Ötvenötödik fejezet

 

 

 

Kahlan áthajolt a kis asztalkánál ülő Richard válla fölött és megmasszírozta a férfi nyakát.

– Van valami? – kérdezte.

Richard kisöpörte homlokából a szemébe lógó haját.

– Még nem tudom biztosan. – megütögette az előtte heverő pergamentekercset –, de ez itt ígéretes… sokkal pontosabb információkat tartalmaz, mint a legtöbb anderita dokumentum a Miniszter birtokán lévő könyvtárban.

Kahlan rámosolygott.

– Hát remélem! Megyek, kinyújtóztatom egy kicsit a lábaimat. Megnézem, mit csinálnak a többiek.

Richard már újra a tekercs tanulmányozásába mélyedve csak egy torokhangú nyögéssel jelezte beleegyezését.

Két napot töltöttek el a birtok könyvtárában, és minden írást átnéztek, ami Joseph Anderrel foglalkozott. Ezeknek a legnagyobb részét a saját írásai képviselték önmagáról, és olyan észrevételekről, amelyek az emberi viselkedés szerinte eddig fel nem ismert jellegzetességeit taglalták. Hosszasan elemezte, hogy az ő megfigyelései miért tárják fel sokkal mélyebben az emberi viselkedés és az abból származtatható események jellemzőit, mint bármely más korábbi tanulmányok.

Richard az írások legtöbbjét összevont szemöldökkel olvasta. Olyan érzés volt, mintha egy kamasz hencegését hallgatná, aki azt hiszi, hogy mindent tud az életről, és észre sem veszi, hogy mennyire tudatlan. Az ember csak csendben olvasta ezeket az írásokat, és nem javíthatta ki azokat a nagyvonalú kinyilvánításokat, amelyeken bármelyik érett felnőtt régen túlhaladt már.

Joseph Ander hitt benne, hogy meglelte a tökéletes helyet, ahol az embereket az ideális életre nevelheti, és ahol semmiféle külső erő nem zavarhatja meg azt, amit ő „kiegyensúlyozott közösség"-nek hívott. Leírta, hogy ráébredt, nincs többé szüksége mások – Richard értelmezésében az Aydindrilben, a Toronyban lakó varázslók – tanácsaira, és arra is rájött, hogy az efféle külső beavatkozás egyenesen ártalmas, mert az önérdek mételyével fertőzi meg az ő tökéletes közösségében élő embereket.

Joseph Ander írásaiban a saját nevén kívül soha senki mást nem említett meg. Az embereket „a férfi" vagy „az asszony" néven emlegette, és szerinte „a nép" vetett, aratott, épített vagy imádkozott.

Úgy tűnt, Joseph Ander megtalálta a tökéletes helyet önmaga számára: egy országot, ahol az ő hatalma mindenki másénál nagyobb volt, ahol az emberek csodálták és bálványozták őt. Richard szerint Ander összetévesztette a csodálatot a félelemmel. Mindenesetre a körülmények lehetővé tették számára, hogy önmagát megkérdőjelezhetetlen hatalommal rendelkező megbecsült és ünnepelt vezetővé – gyakorlatilag uralkodóvá – nyilváníthassa egy olyan társadalomban, ahol rajta kívül mindenki másnak tilos volt egyéniséggel, vagy a többieknél magasabbrendű tulajdonsággal rendelkeznie.

Joseph Ander azt hitte, megalkotta az Ígéret Földjét, ahol a kapzsiságot, az irigységet, a szenvedést sikerült kiirtani, ahol az önzést az együttműködés váltotta fel. Az ideális közösség egyensúlyát időnként a kultúra megtisztításával – értsd, nyilvános kivégzésekkel – tartották fenn. Ander ezt úgy nevezte, hogy „elégették a gazt".

Joseph Ander zsarnokká nőtte ki magát. Az emberek vagy nyilvánosan hitet tettek mellette és az ő elvei szerint viselkedtek, vagy meghaltak.

