Huszonötödik fejezet

Roberta magasra tartott állal, kinyújtott nyakkal, óvatosan kémlelt lefelé a közeli sziklaperemen túl a mélyen alatta elterülő, általa úgy imádott Nareef-völgybe. Friss szántások sötétbarna foltjai tarkították a vetések lélegzetelállítóan gyönyörű élénkzöldjét és a sötétebb zöld mezőket, amelyeken a legelésző csordák apró, lassú hangyák csoportjainak látszottak. A völgyet a kanyargó Dammar folyó vágta keresztül. A folyó vize szinte szikrázott a reggeli napfényben, és partjai mentén a dús, sötétzöld lombú fák úgy sorakoztak, mint a folyó csillogó parádéját megnézni érkező fegyelmezett nézősereg.

Roberta akárhányszor a Fészek-szikla környékére vetődött, mindig kijött a perem közelébe, hogy egy pillantást vethessen a völgyre odalent. De csak egy pillantást. Utána mindig visszatért a tekintete maga elé az erdő talajára, az avar és mohaszőnyeg borította, napfénypászmákkal szabdalt, biztonságos, szilárd földre a lába alatt.

Megigazította a vállán lógó zsákot, és továbbindult. Ahogy a tövises galagonyabokrok és tüskés áfonyabozót közötti szabad területeken átvágott, ahogy óvatosan lépkedett a köveken sötétlő hasadékok és lyukak között, ahogy mélyre hajolt a lelógó fenyőágak és égerfagallyak alatt, ahogy botjával félrehajtott egy-egy páfránylevelet vagy borókaágat, folyton csak figyelt és figyelt.

Most észrevett egy váza formájú sárga kalapot. Elégedetten konstatálta, hogy rókagombát talált, nem mérgező, világító tölcsérgombát. Sokan szerették a sima törzsű sárga rókagombát dióra emlékeztető íze miatt. Roberta egy ujjal áthurkolta a gomba törzsét, és gyengéden kiemelte a földből. Mielőtt szerzeményét a zsákba süllyesztette volna, hüvelykujjával végigsimította a finom, pehelytoll-szerű lemezeket a kalap alján, csak hogy érezze kellemes puhaságukat.

A hegy, amelyikre gombát gyűjteni járt, a környező csúcsokhoz viszonyítva aprócska hegy volt csupán, és a Fészek-sziklát leszámítva oldalai is megnyugtatóan lankásak voltak. Ösvények és csapások szelték át meg át a hegyoldalakat. Néhányat az emberek tapostak ki maguknak, de a legtöbbjük csak afféle vadcsapások voltak, amelyek összevissza tekeregtek az erdő borította hegyoldalban. Olyan erdők, olyan lankák voltak ezek, amelyek illettek Roberta fájó, öreg csontjaihoz.

Úgy mondták, sok magasabb csúcsról el lehet látni messze délre, egészen a távoli óceánig. Roberta gyakran hallotta dicsérni, milyen gyönyörű is az a látvány. Sokan jártak fel a csúcsokra évente egyszer-kétszer, csak hogy átérezhessék a Teremtő csodálatos hatalmát abban a látványban, amit alkotott.

A csúcsokra vezető ösvények gyakran haladtak el éles szélű meredek sziklák, görgetegek mellett. Voltak, akik még kecskenyájakat is tereltek ilyen ösvényeken. Roberta azonban, egy gyerekkori út kivételével, amikor a papája, nyugodjon a lelke békében, elvitte Szépmezőbe, soha nem járt fenn azokon a hegyeken. Ő megelégedett a lapályos részekkel. Más emberektől eltérően, Roberta nem szeretett hegyet mászni: tériszonya volt.

Még feljebb, a felföldeken voltak még a sziklás görgetegeknél is sokkal rosszabb helyek, mint például az a kopár fennsík, ahol a warf madarak éltek.

Semmi nem nőtt azon az elátkozott helyen, egyetlen fűszál, egyetlen tengődő bokrocska sem, a mérgezett mocsárban élő paka növényt leszámítva. Semmi más nem volt ott, mint nagy kiterjedésű sötét, köves, homokos sivatag, és ahogy mesélik, néhány napszítta, kifehéredett csontváz. Mintha egy más világban lennének, mondták azok, akik jártak már arra. Hangtalan világ, ahol csak a soha meg nem álló szél süvölt, mely vándorló buckákba rendezi át meg át a homokos talajt. A buckák folyton mozognak, változtatják a helyüket, mintha keresnének valamit, amit soha nem találhatnak meg.

