Harmincadik fejezet

 

 

 

A vadászok kedvéért Kahlan megismételte a bejelentését a Sáremberek nyelvén is. Richard sajnálta, hogy neki van igaza, és nem az Ólálkodóval van dolguk. Az Ólálkodó ellen tudtak volna megoldást.

Azok után, hogy Kahlan olyan határozottan vitába szállt a véleménye mellett, hogy az Ólálkodóval kell szembenézniük, most érthetően mindenki fokozott idegességgel fogadta a kijelentését, hogy minden kétséget kizáróan meggyőződött róla: nem kevesebbel kell szembeszállniuk, mint a Harmóniák által előidézett fenyegetéssel.

Miután Kahlan közölte, hogy egyetért Richarddal, Richard úgy látta, hogy a többiek közül sem maradt egy szemernyi kétség sem senkiben. Úgy látszott, Kahlan szavai nyomán a világ hirtelen mindannyiuk számára megváltozott.

A síkságra feszült csend telepedett.

Richardnak ki kellett találnia, mit is tegyenek most, de fogalma sem volt róla, hogy kezdjen hozzá. Azt sem tudta, miből indulhatna ki. Arra is csak most döbbent rá, hogy korábban mit kellett volna tennie. Akkor azonban a pillanatnyi veszély annyira lekötötte a figyelmét, hogy minden másról megfeledkezett.

Nagyon messzire került az ismerős erdőitől. Azt kívánta, bárcsak inkább ott lehetne most. Amikor még erdei vezető volt, legalább mindig tudta, melyik ösvényen jár éppen, és senkit nem vezetett a szakadékba.

Hirtelen a fekete hajú Baka Tau Mana sámánasszonyhoz fordult.

– Du Chaillu, miért jöttetek el ilyen távolra az otthonotoktól? Mit csináltok itt?

– Á! – fonta össze Du Chaillu tüntető gondossággal a karjait domborodó hasán. – A Caharin azt kívánja, hogy szóljak?

A nő kész haragesszencia volt. Richard nem igazán értette, mi baja, de nem is nagyon érdekelte.

– Igen. Miért jöttél ide?

– Sok-sok napon át utaztunk. Sok nehézségen mentünk keresztül. Eltemettünk néhányat azok közül, akik velünk együtt indultak el. Ellenséges vidékeken kellett átverekednünk magunkat. Sok vért áldoztunk, mire elértünk hozzád.

Azért hagytuk ott családjainkat és szeretteinket, hogy figyelmeztessük a Caharint. Élelem nélkül, pihenés nélkül, biztonságos szállás nélkül jöttünk. Átéltünk éjszakákat, amikor mind sírtunk, mert féltünk és fájt a szívünk az otthon iránti vágyakozástól.

A gyermekkel a szívem alatt utaztam, akit a Caharin kérésére tartottam meg, mert egyébként füvesasszonyhoz fordultam volna, hogy megszabaduljak tőle, és vele együtt a szörnyű emlékektől, amelyek a fogantatásához kapcsolódnak. És a Caharin még csak tudomást sem vesz róla, hogy tiszteletben tartottam a kérését, és elfogadtam a gondokat és felelősséget, amit ez a gyerek fog jelenteni számomra.

A Caharinnak eszébe sem jut, hogy a gyermek, amelyet az ő kérésére tartottam meg, nap mint nap emlékeztet engem arra az időre, amit a Madzsendik bűzös börtönében meztelenül a falhoz láncolva töltöttem. Emlékeztet arra, hogyan fogant ez a gyermek. Emlékeztet arra, hogyan használtak engem a Madzsendi férfiak arra, hogy kedvüket töltsék rajtam, aztán kigúnyoljanak. Emlékeztet arra, hogy mindennapos félelemben éltem, vajon ez lesz-e a nap, amikor áldozatként le fognak mészárolni. Emlékeztet arra, hogyan sírtam és zokogtam nap mint nap azon, hogy a gyermekeimnek anya nélkül kell felnőniük, hogy soha nem láthatom többé a kedves mosolyukat, nem örvendezhetek neki, hogy látom, amint a szemem előtt cseperednek.