Richard megszorította Kahlan kezét, mielőtt hagyta kimenni. Az apró házikó nem volt elég tágas ahhoz, hogy a többiek is beférjenek. Csak annyi hely volt benne, ahol a kis íróasztal és Joseph Ander széke elfért. Az a szék, amelyen most a felbecsülhetetlen értékű relikviákat őrző öregember elszörnyedésére éppen Richard foglalt helyet. Az öreg nem merte visszautasítani a Rahl Nagyúr kívánságát.

Richard azért akart beleülni Joseph Ander székébe, hogy lobban átérezze, kicsoda is volt ez az ember. Kahlan úgy vélte, ő enélkül is eléggé átérzi a zsarnoki diktátor személyiségét.

A ház melletti úton illő távolságban Nyugatpart város lakossága gyülekezett. Áhítatos tisztelettel bámulták a feléjük integető Kahlant. Sokan térdre rogytak, amikor rájuk tekintett.

A katonák eddigre már széthordták a közelgő szavazás hírét, ami ide is eljutott. Most, hogy Richard és Kahlan itt voltak, az emberek arra vártak, hogy bővebben hallhatnak tőlük a D'Harai Birodalomhoz való csatlakozásról, amit a Középföld népeinek nagy része már megtett. Ezeknek az embereknek a számára a Középföld – bár maguk is hozzá tartoztak – valami távoli, különös világnak számított. Életüket ezen az isten háta mögötti helyen élték le, homályos pletykákon túl nem sokat hallottak a rajtuk kívül eső világról.

A d'harai testőrök finoman, de határozottan távol tartották a tömeget, mialatt Richard szemügyre vette a megvilágosodott vezérükhöz, országuk névadójához tartozó kegytárgyakat. A katonák mögött a Baka Tau Mana Kardmesterek alkották a második vonalat. Richard utasította rá a katonákat, hogy barátságosak és „kedvesek" legyenek az emberekhez.

Az úton lefelé sétálva Kahlan észrevette, hogy Du Chaillu a többiektől elkülönülten üldögél az út szélén egy hasított rönkfából ácsolt padon, egy terebélyes cédrusfa árnyékában. Az együtt töltött idő alatt Kahlan megtanulta tisztelni a sámánasszony elszánt határozottságát. Úgy látszott, Du Chaillu makacsul, de őszinte szándékkal ragaszkodik hozzá, hogy elkísérje Richardot, semmi másért, mint hogy segítse és támogassa „férjét", népének Caharinját. Azóta a nap óta, amikor a sámánasszony visszahozta az életbe a lováról leesett Richardot, Kahlant kevésbé zavarta az asszony jelenléte.

Bár Du Chaillu gyakran emlékeztette rá Richardot, hogy ö, mint feleség bármikor rendelkezésre áll, ha Richard megkívánná, magától soha nem közeledett a férfihoz. Ezek a kijelentései inkább valamiféle bizarr udvariasság megnyilvánulásai voltak. Úgy tűnt, hogy míg Du Chaillu boldog lenne, ha bármilyen módon szolgálhatná feleségként Richardot és alávethetné magát férji akaratának, ezt inkább tiszteletből és kötelességből, semmint személyes vágyaitól vezérelve tenné.

Du Chaillu azt bálványozta, amit Richard megtestesített, nem magát Richardot, mint embert. Bár ez Richardnak egyáltalán nem tetszett, Kahlannak nagyon is.

Amíg a dolgok így maradnak, Kahlan és Du Chaillu között valami feszültséggel terhes béke állhat fönn. Persze Kahlan azért nem bízott meg teljesen a sámánasszonyban. Addig nem, amíg Richard volt Du Chaillu figyelmének középpontja, akár kötelességből, akár más miatt.