Az alacsonyabb hegyek, mint amelyeken ő is keresgélni szokta a gombáit, gyönyörű, termékeny helyek voltak, lekerekedettek, lágy vonalúak, és a Fészek-szikla kivételével sehol nem volt meredek, sziklás, szakadékos részük. Roberta ezt szerette. Azt, hogy mindenütt fák voltak, mindenféle növények, meg körös-körül mozgó, suhanó, kúszó, repülő teremtmények. A szarvascsapások, amelyeken ő járt, nem haladtak meredek helyek közelében, és messzire elkerülték a Fészeksziklát, amit azért neveztek el így, mert a sólymok szívesen költöttek rajta. Roberta az erdők mélyét szerette, ahol kedves gombái nőttek.

Azért gyűjtött gombákat, hogy eladja őket a piacon: frissen, szárítva, savanyítva vagy mindenféle fűszerekkel elkészítve. A legtöbben csak úgy ismerték őt, hogy „a gombás asszony", valódi nevét nem is tudták. A piacon eladott gombák árából olyasmiket lehetett vásárolni, amik megkönnyítették a családja életét: tűt és cérnát, kész ruhákat, gombokat, csatokat, lámpát, bele való olajat, sót, cukrot, fahéjat, diót – csupa olyasmit, amire szükség volt egy családban. Roberta így segítette a családját, különösen négy, még élő unokáját. Roberta gombái szerezték meg nekik mindazt, amit maguk nem tudtak megtermelni vagy házilag elkészíteni.

És persze evésre is jók voltak. Roberta sokkal jobban szerette azokat, amelyek fenn a hegyen nőttek, mint a völgyben találhatókat. Mivel odafent gyakran gyűltek meg a felhők a hegyoldalban, a gombák a nedves környezetben sokkal jobban fejlődtek. Roberta meg volt róla győződve, hogy a hegyi gombáknak nincs párjuk, és sok vásárlója is kimondottan a hegyi gombák kedvéért kereste meg őt. Robertának is megvoltak a titkos helyei, ahol évről évre a legnagyobb, legfinomabb példányokat lehetett találni. Kötényének nagy zsebei éppúgy duzzadoztak a gombáktól, mint a zsákja a vállán.

Mivel még csak a kora tavaszban jártak, most nagy csapatokban főleg rőtesbarna kagylógombákat talált. Ennek a gyenge, húsos kalapja tojásba mártogatva, sülve volt a legfinomabb, ezért ezeket frissen árulta. Ma azonban szerencséje volt. A rókagombából frissen is fog eladni, és szárítani is rak ki belőlük. Jó csomó galambgombát is talált, azt legjobb savanyítani, ha igazán jó árat akar érte kapni.

A legtöbb helyen túl korai lett volna még gyapjas bársonygombát keresni, bár a nyár elején nem volt ritkaság ez a fajta, Roberta azonban meglátogatta az egyik titkos helyét, ahol sok fenyőtuskó volt, és itt talált néhány példányt a festékkészítésre használatos okkerszínű gyapjas bársonygombából. Egy helyen még egy korhadó nyírfatönkre is rálelt, amin egy csomó taplógomba növekedett. Ezeket a vese formájú gombákat azért kedvelték a szakácsok, mert a tűzre rakva lassú izzással égett és különlegesen sokáig tartotta a parazsat. A férfiak meg borotvafenésre használták.

Botjára támaszkodva Roberta lehajolt, hogy szemügyre vegyen egy ártalmatlannak látszó barnás színű gombát. A gomba csontfehér tönkjét bocskor ölelte körül. A sárgás színű spóralemezek éppen kezdtek megbarnulni. Ennek a gombafajtának is most volt szezonja. Roberta elégedetlen morgással egyenesedett fel, és hagyta magára a gyilkos galócát.

