nem akartam alkalmatlankodni vele, nem csak azért, mert Edwin nem tudott eljönni közénk, hanem a te szerencsétlen baleseted miatt sem. Nem szeretnélek munkával terhelni, amikor nem vagy elég jól hozzá, úgyhogy kérlek, keress fel, amikor már teljesen rendben leszel.

Claudine egész testtel Dalton felé fordult és dühös pillantással mérte végig.

– Köszönöm a tapintatodat, de teljesen jól vagyok. Ha olyan dologról van szó, ami Edwint is érinti, ő is azt kívánná, hogy hallgassalak meg. Mindenben közösen dolgozunk, és az üzletben nincsenek titkaink egymás előtt, ezt te is jól tudod, Campbell uram.

Dalton nemcsak, hogy jól tudta, de erre is számított. Leguggolt, míg Claudine megfordította a székét, háttal az asztalnak, hogy szemben üljön vele.

– Kérlek, bocsásd meg a tévedésemet, csak a jóindulat vezetett! Nos, tudod – kezdte Dalton –, a Miniszter mélyen együtt érez azokkal az emberekkel, akik csak koldulásból tudják eltartani a családjaikat. És még ha össze is tudnak koldulni annyit, amennyiből etetni tudják a családot, ruhában, megfelelő lakásban és egyebekben továbbra is hiányt szenvednek. A jólelkű anderiták jótékonykodása ellenére sok gyerek kerül úgy ágyba, hogy a gyomrukat maró éhségtől nem tudnak elaludni, hakeneket és anderitákat egyaránt sújt ilyen sors, és a Miniszter mindkét fajta iránt felelősséget érez, mivel mindkét nép az ő hatáskörébe tartozik.

A Miniszter lázasan munkálkodott egy új törvényen, amivel számos embert munkához tudna juttatni, akiknek nincs semmilyen más munkalehetőségük, és végre a legapróbb részleteket is sikerült kidolgoznia.

– Ez nagyon kedves tőle – hebegte Claudine. – Bertrand Chanboor jó ember. Szerencsések vagyunk, hogy ő a Kultúra Minisztere.

Dalton megtörölte a száját, és nem nézett Claudine szemébe.

– Nos, arról van szó, hogy a Miniszter gyakran hangoztatja, mennyire tiszteli Edwint azért a rengeteg munkáért, amit semmi elismerést nem várva végez. Ezért azt javasoltam a Miniszternek, hogy illő lenne valahogy kimutatni a kemény munkája és elhivatottsága iránti nagyrabecsülésünket.

A Miniszter mélységesen egyetértett, és azonnal eszébe ötlött, hogy az új törvényt úgy kellene benyújtani, mint Edwin Winthrop Képviselő által javasolt és támogatott törvényjavaslatot. A Miniszter odáig ment, hogy azt szeretné, ha a férjed tiszteletére Winthrop Egyenlő Munkavállalási Lehetőségek Törvényének neveznénk el. És persze a te munkád elismeréseként is, hiszen mindenki tudja, mekkora részed van az Edwin által benyújtott törvényjavaslatok kidolgozásában.

Claudine tekintete Dalton szemébe kapcsolódott. A szívére tette a kezét.

– Jaj, Campbell úr, ez olyan kedves a Minisztertől! Teljesen meglepődtem, és nyilván Edwin is meg fog. Amint lehet, át fogjuk nézni a tervezetet, hogy minél gyorsabban törvénybe lehessen iktatni.

Dalton elfintorodott.

– Tulajdonképpen az a helyzet, a Miniszter éppen most informált róla, hogy még ma este szeretné kihirdetni. Eredetileg úgy tervezte, hogy előbb eljuttatja hozzátok a tervezet nyers változatát, hogy Edwin és te átnézhessétek, mielőtt kihirdeti, de végül úgy döntött, hogy most, amikor az összes Igazgató jelen van, itt a kiváló alkalom, és a Miniszter egy pillanatig sem bírja nézni tovább azoknak a szerencsétlen munkanélkülieknek a nélkülözéseit. Végtére is azoknak is el kell tartani a családjaikat!

Claudine nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkát.

– Nos… szóval azt hiszem… én megértem, de tulajdonképpen…

– Jó! Nagyon jó! Ez olyan kedves tőled!

– De tényleg át kellene néznem előtte. Látnom kell. Edwin is azt akarná, hogy…

– Hát persze. Teljesen megértem, és meg is ígérem, holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy küldök neked egy teljes másolatot belőle.