De hallgattam a Caharin szavára, és megtartottam a kutyák kölykét csak azért, mert a Caharin ezt kérte tőlem.

A Caharin nem sokkal több figyelmet fordít az alattvalóira, akik megtették ezt a hosszú utat érte, mint a bolhákra, amik miatt vakaróznia kell. Nem kérdezi, mi újság a hazánkban. Nem hív meg minket, hogy üljünk le együtt és örvendezzünk a viszontlátásnak. Nem kérdezi tőlünk, béke van-e az országunkban, a lelkünkben. Azt sem kérdezi meg tőlünk, nem vagyunk-e éhesek, szomjasak.

A Caharin csak kiabál, és azt hajtogatja, hogy mi nem vagyunk az ő népe, mert nem ismeri a népünk szent törvényeit, amelyeket követünk, és amelyek szerint élünk számolatlan évszázadok óta, és el is veti ezeket a szent törvényeket, pusztán azért, mert a szavait nem tanították meg neki. Mintha ettől azok már nem is léteznének. Sokan haltak meg érte ezeknek a törvényeknek az értelmében, csak azért, hogy őt taníthassák, és ezzel esélyt adjanak neki, hogy tovább élhessen.

A Caharin nem sokkal többet törődik a népével, mint a trágyával a csizmája talpa alatt. Gondolkodás nélkül eltaszítja magától azt, aki a mi szent törvényeink szerint a felesége. Úgy bánik a törvényes feleségével, mint valami féreggel, és tudni sem akar róla, amíg nincs szüksége rá.

Õsi törvényeink megígérték nekünk a Caharint. Beismerem, azt nem ígérték, hogy olyan valaki lesz, aki megbecsüli a népét, szokásainkat és törvényeinket, amelyek egy közös cél érdekében összekötnek bennünket, bár azt hittem, bárki megbecsülné azokat, akik ennyire sokat szenvedtek érte.

A te kezeid által veszítettem el a férjeimet, és úgy gyászoltam meg őket, hogy te ne lásd, és ne kelljen osztoznod a fájdalmamban. A gyermekeim bátorsággal és méltósággal viselték a gyászt, általad megölt apáikért. Csak este sírnak az ágyban azért az emberért, aki elalvás előtt homlokon csókolta őket, és édes álmokat kívánt nekik. De neked eszedbe se jut megkérdezni, hogyan boldogulok a férjeim nélkül, akiket én és a gyermekeim annyira szerettek, de még azt sem, hogyan viselik el a fájdalmaikat a gyermekeim.

Azt sem kérdezed meg, hogyan élek az új férjem nélkül, akit a törvényeink nekem rendeltek, de aki messze jár, hogy más feleséget keressen magának. Olyan kevésre értékelsz engem, hogy a létezésemről említést sem teszel az új feleségednek.

Du Chaillu sértetten szegte fel a fejét.

– Most tehát engedélyt adsz rá, hogy megszólaljak? Most végre hajlandó vagy meghallgatni a szavaimat a hosszú út után? Most hajlandó vagy meghallgatni, hogy a mondanivalóm méltó-e a fenséges füleid számára?

Richard lába elé köpött.

– Megaláztál engem.

Összefont karokkal hátat fordított.

Richard Du Chaillu tarkójára meredt. A kardmesterek úgy álltak ott az eget kémlelve, mintha teljesen süketek lennének, és csak az érdekelné őket, látnak-e odafenn madarat repülni.

– Du Chaillu – kezdte Richard, maga is kissé felhevülve. – Ne fogd rám, hogy én vagyok felelős azoknak az embereknek a haláláért! Mindent megtettem, amit tudtam, hogy elkerüljem a küzdelmet, vagy hogy bántsam őket. Te is tudod, hogy így volt. Könyörögtem neked, hogy állítsd meg őket. Hatalmadban állt volna, mégsem tetted meg. Gyűlöltem, amit tennem kellett, de te is tudod, hogy nem volt más választásom.

Du Chaillu dühösen nézett vissza a válla fölött.