Odébb, egy hatalmas tölgyfa terebélyesedett. A törzse szélesebb volt, mint Robertáék járomba fogott két ökre egymás mellett. Lehajló ágai alatt Roberta néhány jókorára megnőtt ízes rókagombát talált. Az ízes rókagomba szinte kizárólag tölgyek alatt nő. Ezeknek a példányoknak a színe már átváltott sárgából narancsvörösbe, tehát friss fogyasztásra a legjobb állapotban voltak: különlegesen finom falatnak ígérkeztek.

Roberta tudta, hogy merre jár, de letért a szokásos ösvényéről, és ezt a hatalmas tölgyet most látta először. Amikor megpillantotta az óriási lombkoronát, azonnal tudta, hogy az árnyékában jó gombászó területet fog találni. Nem is csalódott.

A fa tövében, közvetlenül ahol a törzs kinőtt a földből, örömmel pillantott meg egy jó csomó apró csőgombát. Ökörvérgombának is hívták egyesek, mert a felálló kis csövecskék néha vérvörös színűek voltak, mintha egy csomó kidagadó eret egymás mellé sorakoztatva egyforma magasságban elvágtak volna. Ezek azonban rózsaszínűek voltak, csak itt-ott mutatkozott a húsukban egy-egy vörös szál. Roberta jobban szerette a másik nevüket, a kis csőgombát, de alapjában véve nem szerette őket. Voltak azonban, akik kedvelték ezt a fajta gombát a különleges fanyar ízéért, és Roberta egész rendes árat kaphatott értük.

Mélyen, benn a fa árnyékában gyűrűszerűen körben egy csapat lélekharang nőtt. Ezek az apró, törékeny gombák harang alakú kalapjukról kapták a nevüket. Nem voltak mérgezőek, de szívós, fás testük és keserű ízük miatt nem is fogyasztották őket. Sőt mi több, a babona szerint, aki belépett a lélekharanggombák alkotta körbe, azt átok sújtotta, így az emberek többnyire látni sem szerették ezeket a kedves kicsi gombákat. Roberta totyogós gyerekkora óta járkált keresztül ilyen gombakörökön, mióta az anyja magával kezdte vinni gombagyűjtő útjaira.

Mivel benne nem élt efféle előítélet szeretett gombáival szemben, nyugodtan átlépett a körön, közben még azt is képzelte, mintha hallaná halk csilingelésüket, és felszedte a csokorra való csőgombát.

A nagy tölgy egyik ága elég alacsonyan nőtt ahhoz, hogy ülőhelyként szolgáljon. Olyan vastag volt, mint Roberta nem éppen karcsú dereka, és elég kényelmes és száraz ülőhelynek ígérkezett.

Roberta lecsúsztatta a zsákot a válláról a földre. Megkönnyebbült sóhajjal támasztotta megfáradt testét egy másik ágnak, ami épp megfelelő szögben nőtt ki az ülésre választott ágból ahhoz, hogy hátának és fejének kényelmes támaszul szolgáljon. Olyan érzése volt, mintha a hatalmas fa gyengéden a tenyerébe vette volna.

Elábrándozott. Először azt hitte, az is álmodozása része, amikor valaki mintha halk suttogással a nevén szólította volna. Kellemes, halk, meleg hang volt, inkább mintha gyengéd, puha dolgok érintése vagy szép gondolatok hulláma lett volna, mintsem valódi hang.

A suttogás mintha a szíve finom húrjait érintette volna meg. Mintha magának a léleknek a zenéje lett volna. Teli volt gyönyörűséges lágysággal, gyengédséggel, melegséggel. Sóhajtania kellett tőle. Boldognak érezte magát tőle. Úgy érintette meg a suttogás, mint meleg napsugár egy fázós napon.

Mikor harmadjára hallotta, felegyenesedett ültében, látni akarta a varázslatos hang forrását. Még mozgás közben is olyan érzése volt, mintha egy csodálatos éber álomban lebegne. Minden békés és nagyszerű volt körülötte. Az erdő szikrázóan szép volt, szinte sugárzott.

Robertában bennakadt a lélegzet, amikor nem messze tőle megpillantotta a férfit.