– De úgy értem, azelőtt, hogy…

– Most, hogy mindenki itt van, aki számít, a Miniszternek eltökélt szándéka, ma este bejelenti az új törvényt. A Miniszter egy percet sem akar késlekedni a bevezetésével, sem azzal, hogy egy ilyen mérföldkő jelentőségű intézkedéssel örökítse meg a Winthrop nevet. És annyira bízott benne, hogy a Fejedelem jelen lesz ma este – te is tudod, milyen ritka esemény ez mostanában –, és tudomást szerez a Winthrop Egyenlő Munkavállalási Lehetőségek Törvényéről, ami révén az egyébként esélytelenek is munkalehetőséghez juthatnak. A Fejedelem ismeri Edwint, és olyan boldog lesz!

Claudine lopva egy pillantást vetett a Fejedelem felé. Nyelvével megnedvesítette az ajkát.

– Na, de…

– Azt kívánod tőlem, vegyem rá a Minisztert, hogy halassza el a törvény nyilvánosságra hozását? Azonkívül, hogy a Fejedelem nem fogja hallani, a Miniszter azért is haragudni fog, mert egy perccel sem akarja késleltetni a lehetőséget, hogy kenyérhez juttathassa azokat az éhező gyermekeket, akiknek a sorsa rajta múlik. Te is megértheted, hogy itt tulajdonképpen ezekről a gyerekekről van szó!

– Igen, de ahhoz, hogy…

– Claudine – mondta Dalton, és két kezébe fogta az asszony kezét. – Tudom, hogy neked nincs gyermeked, így aztán különösen nehéz lehet számodra megérteni azokat a szülőket, akik elkeseredetten próbálnak munkához jutni ott is, ahol lehetetlen, hogy enni tudjanak adni a gyerekeiknek, de azért próbálj együtt érezni velük!

Claudine kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang. Dalton gyorsan folytatta, nem engedve időt az asszonynak, hogy a kimondani akart szavai megformálódjanak.

– Próbáld átérezni, milyen érzés lehet azoknak az anyáknak és apáknak csak várni napról napra, várni valami halvány reménysugárra, arra hogy történik valami csoda, hogy végre találnak valami munkát, és enni adhatnak a gyerekeiknek. Hát te nem akarsz segíteni? Nem akarod felfogni, milyen érzés lehet ez azoknak az ifjú anyáknak?

Claudine arca hamuszürkére sápadt.

– Hát persze – suttogta végül. – Megértem én. Tényleg megértem. Segíteni akarok. Biztos vagyok benne, hogy Edwin örülni fog, ha megtudja, hogy őt nevezi meg a Miniszter a törvény előterjesztőjeként…

Dalton gyorsan felállt, mielőtt Claudine tovább folytathatta volna.

– Köszönöm, Claudine. – Ismét megfogta az asszony kezét, és csókot lehelt rá. – A Miniszter nagyon boldog lesz, ha tudomást szerez a támogatásodról, és persze azok az emberek is, akiknek ezzel esélyük nyílik rá, hogy munkához jussanak. Nagyon szép dolgot tettél most a gyermekekért. A jó szellemek most biztosan mosolyognak rád.

Mire Dalton visszatért a főasztalhoz, a felszolgálók újabb körbe kezdtek, és minden asztal közepére sietve teknősbékahús-pástétomos tálcát raktak. A vendégek kíváncsian nézték a pástétomokat, amelyeknek negyedekre volt szelve az átsült kérge, de nem lett teljesen keresztülvágva. Teresa előrehajolva meredt a Miniszter és felesége elé, a főasztal közepére helyezett pástétomra.

– Dalton – suttogta –, ez a pástétom magától megmozdult!

Dalton visszafojtotta a mosolygását.

– Biztosan tévedsz, Tess. A pástétom nem szokott mozogni.

– De tényleg láttam, hogy…

Ekkor a kéreg megmozdult, felszakadt, és fejét kidugva egy teknősbéka bámult a Miniszterre. A kéreg peremén megjelent egy karmos láb, és a teknőc kimászott, majd követte egy másik. Körbe a teremben a meglepett vendégek kacagása, tapsa és meglepett mormogása közepette minden asztalnál megjelentek a teknősök a pástétomból.

Persze az állatokat nem sütötték bele elevenen a pástétomba. Eredetileg babot töltöttek bele, úgy sütötték meg, majd alul lyukat vágtak a kéregbe, amelyen keresztül kiszedték a tölteléket, és a helyére berakták az állatokat. A kérget azután részben átvágták, hogy a benne lévő állatok könnyebben ki tudjanak szabadulni.

