Tizenkilencedik fejezet

 

 

 

Fitch maga alá hajtogatott lábakkal ült a füvön. Izzadt hátát kellemesen hűtötték a hűvös téglák. Mélyet szippantott az éjszaka édes illataiból, a nyitott ablakokon kiáramló sülő hús szagából és az almafahasábok tiszta, kellemes aromájából. Mivel éjszaka sokáig fognak dolgozni az estély maradékainak eltakarításával, kaptak egy kis jól megérdemelt pihenőt.

Morley Fitch kezébe nyomta az üveget. Még sokára jutnak el odáig, hogy jól berúghassanak, de legalább egy kis kóstolóhoz máris juthattak. Fitch nagyot kortyolt. Azonnal köhögni kezdett, és mielőtt még lenyelhette volna, a szájában lévő ital jó részét kifröcskölte.

Morley kinevette.

– Mondtam, hogy erős!

Fitch inge ujjával törölte le az álláról csöpögő italt.

– Igazad volt. Honnan szerezted? Ez nagyon jó cucc.

Fitch még soha nem ivott ilyesmit, ami így égette volna a nyelőcsövét lefelé menet. Úgy hallotta, hogy ami égető, az „jó cucc". Azt mondták neki, ha „jó cuccal" kínálják, ne legyen olyan bolond, hogy visszautasítja. Megint köhögnie kellett. A torka, a garatja kutyául égett.

Morley bizalmasan közelebb hajolt.

– Valami fontos személyiség visszaküldte. Azt mondta, ez egy moslék. Fel akart vágni az egész társaság szeme láttára. Pete, az italosfiú fogta, és visszahozta. Amikor fogott egy másik üveget és futott vele a vendéghez, én felkaptam a visszaküldött üveget, és bedugtam az ingem alá, mielőtt bárki is észrevette volna.

Fitch a borhoz szokott hozzá, amit a maradékból össze tudtak csórni. Összegyűjtötték a seprőt a majdnem üres hordókból, meg amit a vendégek a poharaikban és üvegekben meghagytak. Eddig még soha nem került a kezébe a jóval ritkábban felszolgált brandyből.

Morley megemelte az üveg alját, a nyílását Fitch szájához billentve. Fitch most jóval óvatosabban kortyolt az üvegből, és sikerült lenyelnie az italt anélkül, hogy visszaköpte volna. A gyomrában olyan forróság támadt, mint egy rotyogó üstben. Morley elismerően bólintott, és Fitch önelégült büszkeséggel vigyorodott el.

A távolból a nyitott ablakokon át az estély kezdetére váró emberek beszélgetése és nevetése hallatszott az ebédlő előcsarnokából. Fitch máris érezni kezdte a brandy hatását. Később, ha majd befejezték a rendcsinálást, igazából be fog rúgni.

Megdörzsölte lúdbőrző karját. Az ablakokon át kiszűrődő zene furcsa hangulatba hozta. A zene mindig ezt tette vele: úgy érezte, hogy meg kell mozdulnia, és tennie kell valamit. Nem tudta, hogy mit, de valamit. Valami nagy dolgot.

Morley kinyújtotta a kezét, és Fitch visszaadta neki az üveget. Nézte, ahogy Morley ádámcsutkája minden korttyal fel-alá jár. A zene érzelmekkel telítettebbé vált, izgatottan felgyorsult. Az ital és a zene együttes hatására a hideg futkosott Fitch hátán.

Morley mögött egy magas valaki közeledett feléjük a keskeny úton. Az illető úgy mozgott, mint aki határozott céllal tart valami ismert hely felé, nem csak úgy kijött sétálni. Fitch az ablakokból kiszűrődő sárga fényben kardhüvely ezüstös csillanását látta. Felismerte az alak nemes vonásait, elegáns testtartását.

Dalton Campbell volt az, és éppen feléjük tartott.