Du Chaillu a maga részéről Kahlant, mint népe vezetőjét, mint mágiahasználót, mint Richard feleségét, magával egyenrangúnak tartotta, semmivel sem többnek. Kahlan szégyellte bevallani magának, de talán mindenekfölött ez bosszantotta leginkább.

– Nem bánod, ha ide ülök melléd?

Du Chaillu hátradőlt, nyújtózkodott, vállait a fatörzsnek támasztotta. Kezével maga mellé, az üres helyre mutatott, mintegy jóváhagyva Kahlan kérését. Kahlan térdhajlata alá simította fehér inkvizítori ruháját, és leült.

Takartan a fák között, kissé távolabb az úttól, takarva voltak a járókelők elől. Bizalmas kis rejtek volt ez, sokkal illőbb egy szerelmespárhoz, mint ugyanazon férfi két feleségéhez.

– Minden rendben, Du Chaillu? Kicsit… megviseltnek látszol.

Du Chaillu meglepődött a kifejezésen, amivel Kahlan aggodalmát kimutatta. Végül, mikor felfogta a szó jelentését, elmosolyodott. Megfogta Kahlan kezét, nagy, kerek, feszes hasához húzta, és nyitott tenyerével lefelé mindkét kezével rászorította. Hatalmas nagy volt már a hasa.

Kahlan érezte, hogyan mozdul az apró élet Du Chaillu testében.

A sámánasszony büszkén mosolygott. Kahlan visszahúzta, és az ölébe ejtette a kezét. Felbámult az égen gyülekező felhőkre. Ennek valahogy nem így kellene lennie. Mindig azt hitte, hogy az ilyesmi valami nagyon örömteli dolog.

– Nem örülsz neki?

– Tessék? Ja, dehogyisnem! Csodálatos dolog.

Du Chaillu ujjaival megemelte Kahlan állát, és maga felé fordította az arcát.

– Kahlan, te sírsz?

– Á, nem. Semmi.

– Boldogtalan vagy, mert gyerekem lesz?

– Nem, Du Chaillu, nem vagyok boldogtalan…

– Boldogtalan vagy, mert nekem lesz gyerekem, nem neked?

Kahlan nem mert megszólalni, mert félt, hogy elveszti az uralmát az érzései felett.

– Nem kéne boldogtalannak lenned! Neked is lesz gyereked. Egyszer majd veled is megtörténik.

– Du Chaillu… terhes vagyok.

Du Chaillu megtámasztotta a derekát és nyújtózkodott.

– Tényleg? Meglep. Jiaan nem mondta nekem, hogy te és a férjed úgy is voltatok együtt.

Kahlant megdöbbentette, hogy Du Chaillunak ilyesmiről is beszámolnak. Bizonyos értelemben megkönnyebbülést érzett, hogy nem történt semmi jelentenivaló, másrészt azonban sajnálta is, ha másért nem, hát azért, hogy feleségi szerepben tetszelgő vetélytársát bosszanthassa vele.

– A férjünk biztosan nagyon boldog. Úgy vettem észre, szereti a kicsiket. Nagyon jó apa…

– Richard nem tudja. Meg kell nekem ígérned, Du Chaillu, hogy nem mondod el neki!

A sámánasszony értetlen arcot vágott.

– Miért kellene megígérnem?

Kahlan kissé közelebb hajolt.

– Mert én beszéltem rá Richardot, hogy megengedje, hogy velünk jöhess. Mert én mondtam neki, hogy velünk maradhatsz azután is, hogy a katonáink megérkeztek. Emlékezz csak, megígérted Richardnak, hogy visszafordultok, ha a katonák ideérnek, aztán mégiscsak velünk akartál maradni, és én kértem rá, hogy engedje meg nektek.

Du Chaillu megrántotta a vállát.

– Ha akarod, nem mondom meg neki. Végtére is ez a te titkod, és akkor leped meg vele a férjünket, amikor te jónak látod. – Cinkosan rámosolygott Kahlanra. – Mi, feleségek tartsunk össze.