A teknősbéka-pástétom, az estély egyik szórakoztató műsorszáma, átütő siker volt. Mindenki el volt ragadtatva az ötlettől. A birtok estélyeinek egyik sikerszáma volt ez. Néha teknősöket, máskor galambokat rejtettek a pástétomba. Ezeket kifejezetten arra a célra tartották és idomították, hogy kiszabaduljanak a sütemény belsejéből, és a lakomákon a vendégeket szórakoztassák.

Mialatt a szolgák favödrökkel körbejártak, hogy összeszedjék a kiszabadult teknőcöket, Lady Chanboor magához intette az udvarmestert, és utasította, hogy halassza el a következő fogás előttre tervezett műsorszámot. Ahogy talpra emelkedett, a teremben várakozó csend áradt szét.

– Tisztelt vendégeink, a figyelmeteket szeretném kérni egy percre! – Hildemara körbepillantott a teremben, megbizonyosodva róla, hogy minden szem rá szegeződik. Berakott ruhája hideg, ezüstös fénnyel látszott izzani. – A legmagasztosabb elhivatottságunk és kötelességünk szükséget szenvedő polgártársainkról gondoskodni. Ma este végre módunkban áll, hogy tehessünk valamit az anderiai gyermekek érdekében. Merész tettről van szó, amely komoly bátorságot igényel. Szerencsére van olyan vezetőnk, aki rendelkezik ezzel a bátorsággal.

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy bemutathatom önöknek a legnagyobb embert, akit valaha megismerhettem, egy feddhetetlen embert, egy olyan embert, aki fáradhatatlanul munkálkodik a nép javáért, aki sohasem feledkezik meg azokról, akiknek a legnagyobb szüksége van ránk, aki mindenek felett valónak tartja a jobb jövőnket: férjemet, a Kultúra Miniszterét, Bertrand Chanboort.

Hildemara gyakorlottan mosolyra húzta az arcát, és tapsolva a férje felé fordult. A szoba szinte felrobbant a tapstól és éljenző kiáltásoktól. Bertrand sugárzó mosollyal az arcán felállt, és karját felesége dereka köré fonta. Hildemara csodálattal nézett fel a férje arcára, az pedig szerető tekintettel pillantott asszonya szemébe. Az éljenzés, ha lehet, még tovább erősödött a látványra, a vendégek kifejezték elragadtatásukat afelett, hogy Anderiát ilyen emelkedett gondolkodású, bátor pár irányítja.

Dalton talpra ugrott, feje felett tapsolva, ezzel mutatott példát a többi vendégnek. Legszélesebb mosolyát öltötte fel, hogy a legtávolabbi asztalnál ülők is jól láthassák, aztán a hangos ünneplést egy pillanatig sem hagyva abba, arccal a Miniszter és felesége felé fordult.

Dalton sok embernek dolgozott már. Voltak köztük olyanok is, akire egy kör ital rendelését sem lehetett volna rábízni. Mások képesek voltak arra, hogy egy Dalton által felvázolt tervet kövessenek, de a lényegét nem fogták fel addig, amíg a megvalósulását folyamatában nem látták. Bertrand Chanboor egészen más kategóriába tartozott.

A Miniszter azonnal felfogta az egész tervet és célját, amint Dalton sietve elmagyarázta neki. Arra is képes volt, hogy kellőképpen finomítson rajta, és sajátjaként tálalja: Dalton még soha nem találkozott olyan könnyű felfogású emberrel, mint Bertrand Chanboor.

Bertrand mosolyogva, kezét magasba emelve fogadta a tömeg ujjongását, és végül lecsendesítette őket.

– Jó népem, anderiaiak! – kezdte mély, őszinte hangzású hangján, ami a terem legtávolabbi részébe is tisztán elhallatszott. – Arra kérlek benneteket, gondoljatok ma este a jövőre!

Már régen eljött az ideje, hogy vegyük magunknak a bátorságot, és a múltbeli protekcionizmust oda űzzük, ahová való: a múltba. Ehelyett gondoljunk a jövőnkre és a gyermekeink és unokáink jövőjére.

Itt szünetet kellett tartania az újból kirobbanó éljenzés miatt. Bólogatott és mosolygott, aztán újra kezdte, elcsendesítve a hangzavart.

– A jövőnk kudarcra van ítélve, ha hagyjuk, hogy a tamáskodók és ingadozók gúzsba kössék a képzeletünket, és nem engedünk teret a Teremtő által nekünk adományozott képzelőerőnek.

