Harmincnyolcadik fejezet

Fitch megvakarta a karját ócska, elkérgesedett kuktaruháján keresztül. Amíg nem ölthette magára a futári egyenruhát, tudatában sem volt, micsoda ütött-kopott rongyokat viselt ezelőtt. Élvezte a tiszteletet, amit a futári tisztsége szerzett neki. Nem mintha ettől fontos emberré vált volna, vagy ilyesmi, de a legtöbb ember tiszteletben tartotta a futárokat, mint felelősségteljes személyeket. A kuktákat senki sem tisztelte.

Gyűlölte, hogy újra magára kellett vennie az ócska rongyokat. Mintha a régi életét öltötte volna fel újra, abba pedig soha többé nem akart visszakerülni. Szeretett Dalton Campbellnek dolgozni, és mindent megtett volna, hogy megtarthassa ezt a munkát.

Az ócska rongyaira viszont éppen ehhez volt most szüksége.

Egy távoli kocsmából lantzene édes hangjait sodorta felé a szél. Valószínűleg a Vidám Ember Kocsmájából, a Wavern utcából, vélte Fitch. Ott gyakran léptek fel vándorzenészek.

Időnként egy nádsíp éles trillázása hasított bele az éjszakába. Mikor a síp elhallgatott, a lant hangjai mellett a dalnok énekét is hallani lehetett, bár a szavakat a távolság miatt Fitch nem tudta kivenni. A dallam azonban fülbemászó volt, gyors, és Fitch szíve hevesebben vert tőle.

Válla fölött hátranézve a hold fényében látta társai zord, komor arcát. Ők is mind korábbi foglalkozásukban hordott ócska ruháikba voltak öltözve. Fitch meg akart maradni az új helyén. Nem fogja cserbenhagyni a többieket. Történjék bármi is, kitart mellettük.

Mocskos egy bandának látszottak így együtt. Koszlott rongyaikban aligha fogja bárki is felismerni őket. Senki sem fogja tudni megkülönböztetni őket bármelyik más rongyos vörös hajú haken kölyöktől.

Szépmező környékén mindig kóvályogtak haken fiatalemberek, akik abban reménykedtek, hátha valaki felfogadja őket valamilyen munkára. Bármilyenre. Sokszor elzavarták őket azokról az utcákról, ahol összeverődtek. Voltak, akik munkát kaptak a környékbeli farmokon, mások Szépmezőben, ha csak egy-egy napra is, mások a házak mögé húzódva vedelték az olcsó sört, vagy a sötétben elrejtőzve vártak rá, hogy kirabolhassanak valakit. Persze ezek az utóbbiak nem voltak hosszú életűek, ha a városi őrség elkapta őket. És többnyire bizony elkapta.

Morley csizmája megcsikordult, ahogy Fitch mellé lépve lekuporodott. Fitch a többiekhez hasonlóan csizmát húzott ehhez a munkához. Még ha a csizma az egyenruhájukhoz tartozott is, a csizmákból vajmi keveset tudna megállapítani bárki is.

Bár Morley még nem volt futár, Campbell Mester megbízta, hogy csatlakozzon Fitch-hez meg a többi futárhoz, akik éppen nem voltak oda valahol messze üzeneteket hordva szét. Morley csalódott volt, hogy őt nem nevezték ki futárnak Fitch-csel együtt. Fitch elmondta neki, amit Campbel Mestertől hallott, hogy időről időre meg fogja bízni Morleyt különböző munkákkal, és egy nap alighanem őt is fel fogja venni a futárszolgálatba. Egyelőre ez elég volt Morleynak ahhoz, hogy reménykedhessen.

Fitch új barátai a futárok között rendes fiúk voltak ugyan, de Fitch azért örült, hogy Morley mellette van. Régóta kuktálkodtak már együtt. Ez pedig azért jelent valamit. Mikor hosszú évekig együtt rúg be az ember valakivel, az Fitch véleménye szerint szoros kötődést jelent. Úgy tűnt, Morley is hasonlóan vélekedik, és örült neki, hogy részt vehet a küldetésben, és megmutathatja, mennyit ér.

Fitch fél ugyan, de azért Dalton Campbell nem fog csalódni benne. Ami azonban talán még fontosabb, neki és Morleynak jó oka van rá, hogy részt vegyenek ebben a dologban. Számukra ez személyes ügy.

Ennek ellenére Fitch tenyere jócskán megizzadt, és percenként törölgetnie kellett a nadrágja térdébe.

