Ötvenharmadik fejezet

 

 

 

Hildemara arca vöröslött a dühtől.

– Jagang emberei elevenen fognak téged megnyúzni, Bertrand, és én örömmel fogom figyelni. Csak azt sajnálom, hogy engem magaddal rántasz a romlásodba.

Bertrand elutasítóan legyintett.

– Badarság, drágám. Csak arról van szó, hogy késleltessem az Inkvizítor Anyát és a Rahl Nagyurat, mialatt Jagang egyre közelebb ér.

Dalton ez egyszer hajlott rá, hogy Hildemarával értsen egyet. Minden egyéb ellenére az asszony kitűnő stratéga volt. Első pillantásra úgy tűnt, ha lehetőséget kap rá, a nép, de a hakenek legalábbis biztosan a Rahl Nagyúrra és az általa felajánlott szabadságra fognak szavazni, ahelyett, hogy önként alávetnék magukat a Birodalmi Rend zsarnokságának.

Dalton azonban gyanította, hogy lehet valami rejtett oka Bertrand önelégült mosolyának is. A Miniszter rendelkezett a taktikai manőverezésnek azzal a rejtélyes fajtájával, amelyik hideg fejjel, érzelmi elfogultságtól mentesen egyenesen a kívánt cél felé irányítja az események folyását, és könnyen áthúzhatja a józan ész minden számítását. Bertrand nem ugrott a szakadék fölé, ha nem volt biztos benne, hogy az ugrásával eljut a túlsó partra, nem az a fajta volt, aki azért ugrik, mert szeretné, ha át tudná ugrani.

Dalton hatalmas jogi felkészültsége alapján pontosan tudta, hogy kevés fegyverrel tudjuk az ellenfelet hatékonyabban legyőzni, mint a halogatással. Csak azt remélte, Bertrand nem azt a fegyvert forgatja a kezében, ami az ellenség helyett őket magukat pusztítja el.

– Attól tartok, Miniszter, hogy ebből még gondjaink lehetnek. Érdemes késleltetni a Rahl Nagyurat, de nem akkor, ha az egésszel csak azt érjük el, hogy közben sikerül feltüzelnie a népet a Birodalmi Rend ellen, és a saját ügye irányába fordítani őket. Ha ez megtörténne, képtelenek lennénk teljesíteni az egyezséget, amit kötöttünk. Akkor pedig a háború kellős közepén találjuk magunkat.

– Jagang pedig rajtunk fog példát statuálni, hogy másoknak megmutassa, mi vár azokra, akik nem teljesítik a neki tett ígéreteiket – tette hozzá Hildemara.

Bertrand belekortyolt a kupába, amit magával hozott a dolgozószobájába. Az ezüstkupát letette egy kis márványasztal tetejére, és szájában forgatva élvezte a rum ízét egy darabig, mielőtt lenyelte volna.

– Drága feleségem és hűséges szárnysegédem, hát egyikőtök sem látja a dolog egyszerű eleganciáját és zsenialitását? Addig késleltetjük őket, amíg a Birodalmi Rendnek elég ideje lesz rá, hogy ideérjen. Amíg már túl késő lesz az Inkvizítor Anya és a Rahl Nagyúr számára ahhoz, hogy bármi hathatóst is tegyenek. És mindenekfölött el tudjátok képzelni, milyen hálás lesz nekünk Jagang, amikor tálcán nyújtjuk át neki a legnagyobb ellenségét?

– Na, és ezt hogy tudod elérni? – kérdezte a felesége.

– Ha ezt a szavazás dolgot elhúzzuk egy hónapig, a Rend előőrseinek a többi része is megérkezik, és úgy foglalják el a Birodalmi Strázsákat, ahogy csak a kedvük tartja. A d'harai sereg, még ha a közelben van is, nem fog tudni az Inkvizítor Anya és a Rahl Nagyúr segítségére sietni, amikor a nép támogatását elveszítik. Jagang legyőzhetetlen lesz.

A Császár ígéretünkhöz híven földekhez és rabszolgákhoz fog jutni, mi pedig csinos jutalmat kapunk érte, hogy ehhez hozzásegítettük. Megfellebbezhetetlen hatalmunk lesz. Soha többé nem kell még egyszer aggódnunk az Igazgatók miatt. Életünk végéig mi fogunk uralkodni Anderia felett, ahogy nekünk tetszik, és semmiféle ellenzék miatt nem kell, hogy fájjon a fejünk.