Ismét várakozott, amíg a dörgő taps lecsendesedett. Dalton elismerő csodálattal nézte, micsoda körítéssel tudja rögtönzésből tálalni Bertrand a mondanivalója lényegét.

– Ránk, akik itt vagyunk ebben a teremben, ránk hárul a felelősség Anderia egész népének, nem csak a szerencséseknek a jövőjéért. Itt az ideje, hogy törvényeink az egész anderiai nép érdekeit szolgálják, ne csak a keveseket.

Dalton talpra ugrott, kiabált és füttyögött. Példáját követve mindenki felállt, és állva tapsoltak, éljeneztek. Hildemara is felállt, arcáról még mindig a feleség férje iránti szeretete és csodálata sugárzott.

– Fiatalkoromban – folytatta Bertrand lágy hangon, miután a zaj elült – én is ismertem az éhség kínjait. Akkoriban nehéz idők jártak Anderiára. Az apámnak nem volt munkája. Láttam, hogyan sírja álomba magát a húgom, mialatt a gyomrát az éhség mardossa.

Láttam apám csendes, visszafojtott zokogását a szégyen miatt, hogy nem tud munkához jutni, mert nincs megfelelő képzettsége. – Szünetet tartott, megköszörülte a torkát. – Büszke ember volt, de a munkanélküliség kis híján összetörte a lelkét.

Dalton futólag elgondolkodott rajta, vajon volt-e Bertrandnak húga egyáltalán.

– Ma is vannak emberek, büszke emberek, akik szeretnének dolgozni. Munka is van elegendő, amit el kellene végezni. Jó néhány kormányzati építkezés van folyamatban, és még többet tervezünk. A kereskedelem megkönnyítésére és kiterjesztésére utakat építünk. A hegyekben hidakat kell emelnünk a szakadékok fölé. A folyók munkásokra várnak, akik gátakat és hidakat építenek rajtuk az utak számára.

Ezek a dolgozni akaró büszke emberek azonban nem vállalhatnak munkát egyik ilyen helyen sem, sem számos egyéb szabad munkahelyen, mert nincs hozzá képesítésük, ahogy nem volt az apámnak sem.

Bertrand Chanboor végignézett a hallgatóságon, akik elragadtatott figyelemmel várták, milyen megoldást fog felkínálni számukra.

– Tudunk munkát kínálni ezeknek a büszke embereknek. Mint a Kultúra Miniszterének, az én kötelességem, hogy gondoskodjam róla, hogy ezek az emberek igenis kaphassanak munkát, és etetni tudják a gyermekeiket, akik a mi jövőnket jelentik. Felkértem népünk legjobb elméit, hogy találjanak erre valami megoldást, és ők nem hagytak cserben engem és az anderiai népet. Azt kívánom, bár enyém lehetne a dicsőség ennek a briliáns ötletnek a kidolgozásáért, de sajnos ezt nem állíthatom.

Ezt a tudományosan kidolgozott nagyszerű elképzelést olyan emberek terjesztették elém, akik miatt büszke vagyok rá, hogy ebben a hivatalban lehetek, és elősegíthetem, hogy ez az új törvény napvilágot lásson. Voltak olyan emberek a múltban, akik minden befolyásukat latba vetették rejtett szobák sötét zugaiban, hogy az ilyen becsületes elgondolások hamvukba haljanak. Én nem fogom tűrni, hogy efféle önös érdekek továbbra is beárnyékolják gyermekeink jövőjébe vetett reményeinket.

Bertrand sötét, szigorú kifejezést varázsolt az arcára, és ez a komor arc sokak arcát sápasztotta el és ültetett félelmet a szívükbe.

– Voltak olyanok a múltban, akik maguknak és az övéiknek próbáltak minden jót megtartani, és nem adtak esélyt a többiek számára, hogy képességeiket bizonyíthassák.

A célzás félreérthetetlen volt. Az idő semmit sem gyógyított be: a haken hadurak által okozott megaláztatások sebei örökre nyíltak és fájdalmasak maradtak, úgy tettek igazán jó szolgálatot, hogy nyitva is tartották őket.

Bertrand arcára visszatért az ismerős, könnyed mosoly. A szigorú tekintet után a kontraszt csak még kellemesebbé tette a hallgatóság számára.

– Jövőnk új reménye a Winthrop Egyenlő Munkavállalási Lehetőségek Törvénye. – Kezével Claudine felé mutatott. – Lady Winthrop, lennél olyan kedves felállni?