Fitch könyökkel oldalba bökte a barátját, aztán felállt. Igyekezett szilárdan megállni a talpán, aztán megrángatta az inge alját. A mellén még nedves volt az ing a felköhögött italtól. Gyorsan hátrasimította a haját. Lába oldalával megrúgta Morleyt, és hüvelykujjal jelezte neki, hogy álljon fel.

Dalton Campbell megkerülte a farakást, és egyenesen feléjük tartott. Úgy látszott, a magas anderita pontosan tudta, hová igyekszik. Fitch és Morley soha senkinek nem mondta meg, hová szoktak menni, ha csak ketten akarnak osztozni az elcsent italokon.

– Fitch, Morley! – szólította őket Dalton Campbell, ahogy közeledett.

– Jó estét, Campbell úr! – mondta Fitch, és üdvözlésül felemelte a kezét.

Fitch úgy gondolta, az ablakokból kiáradó fényben nem volt nehéz észrevenni őket. Ő is elég jól látta Morleyt, azt is látta, ahogy a háta mögé rejti az üveget. A Miniszter szárnysegéde nyilván megláthatta őket valamelyik ablakból, amikor kijöttek a farakásokhoz.

– Jó estét, Campbell úr! – mondta Morley is.

Dalton Campbell úgy mérte őket végig, mint őrmester a katonáit. Kinyújtotta a kezét.

– Szabad?

Morley összerezzent, előhúzta a háta mögül az üveget, és átnyújtotta.

– Mi csak… ugyanis…

Dalton Campbell meghúzta az üveget.

– Ááhh! – fújt egyet, és visszanyújtotta Morleynak. – Szerencsések vagytok, ti ketten, hogy ilyen jó brandyhez jutottatok hozzá. És ráadásul egy egész üveghez. – Összefogta a kezét a háta mögött. – Remélem, nem szakítok félbe valami fontosat.

Fitch is, Morley is megdöbbentek rajta, hogy Dalton Campbell ivott az üvegjükből, még inkább azon, hogy vissza is adta. Mindketten élénken rázták a fejüket.

– Nem, Campbell úr! – felelte Morley.

– Akkor jó – mondta Campbell. – Titeket kettőtöket kerestelek. Van egy kis gondom.

Fitch kicsit közelebb hajolt, és lehalkította a hangját.

– Gond, Campbell úr? Segíthetünk valamiben?

Campbell Fitch szemét tanulmányozta, aztán Morleyét.

– Hát igen, tulajdonképpen pontosan ezért kerestelek titeket. Tudjátok, azt gondoltam, itt az alkalom, hogy kipróbáljalak benneteket, hogy lássam, tényleg van-e bennetek annyi ígéret, amennyit remélek. Magam is elintézhetném a dolgot, de szeretnék nektek esélyt adni rá, hogy tegyetek valami hasznosat.

Fitch úgy érezte, mintha maguk a jó szellemek kérdezték volna meg éppen tőle, hogy szeretne-e valami jót tenni.

Morley letette az üveget, és kihúzta a vállát, mint egy katona, aki vigyázzba vágja magát.

– Igenis, uram! Campbell úr! Igazán szeretnék lehetőséget kapni rá.

Fitch is kihúzta magát.

– Én is, Campbell úr! Csak mondd meg, mit tegyünk, és mindketten meg fogjuk mutatni, hogy olyan emberek vagyunk, akikre lehet felelősségteljes feladatot bízni.

– Jó… nagyon jó – húzta el a szót Dalton Campbell, és közben egyre a két kuktát figyelte. Hagyta a csendet nyúlni egy kicsit, csak azután szólalt meg újra. – Ez fontos dolog. Ez nagyon fontos dolog. Gondolkoztam rajta, hogy valaki másra bízom, de aztán úgy döntöttem, bebizonyíthatjátok, hogy megbízhatok bennetek.

– Bármit megteszünk, Campbell úr – jelentette ki Fitch, és őszintén úgy is gondolta. – Csak mondd meg, mit kell tennünk!