Anderia népe pedig él tovább, mint eddig, gondolta Dalton. A nagy többség számára az élet nagyjából ugyanolyan marad, ha némileg szegényebbek lesznek is majd a Rend miatt. Persze elkerülhetetlen lesz, hogy halottak és szolgaságba vetettek is legyenek majd. Lesznek, akiket elhurcolnak, hogy a Császárt szolgálják. A többség azért is hálás lesz, hogy életben marad.

Dalton eltűnődött rajta, vajon az ő sorsa mi lett volna, ha történetesen nem a Miniszter hűséges szárnysegédje, és nem vesz részt a megegyezésben, munkaköri kötelességéből és lojalitásából eredően. Attól viszont a háta is borsózott, ha arra gondolt, Teresával mi történhetett volna.

– Mármint ha Jagang tényleg betartja az egyezséget – morogta rosszkedvűen Hildemara.

– A Császár örömmel fogja betartani a megegyezésünket, hiszen a katonái minden támadástól biztonságban lesznek – jelentette ki Bertrand. – Amit azért ígért nekünk, hogy biztosítjuk, hogy az anderiai emberek ugyanúgy dolgozzanak, mint eddig, akkora vagyon, hogy el sem tudjuk költeni, de csak alamizsna ahhoz képest, amit ő nyer rajta. Nekünk csak azt kell biztosítanunk, hogy a Rend elegendő élelemhez jusson, amíg a Középföldet elfoglalja. Jagang boldogan meg fogja fizetni érte, amit ígért.

Lady Chanboor ingerülten fújtatott.

– De az egésznek semmi haszna nem lesz, ha a Rahl Nagyúr ráveszi az embereket, hogy a hozzá való csatlakozásra szavazzanak.

Bertrand horkantva felnevetett.

– Nyilván viccelsz. Drágám, ez az egésznek a legkönnyebb része.

Hildemara kihívóan összefonta a karjait a mellén, mint aki azt mondja „na, erre aztán kíváncsi vagyok".

Úgy tűnt, emiatt a részlet miatt Dalton is komolyan aggódik.

– Tehát nincs szándékodban megengedni, hogy a szavazás a valóságban is megtörténjen?

Bertrand egyikről a másikra nézett.

– Hát nem látjátok? Egy ilyen szavazást könnyedén meg fogunk nyerni.

– Talán az anderiták szavazatait – ellenkezett Hildemara – de mi lesz a hakenekkel? A hakenek kezébe tennéd le a sorsunkat? Azokéba, akik sokszorosan felülmúlnak bennünket a létszámukban? Ők a szabadságot fogják választani.

– Aligha. A hakeneket tudatlanságban tartottuk. Ők képtelenek lesznek megérteni, mi forog kockán. Ők azt hiszik, hogy bármit csak a mi jóindulatunk által nyerhetnek el, az élelmüktől kezdve a munkalehetőségeken át egészen a lehetőségig, hogy beléphessenek a hadseregbe. Azt hiszik, hogy bármiféle szabadságot, amit bírhatnak vagy remélhetnek, csak az anderiták adhatnak meg nekik. A szabadság felelősséggel is jár, és nem az a fajta könnyű megoldás, amihez ők ragaszkodnak.

A felesége nem tűnt meggyőzöttnek.

– Hogy lehetsz ebben olyan biztos?

– Szónokokat fogunk kiküldeni közéjük, akik sírva és kezeiket tördelve sopánkodnak majd, hogy mennyire rettegnek tőle, mi lesz a népünkkel a kegyetlen Rahl Birodalom karmai között, a Rahl Nagyúr felelőtlen uralma alatt, aki mit sem tud arról, mire van szüksége a népnek, és csak a saját sötét mágiájával törődik. A hakenek úgy meg fognak rémülni a lehetőségtől, hogy elveszthetik a tőlünk kapott morzsákat, hogy meghőkölnek majd az eléjük tartott karéjtól. Csak azt kell elhitetnünk velük, hogy az a karéj mérgezett.

Dalton gondolatai máris vadul száguldottak, azon agyalva, hogyan lehetne kivitelezni a Miniszter tervét. Az ötletben rejlő valódi lehetőségeket még csak most kezdte felfogni.

