Harminckilencedik fejezet

 

 

 

Dalton a kopogásra feltekintett az előtte heverő jelentésből.

– Tessék.

Az ajtó kinyílt, és Rowley vörös üstöke nyomult befelé rajta.

– Campbell Mester, van itt valaki, aki beszélni akar veled. Azt mondja Ingernek hívják. Azt mondja, hentes.

Dalton nem ért rá, és semmi kedve sem volt konyhai problémákkal foglalkozni. Volt elég gondja enélkül is. Rengeteg bonyodalmat kellett kezelnie a legapróbbaktól a legkomolyabbakig.

Claudine Winthrop meggyilkolása igazi szenzációt keltett. Jól ismert és nagyon népszerű volt. Fontos személyiség. A város felbolydult, mint a méhkas. Persze, ha valaki tudta, hogyan kezelje az ilyesmit, a zűrzavarból előnyt is lehetett kovácsolni. Dalton az ilyesmiben elemében érezte magát.

Úgy intézte, hogy a gyilkosság idején Stein éppen a Kulturális Kapcsolatok Irodájában tartson beszédet az Igazgatóknak, így senki se foghassa őt gyanúba. Egy olyan ember ugyanis mindig gyanús, aki emberi skalpokból készült köpenyt visel, még ha azokat mind háborúban szerezte is.

A városőrség jelentette, hogy látták Claudine Winthropot távozni Szépmezőből, amikor gyalog indult vissza a birtok felé. Ebben semmi különös nem volt, sokan tettek így akár éjszaka is. Az út forgalmas volt, és korábban teljesen biztonságosnak tartották. Az őrség jelentésében az is benne volt, hogy haken fiatalemberek csoportját látták gyülekezni a gyilkosság időpontját megelőzően, akik erősen ittasak voltak. Az emberek természetesen azt hitték, hogy Claudine-t hakenek támadták meg, és hangosan hirdették, hogy ez az eset csak újabb bizonyítéka az anderiták ellen irányuló haken gyűlöletnek.

Az éjszaka ezen az úton járókat most már őrség kísérte.

Az emberek hangosan zúgolódva követelték a Minisztertől, hogy tegyen valamit. Edwin Winthrop, felesége halálától lesújtva ágynak esett. Betegágyából azonban ő is üzeneteket küldözgetett, igazságtételt követelve.

Később letartóztattak néhány haken fiatalembert, de szabadon is engedték őket, amikor bebizonyosodott, hogy a gyilkosság éjszakáján éppen egy farmon dolgoztak. A bűntényt követő éjszakán egy kocsmában a rumtól feltüzelt emberek a „haken gyilkosok" keresésére indultak. Találtak is néhány haken kamaszt, és mivel biztosra vették, hogy ezek lehettek a gyilkosok, halálra verték őket az ujjongó és lármázó nézőközönség szeme láttára.

Dalton írt néhány beszédet a Miniszter számára, és utasításokat adott ki a nevében egy csomó válságkezelő intézkedésre. A gyilkosság alkalmat adott a Miniszternek, hogy beszédeiben azokat hibáztassa, akik ellenezték az ő Fejedelemmé választását, mondván, hogy ezek szembefordulnak a törvényekkel, és ezzel bátorítják az erőszakot. Szigorúbb törvényeket követelt a gyűlöletbeszéd ellen. A Kulturális Kapcsolatok Irodájában elmondott szónoklatai, és az új törvények hatása félelemmel töltötték el azokat az Igazgatókat, akik gyanús jellemnek tartották a Minisztert.