Morley oldalba bökte Fitchet. Fitch kikukucskált a holdfénytől gyengén megvilágított útra, ami a két-három emeletes épületek felől feléjük vezetett. Látta, hogy Claudine Winthrop kilép az egyik házból. Egy ember jött ki vele, úgy, ahogy Campbell Mester előre megmondta. Egy jólöltözött, kardot viselő anderita úriember. A keskeny hüvelyből ítélve könnyű kard lehetett, és Fitch gondolatban vágott vele néhányat.

Rowley futáregyenruhájában kilépett a sötétből a magas anderita férfi elé, aki épp lelépett a ház előtti feljáró lépcsőjéről, és egy hengerré sodort pergament adott át neki. A férfi kibontotta a tekercset, de Fitch túl messze volt hozzá, hogy a szavait hallhassa.

A távolból újra felhangzott a kocsmai zene: a Vidám Emberben újra rázendített hárfájára és nádsípjára a vándorzenész. Az utcán beszélgető, nevetgélő emberek jártak, vállukon többnyire kendőt vagy könnyű kabátot viseltek. Valahol a ház mélyén beszélgetés folyt, majd hangos kacagás hallatszott ki. Jólöltözött embereket szállító, lehajtott fedelű hintók tűntek fel időnként az utcán. Kopogó patájú lovak húzta csörömpölő szekerek haladtak el az úton, jócskán hozzájárulva a Szépmező külvárosából hallatszó hangzavarhoz.

A férfi testhezálló sötét zekéjének zsebébe gyűrte az üzenetet, és Claudine Winthrophoz fordult. Gesztikulálva mondott valamit a nőnek, de hogy mit, azt Fitch nem hallotta. Az asszony a belváros felé nézett végig az utcán, aztán megrázta a fejét. Kezével a birtok irányába mutatott, az út irányába, amely mellett Fitch és társai lapultak régi rongyaikba öltözötten. Claudine mosolygott, határozottan jókedvűnek látszott.

A férfi ekkor megfogta a nő kezét, és megrázta, mintha elköszönt volna tőle. Aztán sietve a belváros felé indult az utcán. Claudine búcsúzólag integetett utána.

A levelet Dalton Campbell küldte Rowleyval. Most, hogy az üzenetet célba juttatta, Rowley eltűnt az utcák sötétjében. Fitchéket Rowley oktatta ki, mi hogyan fog történni. Rowley folyton kioktatta őket.

Fitch azért szerette Rowleyt. Haken létére az a fiú nagyon is magabiztos volt. Dalton Campbell is tisztelettel bánt vele. Dalton Campbell mindenkivel tisztelettel bánt, de Rowleyval talán még a többieknél is jobban. Ha Fitch vak lett volna, akár azt is hihette volna, hogy Rowley nem is haken, hanem anderita. Persze azt leszámítva, hogy Rowley rendesen viselkedett Fitchcsel.

Claudine Winthrop egyedül indult el az úton a birtok irányába. Az utca végén a városőrség két tagja tűnt fel, két nagydarab, husángokkal felfegyverzett anderita férfi, és a távolodó Claudine-t bámulták.

A birtok nem volt nagyon messze, legfeljebb egyórányi járásra a várostól. Az idő kellemes volt. Elég meleg volt hozzá, hogy ne fázzon az ember, de elég hűvös, hogy séta közben ne izzadjon le. A hold is szépen világított: épp sétára való idő volt. Claudine megigazgatta a vállán krémszínű kendőjét, betakarta a dekoltázsát, bár most messze nem látszott ki annyi belőle, mint amennyit Fitch korábban látott.

A nő leülhetett volna egy padra, hogy megvárja a város és a birtok között rendszeresen közlekedő hintók egyikét, de nem ezt tette. Igazán nem is volt rá szüksége. Ha menet közben utoléri egy hintó, akkor is felszállhat rá, ha már ráunt a gyaloglásra.

Rowley pedig ott volt valahol, hogy gondoskodjon róla, hogy a hintónak valami sürgős dolga akadjon a városban, és csak később indulhasson el a birtokra.

Fitch a többiekkel együtt elrejtőzve várakozott, ahol Rowley mondta nekik, és az úton sietős léptekkel elinduló Claudine Winthropot figyelte. Távoli zene ritmusa lüktetett a fejében. Úgy érezte, mintha a szíve ugyanarra a ritmusra dobogna.

A közeledő nőt nézte, és ujjai türelmetlenül dobolták a térdén „A kút körül és vissza" című vidám dalocska ütemét, amit a sípon épp játszott a zenész. A dalban egy férfi a kút körül kergeti a szeretett nőt, aki mindig semmibe vette őt, amíg el nem sikerül kapnia. Akkor lefogja a nőt, és feleségül kéri. A nő igent mond, amitől a férfinak inába száll a bátorsága, elveszti a fejét, és most ő menekül körbe-körbe a kút körül a nő elől.