– Köszönöm – suttogta Kahlan.

– Na, de mikor…

– A nászéjszakánkon. Amikor a Sárembereknél szálltunk meg. Röviddel azelőtt, hogy veletek találkoztunk.

– Aha. Akkor azért nem hallottam róla.

Kahlan elengedte a megjegyzést a füle mellett.

– Na, és miért nem akarod, hogy Richard megtudja? Nagyon örülne neki.

Kahlan megrázta a fejét.

– Nem, nem örülne. Nagy baj lesz belőle. – Kahlan megemelte a nyakában lógó nyakláncot az apró kővel. – Ezt egy boszorkánytól kaptuk, hogy egyelőre megakadályozzuk vele a gyermekáldást. Ez egy hosszú történet, de most még nem lehet gyermekünk, mert az nagyon nagy bajt okozna.

– Akkor hogyan fogantál meg mégis?

– A Harmóniák az okai. A mágia nem működött. És mielőtt erre rájöttünk volna… Szóval a nászéjszakánkon még nem tudtuk, hogy a nyaklánc nem óv meg bennünket. A fogamzást a nyaklánc mágiájának kellett volna megakadályozni, de az felmondta a szolgálatot. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.

Kahlan az arca belső oldalába harapott, hogy kitörni készülő könnyeit visszatartsa.

– Richard így is nagyon boldog lesz – próbálta Du Chaillu suttogva vigasztalni Kahlant.

Kahlan ismét a fejét rázta.

– Te nem érted, mi minden forog kockán. Ha bárki rájön, hogy teherbe estem, Richard élete nagyon nagy veszélybe kerül. Az a boszorkány megesküdött, hogy megöli a gyermekünket, de még ennél többről is van szó. Én elég jól ismerem őt: hogy a jövőbeni hasonló kockázatot megelőzze, vagy engem, vagy Richardot meg fogja ölni.

Du Chaillu végiggondolta a dolgot.

– Nos, hamarosan túlesünk ezen az ostoba szavazáson, ahol az emberek Richard tudomására hozzák majd, amit már amúgy is tudnia kellene, hogy ő a Caharin. Utána minden jóra fordul. Te elbújhatsz, hogy megszülhesd a babát. – A sámánasszony Kahlan vállára tette a kezét. – Eljössz velünk a Baka Tau Manákhoz. Majd mi megvédünk téged, amíg megszülöd a Caharin gyermekét. Megoltalmazunk téged és a gyermekedet.

Kahlan mélyet lélegzett, hogy visszafojtsa a sírását.

– Köszönöm neked, Du Chaillu. Nagyon kedves vagy. De ez nem segítene. Tennem kell valamit, hogy megszabaduljak a terhességemtől. Találnom kell egy bábaasszonyt vagy egy füvesasszonyt. El kell hajtanom a magzatot, amíg nem késő.

Du Chaillu kinyúlt Kahlan keze után, és visszatette a hasára, a gyermeke fölé. Kahlan szorosan összezárta a szemeit, amikor megérezte, hogy Du Chaillu gyermeke megmozdul.

– Ezt nem teheted meg a benned növekvő élettel, Kahlan. Azzal az élettel, ami a szerelmetekből fakadt. Nem szabad! Azzal csak sokkal rosszabb lesz!

A kis épületből Richard lépett ki a pergamentekerccsel a kezében.

– Kahlan? – szólította a feleségét.

Kahlan látta Richardot a fák közötti résen át, de a férfi nem láthatta őket a padon, az árnyékban.

Kahlan Du Chailluhoz fordult.

– Szavadat adtad, hogy megőrzöd a titkomat.

Du Chaillu mosolygott, és olyan mozdulattal simította végig Kahlan arcát, mint nagymama az unokájáét. Kahlan megérezte, hogy most nem Du Chaillu, Richard első felesége érintette meg, hanem Du Chaillu, a Baka Tau Mana sámánasszony.