A beszéde meghallgatására összegyűlt tömeg előtt a Miniszter „szigorú intézkedéseket" helyezett kilátásba – amelyek természetét nem határozta meg közelebbről – az erőszak ellen. Az ilyen „intézkedések" mibenlétét soha nem szokták részletezni, és a valóságban ritkán történt bármi is egyáltalán. Az egész szenvedélyes hangú szónoklat csupán arra szolgált, hogy biztosítsa róla az embereket: a Miniszter határozott és hatékony lépéseket fog tenni. Egyedül az számított, hogy elég meggyőző legyen. A meggyőzés viszonylag könnyen elérhető, kevés valódi erőfeszítést igényel, és soha nem szükséges az állításokat a valóságban is bizonyítani.

Persze az adókat majd fel kell emelni, hogy ezeknek a szigorú intézkedéseknek a költségeit biztosítani lehessen. A képlet tökéletesen formált: az ellenzék az erőszakot támogatja, ami viszont azonos a haken hadurak és gyilkosok brutalitásával. Ezzel a húzással a Miniszter és Dalton még növelni is tudta a befolyását az ország gazdasági és politikai élete felett. A befolyás pedig egyenlő a hatalommal.

Bertrand élvezte, hogy ő van az egész felhajtás középpontjában, hogy parancsokat osztogathat, hangosan kárhoztathatja a gonoszságot, beszédeket tarthat az aggodalmas polgárok különböző csoportjainak, megnyugtathatja az embereket. Az egész dolog nyilván hamarosan feledésbe merül, amint az emberek elkezdenek újra a saját problémáikkal foglalkozni és a figyelmük más irányba fordul.

Hildemara boldog volt, és Daltonnak egyelőre csak ez számított.

Rowley ott ált az ajtóban félig behajolva, és Dalton utasítására várt.

– Mondd meg Ingernek, hogy forduljon a problémájával Drummond úrhoz – utasította Dalton, és újabb papírlapot emelt fel az asztaláról. – Drummond a konyhafőnök, és ő a felelős a lakomákért. Elláttam utasításokkal, és amúgy is tudnia kell, hogyan kell megrendelnie a húst.

– Igenis, uram.

Az ajtó becsukódott, és a szoba csendbe burkolózott, az ablakon lágyan doboló tavaszi eső cseppjeinek zaját leszámítva. A tartós, csendes eső jót tesz a termésnek. A jó aratás csillapítja majd a panaszokat, és elfeledteti az új adó terheit. Dalton kényelmesen elnyúlt a karosszékében és folytatta a beérkezett üzenetek olvasását.

A személy, aki a jelentést írta, gyógyítókat látott ki-be járni egész éjjel a Fejedelem palotájába. A gyógyítókkal nem tudott szóba elegyedni, de azt írta, egész éjjel ott voltak.

Persze lehet, hogy nem a Fejedelem, hanem valaki más szorult a segítségükre. A Fejedelem végül is nagy házat vitt, közel akkorát, mint a Miniszter birtoka, azzal az eltéréssel, hogy az kizárólag a Fejedelem háza népét szolgálta, állami hivatalok nem voltak benne. A hivatali ügyek vitelére, már amelyekben a Fejedelem egyáltalán részt vett, külön épület szolgált. A Fejedelem ott tartotta az audienciáit is.

Nem volt szokatlan dolog a Miniszter birtokán sem, hogy egy-egy gyógyító ott töltötte az éjszakát valamelyik betege közelében, és ez távolról sem jelentette azt, hogy magának a Miniszternek lett volna szüksége gyógykezelésre. A Miniszter számára a legnagyobb egészségi kockázatot legfeljebb egy féltékeny férj jelenthette volna, és ez is nagyon valószínűtlen volt. A férjek többnyire inkább kihasználták az előnyöket, amelyeket a feleségüknek valamelyik hatalmassággal eltöltött légyottjai nyújthattak. Az ilyesmi ellen szót emelni viszont igencsak egészségtelen viselkedés lett volna.

Ha pedig egyszer Bertrand lesz a Fejedelem, nem kell többé aggódni a sértett önérzetek miatt. Egy nő számára óriási megtiszteltetés volt együtt lenni a Fejedelemmel – már-már felért egy misztikus vallási élménnyel. Az efféle isteni párosodásról azt tartották, hogy magának a Teremtőnek az áldása ül rajta.