Ahogy Claudine haladt előre az úton, egyre kevésbé érezte helyesnek a döntését, hogy gyalog sétáljon vissza a birtokra. Idegesen pillantgatott jobbra a búzaföldek, és balra az árpaföldek felé, amelyek az utat szegélyezték. A város fényei elmaradtak mögötte, és még sietősebbre fogta a lépteit. A kétoldalt elterülő csendes gabonaföldek között szalagként kanyargott előtte az út, a telihold fényében.

Fitch lábujjhegyen hintázva kuporgott rejtekében. Szíve olyan erősen vert, hogy úgy érezte, egész teste hintázik a dobbanások erejétől. Azt kívánta, bár ne kellene itt lennie, ne kellene megtennie azt, amit meg fog tenni. Tudta, hogy ezután már semmi nem lesz olyan többé, mint eddig.

Azt sem tudta, vajon képes lesz-e majd megtenni, amit elvártak tőle. Lesz-e hozzá elég bátorsága. Végül is voltak itt elegen. Neki akár nem is kell igazából semmit sem csinálnia. Majd megteszik a többiek.

De Dalton Campbell azt akarta, hogy Fitch is megtegye. Azt akarta, hogy Fitch megtanulja, mit kell tenni olyankor, ha valaki nem viselkedik úgy, ahogy megígéri. Azt akarta, hogy Fitchből a futárok csapatának igazi tagja váljék.

Ahhoz pedig Fitchnek is meg kell tennie, amit a többieknek. Csak így válhat a csapat részévé. Igazán közéjük valóvá. A többiek biztosan nem félnek. Ő sem mutathatja ki a félelmét.

Dermedten, tágra nyílt szemekkel leste, hogyan közeledik feléjük az asszony. Már a cipőinek csikorgása is elhallatszott a rejtekhelyen lapulókhoz. Fitch érezte, hogyan tolul fel benne a rettegés a gondolatra, hogy mindjárt cselekednie kell. Azt kívánta, bár Claudine ott mindjárt sarkon fordulna és elrohanna. Hiszen ehhez még elég távol volt tőlük.

Fitch számára az egész még olyan egyszerűnek tűnt, amikor bólogatva hallgatta Dalton Campbell utasításait. Ahogy ott állt Campbell irodájában és hallgatta, amint Dalton elmagyarázza, mit kell tenniük, minden tiszta és érthető volt. De akkor nappal volt. A nappali világosságban még volt értelme az egésznek. Fitch segíteni akart Claudine-nek, amikor Morleyval együtt figyelmeztették! Nem az ő hibájuk, hogy a nő ellene szegült a parancsnak, amit akkor átadtak neki.

Most itt, kinn a gabonaföldek között a sötétben, ahogy Fitch a magányosan közeledő asszonyt nézte, minden egészen más volt. A fiú összeszorította a fogát. Nem hagyhatja cserben a többieket. Büszkék lesznek majd rá, ha látják, hogy ő is van olyan kemény, mint bármelyikük. Megmutatja nekik, hogy beillik közéjük!

Ez egy új, másfajta élet volt. Nem akart visszamenni a konyhába Gillie-hez, aki a fülét csavargatná, és megszidná elvetemült haken-viselkedéséért. Nem akart újra „Fuccs" lenni, mint azelőtt, mielőtt Dalton Campbell esélyt adott neki, hogy bizonyíthasson.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy majdnem felkiáltott meglepetésében, amikor Morley felpattant mellőle, és az asszonyra vetette magát. Mielőtt meggondolhatta volna magát, Fitch a barátja után ugrott.

Claudine-ben bennakadt a lélegzet. Sikoltani akart, de Morley vaskos tenyere a szájára tapadt, amint Fitchcsel együtt megragadták. Lerántották a nőt a földre. Közben Fitch fájdalmasan beütötte a könyökét. Morley teljes súlyával az asszonyra zuhant, aki ettől fájdalmasan felnyögött.

Claudine kézzel-lábbal kapálózott. Sikolyait Morley keze elfojtotta, de egyébként is elég távol voltak a várostól ahhoz, hogy akkor se hallják meg, ha sikerülne kiszabadítania a száját.

A nő mintha csupa könyökből és térdből állt volna. Vonaglott, küzdött az életéért. Végre Fitchnek sikerült elkapnia és hátracsavarnia Claudine egyik karját. Most már Morley is jól meg tudta ragadni a másik kart, és talpra rángatták az asszonyt. Fitch Claudine csuklóit kötözte össze a háta mögött, Morley közben az asszony száját tömte be egy ronggyal, amit aztán kötelekkel erősített oda.