– De volt más választásod. Választhattad volna a halált az öldöklés helyett. Viszonzásként a jó szolgálatért, amit nekem tettél, mikor megmentettél tőle, hogy a Madzsendik feláldozzanak, megígértem neked, hogy ha nem állsz ellen, gyors halálod lesz. Akkor csak a te egy életed veszett volna oda a harminc helyett. Ha olyan nemes lélek vagy, és annyira aggódsz mások életéért, a halált kellett volna választanod.

Richard a fogát csikorgatta, és ujjával megfenyegette Du Chaillut.

– Rám uszítod az embereidet, és azt várod, hogy hagyjam lemészároltatni magam, ahelyett, hogy védekeznék? Azok után, hogy megmentettelek? Ha én haltam volna meg a helyett a harminc helyett, akkor kezdődött volna csak el igazán az öldöklés. Te is tudod, hogy békét hoztam nektek, ami sok-sok ember életét kímélte meg. És ami a többi dolgot illeti, halvány fogalmad sincs róla, mi is forog kockán egyáltalán.

Du Chaillu felfortyant.

– Tévedsz, férjem. – Ismét hátat fordított. – Többet is megértek, mint amennyit te szeretnél.

Cara a szemeit forgatta.

– Rahl Nagyúr, meg kell tanulnod jobban tisztelni a feleségeidet, különben soha nem tapasztalod meg, mit jelent a családi béke. – A szája sarkából szólt oda, miközben elsietett Richard mellett. – Hadd beszéljek én vele, mint nő a nővel. Meglátjuk, hátha rendbe tudom hozni a dolgokat számodra.

Cara belekarolt Du Chailluba, hogy félrevonja egy kis magánbeszélgetésre. Hat kard röppent ki egyszerre a hüvelyéből. Egy szempillantás sem telt bele, és acélerdőn villogott a reggeli nap fénye, ahogy a Kardmesterek pengéiket forgatva, jobb kezükből a balba és vissza dobálva a kardjaikat támadásba lendültek.

A Sár Népe vadászai is megindultak, hogy elzárják a Kardmesterek útját. A síkság a feszült békesség helyszínéből egy szívdobbanásnyi idő alatt véres csatával fenyegető hadszíntérré változott.

Richard a magasba emelte a kezét.

– Megállni! Mindenki!

Cara és Du Chaillu elé lépett, hogy elállja a harcosok útját.

– Cara, engedd el. Ő sámánasszony. Nem szabad megérintened. A Baka Ban Manákat évezredek óta üldözték és áldozták fel a Madzsendik. Érthetően felzaklatja őket, ha idegenek hozzájuk érnek.

Cara elengedte Du Chaillu karját, de mindkét fegyveres csoport vonakodott elsőnek visszavonulni. A Sáremberek hirtelen ellenséges idegenekkel találták szemközt magukat. A Baka Tau Mana harcosok hirtelen azt vették észre, hogy fegyveresek akarnak rájuk támadni azért, mert a sámánasszonyuk védelmére siettek. A felforrósodott hangulatban nagy volt a kockázata, hogy valamelyik fegyveres kihasználja az első támadás lehetőségének előnyét, és majd csak később fog törődni vele, hogy a végén össze kell számlálni a halottakat.

Richard felemelte a jobb kezét.

– Mindenki figyeljen rám!

Baljával kinyúlt, és a Du Chaillu nyakában lógó bőrszíjat kezdte rángatni, bízva benne, hogy az van a végére erősítve, amire gondolt. A vadászok tágra nyílt szemekkel figyelték, amit a szíj végén kihúzott Du Chaillu ruhája alól. A Madarak Atyjának sípja lógott a szíjon.

– Ez az a síp, amit a Madarak Atyjától kaptam. – Richard Kahlanra pillantott a szeme sarkából, és odasúgta neki, hogy tolmácsoljon. Kahlan a Sáremberek nyelvén beszélni kezdett a vadászokhoz, miközben Richard folytatta.

– Emlékezzetek rá: a Madarak Atyja a béke jelképeként adta nekem ezt a sípot. Ez az asszony, Du Chaillu, a népe védelmezője. Azért ajándékoztam neki a sípot, hogy megtiszteljem vele a Madarak Atyját, és a béke iránti vágyát. A síp segítségével ez az asszony össze tudta hívni a madarakat, hogy kiegyék a magot, amit az ellenségei ültettek. Mikor az ellenség rájött, hogy nem fog tudni aratni, és éhínség vár rá, végül beleegyezett a békekötésbe. Ez volt az első alkalom, hogy a két nép békét kötött, és ezt a békét mindketten a Madarak Atyja nagy ajándékának köszönhetik.