Ha egy nőt a Fejedelem az ágyába hívott, maga a férj noszogatta az asszonyt, hogy tegyen eleget a felszólításnak. Az ilyen szolgálat szent jellege mellett egyéb járulékos előnyökkel is társult: a szentséges egyesülés kompenzációs kedvezményei a férjre is kiterjedtek. Sőt, ha a Fejedelem testi érdeklődésének tárgya elég fiatal volt, a kapcsolat áldásait még a szülők is élvezhették.

Dalton újra elolvasta az utolsó jelentést. A Fejedelem felesége napok óta nem mutatkozott a nyilvánosság előtt. Nem ment el egy hivatalos látogatásra sem, amit egy árvaházban kellett volna tennie. Lehet, hogy éppen ő volt beteg.

Vagy a félje betegágya mellett maradt.

Az öreg Fejedelem halálára várakozni olyan volt, mint valami kötéltánc. Az ember homlokát kiverte a verejték és a pulzusa felgyorsult tőle. A várakozás izgalma gyönyörűséges volt, annál is inkább, mivel a fejedelem halála volt az egyetlen az események között, amit Dalton nem tudott befolyásolni. Az öregembert túlságosan jól őrizték ahhoz, semhogy meg lehetett volna kísérelni átsegíteni a halál utáni életbe. Úgy meg különösen nem volt értelme a kockázatnak, hogy a Fejedelmet amúgy is csak vékonyka szál fűzte már ehhez a világhoz.

Dalton nem tehetett egyebet, mint várakozott. Közben azonban mindent a legnagyobb gondossággal meg kellett szervezni. Készen kellett állni rá, ha eljön a lehetőség.

Dalton felvette a következő jelentést, de abban semmi egyéb nem volt, mint egy ember panasza egy nő ellen, aki a férfi állítása szerint köszvénnyel átkozta meg. A férfi hivatalos úton folyamodott Hildemara Chanboor segítségéért, mivel a Miniszter feleségét széles körökben tiszta és jó szándékú asszonynak ismerték. A férfi szerint Hildemara kiűzhetné belőle a rontást, ha együtt hálna vele.

Dalton aprót kuncogott, ahogy elképzelte magában ezt az egyesülést. A férfi nyilvánvalóan bomlott elméjű volt, és semmi ízlése nem lehetett a nők tekintetében. Dalton feljegyezte a férfi nevét, hogy átadja az őrségnek, aztán nagyon sóhajtott, hogy ilyesféle képtelenségekre kell vesztegetnie az idejét.

Újra kopogtattak.

– Tessék.

Rowley ismét bedugta a fejét.

– Campbell Mester, megmondtam Ingernek, a hentesnek, amit üzentél. Azt mondta, nem konyhai ügyben keres. – Rowley lehalkította a hangját. – Azt mondja, valami baj miatt, ami itt a birtokon történt, és veled akar beszélni róla, de azt mondja, ha te nem fogadod, az Igazgatókhoz kell fordulnia.

Dalton kinyitott egy fiókot, és belesöpörte a jelentéseket. Néhány, az asztalon maradt papírlapot írással lefelé fordított, mielőtt felállt.

– Küldd be azt az embert.

Inger, egy izmos anderita férfi, Daltonnál úgy tíz évvel idősebb, belépett, és főhajtással köszönt.

– Köszönöm, hogy fogadtál, Campbell Mester.

– Ez természetes. Fáradj beljebb!

A látogató a kezeit összedörzsölve újra fejet hajtott. Feltűnően tiszta öltözéket viselt, nem olyat, mint amit Dalton egy hentestől várt volna. Inkább kereskedőfélének látszott. Dalton rájött, hogy ha ez az ember a birtok szállítója, akkor nyilván jó nagy üzlete lehet, így sokkal inkább kereskedőnek kell lennie, mint kétkezi munkásnak.