Megragadták kétfelől a hóna alatt, és levonszolták az útról a búzaföldre. Claudine próbált ellenállni, megfeszítette a lábát, rángatózott, vonaglott. Most már előjöttek a többiek is és köréjük sereglettek. Ketten megmarkolták Claudine lábait, és felemelték a levegőbe. Egy harmadik az asszony haját markolta meg.

Öten cipelték Claudine-t vagy fél mérföldet lejjebb az úton, távolabb a várostól. A többiek körülöttük rajzottak. Claudine Winthrop a rettegéstől elszorult torokkal próbált sikoltozni a szájába gyömöszölt rongy ellenére. Egész idő alatt vadul rángatózva, tekeregve próbált szabadulni.

Volt is oka a rettegésre, azok után, amit művelt!

Mikor már nem látszott a város, még mentek egy darabig a biztonság kedvéért, aztán letértek az útról a búzaföldre. Ha esetleg valaki arra járna az úton, ne láthasson semmit. Nem szerették volna, ha egy arra járó kocsi meglepi őket. Dalton Campbell nem örült volna neki, ha ezt elszúrják, ha le kellene hajítaniuk a nőt és menekülni az úton járók elől.

Átmentek egy enyhe emelkedőn a búzaföld közepén, ami eltakarta őket az arra járók tekintete elől, és már alighanem hallótávolságon túlra is kerültek az úttól. Itt durván a földre dobták az asszony testét. Claudine sikolyai fojtottan hangzottak elő a szájába tömött rongy mögül. A holdfényben Fitch láthatta a nő szemeit: mint a vágóhídra vonszolt állat tekintete a hentes előtt.

Fitch hangosan zihált. Nem annyira a cipeléstől és erőlködéstől, mint inkább a rémülettől amiatt, amit most tesznek. Szíve vadul zakatolt, fülében érezte a vére lüktetését. A térdei remegtek.

Morley vadul talpra rántotta a nőt, és hátulról átfogva megtartotta.

– Én figyelmeztettelek – rivallt rá az asszonyra Fitch. – Hát ilyen ostoba vagy? Mondtam neked, hogy soha senkinek ne hozd többé szóba az áruló gyanúsítgatásaidat a Kultúra Minisztere ellen! Hazugság, hogy a Miniszter megerőszakolt téged. Azt mondtad, nem fogod többé ezt mondani senkinek, mégis megszegted az ígéretedet.

Claudine hevesen rázta a fejét. Fitchet csak felbőszítette, hogy a nő még most is tagadni akar.

– Megmondtam, hogy ne terjeszd ezeket az aljas hazugságokat a Kultúra Miniszteréről! Meg is ígérted, hogy nem teszed. Nekem ígérted meg! Aztán meg újra jártattad azt a lepcses hazug szádat!

– Mondd csak meg neki, Fitch! – biztatta az egyik ember.

– Úgy van, Fitch, úgy van! – helyeselt a másik.

– Megadtad neki a lehetőséget – tódította a harmadik.

Néhányan hátba veregették Fitchet. Fitchnek jólesett, hogy ezek az emberek büszkék rá. Fontosnak érezte magát tőle.

Claudine kétségbeesetten rázogatta a fejét. Szemöldökei görcsös csomóba rándultak össze a homlokán.

– Igazuk van – mondta Morley, és megrázta a nőt. – Én ott voltam. Hallottam, amikor figyelmeztetett. Úgy kellett volna viselkedned, ahogy Fitch mondta. Adott neked egy utolsó esélyt.

Az asszony kétségbeesetten próbált megszólalni a rongycsomó mögül. Fitch kirántotta a szájából.

– Nem! Nem beszéltem! Esküszöm rá, uram! Miután figyelmeztettél, senkinek nem beszéltem semmiről! Esküszöm! Kérlek, uram! Hinned kell nekem. Soha nem szólnék senkinek. Nem én, azután, hogy figyelmeztettél, hogy hallgassak. Nem szólnék, nem is szóltam senkinek semmiről!

– De igen! – Fitch keze ökölbe szorult. – Campbell Mester elmondta, hogy beszéltél róla. Most meg hazugnak nevezed Campbell Mestert?

Claudine a fejét rázta.

– Nem! Kérlek, uram, higgy nekem! – Zokogni kezdett. – Uram, könyörgök, hallgattam, ahogy mondtad!

Fitch a tagadástól még jobban feldühödött. Hiszen ő szólt neki! Figyelmeztette! Campbell Mester adott egy utolsó esélyt ennek a szukának, ez meg csak folytatta az áruló locsogását.