Fitch csak úgy remegett az izgalomtól. Most megmutathatja Dalton Campbellnek, hogy mit tud. A zenétől csak még erősebbé vált benne a vágy, hogy tegyen valami fontosat.

– A Fejedelem nincs jól – szólalt meg ismét Campbell.

– Ez rémes – mondta Morley.

– Nagyon sajnáljuk – tette hozzá Fitch.

– Igen, ez szörnyű, de ő már öreg. Chanboor Miniszter fiatal és erős. Semmi kétség, őt fogják megválasztani Fejedelemnek, mégpedig nem is sokára. Az Igazgatók legtöbbje azért van itt ma, hogy államügyekről tárgyaljon velünk: fejedelmi hatáskörbe tartozó államügyekről. Vizsgálatot végeznek, amíg még idejük van rá, hogy megtegyék. Szeretnének néhány dolgot megtudni a Miniszterről. Megvizsgálják a jellemét, hogy lássák, miféle ember. Hogy lássák, olyan ember-e, akit nyugodtan támogathatnak, amikor eljön az ideje.

Fitch gyors oldalpillantást vetett Morleyra, és látta, hogy barátja tágra nyílt szemekkel csügg Dalton Campbell szavain. Fitch alig tudta elhinni, hogy ilyen fontos híreket hallanak ilyen fontos embertől – hiszen végtére is ők csak hakenek voltak. Ez az ember, itt előttük, meg a Miniszter szárnysegéde, egy anderita, egy magas rangú anderita, aki most államügyekről beszél nekik.

– Hála a Teremtőnek – suttogta Fitch – a Miniszterünk végre megkapja azt az elismerést, amit kiérdemelt.

– Iiigen – felelte Campbell különös, vontatott hanghordozással. – Nos, az a helyzet, hogy vannak olyanok, akik szeretnék megakadályozni, hogy a Minisztert megválasszák Fejedelemnek. Ezek az emberek ártani akarnak a Miniszternek.

– Ártani akarnak neki? – kérdezte Morley, láthatóan meglepődve.

– Úgy van. Mindketten tanultátok, hogy a Fejedelmet védelmezni kell, és hogy bármit is tesztek a Fejedelem biztonsága érdekében, az erényes dolog.

– Igen, uram – felelte Morley.

– Igen, uram – visszhangozta Fitch. – És mivel a Miniszter lesz a Fejedelem, őt is ugyanúgy kell védelmeznünk.

– Nagyon jó, Fitch.

Fitch sugárzott a büszkeségtől. Csak azt kívánta, bárcsak ne kellene úgy erőlködnie, hogy a dolgok ne folyjanak szét a szeme előtt az ital hatására.

– Campbell úr – mondta Morley – szeretnénk segíteni. Szeretnénk bizonyítani neked. Készen állunk.

– Igen, uram, mindent megteszünk – tette hozzá Fitch.

– Hát akkor mindketten megkapjátok a lehetőséget. Ha jól csináljátok, és tartjátok a szátokat a dologról, akármi történjen is – és komolyan mondom, hogy a sírig hallgattok –, nagyon meg leszek elégedve vele, hogy méltó személyekbe helyeztem a bizalmamat.

– A sírig – ismételte Fitch. – Igen, uram, úgy lesz.

Fitch furcsa, fémes csendülést hallott. Rémülten döbbent rá, hogy az álla alatt egy kardhegy nyomódik a torkának.

– De ha bármelyikőtök is csalódást okoz, nagyon szomorú leszek, mert akkor a Miniszter veszélyben lesz. Értitek? Nem tűröm, hogy olyan emberek, akikben megbízom, cserbenhagyjanak. Hogy cserbenhagyják a Fejedelmet. Megértettétek?

– Igen, uram! – Ezt Fitch szinte kiáltotta.

A kardhegy egy villanással Morley torkához került át, és a kiálló ádámcsutkának feszült.

– Igen, uram – nyögte ki Morley is.

– Megmondtátok bárkinek, hogy hol fogtok inni ma este?