Kahlan felállt, és magára öltötte inkvizítori arckifejezését. Richard észrevette a mozgást, és hozzájuk sietett.

A férfi ide-oda pillantgatott az Inkvizítor Anya és a sámánasszony között. Végül értetlenségét félretéve megmutatta a tekercset Kahlannak.

– Tudtam, hogy valami köze van az „iskola" szóhoz.

– Micsodának? – kérdezte Kahlan.

– A Birodalmi Strázsáknak. Ezt nézd meg – ütögette meg a tekercset. – Itt azt írja, nem fél a féltékeny kollégái közbeavatkozásától, mert – Richard most ujjaival aláhúzta azokat a szavakat, amelyeket hangosan felolvasott – démonok védelmezik.

Kahlannak a leghalványabb fogalma sem volt róla, miről beszél Richard.

– És ez miért lényeges?

Richard ismét a tekercset olvasta.

– Mi? Ja, mert amikor először mondtad nekem a „Dominie Dirtch" kifejezést, a Birodalmi Strázsák eredetei nevét, úgy gondoltam, ó-d'harai eredetű, de nem sok értelmét találtam neki. Ez egy azok közül a sokszoros jelentésű kifejezések közül, amelyekről már beszéltem neked. Namármost, a „Dominie" olyan szó, ami a tanítással, fegyelmezéssel van kapcsolatban, de ami még fontosabb, a felügyelet gyakorlásával és az uralkodással valami fölött. Aztán megláttam ezt a másik részt itt, amit az előbb olvastam fel, és az agyamban beugrott a valódi jelentés. A „Dirtch" ugyanis nem csak egyszerűen őrt, hanem őrző szellemet, démont is jelenthet. A „Dominie Dirtch" nem „Birodalmi" és „Őr", hanem „Démonokat Fegyelmező".

Kahlan egy pillanatig csak némán bámulni volt képes.

– Na, de… mégis mit jelent akkor ez az egész?

Richard megadóan emelte a magasba a karjait.

– Nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb össze fog állni a kép.

– Akkor jó – felelte Kahlan.

Richard összevont szemöldökkel nézett a feleségére.

– Mi a baj? Az arcod… nem is tudom… valahogy olyan furán nézel ki.

– Köszönöm szépen!

Richard elvörösödött.

– Nem úgy értettem, hogy nem vagy szép!

Kahlan legyintett.

– Nincs semmi bajom. Egyszerűen fáradt vagyok. Olyan sokat utaztunk és folyton szónokolni kell az emberek előtt.

– Ismersz egy helyet, amit úgy hívnak, hogy a „Kemencék"?

– Kemencék – ráncolta össze Kahlan a szemöldökét elgondolkodva. – Igen, emlékszem arra a helyre. Igazából nincs is messze innét. Egy kicsivel feljebb a Nareef-völgy felett.

– Milyen messzire van?

Kahlan megvonta a vállát.

– Pár óra alatt odaérhetünk. Kora délutánra, ha ez valamiért fontos neked.

– Ander ír erről a helyről ezekben a tekercsekben, bizonyos távoli összefüggésben emlegeti a démonokkal, és a Dominie Dirtch-csel. Ez volt az a rész, amelyikből rájöttem a név valódi értelmére.

Richard elnézett az úton arrafelé, ahol az emberek tömege várakozott türelmesen.

– Miután beszéltünk azokkal az emberekkel ott, szeretnék felmenni oda, és körülnézni.

Kahlan karon fogta Richardot.

– Kedves kis hely. Magam is szívesen megnézném újra. De akkor most menjünk, és mondjuk el ezeknek az embereknek, miért kell kört rajzolniuk a papírra, hogy a hozzánk csatlakozást válasszák.