Claudine elvörösödve nézett körbe a kedvesen felé mosolygó arcokon. Éljenzés kezdődött, arra sürgetve őt, hogy felálljon. Olyan riadt volt, mint a hajnali fényben kerítésbe gabalyodott őz. Tétovázva emelkedett fel.

– Jó emberek! Lady Winthrop férje, Edwin az új törvény előterjesztője, és mint sokan tudjátok, Lady Winthrop hatékonyan segíti őt képviselői munkájában. Semmi kétségem nincs felőle, hogy Lady Winthropnak kulcsszerepe volt a férje által benyújtott törvényjavaslat kidolgozásában. Ezúton is szeretném megköszönni nagyszerű munkáját, és remélem, át fogja adni köszönetemet Edwinnek is, amint visszatér.

Bertrand vezetésével most az egész terem Claudine-t és távollévő férjét ünnepelte. Claudine kipirult arccal, óvatos mosollyal viszonozta a lelkesedést. Dalton észrevette, hogy az Igazgatók, nem tudva mit is takar igazából a törvény, udvariasan, de nagyon visszafogottan gratuláltak. Az emberek odahajoltak Claudine-hez, megérintették, hogy felhívják magukra a figyelmét, gratuláló szavakat kiáltottak felé. Jó időbe tellett, mire végre mindenki visszatért az ülőhelyére, hogy megtudják, miről is szól tulajdonképpen a törvény.

– A Winthrop Egyenlő Munkavállalási Lehetőségek Törvénye az, aminek a neve mutatja – kezdett a magyarázatba Bertrand – egyenlő és nyitott munkavállalási lehetőséget nyújt az eddigi zártkörű, kivételezésen alapuló rendszer helyett. A rengeteg szükségszerű állami építkezés sok-sok, a köz érdekében végzendő munkát kínál fel.

A Miniszter eltökélt tekintettel nézett végig a hallgatóságon.

– Van azonban egy szakmai szövetség, amelyik ragaszkodik idejétmúlt kiváltságaihoz, és ezzel akadályozza a fejlődést. Ne értsetek félre, ezek az emberek keményen dolgoznak, és kiváló személyiségek, de eljött az ideje, hogy szélesre tárjuk azokat az ajtókat, amelyek ennek az elavult rendszer által favorizált keveseknek a kiváltságos jogait őrzik. Ezentúl az új törvény értelmében mindenki, aki dolgozni akar, munkához juthat, nem csak a kőműves céh zárt szövetségének tagjai.

A terem hallgatósága egy emberként hördült fel. Bertrand azonban nem hagyott nekik időt a megrökönyödésre.

– Ami még ennél is több, ennek a leplek mögött rejtőzködő céhnek a bonyolult és szükségtelenül szigorú elvárásai miatt, aminek csak nagyon kevesen képesek megfelelni, Anderia állami építkezéseinek költségei sokkal de sokkal magasabbak, mint amekkorák akkor lehetnének, ha mindenkit munkához juttatnánk, aki dolgozni akar. – A Miniszter az öklét rázta. – És ezt a képtelenül magas árat mi mindnyájan fizetjük!

Linscott Igazgató arca bíborba játszott a visszafojtott dühtől.

Bertrand ökléből kinyújtotta a mutatóujját, és a hallgatóira szegezte.

– A kőművesek nagy szakmai tudását persze hasznosítani kell, semmi kétség, de az új törvény értelmében a közemberek is munkát végezhetnek a kőművesek felügyelete alatt, és a gyermekeiknek nem kell éhezniük amiatt, hogy az apáik nem tudnak pénzt keresni.

A Miniszter öklével a másik tenyerébe csapkodva hangsúlyozta mondanivalóját.

– Felszólítom a Kulturális Kapcsolatok Irodájának Igazgatóit, hogy itt és most kézfelemeléssel jelezzék egyetértésüket, hogy az éhező emberek kezébe kenyeret adjunk, támogatásukat, hogy a kormányzat végre elfogadható áron tudja befejezni az építkezéseit azoknak az embereknek a közreműködésével, akik valóban dolgozni szeretnének, és ne csak a kőművesek titkos szövetségének tagjai dolgozhassanak az építkezéseken, akiknek felháborítóan magasra szabott árait mindnyájunknak fizetnünk kell. Mutassák meg, hogy segíteni akarnak a gyermekeken! Mutassák meg, hogy támogatják a Winthrop Egyenlő Munkavállalási Lehetőségek Törvényét!

Linscott Igazgató talpra ugrott.