– Nem, uram – felelte egyszerre Morley és Fitch.

– Én mégis tudtam, hol találhatlak meg benneteket. – A magas anderita felvonta az egyik szemöldökét. – Ezt jól véssétek eszetekbe arra az esetre, ha valamelyikőtöknek egyszer is az az ötlete támadna, hogy el akar bújni előlem. Ha valaha gondot okoztok nekem, meg foglak találni benneteket, még ha a föld alá bújnátok is.

Fitch nagyot nyelt, majd megszólalt.

– Campbell úr, csak mondd meg, mit tehetünk, hogy segítsünk, és mi megtesszük. Megbízhatsz bennünk. Nem fogunk cserbenhagyni, erre megesküszöm!

Morley bólogatott.

– Így igaz, Fitch igazat mond.

Dalton Campbell visszacsúsztatta a kardját a hüvelyébe, és elmosolyodott.

– Máris büszke vagyok mindkettőtökre. Ti ketten szépen fogtok előre haladni itt a birtokon. Hiszem, hogy bizonyítani fogjátok, jól tettem, amikor megbíztam bennetek.

– Igen, uram – erősítette meg Fitch – számíthatsz mindkettőnkre.

Dalton Campbell egyik kezét Fitch vállára tette, a másikat Morleyéra.

– Rendben van. Most pedig nagyon figyeljetek.

 

– Itt jön – súgta Morley Fitch fülébe.

Fitch arra nézett, amerre a barátja mutatott, és bólintott. Morley visszahúzódott a nyitott raktárajtó mögé a sötétbe, Fitch pedig a rakodórámpa mellett felhalmozott hordók mögé bújt. Fitchnek eszébe jutott, hogy a nap folyamán korábban éppen itt állt a hordókkal szemben Zsemle, a mészáros szekerével. Fitch a nadrágja szárába törölte izzadó tenyerét. Ezen a napon fontos dolgok történtek.

Amíg ide jöttek, megbeszélték a dolgot. Morley ugyanúgy vélekedett róla, mint ő. Habár a dolog gondolatára Fitch szíve vadul dörömbölt a bordái között az aggodalomtól, nem szabad Dalton Campbell beléjük vetett bizalmát eljátszaniuk. Ezt Morley sem akarta.

A pázsiton túlról, a nyitott ablakból áthallatszó zene – vonósok, kürtök és hárfa – hangja céltudatossá és határozottá tette Fitchet, és mellkasa dagadt a büszkeségtől, hogy Dalton Campbell kiválasztotta őt.

A Minisztert – a leendő Fejedelmet – meg kell védeni.

A nő halkan, könnyed léptekkel sietett fel a négy lépcsőn a rámpára. A homályos megvilágításban benézegetett a mély árnyékokba, nyakát nyújtogatva keresgélt. Fitch nagyot nyelve állapította meg, hogy nagyon csinos. Idősebb nő volt, de olyan, akit érdemes volt megnézni. Fitch még soha nem mert olyan hosszan megbámulni egy anderita nőt, mint most ezt.

Morley szándékosan elmélyített hangon szólalt meg, hogy idősebb ember hangjának tűnjön.

– Claudine Winthrop?

A nő izgatottan penderült Fitch barátja felé, aki a sötét ajtónyílásban csak homályos árnyékként látszott.

– Az vagyok – suttogta. – tehát megkaptad a levelemet?

– Igen – felelte Morley.

– Hála a Teremtőnek! Linscott Igazgató, nagyon fontos, hogy beszéljünk Chanboor Miniszterről. Megjátssza, hogy az anderita kultúra támogatója, de ő a legrosszabb példa, akit az ő posztjára vagy bármi más posztra is állítani lehetne. Mielőtt azon gondolkodnának, hogy őt fogják megválasztani Fejedelemnek, meg kell tudnia, milyen romlott. Az a disznó rám vetette magát. Megerőszakolt! De ez még csak a legkevesebb. A népünk érdekében meg kell hallgatnia engem.