Dalton invitálóan nyújtotta ki a kezét.

– Foglalj helyet, Inger mester!

Inger tekintete ide-oda cikázott a szobában, mindent szemügyre véve. Épp csak hogy nem füttyentett elismerőleg. Jelentéktelen kis kereskedő – javította ki magát Dalton gondolatban.

– Köszönöm, Campbell Mester. – A testes férfi vaskos kezével megmarkolta a szék támláját és közelebb perdítette az asztalhoz. – Egyszerűen Inger is jó lesz. Hozzászoktam már, hogy Ingernek szólítsanak. – Ajkai mosolyra rándultak. – Csak az öreg tanítóm szólított Inger mesternek valaha, ő is csak olyankor, amikor rögtön utána körmömre vert a vonalzóval. Többnyire, amikor nem tanultam meg a leckémet. A számtanleckék miatt sosem kaptam körmöst. Szerettem a számokat. Ahogy kiderült, szerencsémre. Sokat segítenek az üzletvitelben.

– Igen, gondolom – felelte Dalton.

Inger folytatta, tekintetével a falon függő lobogókat és lándzsákat pásztázta.

– Most nagyon jól megy az üzlet. A Miniszter birtoka a legnagyobb vevőm. Ekkora üzletben fontosak a számok. Muszáj jól ismerni őket. Sok jó munkásom van. Nekik is megtanítom a számok ismeretét, nehogy kár érjen, amikor leszállítják az árut.

– Nos, biztosíthatlak róla, hogy a birtok nagyon meg van elégedve a szolgálataiddal. A lakomák nem lehetnének olyan sikeresek, mint amilyenek, a te értékes hozzájárulásod nélkül. A remek húsok és szárnyasok bizonyítják, hogy milyen komolyan veszed az üzletedet.

A hentesmester úgy vigyorgott, mint akit épp most csókolt szájon egy csinos lány egy vásári bódéban.

– Köszönöm, Campbell Mester. Nagyon kedves tőled. Igazad van, mikor azt mondod, hogy komolyan veszem az üzletemet. A legtöbb ember nincs olyan figyelmes, hogy ezt észrevegye. Te olyan jó ember vagy, ahogy mondják rólad.

– Megteszem, ami tőlem telik, hogy segítsek az embereken. Nem vagyok egyéb, mint az alázatos szolgájuk – mosolygott Dalton barátságosan. – Segíthetek neked valamiben, Inger? Tehetek valamit itt, a birtokon annak érdekében, hogy könnyebb legyen a munkád?

Inger közelebb csúsztatta a székét. Könyökével az asztalra támaszkodva Dalton felé hajolt. Karjai olyan vastagok voltak, mint egy-egy kisebbfajta rumoshordó. Bátortalan modora mintha elpárolgott volna, ahogy sűrű szemöldökét összevonta.

– A helyzet az, Campbell Mester, hogy én nem tűrök el semmiféle hajbókolást azoktól, akik nekem dolgoznak. Rászánom a kellő időt, hogy megtanítsam őket, hogyan kell felvágni, kezelni a húst, megtanítom számolni őket, meg hasonlók. Nem viselem el az olyan embereket, akik nem végzik lelkesen és odaadással a munkájukat. Mindig azt szoktam mondani, a sikeres üzlet alapköve, hogy a vevő elégedett legyen. Azoknak a munkásaimnak, akik nem követik az én utamat, nagyon hamar megmutatom az ajtó külső oldalát. Vannak, akik úgy tartják, túl kemény vagyok, de ilyen vagyok, és kész. Az én koromban már nem is fogok megváltozni.

– Nekem elég tisztességes hozzáállásnak tűnik.