A várakozó arcok között főként hakenek voltak. Nagy részük a Nyugatpart városka körüli farmokon dolgozott. Ezek az emberek aggodalmasak és nyugtalanok voltak, mint a legtöbb helyen azok, akik elmentek meghallgatni az Inkvizítor Anya és a Rahl Nagyúr mondanivalóját. Nyugtalanok voltak, mert megérezték a változások szelét. Az emberek többsége számára pedig a változás egyet jelentett a veszéllyel.

Richard nem akarta hűvös távolságtartással kezelni ezeket az embereket. Inkább közéjük elegyedett, kérdezgette a nevüket, rámosolygott a gyerekekre. A kicsik arcát kezével, ujjával végigsimogatta. Mivel Richardnak ez volt a valódi egyénisége, mivel önmagát adta és nem színészkedett, a gyerekek perceken belül körbezsongták. Az anyák mosolyogva nézték, amint egyformán borzolgatja fel a kezével a vörös és a sötét frizurákat egyaránt. Még az apák homlokán is kisimultak az aggodalom ráncai.

– Anderia jó népe! – kezdte Richard közöttük állva. – Az Inkvizítor Anya és én azért jöttünk el ide, hogy beszéljünk veletek, nem úgy, mint uralkodók, hanem mint egy jó ügy alázatos szívű képviselői. Nem azért jöttünk, hogy parancsokat osztogassunk, hanem hogy megmagyarázzuk nektek, milyen lehetőségek közül választhatunk mi mindnyájan, és hogy megértessük veletek, most esélyetek nyílik rá, hogy dönthessetek a saját jövőtökről.

Intett a karjával, és Kahlan gyengéden szétválasztva a Richard körül tolongó gyerekek falát, férje oldalára állt. Kahlan azt hitte, a gyerekek majd félni fognak egy ilyen nagy embertől, drámai hatást keltő fekete-arany öltözetében, de azok úgy gyűltek Richard köré, mintha kedvenc bácsikájuk lenne.

Inkább az Inkvizítor Anya fehér ruhájától féltek, mivel, mint legtöbben a Középföldön, ők is az Inkvizítor Anya mágikus hatalmáról szóló történeteken nőttek fel születésüktől fogva. Utat engedtek hát neki, minden igyekezetükkel próbálva elkerülni, hogy hozzáérjenek Kahlan fehér ruhájához, ugyanakkor azonban Richard közelében maradhassanak. Kahlannak fájt, hogy őkörülötte nem tolongnak úgy, mint Richard körül, ugyanakkor meg is értette a félelmüket. Egész életét azzal töltötte, hogy másokat megértsen.

– Az Inkvizítor Anya és én azért házasodtunk össze, mert szeretjük egymást. De szeretjük a Középföld és D'Hara népeit is. Ahogy mi összekötöttük a sorsunkat a házasság révén, és együtt szeretnénk leélni az életünket, ugyanúgy szeretnénk, ha Anderia népe összekötné a sorsát velünk és a Középföld többi népeivel, együtt haladnánk egy biztos, erős jövő felé, amely nektek és gyermekeiteknek egy jobb élet reményét ígéri.

Az Óvilágból a zsarnokság közelít felétek. A Birodalmi Rend rabszolgaságba akar taszítani benneteket. Nem fognak több választást felajánlani nektek, csak azt, hogy vállaljátok a szolgaságot vagy meghaltok. A biztonságra és szabadságra csak akkor van esélyetek, ha hozzánk csatlakoztok.

Az Inkvizítor Anya és én hiszünk benne, hogy ha váll váll mellett egyként kiállunk a szabadságunkért, akkor képesek leszünk visszaverni az otthonainkat, biztonságunkat és gyermekeink jövőjét fenyegető veszélyt.

Ha gyáván meghunyászkodunk és behódolunk a zsarnokság előtt, soha nem fogunk többé szabadon szárnyalni. Lelkeinket többé nem fogja magasra röpíteni a remény szele. Senki nem nevelheti fel többé békében és biztonságban a családját, nem álmodhat egy szebb jövőről, jobb sorsról gyermekeinek.