– Tiltakozom a kézfelnyújtásos szavazás ellen! Még arra sem volt időnk, hogy…

Elhallgatott, amikor meglátta, hogy a Fejedelem felemeli a kezét.

– Ha a többi Igazgató ki akarja mutatni egyetértését – csendült a Fejedelem tiszta hangja a hirtelen támadt csendben –, akkor az itt összegyűlt embereknek joguk van hozzá, hogy ezt láthassák, így senki se állíthasson később hazugságokat a másik ember szándékairól. Semmi rossz nincs benne, ha megismerjük az Igazgatók véleményét, most, hogy itt mind együtt vannak. A támogatás jelzése kézfelemeléssel még nem azonos a végső szavazással, ezért nem akadályozza meg, hogy vita folyjék később a dologról, mielőtt a törvény jogerőre emelkedne.

A Fejedelem türelmetlensége akaratlanul is megkímélte tőle a Minisztert, hogy szavazást kelljen kikényszerítenie. Bár igaz volt, hogy az egyetértés kifejezése kézfelemeléssel még nem jelenti a törvény véglegesítését, ebben az esetben a céhek között létrejövő érdekkülönbség biztosítani fogja, hogy a törvényt végül is elfogadják.

Daltonban nem merült fel kétség felőle, hogy a többi Igazgató egyet fog érteni. A Miniszter által ismertetett törvény a kőműves céh halálos ítélete volt, és a Miniszter éppen most csillantotta meg – épp csak egy figyelmeztető pillanatra – a többiek feje fölött is a hóhérbárdot.

Az Igazgatók pontosan tudták, hogy egyikük valamiért – bár azt nem tudhatták, miért – kegyvesztett lett. Bár csak négyen voltak közülük céhmesterek, a többi ugyanolyan könnyen támadható volt. A pénzkölcsönzők tudták, hogy az államilag engedélyezett kamatok bármikor csökkenthetők, vagy akár törvénytelenné is lehetne tenni a kamatok követelését… A kereskedők vámjogait vagy kereskedelmi útvonalait a törvény erejével módosítani lehet, az ügyvédek törvényes jogdíjait olyan mértékig csökkenteni, hogy akár egy koldus is képes legyen megfizetni őket… Egyetlen szakma sem volt biztonságban a törvényektől, ha esetleg valami módon magukra vonnák a Miniszter neheztelését.

Ha a többi Igazgató most, ebben a dologban nem támogatja a Minisztert, egy újabb törvény hóhérpallosa legközelebb az ő céhükre vagy foglalkozásukra sújthat le. A Miniszter kézfelemeléses nyíltszíni véleménynyilvánítást kívánt zárt szavazás helyett, ami azt jelenti, hogy ha most egyetértenek vele, legközelebb nem rájuk fog lesújtani a bárd.

Claudine a széke mélyére süllyedt. Ő is megértette, mit jelent az új törvény. Korábban senki nem dolgozhatott az építő szakmában, aki nem volt a kőműves céh tagja. A céh kezében volt a kezdők oktatása, felállította a szabályzatot, megállapította a béreket, bíráskodott a vitás ügyekben, szükség szerint felosztotta a munkákat a tagjai között, gondoskodott a beteg vagy balesetet szenvedett tagokról, és támogatta a munka során meghalt tagok özvegyeit és családját. Így, hogy képzetlen emberek is dolgozhatnak az építkezéseken, a céh képtelen lesz megtartani az eddigi bérszínvonalat. Az új törvény tönkre fogja tenni a kőműves céhet.

Linscott számára ez a karrierje végét jelenti. Mivel az ő igazgatósága alatt veszítette el a céh a törvényes védelmét, a kőművesek kétségkívül huszonnégy órán belül kizárják maguk közül. Most a képzetlenek is munkához jutnak, Linscott pedig kitaszított lesz.

Persze az építkezések a végén többe fognak kerülni. A képzetlen munkások végtére is tapasztalatlanok. A munkás, aki sokat kér ugyan, de tudja a dolgát, végső soron olcsóbb, és az általa végzett munka hibátlan.

Az egyik Igazgató felemelte a kezét, jelezve nem hivatalos, de lényegét tekintve minden szempontból végleges támogatását az új törvény ügyében. A többiek úgy figyelték a magasba emelkedő kezet, mint egy ember szívének irányzott kiröppenő nyilat. A célba vett szív Linscott szíve volt. Senki nem kívánt az ő sorsára jutni. Egyenként, lassan a többi Igazgató is felemelte a kezét, végül tizenegy kéz volt a magasban.