– Másrészt viszont – folytatta Inger – megbecsülöm azokat, akik nekem dolgoznak. Hasznom van belőlük, és én is igyekszem a hasznukra lenni. Tudom, hogyan bánnak egyesek a munkásaikkal, különösen a haken munkásaikkal, de az én gyomrom ezt nem veszi be. Akik rendesek velem, azokkal én is rendes vagyok. Ez így korrekt.

Ilyenféleképpen az ember barátságba is keveredik azokkal, akikkel együtt dolgozik és együtt is él. Érted, ugye, mire gondolok? A hosszú évek során szinte egy családdá válunk. Törődünk egymással. Ez így természetes, ha az emberben van egy cseppnyi józan ész.

– Értem, mire…

– Néhány munkásom azoknak a munkásoknak a gyereke, akikkel elkezdtem az üzletet, és akik segítettek benne, hogy sikeres és tisztes hentesmester váljék belőlem. – Inger még közelebb hajolt. – Van két fiam. Rendes kölykök, de azok közül, akikkel együtt élek és dolgozom, némelyiket közelebb érzem magamhoz, mint a saját fiaimat.

Az egyik munkásom egy kedves, rendes haken lány. Beatának hívják.

Dalton fejében megszólaltak a vészcsengők. Visszaemlékezett a haken lányra, akit Bertrand és Stein magukhoz rendeltek, hogy kedvüket töltsék rajta.

– Beata. Nem mondhatnám, hogy ismerősen cseng nekem a név, Inger.

– Nincs is rá okod. A konyhába jár ide, többek között a birtokra is szállítja az áruimat. Úgy szeretem, mintha a saját lányom lenne. Nagyon ügyesen bánik a számokkal. Mindig emlékszik az utasításaimra. Ez nagyon fontos, mivel a hakenek nem tudnak olvasni, ezért nem adhatok neki írott listát. Fontos, hogy jó memóriájuk legyen. Ennek a lánynak soha nem kell semmit kétszer mondanom, egyszer hallja, és hibátlanul végrehajtja. Soha nem kell aggódnom miatta, hogy elfelejt egy rendelést, vagy eltéveszti, mit kell leszállítania.

– Meg tudom érteni, hogy…

– És most egyszerre csak nem akar nekem a birtokra szállítani.

Dalton látta, hogy a hentes keze ökölbe szorul.

– Van egy szállításunk ide mára. Egy fontos szállítmány, lakomához. Mondtam Beatának, fogja be Zsemlét mert egy szállítmányt kell hoznia a birtokra. Az felelte, hogy nem. – Inger ökle lesújtott az asztallapra. – Azt mondta, nem!

A hentes kissé hátrébb dőlt ültében, és helyére állított egy meggyújtatlan gyertyát, ami felborult az ökölcsapás erejétől.

– Rosszul viselem, ha a munkásaim azt mondják nekem, hogy nem. De Beata, hát ő olyan, mintha a lányom lenne. Ezért aztán ahelyett, hogy képen töröltem volna, megpróbáltam a fejével beszélni. Úgy gondoltam, esetleg valami fiúról lehet szó, akivel összekapott, akit nem akar többet látni, vagy valami hasonló. Nem igen értem én mifélék járnak egy lány fejében, amiktől olyan szeszélyesek lesznek.

Leültettem, és megkérdeztem, miért nem akarja elvinni a szállítmányt a birtokra. Azt mondta csak. Mondtam neki, hogy ez így nem elég. Azt mondta inkább duplán szállít bárhová máshova. Azt mondta, akár egész éjjel baromfit kopaszt büntetésül, de nem megy a birtokra.

Rákérdeztem, azért nem akar-e a birtokra menni, mert valaki tett vele ott valami rosszat. Megtagadta a választ. Megtagadta! Azt mondta, nem visz többé semmit a birtokra, és kész. Azt feleltem, hogy hacsak meg nem magyarázza, miért, úgy, hogy én is megértsem, akkor ő fogja elvinni a szállítmányt a birtokra, akár tetszik neki, akár nem.

Erre sírni kezdett.

Inger keze megint ökölbe szorult.