Még sohasem látta ezelőtt, de úgy tűnt neki, mintha mindig is ismerte volna. Azonnal tudta, hogy egy kedves jó barát, réges-régi ismerős ifjúkori álmaiból, bár korábban soha nem fordított rá igazi figyelmet. Az a férfi volt, aki mindig is ott élt a gondolataiban, a vágyaiban, akiről ábrándos álmodozásai szóltak. Az a vonások nélküli arc, amit mégis olyan jól ismert.

Most ébredt rá, hogy azok az álmok olyan valóságosak, amilyennek mindig is képzelte őket, amikor ábrándjaiban megcsókolta ezt a férfit. Mindig is róla álmodozott, amióta csak elég nagy lett ahhoz, hogy rájöjjön, egy csók több annál, mint amit az anyjától kap az ember lánya elalvás előtt. Azok az elképzelt csókok ágybéli csókok voltak. Forrók, szenvedélyesek.

Roberta sohasem hitte, hogy az álombéli férfi valóságban is létezhet, de most hirtelen biztossá vált benne, hogy a lelke legmélyén igenis mindig tudta ezt. Hogyan lehetne puszta ábránd, amikor ott áll előtte és mélyen a szemébe néz?

Kócos haja hátravetve gyönyörű arcából, meleg mosolyát rásugározza, bár Roberta furcsának találta, hogy igazából még most sem tudná leírni, milyen is ez az arc, ez a mosoly. Ugyanakkor mégis olyan jól ismerte ezt az arcot, mint a sajátját. Ahogy pontosan ismerte a férfi minden gondolatát, akár a saját gondolatait, ábrándjait, vágyait. Ez a férfi volt lelkének igaz, tökéletes társa.

Ismerte a férfi gondolatait, arra nem is volt szükség, hogy a nevét megtudja. Az, hogy nem tudja a férfi nevét, csak annak ékesen szóló bizonyítéka, hogy olyan lelki szinten voltak összekötve, amely meghaladja a szavakkal kifejezhető dolgok szintjét.

És most a férfi kilépett ennek a lelki mélységnek a ködéből, és Robertával akart lenni, éppúgy, ahogy Roberta akart vele lenni. A férfi úgy nyújtotta felé a kezét, hogy abban benne volt vágyainak, legmélyebb kívánságának beismerése. Roberta a kéz felé nyúlt. Úgy érezte, szinte lebeg a föld felett. A lábai csak úgy érintették a talajt, olyan könnyedén, mint a gyermekláncfű bóbitájának pelyhei. Ahogy kinyúlt a férfi felé, teste súly nélkül lebegett, mint moszat a vízen. A férfi felé nyúlt, az ölelése felé.

Ahogy közeledett, úgy öntötte el egyre inkább a melegség. Nem az a melegség, amit a nap sugarai nyújtanak, hanem az a melegség, amit egy szerelmes mosoly, egy édes csók, egy szerető ölelése gyújt fel bennünk.

Egész lénye ebben a vágyakozó mozdulatban összpontosult, a férfi karjaiban akart lenni, érezni gyengéd ölelését, fülébe akarta suttogni saját forró vágyait, mert tudta, hogy a férfi meg fogja érteni. Érezni akarta a férfi forró leheletét a fülkagylóján, amint a fülébe súgja, hogy megérti…

Égett a vágytól, hogy szenvedélyes szerelmét a férfi fülébe súgja, hogy meghallhassa annak a szerelmes suttogását.

Életében soha, semmire nem vágyott még úgy, mint most azok között a felé nyújtott karok között heverni, amelyeket álmaiból olyan jól ismert.

Izmaiban nem érzett többé fáradtságot, csontjaiból eltűnt a fájdalom. Nem volt öreg többé. Az évek úgy hullottak le róla, mint a szeretők ruhái, amikor leszórják magukról mindennapi gondjaikkal együtt, hogy csupasz lényükkel olvadjanak össze egymás karjaiban.

A férfi tehetett róla, csakis ő, hogy Roberta ismét győzedelmes ifjúsága teljében volt, abban az ifjú virágzásban, amelyben még nincsen lehetetlen.

A férfi karjai lebegve nyúltak ki Roberta felé, vágya éppoly olthatatlan volt, mint az asszonyé. Roberta el akarta érni ezeket a kezeket, de azok mintha távolodtak volna. Minél inkább igyekezett, annál távolabb kerültek.