Linscott gyilkos pillantást vetett Claudine-re, mielőtt kimért léptekkel kivonult a teremből. Claudine lehajtotta szégyentől hamuszürkére sápadt arcát.

Dalton kezdte el az Igazgatók ünneplését. Tapsa és éljenzése mindenkit kizökkentett az imént lejátszódott sötét dráma hangulatából, és az emberek fokozatosan csatlakoztak Daltonhoz. A Claudine körül ülök gratuláltak neki, dicsérték, micsoda nagyszerű dolgot tettek ő és a férje az anderiai gyerekek érdekében. Egyesek máris hangosan szidalmazták a kőműves céh önző viselkedését. Hamarosan egész sor alakult ki Claudine előtt, akik mind kezet akartak rázni vele, aztán a Kultúra Minisztere elé járulni, hogy dicsérjék bátor fellépését.

Claudine sorban megszorította a feléje nyúló kezeket, de csak egy gyenge, sápatag kis mosolyt sikerült kicsikarnia magából hozzá.

Nem túl valószínű, hogy ezek után Linscott igazgató bármit is meg akarna hallgatni, amit Claudine mondani akar neki.

Stein Daltonra nézett, és ravaszul mosolygott rá. Hildemara önelégült vigyorral pillantott Dalton felé, Bertrand pedig hátba veregette a szárnysegédét.

Mikor végre mindenki visszatért az ülőhelyére, a hárfás a húrok fölé tartotta kezeit, Lady Chanboor jelére várva, hogy újból elkezdje a zenét, de a Fejedelem ismét felemelte a kezét. Mikor minden szem rá szegeződött, megszólalt.

– Azt hiszem, ki kellene használnunk az alkalmat, mielőtt a következő fogást felszolgálják, hogy meghallgassuk, milyen mondanivalója van számunkra a messziről jött úriembernek.

A Fejedelem nyilván már nagyon álmos volt, és mielőtt elaludt volna az asztal mellett, szerette volna hallani Stein mondandóját. A Miniszter újra felállt, és beszélni kezdett az estély vendégeihez.

– Jó Uraim, Hölgyeim! Mint ti is tudjátok, háború van. Mindkét félnek megvannak az érvei, hogy miért kellene az ő oldalán állnunk. Anderia nem akar mást, csak békét. Nem óhajtjuk látni, amint fiaink és lányaink idegen érdekekért véreznek el. Országunk egyedülálló helyzetben van, mivel a Birodalmi Strázsák őrzik a határainkat, így nem kell tartanunk erőszakos támadástól, de vannak egyéb megfontolások is, nem utolsósorban a határainkon túli kereskedelem zavartalansága.

Meg akarjuk hallgatni, mi mondanivalója van számunkra a d'harai Rahl Nagyúrnak és az Inkvizítor Anyának. Ők házastársi hűséget kívánnak esküdni egymásnak, amint azt kétségkívül tudjátok már az Aydindrilből hazatért követeinktől. Ez a házasság egy vitán felül félelmetes erejű szövetségben egyesíti D'Harát és a Középföldet. Szavaikat tisztelettel és kíváncsian fogjuk hallgatni.

Ezúttal azonban azt fogjuk meghallani, amit a Birodalmi Rend kíván a tudomásunkra hozni. Jagang Császár elküldte hozzánk követét az Óvilágból, az Elveszettek Völgyén túlról, ami évezredek óta most először átjárhatóvá vált. – Bertrand színpadiasan felemelte a kezét. – Hadd mutassam be nektek Stein urat, a Császár szószólóját.

A hallgatóság udvariasan tapsolt, de hamar elcsendesedtek, amint Stein felemelkedett a székéről. Figyelmet keltő, félelmetes és lenyűgöző figura volt. Hüvelykujjait üres fegyveröve mögé akasztva szólalt meg.

– Mi is a jövőnkért küzdünk, hasonlóképpen ahhoz a küzdelemhez, aminek az imént tanúi lehettünk, csak éppen ennél sokkal nagyobb tétek miatt.

Felvett az asztalról egy darab kétszersültet, és nagy kezével szétmorzsolta.

– Az emberi fajt, és ez magába foglalja Anderia nemes népét is, lassan szétmorzsolják. Sarokba szorítanak bennünket. Megfojtanak bennünket. Megtagadják tőlünk a sorsunkat, megtagadják a jövőnket, megtagadják tőlünk magát az életet.

Ugyanúgy, ahogy nálatok munka nélkül maradnak az emberek, mert egy önző céh a hatalmában tartja mások életét, megtagadja tőlük a munkát, gyerekeiktől az élelmet, ugyanúgy tart bennünket a markában a mágia.