Fitchet még az sem derítette jobb kedvre, hogy a némber „uram"-nak szólította. Egyedül attól javult egy kicsit a hangulata, hogy a mögötte álló emberek bíztatták.

Fitch nem akart több ocsmány hazugságot hallani a nő szájából.

– Mondtam, hogy tartsd a szádat, de nem hallgattál rám.

– De igen! – zokogta Claudine és rongydarabként, ernyedten lógott Morley karjaiban. – De igen! Kérlek! Soha nem mondtam senkinek semmit! Soha nem mondtam…

Fitch a nő arcába vágott az öklével. Olyan keményen, ahogy csak bírt. Egyenesen az arcába! Teljes erejéből! Érezte, ahogy reccsen a csont az ökle nyomán.

Belesajdult az ökle az ütésbe, de ezt csak valami távoli, alig érezhető fájdalomként érzékelte. A nő arcából lüktető sugárban zúdult a vér.

– Szép volt, Fitch – ujjongott Morley a nő mögött. Az ütés erejétől ő is hátratántorodott egy lépést. – Adj neki még egyet!

Fitchet büszke öröm öntötte el a dicséretre, és most már teljesen szabadjára engedte minden dühét. Felemelte az öklét. Ez a némber ártani akart Dalton Campbellnek és a Miniszternek. A jövendő Fejedelemnek! Teljes haragját rázúdította erre az anderita szukára.

Az arcába vágódó második ütés ereje kilökte Claudine-t Morley kezei közül. Az asszony oldalára esve elterült a földön. Fitch látta, hogy a nő állkapcsa törötten lefittyen. A belapult orrú, vérben ázó arc teljesen felismerhetetlenné vált. Fitch valami távoli, elvont módon megdöbbent ezen. Mintha messziről nézte volna annak az eredményét, amit valaki más csinált.

Az emberek farkasfalkaként rontottak a földre zuhant nőre. Morley volt a legerősebb és legvadabb közöttük. Felrángatták a földről. Úgy látszott, mintha mindenki egyszerre ütötte volna. Az asszony feje jobbra-balra nyaklott a rázúduló ökölcsapásoktól. Összegörnyedt a gyomrára mért ütések alatt. A mögötte állók a veséit verték. Csak úgy záporoztak rá az ütések minden felől újra és újra a földre döntve, az őt karjainál fogva talpra rángató kezek közül.

Mikor végleg a földre került, rugdosni kezdték. Morley a tarkójába rúgott. Valaki más az arcába taposott. Olyan erővel érték a rúgások, hogy néha szinte fel-felemelkedett tőlük a talajról. Ide-oda gördült a teste a tehetetlenségi erőtől. Az ütések és rúgások élesen csattogó vagy döngő hangjai szinte elnyomták a férfiak erőfeszítés keltette nyögéseit.

Fitch, miközben Claudine bordáit rugdosta, úgy érezte, mintha valami távoli, csendes helyről figyelné az egészet. Undorodott tőle, de ugyanakkor fel is izgatta a látvány. Részévé vált valami fontos dolognak a többi derék emberrel együtt. Hasznos munkát végeztek Dalton Campbell és a Miniszter – a leendő Fejedelem – részére.

Ugyanakkor belül személyisége egy része viszolygott attól, ami történik. Egy része ordítva el akart rohanni innen. Egy része azt kívánta, bár a nő soha sem jött volna ki abból a házból.

Egy más része meg vadul, tombolva élvezte a dolgot, élvezte, hogy részt vehet benne, élvezte, hogy összetartozik ezekkel az emberekkel.

Fogalma sem volt róla, mióta folyt a tombolás. Mintha öröktől fogva így lett volna.

Orrát betöltötte a vér sűrű, émelyítő szaga. Mintha a szag a nyelvére is rátapadt volna, bevonva fémes ízével. A vér eláztatta a rongyaikat. Kesztyűként borította az ökleiket. Összefröcskölte az arcukat.

Fitch szinte megrészegült a bajtársi összetartozás érzésétől. Hangosan nevetgéltek az izgalomtól és a közös cselekvés érzetétől.

Amikor meghallották egy kocsi zörgését az úton, valamennyien szinte egyszerre dermedtek meg. Zihálva egyenesedtek fel, és valami egyforma űzött, vad tekintettel hallgatóztak.

A kocsi megállt.

Mielőtt megállapíthatták volna, miért, vagy hogy jön-e feléjük bárki is az emelkedő túloldalán, egy emberként kezdtek menekülni egy jókora távolságban lévő kis tavacska irányába, ahol majd lemoshatják magukról a vért.