A Baka Tau Mana nagy hálával tartoznak a Sár Népének. De a Sár Népe is hálával tartozik a Baka Tau Manáknak, amiért azzal tisztelték meg a Sár Népe ajándékát, hogy arra használták fel, amire a Sár Népe azt szánta: a béke elérésére, nem pedig mások ártalmára. A Sár Népének büszkének kell lennie rá, hogy a Baka Tau Manák megbíztak az ajándékukban, hogy az valóban elhozza a népük biztonságát.

Ez a két nép barátja egymásnak.

Egy darabig senki sem mozdult, Richard szavait fontolgatták. Végül Jiaan visszalökte a kardját a válla fölött a hátára, és hagyta, hogy hátralógjon a nyakába akasztott zsinóron. Mellén széthúzta a ruháját, Chandalen elé tárva csupasz mellkasát.

– Köszönetet mondunk neked és a népednek a békéért és biztonságért, amit a nagy mágikus hatalommal bíró ajándékotok hozott az én népemnek. Nem harcolunk veletek. Ha vissza akarjátok venni a békét, amit tőletek kaptunk, itt a szívem, sújts le rá. Nem védekezünk olyan hatalmas békehozók ellen, mint a Sár Népe.

Chandalen visszahúzta előre szegezett lándzsáját, és nyelét népe földjébe szúrta.

– Indulatos Richard igazat mondott. Boldogok vagyunk, hogy a néped arra használta az ajándékunkat, amire szántuk: hogy elhozza a békét. Örömmel fogadunk titeket népünk földjén, és garantáljuk a biztonságotokat.

Számos széles taglejtéssel kísérve Chandalen parancsokat osztott az embereinek. Mikor végre mindenki leeresztette a fegyverét, Richard kiengedte visszafojtott lélegzetét, és köszönetet mondott a jó szellemeknek a segítségükért.

Kahlan karon fogta Du Chaillut, és ellentmondást nem tűrően kijelentette:

– Én fogok beszélni Du Chailluval.

A Baka Tau Mana harcosoknak szemmel láthatóan így sem tetszett a dolog, de most már bizonytalanná váltak benne, hogy mit tehetnének ellene. Richard sem volt benne biztos, hogy helyesli az ötletet. Akár újabb háború is kikerekedhet belőle.

Vonakodva bár, mégis belenyugodott, hadd csinálja Kahlan a maga módján, hadd beszéljen Du Chailluval. Egyébként is kiolvashatta Kahlan arckifejezéséből, hogy ebbe neki úgysem lehet beleszólása. A Kardmesterekhez fordult.

– Kahlan, a feleségem az Inkvizítor Anya, az Újvilág minden népének a vezetője. Ugyanolyan tisztelet illeti, mint a mi sámánasszonyunkat, Du Chaillut. Mint Caharin, adom a szavamat, hogy az Inkvizítor Anya nem fogja bántani Du Chaillut. Az életemmel kezeskedem érte.

A harcosok rábólintottak. Richard nem tudta, vajon az ő rangja, vagy Du Chaillué magasabb ezeknek az embereknek a szemében, de ha más nem, hát csendes és megnyugtató hanghordozása segített benne, hogy megbékítse a Kardmestereket. Azt is tudta, hogy ezek az emberek legalábbis tisztelik őt, nemcsak azért, mert harmincat megölt közülük, hanem azért is, mert egy, ennél sokkal nehezebb feladatot is teljesített: visszaszerezte számukra az őseik földjét.

Richard váll váll mellett állt Carával, és figyelték, ahogy Kahlan távolabb vezeti Du Chaillut a magas fűben, amelyen még ott csillogtak a korábbi eső vízcseppjei. A földön is maradtak még tócsák itt-ott az eső után.

– Rahl Nagyúr – mormogta Cara az orra alatt. – Gondolod, hogy ez okos dolog volt?

– Megbízom Kahlan józan ítélőképességében. Van elég gondunk, nincs sok vesztegetni való időnk.