– Na most, én ujjszopós kisgyerek kora óta ismerem Beatát. Azt hiszem, az utóbbi tucat évben egy kivétellel soha nem láttam sírni azt a lányt. Láttam, mikor alaposan megvágta magát húsdarabolás közben. Még akkor sem sírt, amikor a sebét varrtam. Jócskán fintorgott a fájdalomtól, de nem sírt. Amikor az anyja meghalt, akkor igen. Akkor sírt. De az volt az egyetlen alkalom. Egészen addig, amíg nem akartam a birtokra küldeni.

Így hát magam hoztam el a szállítmányt. Nos, Campbell Mester, én nem tudom, mi történt itt, de annyit mondhatok, hogy bármi is volt az, Beata sírt miatta, és ez azt jelenti, hogy semmi jó nem lehetett. Azelőtt mindig szeretett ide jönni. Mindig szépeket mondott a Miniszterről, akit nagyon tisztelt mindazért, amit Anderiáért tett. Büszke volt rá, hogy a birtokra szállíthat.

És most nem akar ide jönni többé.

Ahogy Beatát ismerem, azt mondanám, valaki kedvét töltötte rajta. Ahogy Beatát ismerem, ő nem akarta. Egyáltalán nem akarta.

Mondtam, nekem olyan az a lány, mintha a saját lányom lenne.

Dalton le nem vette a szemét a hentesről.

– A lány haken, igaz?

– Úgy van. – Inger sem vette le a szemét Daltonról.

– Szóval, Campbell Mester, azt a fiatalembert akarom, aki bántotta Beatát. Fel akarom lógatni egy húskampóra. Ahogy Beata zokogott miatta, van egy olyan érzésem, hogy nem is egy fiatalember volt, hanem többen voltak. Lehet, hogy egy egész banda kölyök bántotta.

Tudom, hogy elfoglalt ember vagy annak a Winthrop nőnek a meggyilkolása miatt, nyugodjon békében, meg minden egyéb miatt is, de nagyon megköszönném, ha utánanéznél ennek az ügynek a kedvemért. Nem szándékozom annyiban hagyni a dolgot.

Dalton előre dőlt, és összekulcsolta a kezeit az asztalon.

– Inger, biztosíthatlak róla, nem fogom tűrni, hogy ilyesmi megtörténhessen a birtokon. Nagyon komolynak tartom az ügyet. A Kultúra Miniszterének hivatala azért van, hogy az anderiai népet szolgálja. A lehető legrosszabb hatást keltené, ha az itteni emberek közül egy vagy több bántana egy fiatal nőt.

– Nem „ha" – vágott közbe Inger. – Bántották.

– Persze. Személyesen adom rá a szavamat, hogy magam fogom kivizsgálni a dolgot. Nem tűröm, hogy bárki, legyen anderita vagy haken, veszélyben legyen a birtokon. Itt mindenki teljes biztonságban kell legyen. Senki nem kerülheti el az igazság sújtó karját, aki ez ellen vét, legyen az anderita vagy haken.

Meg kell azonban értened, hogy egy ilyen fontos személy meggyilkolása, mint Claudine Winthrop, és a lehetséges veszély, ami másokat is fenyegethet, jelen pillanatban elsőbbséget élvez. Az egész város felbolydult miatta. Az emberek elvárják, hogy egy ilyen szörnyű tett elnyerje a méltó büntetését.

Inger meghajtotta a fejét.

– Megértem. Elfogadom a szavadat, hogy megkapom tőled a fiatalember vagy fiatalemberek nevét, akik felelősek a Beatát ért sérelemért. – A szék megcsikordult a padlón, ahogy Inger hátralökte, miközben felállt. – Vagy esetleg nem is annyira fiatal emberekét.

Dalton is felállt.

– Fiatal vagy öreg, mindent meg fogunk tenni, hogy megtaláljuk a bűnöst. Szavamat rá!