Fitch figyelte a nő csinos arcát, amit az ablakokból idáig vetülő lágy, sárgás fény megvilágított. Dalton Campbell nem mondta, hogy ilyen szép nőről lesz szó. Idősebb nő volt, persze, nem olyan korú, akit Fitch normális körülmények között szépnek tartott volna – vagy egyáltalán szemügyre vett volna. Fitch meglepetten tapasztalta önmagán, hogy képes vonzónak találni egy ilyen öreg – lehet már akár harmincéves is – nőt. Mégsem tudta megállni, hogy ne meregesse a szemét arra, amit a nő viselt. Helyesebben szólva arra, amit az általa viselt ruha nem takart el.

Visszaemlékezett a két nőre a lépcsőpihenőn, akik ilyenfajta ruhákról beszélgettek, mint amilyet most Claudine Winthrop hordott. Fitch még sohasem látott ennyit egy nő melléből. Nem tudta levenni guvadó szemét a káprázatos halmokról, amelyek csábítóan hullámzottak, ahogy a nő idegesen tördelte a kezeit.

– Nem jönnél közelebb? – kérlelte a nő a sötétséget, ahol Morley rejtőzött. – Kérlek! Úgy félek!

Fitch hirtelen rádöbbent, hogy most neki kellene megtennie a következő lépést. Óvatos lépésekkel kisurrant a hordók mögül, nehogy a nő meghallja a közeledését.

A gyomra apró csomóba húzódott össze. Ki kellett törölnie az izzadságot a szeméből, hogy lásson egyáltalán. Megpróbált nyugodtan, egyenletesen lélegezni, de a szíve úgy vert, mintha önálló akarata lenne. Jaj, drága Szellemek, több mint félt, rettegett.

– Linscott Igazgató? – suttogta a nő Morley felé.

Fitch megragadta Claudine Winthrop két könyökét, és hátracsavarta a karjait. A nőnek elakadt a lélegzete a megdöbbenéstől. Fitch meglepetten tapasztalta, milyen könnyen meg tudja tartani az asszonyt ebben a helyzetben, hiába küszködik minden erejével. A nő meglepett és zavarodott volt. Morley kiugrott az árnyékból, mihelyst meglátta, hogy Fitch biztonságosan fogva tartja Claudine Winthropot.

Mielőtt még a nő fel tudott volna sikoltani, Morley gyomron vágta, olyan erővel, ahogy csak bírta. A hatalmas ütés kis híján ledöntötte Claudine Winthropot a lábáról az őt lefogó Fitch-csel együtt.

Az asszony összegörnyedt, és hányadék zúdult a rámpára. Fitch elengedte a karját. A nő maga elé kapta, és a gyomrára szorította a kezeit, miközben térdre rogyva öklendezett. Fitch és Morley hátralépett a deszkákra, és a Claudine Winthrop ruhájára freccsenő hányadék elől, de karnyújtásnyinál messzebbre nem távolodtak a nőtől.

Hosszas görcsök után az asszony felemelte a fejét, úgy tűnt, befejezte. Levegőért kapkodva, zihálva próbált talpra állni. Morley hozzálépett, felrántotta, és megpördítette. Most ő csavarta hátra a nő karját erős kezeivel.

Fitch tudta, most jön az ő lehetősége, hogy bebizonyítsa a használhatóságát. Hogy megvédje a Minisztert. Hogy Dalton Campbell büszke lehessen rá.

Gyomron vágta a nőt, amilyen erősen csak merte.

Eddig még sohasem ütött meg senkit, kivéve a barátait, és az csak játék volt. Így, mint most, igazán, azzal a szándékkal, hogy valakinek fájdalmat okozzon, még soha. A nő gyomra kicsi volt és puha. Fitch látta, mekkora fájdalmat okozott neki az ütés.

Ettől maga Fitch is rosszul lett. Majdnem ő is elhányta magát. Ez olyan durva, erőszakos cselekedet volt, ahogy csak az ő barbár haken ősei viselkedtek. Ez volt, ami olyan visszataszító volt az őseiben. És őbenne is.