Cara az ujjai között forgatta az Agielét, némán bámulva rá néhány hosszú másodpercig.

– Rahl Nagyúr, ha a mágia eltűnik, a tiéd megvan-e még?

– Remélem, igen.

Cara Richard mellett maradt, ahogy odamentek a Kardmesterekhez. Richard, bár arcról felismert néhányat közülük, a nevét csak egyiküknek tudta.

– Jiaan, Du Chaillu azt mondta, hogy néhányan meghaltak a népedből az ide vezető úton.

Jiaan azzal volt elfoglalva, hogy visszategye a kardját a hüvelyébe.

– Hárman.

– Harcban?

Látszott, hogy Jiaan kényelmetlenül érzi magát. Zavartan hátrasimította arcába hulló fekete haját.

– Egy. A másik kettőt… baleset érte.

– Köze volt hozzá tűznek vagy víznek?

Jiaan nehéz szívvel felsóhajtott.

– A víznek nem, de az egyik beleesett a tűzbe, mialatt őrségben állt. Halálra égett, mielőtt rájöttünk, mi történt. Akkor azt hittük, elesett, és beütötte a fejét. Abból, amit elmondtál, lehet, hogy mégsem ez történt. Lehet, hogy azok a Harmóniák ölték meg őt?

Richard bólintott. Fájdalmas szívvel suttogva mondta ki a Halál harmóniái egyikének a nevét: Sentrosi, a tűz Harmóniája.

– És a harmadik?

Jiaan zavartan egyik lábáról a másikra helyezte át a testsúlyát.

– Egy hegyi ösvényen hirtelen azt hitte, hogy tud repülni.

– Repülni?

Jiaan bólintott.

– De nem repült jobban, mint egy darab kő.

– Lehet, hogy csak elvesztette a lába alól a talajt, és leesett?

– Láttam az arcát közvetlenül azelőtt, hogy megpróbált repülni. Úgy mosolygott közben, mint amikor először látta meg az őseink földjét.

Richard újra fájdalmasan suttogta el a harmadik Harmónia nevét. A három Harmónia, Reechani, Sentrosi és Vasi újabb életeket követeltek.

– A Harmóniák gyilkoltak a Sár Népe között is. Abban reménykedtem, hogy állandóan Kahlan és az én közelemben maradnak, de úgy látszik, máshová is eljutottak.

A hat Kardmester válla fölött elpillantva Richard meglátta, hogy a Sáremberek körben letaposták a füvet egy területen, és tűzgyújtáshoz készülődnek, hogy élelmüket megosszák újdonsült barátaikkal.

– Chandalen!

A férfi felpillantott.

– Ne gyújtsatok tüzet!

Richard átsietett Chandalen és vadászai közé.

– Mi a baj? – kérdezte Chandalen. – Miért akarod, hogy ne gyújtsunk tüzet? Amíg itt tanyázunk, húst akarunk sütni, és megosztani ételünket a barátainkkal.

Richard megvakarta a fejét.

– A gonosz szellem, amelyik Junit megölte, tűz vagy víz segítségével talál rá az emberekre. Sajnálom, de egyelőre meg kell akadályoznod az embereidet, hogy tüzet rakjanak. Ha tüzet használtok, még többet megölhetnek közületek a gonosz szellemek.

– Biztos vagy ebben?

Richard Jiaan vállára tette a kezét.

– Ezek az emberek erősek, akár csak a Sár Népe. Idefelé jövet egyiküket megölte egy gonosz szellem, amelyik a tűzben rejtőzött.

Jiaan bólintása bizonyította Chandalennek, hogy ez úgy igaz.

– Mielőtt rájöttünk volna, mi történik, elevenen megégett a tűzben – mondta Jiaan. – Erős, bátor ember volt. Nem olyan valaki, akit könnyen legyőzhetett volna bármilyen ellenség, de egyetlen hangot sem ejtett, mielőtt meghalt.

Chandalen állkapcsa megfeszült tehetetlenségében, és hosszan elnézett a síkság felett, mielőtt visszafordult volna Richard felé.