Rémület töltötte el Roberta lelkét, hogy a férfi elmegy, mielőtt akár csak megérinthetné. Úgy érezte, mintha nyúlós, sűrű mézben úszna, és képtelen lenne előrehaladni benne. Egész életében arra vágyott, hogy ezt a férfit megérinthesse. Hogy fülébe suttoghassa a szerelmét. Hogy egyesüljön vele testben és lélekben.

És most a férfi elsodródik tőle.

Roberta ólomsúlyú lábakon futott, szökellt a tavaszi napfény sugárkévéin át szerelmese ölelőn kitárt karjai felé.

De a férfi csak még távolabb került.

Karjai még mindig az asszony felé nyújtva. Roberta érezte a férfiban izzó vágy hevét. Minden porcikájával remegve kívánta, hogy kielégíthesse ezt a vágyat. Hogy óvón átkarolhassa a férfit, hogy kínzó szenvedélyét csillapíthassa.

A férfi ugyanúgy érezte Roberta vágyait, és kiáltva szólította nevén az asszonyt, hogy ezzel is erőt adjon neki, segítsen, hogy elérhessék egymást. Roberta lelkét gyönyörűséggel töltötte el, ahogy a férfi ajkain a saját nevét hallotta felcsendülni, rettenetes sóvárgással vágyott rá, hogy viszonozhassa azt a forró szenvedélyt, amit a neve kimondásába a férfi belesűrített.

Sírt a fájdalomtól, hogy ő nem ismeri a férfi nevét, hogy nem tudja hozzá kötni olthatatlan szerelméhez.

Minden erejét megfeszítve vetette magát a férfi karjai felé. Egész lényét belesűrítette ebbe a mozdulatba, semmivel sem törődve többé, szenvedélyes, szerelmes sóvárgását kivéve.

Sikoltva kiáltotta a férfi felé név nélkül is szerelmét, vágyakozását, amint annak kinyújtott ujjai, keze felé kapott. A férfi karjai szélesre tárva fogadták szerelmes ölelésükbe. Az asszony egész testével a kitárt karokba vetődött, közben érezte maga körül a szikrázó napsütést, a meleg szellőt, amint hajába kapaszkodik, felemeli a szoknyája szegélyét.

Neve olyan szépséggel telten hangzott fel újra a férfi ajkán, hogy az Robertának szinte fájt.

Miközben végre belezuhant az ölelő karokba, úgy érezte, mintha végtelen hosszan lebegne a levegőben szerelmese felé, arcán napfénnyel, hajában a szellő kötekedőn cibáló ujjaival – de minden jó volt most már. Most végre ott volt, ahová mindörökké vágyott: szerelmese karjai között.

Roberta egész életében soha nem volt ennél tökéletesebb pillanat. Egész lényében soha nem áradt el ennél fenségesebb, magasztosabb érzés. Az egész világon nem létezett ennél teljesebb, tisztább szerelem.

És mindezek a csodálatos érzések egyetlen leírhatatlan szépségű, dicsőséges harmóniában csendültek össze Roberta lelkében.

Szíve majd kiszakadt a helyéből az erőlködéstől, akkora lendülettel vetette magát, szerelmét, vágyai beteljesedését sikoltva világgá. Az egyetlen dolog, ami még hiányzott a tökéletes boldogságához, a férfi neve volt, hogy abba sűríthetné bele teljes odaadását, ahogy azt az ő nevével tette a szerelmese.

A férfi ragyogó mosolya neki szólt, csakis neki. Roberta végre átszelte azt a legeslegutolsó kicsi elválasztó távolságot is, hogy végre megcsókolhassa élete nagy szerelmét, lelke igazi társát, egyetlen igaz, mindent elsöprő szenvedélye tárgyát.

Végre elérte azokat az ajkakat is, odaért az ölelő karok közé, a tökéletes csókhoz.

És ebben a tökéletes pillanatban, amikor ajkaik éppen összeértek végre, Roberta keresztüllátott a férfin, és teste mögött meglátta a völgy könyörtelen, kemény, sziklás talaját feléje rohanni. Végre megtudta nagy szerelme nevét is.

Halál.