Az asszony szemei tágra nyíltak a rémülettől, és úgy látszott, nem kap levegőt, hiába próbálkozik. Miközben lélegzetért kapkodott, szemei úgy meredtek Fitchre, mint disznóé a böllérre. Mint ahogy a nő anderita ősei meredhettek Fitch haken őseire.

– Azért vagyunk itt, hogy átadjunk egy üzenetet neked – mondta Fitch.

Előre megegyeztek, hogy Fitch fog beszélni. Morley nem túl jól emlékezett rá, mit kell mondaniuk Claudine Winthropnak. Fitchnek mindig is jobb volt a memóriája.

A nő végre lélegzethez jutott. Fitch előrehajolt, és háromszor megütötte. Gyorsan. Keményen. Dühösen.

– Figyelsz? – kérdezte vicsorogva.

– Te kis büdös haken fattyú…

Fitch teljes erőből ütött. Akkorát, hogy az ő ökle is megfájdult. Az ütés erejétől még Morley is hátratántorodott egy lépést. A nő rongybabaként lógott le Morley karján, és szárazon öklendezett. Fitch szerette volna megütni az arcát is – ököllel, bele a szájába – de Dalton Campbell világosan tudtukra adta, hogy csak olyan helyeken üthetik meg a nőt, ami később nem fog meglátszani.

– A helyedben én nem szólítanám őt még egyszer így! – Morley marokra fogta a nő haját, és durván talpra rántotta.

Attól, hogy ilyen erőszakosan hátrafeszítették a testét, Claudine Winthrop mellei kibuggyantak a ruhája kivágása fölött. Fitch megdermedt Az a gondolata támadt, hogy meg kellene igazítania a nő ruháját. Tátott szájjal bámult a látványra. Morley előrehajolt az asszony válla fölött, hogy jobban lássa. Fitchre vigyorgott.

A nő lenézett, és látta a lecsúszott ruhát. Beletörődően hátradöntötte a fejét, és behunyta a szemeit.

– Kérlek – zihálta az ég felé – ne bántsatok többet!

– Most már ide fogsz figyelni?!

Claudine Winthrop bólintott.

– Igen, uram.

Fitch ettől még jobban meglepődött, mint a nő csupasz melleinek a látványától. Egész eddigi életében soha senki nem szólította még őt „uram"-nak.

Az a két alázatos szó olyan furcsán csengett Fitch fülében, hogy csak állt, és némán bámult a nőre. Egy pillanatig az is megfordult a fejében, hogy az asszony csúfolódik vele. De amikor a szemébe nézett, az ott kiülő rettegés meggyőzte róla, hogy esze ágában sincs csúfolódni.

A zene olyan érzésekkel töltötte el Fitchet, amilyeneket még soha nem érzett. Ezelőtt soha nem volt fontos ember, soha nem szólították „uram"-nak. Ma reggel még „Fuccs"-nak szólították. Most pedig egy anderita nő azt mondja neki, hogy „uram". És mindezért hála Dalton Campbellnek.

Fitch újra gyomron vágta a nőt. Csak azért, mert jólesett.

– Kérlek, uram – zokogta Claudine Winthrop – kérlek, ne üss meg többet! Mondd el, mit akarsz, és megteszem. Ha kedvedet akarod tölteni velem, engedni fogok, csak ne üss meg többé! Uram! Kérlek?

Bár Fitch gyomra még mindig háborgott az undortól amiatt, amit megtett, sokkal fontosabb személyiségnek is érezte magát, mint bármikor ezelőtt. Egy anderita nő, a ruhájából kilógó mellekkel, amint „uram"-nak szólítja őt.

– Na hát akkor ide hallgass, te mocskos kis szuka!