– De hát, ha nem rakhatunk tüzet, akkor hogyan együnk? Meg kell sütnünk a tavakenyereket, és meg kell főznünk az ételünket. Nem ehetünk nyers tésztát és nyers húst! Az asszonyok tűzön égetik ki az agyagedényeket, a férfiak meg fegyvereket kovácsolnak a tűz segítségével. Hogy tudunk tűz nélkül élni?

Richard kétségbeesetten felsóhajtott.

– Nem tudom, Chandalen. Csak azt tudom, hogy a tűz újra odacsalhatja a gonosz szellemeket, a Harmóniákat. Egyszerűen csak azt az egy dolgot mondtam el neked, amit tudok, hogy segítsek megőrizni a népünk biztonságát.

Gondolom, azért majd kénytelenek lesztek tüzet rakni időnként, de jól tartsátok észben, micsoda veszélyt jelenthet. Ha mindenki ismeri a veszélyt, lehet, hogy biztonságosan használhatjátok a tüzet, amikor nagyon muszáj.

– És ne igyunk, mert nem merünk majd a víz közelébe menni?

– Bárcsak ismerném a választ, Chandalen! – Richard fáradtan törölte meg az arcát a kézfejével. – Csak azt tudom, hogy a víz, a tűz, és a magas helyek veszélyt jelentenek. Minél inkább távol tudtok maradni ezektől, annál nagyobb biztonságban lesztek.

– De még, ha mindent megteszünk is, amit mondasz, korábban azt mondtad, a Harmóniák akkor is gyilkolni fognak.

– Messze nem tudok eleget róluk, Chandalen. Megpróbálok mindent elmondani, ami eszembe jut, hogy minél nagyobb biztonságban lehessen a népünk. Még bőven lehetnek más olyan veszélyek, amikről nem is tudunk.

Chandalen csípőre tette a kezét, és újra a távolba meredt népének füves pusztái felett. Állkapcsán vonaglottak az izmok, miközben olyan dolgokon gondolkodott, amikről Richard csak találgathatott. Csendesen megvárta, amíg Chandalen újra megszólalt.

– Igaz, amit mondtál, hogy egy, még meg sem született gyermek meghalt a falunkban a Halál Harmóniái miatt, amelyek rászabadultak a világunkra?

– Sajnálom, Chandalen, de azt hiszem, úgy van.

Chandalen kemény pillantása Richard szemébe fúródott.

– Hogy kerültek ezek a gonosz szellemek a mi világunkba?

Richard nyelvével megnedvesítette a szája sarkát.

– Azt hiszem, Kahlan hívta át őket mágia segítségével, anélkül, hogy akarta volna, vagy egyáltalában tudatában lett volna neki. Azért tette, hogy az én életemet megmentse. Mivel az én életben maradásom érdekében történt a dolog, én magam is hibás vagyok benne, hogy itt vannak.

Chandalen átgondolta Richard beismerését.

– Az Inkvizítor Anya nem akart kárt okozni. Te sem akartál. És mégis általatok kerültek a Halál Harmóniái a mi világunkba?

Chandalen hangja zavartból és idegesből parancsoló hangsúlyba váltott. Végtére is, elöljáró volt. Olyan felelősséggel tartozott népe biztonságáért, amely túlment vadászi feladatain.

Ahogy a Sár Népe és a Baka Tau Manák nagyon hasonló értékeket tiszteltek, és hasonló elveket vallottak, mégis kis híján harcba keveredtek egymással, korábban Richard és Chandalen is feszült viszonyban voltak. Szerencsére mostanára már mindketten megértették, hogy sokkal több bennük a közös vonás, mint amennyi az eltérés.

Richard a távoli felhőkre és a láthatáron sötétlő esőpászmákra meredt.

– Attól tartok, ez az igazság. Ehhez még hozzá tartozik, hogy felelőtlenül megfeledkeztem bizonyos fontos információkról, amit el kellett volna mondanom Zeddnek, mikor alkalmam nyílt rá. Mostanra szerintem már a Harmóniák nyomába indult.

Chandalen ismét elgondolkodott Richard szavain, mielőtt válaszolt volna.

– Ti mindketten Sáremberek vagytok, és harcoltatok a népünk védelmében. Tudjuk, hogy nem akartatok kárt okozni, és nem szándékosan hoztátok át a Harmóniákat a mi világunkba.