Ha nem állunk ki a Birodalmi Rend ellen, egész életünket a szolgaság árnyékában kell leélnünk. Ha ez bekövetkezik, mindörökre az elnyomatás sötétjébe fognak taszítani mindannyiunkat.

Ezért akartunk beszélni veletek. Szükségünk van rá, hogy mellénk álljatok, hogy beálljatok a békeszerető népek közé, azok közé, akik hisznek benne, hogy várhat még ránk egy fényes, reményteli jövő.

Szükségünk van rátok! Csatlakozzatok hozzánk, rajzoljatok kört a szavazócédulára!

Kahlan hallgatta Richardot, ahogy hetek óta már annyiszor, amint szívből jövően ecsetelte az embereknek, mit jelent számukra, ha csatlakoznak a szabadság ügyéhez.

Az emberek eleinte feszültek és óvatosak voltak. Hamarosan azonban a Richardból áradó magnetikus erő a legtöbbjüket lenyűgözte. Megnevettette őket, aztán könnyeket csalt a szemükbe. Életre hívta bennük a vágyakozást. A szabadság iránt, és az iránt a hatalmas lehetőség iránt, amit az írni-olvasni tudás hatalma nyújthat nekik.

Ettől a gondolattól az emberek eleinte feszültek és idegesek lettek, amíg Richard olyan egyszerű formába ültette át, amit már könnyen megértettek: egy levél, amit a gyermek távol lakó szüleinek írhat, az esély, amellyel egy írástudó könnyebb, jobb munkához juthat. Sikerült velük megértetnie a tudás értékét, és azt, hogyan teheti jobbá az életüket a tudás. Olyan példákat használt, amelyeknek értelme volt az egyszerű emberek számára is: mennyivel könnyebb egy írástudónak állást kapnia, vagy meglévő munkáját mennyivel könnyebben lesz képes ellátni.

– A Birodalmi Rend azonban nem fogja megengedni, hogy tanuljatok, mert az elnyomó számára a tömegek tudása veszélyes. Azok, akik uralkodni akarnak rajtatok, el fogják tiporni a tudást, mert azok az emberek, akik megértik a dolgok mibenlétét, ugyanazok az emberek, akik fel fognak lázadni a kiváltságosok igazságtalansága ellen.

Én azt akarom, hogy mindenki tanulhasson, mindenki maga dönthesse el, mit szeretne. Itt van a legfontosabb különbség: én megbízom bennetek, én akarom, hogy tanuljatok, hogy könnyebben boldogulhassatok, könnyebben érhessétek el a céljaitokat, legyenek azok a legegyszerűbbek, vagy a legmagasabbra törők. A Birodalmi Rend uralma nem a bizalomra, hanem az elnyomásra épül.

Együtt lehetünk egy földdé, egy országgá közös törvényekkel, amelyek minden ember számára biztonságot teremtenek, ahol senki – legyen az bíró, miniszter vagy császár – nem állhat a törvények fölött. Csak ott lehet mindenki szabad, ahol a törvény előtt mindenki egyként hajol meg.

Én nem azért lettem a Rahl Nagyúr, hogy uralkodjak, hanem, hogy a szabadság eszméjét közkinccsé tegyem. Apám, Darken Rahl zsarnok volt, aki megfélemlítéssel, kínzásokkal, gyilkosságokkal tartotta fenn a hatalmát. De még ő sem kerülhette ki azt a törvényt, amely reményeim szerint mindnyájunkat kormányozni fog. Én azért vettem át a helyét, hogy többé ne okozhasson szenvedést a népének. Én szabad népet vezetek, nem alattvalókon uralkodom.