Fitchet ugyanúgy meglepte, hogy milyen szavakat használ, mint a nőt. Nem tervezte el előre, hogyan fogja elmondani, amit kell. Ezek a szavak csak úgy előjöttek belőle. Bár Fitchnek tetszett a hangzásuk…

– Igen, uram – hüppögte a nő – Hallgatlak. Figyelek. Ahogy csak kívánod!

Olyan sajnálatra méltónak, olyan tehetetlennek látszott! Még egy órával ezelőtt, ha egy anderita nő, akár ez a Claudine Winthrop azt mondta volna Fitchnek, hogy boruljon térdre, és a nyelvével mossa fel a padlót, Fitch megtette volna, és remegett volna közben a félelemtől. Soha el nem hitte volna, hogy ilyen könnyen fog menni a dolog. Néhány ütés, és a nő könyörögve megteszi, amit ő mond neki. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen könnyű dolog fontossá válni, rávenni az embereket, hogy szót fogadjanak neked.

Fitchnek eszébe jutott, mire utasította Dalton Campbell, mit kell mondania.

– Páváskodtál a Miniszter orra előtt, mi? Felkínálkoztál neki, igaz?

Fitch hangsúlya világossá tette, hogy ezek nem kérdések, ezek parancsok.

– Igen, uram.

– Ha még egyszer azt mered mondani bárki előtt, hogy a Miniszter megerőszakolt téged, keservesen meg fogod bánni. Ilyen hazugságot hirdetni árulás. Érted?! Árulás! Az árulás büntetése pedig halál. Amikor majd megtalálják a hulládat, senki fel sem fogja tudni ismerni. Érted, te ringyó? A nyelved fel lesz szögezve egy fára.

Az egy nagy hazugság, hogy a miniszter megerőszakolt. Mocskos, hazaáruló hazugság. Még egyszer ilyet ejtesz ki a szádon, és kínos szenvedések közt fogsz meghalni.

– Igen, uram – zokogta az asszony. – Nem fogok hazudni többé. Sajnálom. Kérem, ugye megbocsátasz? Soha többé nem mondok ilyen hazugságot, esküszöm!

– Mórikáltad magad a miniszter orra előtt! El akartad csábítani! De a Miniszter erényesebb ember annál, semhogy lefeküdjön veled – vagy bárki mással is. Elutasított téged. Elküldött magától.

– Igen, uram.

– Nem történt semmi illetlenség. Megértetted?! A Miniszter soha semmi helytelen dolgot nem tett veled, sem senki mással.

– Igen, uram – szűkölte a nő elfojtott csukló zokogások között.

Fitch kihúzott egy zsebkendőt az asszony ruhaujjából. Megtörölte vele a nő szemét. Még a homályos megvilágításban is látta, hogy a nő arcfestése a hányástól és a sírástól teljesen szétmázolódott.

– Most már hagyd abba a sírást! Mi lesz így az arcoddal! Jobb lenne, ha felmennél a szobádba, és rendbe hoznád magad, mielőtt visszamész a lakomára!

A nő szipogott, próbálta elnyomni a sírását.

– Nem mehetek oda vissza. A ruhám tönkrement. Hogy mehetnék vissza?

– Visszamehetsz, és vissza is fogsz menni. Hozd rendbe az arcod, és vegyél fel egy másik ruhát! Valaki figyelni fogja, hogy visszamész-e, hogy megértetted-e az üzenetet. Ha még egyszer hibázol, ő fogja megkóstoltatni veled a kardja élét.

Claudine szeme tágra nyílt a rettegéstől.

– Kicsoda…

– Az nem fontos. Számodra annak semmi jelentősége. Az egyetlen, ami számít, hogy megértetted-e az üzenetet, és hogy mi fog történni veled, ha még egyszer a szájadra mered venni a mocskos hazugságaidat.

Claudine Winthrop bólintott.

– Megértettem.

– Uram! – csattant fel Fitch. – Megértettem, uram!

A nő riadtan húzódott hátra, Morleyhoz szorulva.

– Megértettem, uram! Igen, uram, tényleg megértettem!

Végignézett magán. Könnyek csorogtak le az arcán, a szája széle remegett.