Chandalen teljes testmagasságában kihúzta magát – bár így sem ért fel Richard válláig – és nyilatkozatot tett.

– Tudjuk, hogy te és az Inkvizítor Anya mindent meg fogtok tenni, hogy ezt a dolgot helyrehozzátok.

Richard nagyon is jól megértette a felelősség, kötelesség és elkötelezettség törvényeit, ami szerint ez a kis ember élt. Bár ő és Chandalen nagyon eltérő helyekről származtak, és nagyon különböző kultúrákban nőttek fel, Richardnak szinte ugyanazokat az erkölcsi szabályokat tanították. Lehet, gondolta, hogy végső soron nincs is akkora különbség köztük. Másféle ruhákat hordtak ugyan, de szívükben nagyon is hasonlók voltak. Hasonlóak a vágyaik, az ideáljaik. És nagyon hasonlóak voltak a félelmeik is.

Nemcsak Richard mostohaapja, de Zedd is nagyon hasonló dolgokat tanítottak neki, mint amilyeneket Chandalen tanult az ő népétől. Ha kárt okoztál, mindegy, hogy milyen okból, kötelességed legjobb tudásod szerint jóvátenni azt.

Míg az érthető volt, hogy félsz, és senki nem várta el tőled, hogy félelem nélküli legyél, a legrosszabb dolog, amit tehetsz, ha elmenekülsz a tetteid következményei elől. Akármennyire is véletlenül okoztad a kárt, meg se próbáld letagadni. Ne menekülj el. Tedd meg, amit kell, hogy helyrehozd a hibát.

Ha Richard nincsen, a Harmóniák nem szabadulnak el. Kahlan igyekezete, hogy megmentse Richard életét, máris több más ember életébe került. Kahlan sem tántorodna el egy pillanatig sem a kötelességtől, hogy megtegyenek mindent a Harmóniák megfékezésére. Ez még csak nem is lehetett kérdés, vagy vita tárgya.

– Szavamat adom neked, Chandalen elöljáró, hogy nem nyugszom, amíg a Sár Népe, és mindenki más is biztonságban nem lesz a Harmóniáktól. Nem nyugszom, amíg a Harmóniákat vissza nem űzzük az alvilágba, ahová tartoznak. Megteszem, vagy belehalok abba, hogy megpróbálom.

Apró, büszke, meleg mosoly jelent meg Chandalen szája szegletében.

– Tudtam én, hogy nem kell téged emlékeztetnem az ígéretedre, hogy mindig védelmezni fogod a népünket, de jó a saját szádból is hallani, hogy nem feledkeztél meg az esküdről.

Meglepetésszerűen, nagy erővel pofon vágta Richardot.

– Erőt az Indulatos Richardnak! Legyen a haragja tüzes és gyors az ellenségeinkkel szemben!

Richard sajgó állkapcsát tapogatva fordult el Chandalentől, amikor észrevette, hogy Kahlan visszatérőben van Du Chailluval.

– Erdei vezető létedre –jegyezte meg Cara – nagyon tehetségesen tudod bajba keverni magad. Most, hogy befejezték, gondolod, hogy maradt még egyáltalán feleséged?

Richard tudta, hogy Cara csak ugratja, a maga sajátos módján igyekezve jobb kedvre deríteni.

– Egy, remélem.

– Ha esetleg mégsem – csücsörített rá Cara negédes, affektáló mosollyal – mi ketten még mindig megmaradunk egymásnak.

Richard a másik két nő felé indult.

– Köszönöm, de a feleség állása már be van töltve.

Kahlan és Du Chaillu egymás mellett közeledtek, egyikük arcán sem látszott semmiféle érzelem. De Richard legalább vért sem látott rajtuk.

– A másik feleséged rábeszélt, hogy szóba álljak veled – mondta Du Chaillu, mikor Richard hozzájuk ért. – Nagy szerencséd van, hogy mindketten itt vagyunk neked – tette hozzá.

Richard inkább ki sem nyitotta a száját, nehogy kicsússzon rajta az a csípős visszavágás, ami ott táncolt a nyelve hegyén.