Én nem akarom előírni nektek, hogyan éljetek, ehelyett azt szeretném, ha békében és biztonságban élnétek olyan életet, amilyet ti választotok magatoknak. Én semmi mást nem kívánok jobban magamnak és a feleségemnek, az Inkvizítor Anyának, minthogy békében és biztonságban nevelhessem fel a családomat, és olyan keveset kelljen foglalkoznom az uralkodás terheivel, amennyire csak lehetséges.

Arra kérlek benneteket, kört rajzoljatok a cédulára, és csatlakozzatok hozzánk a saját érdeketekben és az eljövendő nemzedékek érdekében!

 

Dalton a ház sarkának támaszkodva összefont karokkal hallgatta Prevot, a Kulturális Kapcsolatok Irodája egyik Igazgatójának beszédét. Prevot a város egyik terén szónokolt egy erkélyről az őt hallgató nagy tömegnek. A beszéd már jó ideje tartott.

A főleg hakenekből álló tömeg azért gyűlt össze, hogy biztos forrásból hallhasson valamit arról, mi is történik. A városban pletykák jártak körbe. Az emberek féltek. Nem azért jöttek el ide a szónokot meghallgatni, hogy megtudják, hogyan cselekedjenek, hanem, hogy értesüljenek arról, van-e valami alapja a szállongó pletykáknak.

Dalton némi aggodalommal szemlélte a helyzetet.

– Akartok szenvedni, mialatt a kivételezett kevesek dőzsölnek? – kiáltotta Prevot Igazgató. A tömeg kórusban felelte rá, hogy „nem".

– Akarjátok halálra dolgozni magatokat, mialatt a d'harai elit csak egyre gazdagabbá válik?

A tömeg ismét „nem"-et kiáltott.

– Engedhetjük-e hogy minden jó szándékú munkánk kárba vesszen, amivel a hakeneket igyekszünk segíteni, hogy alaptermészetüket legyőzhessék? Engedhetjük-e hogy a népet az oktatás hamis ígéretével megint csak félrevezessék?

A hallgatóság harsányan helyeselte az Igazgató álláspontját. Dalton utasítása alapján voltak, akik a kalapjukat is lengették. A tömegben úgy ötvenen voltak elvegyülve Dalton futárai közül, ócska, régi ruháikba öltözve. Ezek mindent megtettek, hogy az érzelmeket felkorbácsolják, és a hallgatókat Prevot Igazgató oldalára állítsák.

Kétségtelenül akadtak, akiket elragadott a szónok szavainak szenvedélyessége, de a többség kételkedve hallgatott, és azt latolgatták, vajon amit hallanak, milyen befolyással lesz majd jövendő életükre. A többség mérlegre tette a világ dolgait, amelynek egyik serpenyőjébe a saját életük, a másikba a most zajló események kerültek. És a többség belenyugodott a jelenlegi sorsába, vagyis csak akkor kezdett érdeklődni a rajta kívül álló világ eseményei iránt, ha azok valami módon a jelenlegi életük megváltozásával fenyegették.

Dalton elégedetlen volt. Bár az emberek helyeseltek az Igazgatónak, úgy látszott, nem ítélték meg úgy a helyzetet, mint ami komolyan befolyásolhatná jövendő sorsukat.

Dalton érezte, hogy gondok vannak. Az üzenet elhangzott ugyan, de érdektelen fülekre talált.

– Nagyon jól mondja – súgta a férjének Teresa.

Dalton átölelte a felesége vállát.

– Hát persze.

– Szerintem igaza van. A szegény hakeneknek csak ártanánk vele, ha nem gondoskodnánk továbbra is a jólétükről. Nincsenek rá felkészülve, hogy saját erejükből helytállhassanak az élet viszontagságai között.

Dalton tekintete, a közömbös mozdulatlansággal álldogálókat pásztázta, mialatt az Igazgató szenvedélyes beszédét hallgatták.

– Persze, drágám, igazad van. Még jobban kell igyekeznünk, hogy segítsünk a népen.

És Dalton most döbbent rá, mi hiányzik a kampányából, és mit kell tennie.