– Kérem, uram, rendbe hozhatom a ruhámat?

– Majd ha befejeztem a mondanivalómat.

– Igen, uram.

– Kijöttél sétálni. Senkivel nem beszéltél, értetted?! Egy lélekkel se. És mostantól zárva tartod azt a mocskos szádat a Miniszterről, mert ha legközelebb kinyitod, kardot dugnak le a torkodon. Világos?!

– Igen, uram.

– Akkor jó – intett Fitch. – Gyerünk, igazítsd meg a ruhádat.

Morley áthajolt a nő válla fölött, úgy nézte, hogyan gyömöszöli vissza a melleit a ruha kivágásába. Fitch véleménye szerint úgy sem sokkal kevesebb látszott ki belőlük, de azért érdeklődéssel nézte végig a műveletet. Nem hitte volna, hogy valaha is látni fog ilyesmit. Különösen azt, hogy egy anderita nő csinál ilyesmit.

Ahogy Claudine Winthrop hirtelen levegő után kapott és felegyenesedett, abból Fitch tudta, hogy Morley csinált valamit mögötte a szoknyája alá nyúlva. Fitch is szívesen csinált volna valamit a nővel, de eszébe jutott Dalton Campbell.

Megragadta Claudine Winthrop karját, és néhány lépésnyire elvezette.

– Most pedig tűnj el.

Az asszony gyors, óvatos pillantást vetett Morley felé, aztán visszafordult Fitchhez.

– Igen, uram. Köszönöm. – Sietős térdhajlítással bókolt Fitch felé. – Köszönöm szépen, uram. – Aztán további szó nélkül felkapta a szoknyája szélét, lefutott a lépcsőn, és a pázsiton át eltűnt a sötétben.

– Miért küldted el? – kérdezte Morley dühösen, csípőre tett kézzel. – Elszórakozhattunk volna vele. Mindent meg kellett volna tennie nekünk, amit csak kértünk volna tőle. Na és azután, hogy láttam, mije van, tudtam volna mit kérni tőle.

Fitch mogorván zsémbelődő barátja felé hajolt.

– Azért, mert Campbell úr nem mondta nekünk, hogy olyasmit is csinálhatunk vele. Tudod? Mi segítettünk Campbell úrnak, és ennyi. Semmi több.

Morley igencsak savanyú képet vágott.

– Gondolom, igazad van. – A farakások felé nézett. – Még van egy csomó innivalónk.

Fitch a félelemre gondolt, amit Claudine Winthrop arcán látott. Arra gondolt, ahogy zokogott, meg szipogott a nő. Persze tudta, hogy a haken nők szoktak sírni, de eddig eszébe sem jutott, hogy az anderita nők is sírhatnak. Így utólag furcsának tűnt neki, miért nem, de tény, hogy eddig nem is gondolt erre.

A Miniszter anderita volt, így Fitch véleménye szerint tulajdonképpen nem is lehetett képes igazán rossz dolgot tenni. Nyilván ez a nő provokálta ki a Miniszterből, azzal a nagyon kivágott ruhájával, meg ahogy viselkedett a Miniszterrel. Fitch más nőket is látott, hogy kacérkodtak Chanboor Miniszterrel. Mint akik örülnének neki, ha a Miniszter lerohanná őket.

Beatára gondolt, ahogy ott ült sírva a lépcsőpihenőn. A lány fájdalmas, szenvedő arcát idézte fel, mikor a Miniszter kihajította, miután kedvét töltötte rajta.

Aztán arra gondolt, ahogy a lány pofon vágta.

Túl bonyolult volt ez az egész ahhoz, hogy Fitch meg tudja érteni. Most semmire nem vágyott inkább, mint arra, hogy az eszméletlenségig leigya magát.

– Igazad van. Gyerünk, igyunk egy jót. Van mit ünnepelnünk. Ma éjjel fontos emberek lettünk.

Egymás vállát átkarolva elindultak az üvegükért.