Csendes zúgás támadt a teremben, elsuttogott megjegyzések. Az emberek zavarodottá, és kissé ijedtté váltak. Voltak néhányan, akik gyűlölték a mágiát, de sokan tisztelték is.

– Sorsotokat a mágia határozza meg – folytatta Stein. – Azok uralkodnak rajtatok, akik rendelkeznek a mágiával, bár ehhez nem adtátok a beleegyezéseteket. Övék a hatalom, és rabságban tartanak titeket.

A mágiahasználók gonosz varázslatokat bocsátanak azokra, akik ellenállnak nekik. Mágiával ártanak azoknak az ártatlan embereknek, akiket nem kedvelnek, akiktől tartanak, akiket irigyelnek, vagy épp csak azért, hogy félelemben tartsák az emberek tömegeit. A mágiahasználók uralkodnak rajtatok, akár tetszik ez nektek, akár nem. Ha nem lenne mágia, az emberi elme teljes dicsőségében virágozhatna.

Itt az ideje, hogy az egyszerű emberek határozhassák el, mi történjen, anélkül, hogy a mágia felettük lebegő fenyegetése árnyékolná be döntéseiket, egész jövőjüket.

Stein egyik kezével szélesre tárta a köpenyét.

– Ezek itt mágusok skalpjai. Saját kezemmel öltem meg mindet. Megakadályoztam, hogy ezek a boszorkányok és mágusok beleártsák magukat az egyszerű emberek életébe.

Az embereknek a Teremtőnek kell engedelmeskedniük, nem holmi varázslóknak és boszorkányoknak. A Teremtőt kell imádnunk és senki mást.

Halk, egyetértő mormogás kelt a teremben.

– A Birodalmi Rend véget fog vetni a mágiának ebben a világban, ugyanúgy, ahogy véget vetett az Óvilágot és az Újvilágot évezredeken át elválasztó varázslatnak. A Rend győzedelmeskedni fog! Az ember saját kezébe fogja venni a sorsát!

A mi közbeavatkozásunk nélkül is mind kevesebb és kevesebb mágiahasználó születik a világra. Még a Teremtő is, a maga szinte végtelen türelmében, megelégelte gonosz tetteiket. A mágia ősi vallása kihalófélben van. A Teremtő maga adott jelt nekünk: eljött az ideje, hogy az emberiség elsöpörje a mágiát.

Még több egyetértő mormogás.

– Mi nem akarunk Anderia népével harcolni. Arra sem akarunk kényszeríteni benneteket, hogy akaratotok ellenére fogjatok fegyvert a mi oldalunkon. Eltökélt szándékunk azonban, hogy elpusztítsuk a mágia mellett a d'harai fattyú vezetésével síkraszálló erőket. És azok, akik hozzá csatlakoznak, a kardjaink alatt fognak elhullani, éppúgy – ismét kitárta a köpenyét – ahogy ezek a mágusok hullottak el az én kardom alatt.

Egyik kezével feltartotta köpenye szárnyát, a másik kezének kinyújtott ujjával lassan körbe mutatott a vendégeken.

– Ahogy én megöltem ezeket a mágiahasználókat, úgy fogunk megölni mindenkit, aki ellenünk fordul.

A Miniszter könnyed mozdulattal felemelte a kezét.

– És akkor mit kíván tőlünk a Rend, ha nem erős hadaink harcos kardját?

– Jagang Császár szavát adja, hogy ha nem csatlakoztok a mágia mellett küzdők seregéhez, nem fogunk rátok támadni. Csak kereskedni szeretnénk veletek, mint ahogy másokkal is kereskedtek.

– Nos – játszotta a Miniszter a kétkedőt a hallgatóság kedvéért –, nekünk már vannak szerződéseink, amelyek javaink nagy részét lekötik a Középföld számára.

Stein mosolygott.

– A mások által ígért legmagasabb ár dupláját ajánljuk fel.

A Fejedelem felemelte a kezét, amitől még a suttogás is elhalt a teremben.

– Anderia termésének mekkora részét szeretnétek felvásárolni?

Stein körbenézett a hatalmas teremben.

– Mindet. Hatalmas hadsereg vagyunk. Egyetlen fegyvert sem kell kézbe vennetek, hogy harcoljatok, de ha nekünk adjátok el a terméseteket, biztonságban lesztek, és országotok minden álmotokat és vágyatokat túlszárnyalóan gazdag lehet.