Inger kinyújtotta a kezét, és megragadta Daltonét. Rettenetes szorítása volt.

– Örülök, hogy a megfelelő emberhez jöttem, Campbell Mester.

– Valóban a megfelelő emberhez jöttél.

– Tessék – szólt ki Dalton a kopogásra. Úgy gondolta, tudja, ki kopogott, és már félig el is készült a parancsok leírásával, amit a birtok köré állítandó új őrségnek szánt. A birtok őrsége nem tartozott a hadsereg kötelékébe. Ezek az őrök anderiták voltak. Dalton nem bízta volna a komoly őrszolgálatot a reguláris hadseregre.

– Campbell Mester?

Dalton felpillantott.

– Gyere be, Fitch.

A fiú nagy léptekkel besietett, és feszes tartásban megállt az asztal előtt. Mintha meg is nőtt volna, mióta magára öltötte az egyenruhát, és még inkább a Claudine-ügy óta. Dalton nagyon elégedett volt vele, ahogy Fitch és izomember barátja követték az utasításait. A többiek közül néhányan bizalmas jelentést tettek Daltonnak ennek a kettőnek a viselkedéséről.

Dalton letette a mártogatós üvegtollat.

– Fitch, emlékszel az első alkalomra, amikor beszélgettünk?

A fiú a kérdéstől kissé visszahökkent.

– Igen… izé, igen, uram – dadogta. – Emlékszem.

– Odafenn, a lépcső tetején. A pihenőnél.

– Igen, uram, Campbell Mester. Igazán hálás voltam, hogy nem… vagyis, ahogy bántál velem.

– Hogy nem jelentettem, hogy olyan helyen jársz, ahol semmi keresni valód.

– Igen, uram. – Fitch megnyalta a szája szélét. – Nagyon szép dolog volt tőled, Campbell Mester.

Dalton ujjaival a halántékát masszírozta.

– Emlékszem, aznap azt mondtad, hogy a miniszter nagyon jó ember, és hogy nem szeretnéd, ha bárki is rosszat mondana róla.

– Igen, uram, úgy igaz.

– Na, és álltad is a szavadat. Bebizonyítottad, hogy bármit megtennél a védelmében. – Dalton alig észrevehetően elmosolyodott. – Arra is emlékszel, én mit mondtam még neked ott a pihenőn?

Fitch megköszörülte a torkát.

– Úgy érted, arról, hogy egy nap még lovagi címet is szerezhetek magamnak?

– Úgy van. Idáig úgy viselkedtél, ahogy elvártam tőled. Hát arra emlékszel-e, mi egyéb történt akkor ott a pihenőn?

Dalton nem kételkedett benne, hogy a fiú nagyon is jól emlékszik. Nem olyasmi volt, amit az ember csak úgy egy-kettőre elfelejtene. Fitch idegesen próbálta kimondani, anélkül, hogy ki kellene mondania.

– Hát, uram… szóval… mármint hogy ott volt…

– Fitch, emlékszel a lányra, aki pofon vágott?

Fitch újból krákogott egyet.

– Igen, uram, emlékszem.

– És ismered is őt?

– Beatának hívják. Ingernél, a hentesnél dolgozik. Egy vezeklőcsoportba tartozunk.

– Azt is látnod kellett, mit csinált az a lány odafent. A Miniszter látott téged. Stein is látott téged. Neked is látnod kellett őket a lánnyal.

– Nem a Miniszter hibája volt, uram. A lány csak azt kapta, amit keresett magának. Semmi mást. Folyton ájuldozott rajta, milyen csinos ember a Miniszter, milyen csodálatos. Mindig hangosan sóhajtozva emlegette a nevét. Ahogy Beatát ismerem, csak azt kapta, amit akart, uram.

Dalton mosolygott magában.

– Kedvelted azt a lányt, Fitch, igaz?

– Hát, uram, nem is tudom. Nem könnyű dolog olyasvalakit kedvelni, aki gyűlöli az embert. Bele lehet fásulni egy idő után.

Dalton tisztán látta, mit érezhet a fiú a lány iránt. Ott volt minden az arcára írva, még ha szóban tagadta is.

– Nos, Fitch, az a helyzet, hogy ez a lány hirtelen az eszébe vette, hogy mindenáron bajt akar keverni. Néha a lányok utólag csinálnak ilyesmit. Vigyázz vele, hogy megteszed-e, amit kérnek tőled, mert később meggondolhatják magukat, és azt állíthatják, hogy ők egyáltalán nem is akarták.

A fiú zavarodottnak látszott.

– Erről nem is tudtam, uram. Köszönöm a jó tanácsot.

– Ahogy te is mondtad, a lány csak azt kapta, amit akart. Szó sem volt erőszakról. Most viszont mintha meggondolta volna magát, és azt szeretné, hogy úgy látsszon, mintha megerőszakolták volna. Akár csak Claudine Winthrop. A nők néha viselkednek így, ha fontos emberről van szó, és akarnak tőle valami szívességet. Elkapja őket a kapzsiság.

– Campbell Mester, biztos vagyok benne, hogy Beata nem…

– Nemrégen meglátogatott Inger.

Fitch elsápadt egy kissé.

– Beata elmondta Ingernek?

– Nem, csak annyit mondott neki, hogy nem akar többé a birtokra szállítani. De Inger nem buta ember. Úgy gondolja, rájött, hogy miért. Azt akarja, hogy tegyek igazságot, legalábbis amit ő igazságtételnek tart. Ha rákényszeríti a lányt, hogy feljelentést tegyen, a Miniszter újra ki lehet téve csúf, alaptalan gyanúsítgatásoknak.

Dalton felállt.

– Te ismered azt a lányt. Lehet, hogy szükség lesz rá, hogy ugyanúgy rendre tanítsd, mint Claudine Winthropot. Ő is ismer téged. Közel fog engedni magához.

Fitch arcából a maradék szín is kifutott.

– Campbell Mester, uram… én…

– Te, micsoda, Fitch? Már nem érdekel, hogy lovagi címet szerezz magadnak? Már nem akarsz futárként dolgozni? Már nem érdekel az új egyenruhád?

– Nem, uram, nem erről van szó.

– Hát akkor miről, Fitch?

– Semmiről, uram… azt hiszem. Ahogy mondtam, bármi is történt, a lány magának kereste a bajt. Csak azt kapta, amit megérdemelt. Értem én, hogy helytelen lenne, ha bármi rosszat állítana a Miniszterről, ha egyszer semmi rosszat nem tett.

– Nem többet, mint mikor Claudine-nel megtette ugyanazt.

Fitch nagyot nyelt.

– Nem, uram. Nem többet.

Dalton visszaült a székébe.

– Örülök, hogy így megértjük egymást. Majd hívlak, ha Beata gondot okozna. Remélem, hogy nem lesz rá szükség.

Ki tudja, lehet, hogy a lány meggondolja magát, és rájön, hogy nem lenne helyes ilyen utálatos gyanúsítgatásokkal előállni. Talán valaki beszél a fejével és jobb belátásra bírja, mielőtt meg kellene védenünk a Minisztert az alaptalan vádaskodásaitól. Talán még arra is rájön, hogy a hentesmunka nem neki való, és elmegy valahová máshová dolgozni. Esetleg egy farmra, valahol.

Dalton szórakozottan rágcsálta a tollszár végét, miközben azt nézte, ahogy Fitch behúzza maga után az ajtót. Arra gondolt, érdekes lenne megfigyelni, hogyan rendezné le a fiú az ügyet. És ha ő nem teszi meg, hát Rowley majd elintézi a dolgot.

Ha viszont Fitch hajlandó lesz megtenni, akkor a mesteri mozaik minden apró darabja a helyére kerül.