– Alaposan át kell gondolnunk, hogyan csinálhatnánk meg tökéletesen – szólalt meg. – Az lenne a legjobb, ha mi magunk teljesen kimaradnánk belőle.

– Én is pont így gondoltam.

– Iiigen… – húzta el a szót Hildemara, ahogy lassan kezdte felfogni a terv lényegét. – Úgy kell tennünk, mintha mi kérnénk tanácsot a néptől, hogyan döntsünk, nem fordítva.

– Mások fogják kimondani a szavakat, amelyeket mi fogalmazunk meg – mondta Bertrand és bólintott a felesége felé. – Nekünk minden áron ki kell maradnunk ebből. Úgy kell kinéznie, mintha a mi kezünk meg lenne kötve a pártatlansághoz való nemes ragaszkodás miatt, mintha a nép bölcsességére bíznánk a sorsunkat, mintha a demokratizmus elvét és a nép jólétét minden más elé helyeznénk.

– Vannak embereim, akik képesek tökéletesen megütni a kívánt hangot – simogatta Dalton az ujjával az alsó ajkát. – Bármerre megy majd a Rahl Nagyúr, a mi embereink mindenütt mögötte lesznek, és hirdetik az általunk megfogalmazott üzenetet.

– Helyes – mondta Bertrand. – Egy, a Rahl Nagyúrénál sokkal erősebb, élesebb hangú, rémítőbb üzenetet.

Mélyen elgondolkodva a kivitelezéshez szükséges stratégiai lépéseken, Dalton felemelte az egyik ujját.

– Ha a Rahl Nagyúr és az Inkvizítor Anya ebből bármit is megsejtenek, gyors és kellemetlen ellenlépéseket fognak tenni. Az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem is gyanítanák, mit mondanak az embereink a népnek. Legalábbis az elején. A mi ügynökeink csak azután érkezzenek meg a szükséges helyekre, miután ők már elmentek a következő helyre.

Hadd ígérjenek ők reményt. Mi majd mindenütt mögöttük járunk, és az általuk hirdetett reménységet hazugságként fogjuk feltüntetni. Annyira ráijesztünk az emberekre, hogy az ő ígéreteik eszükbe se merjenek majd jutni.

Dalton tudta, milyen könnyű manipulálni az emberek tudatát a megfelelő szavakkal és információkkal, különösen, ha egyéb dolgokkal is eltereljük a figyelmüket, és ellentmondásokkal zavarjuk össze az agyukat.

– Ha ügyesen csináljuk, a nép ünnepelve fogad el bennünket éppen miközben eláruljuk őt – mosolyodott el végre. – Mire az embereim befejezik a propagandakampányt, ők maguk fognak bennünket lelkesen támogatni abban, amit tenni akarunk.

Bertrand ivott egy újabb korty rumot.

– Na, most ahhoz az emberhez méltóan gondolkodsz, mint akit a szolgálatomba fogadtam.

– De amikor majd a nép visszautasítja az ajánlatát – szólt közbe Hildemara – a Rahl Nagyúr nyilván rosszul fogadja majd a vereséget, és erőszakhoz fog folyamodni.

– Lehetséges – tette le Bertrand a kupáját. – De addigra a Birodalmi Strázsák már a Rend kezén lesznek, és a Rahl Nagyúr számára túl késő lesz, hogy bármit is tehessen ellene. Ő és az Inkvizítor Anya elszigetelődnek, és reményük sem marad, hogy erősítést kaphassanak.

– A Rahl Nagyúr és az Inkvizítor Anya csapdába esnek Anderiában – mosolyodott el végre Hildemara is, és hosszú körmű kezeit ökölbe szorította – és Jagang kezei közé kerülnek.

Bertrand elvigyorodott.

– És a Császár meg fog jutalmazni bennünket érte. – Daltonhoz fordult. – Hova szállásolták a d'harai katonákat?

– Szépmező és a birtok között ütöttek tábort.

– Jól van. A Rahl Nagyúr és az Inkvizítor Anya kapjanak meg mindent, amit csak kívánnak. Ami csak eszükbe jut. Kifogástalan vendéglátóknak kell látszanunk.

Dalton bólintott.

– Azt kérték, hogy megnézhessék a könyvtárat.

Bertrand ismét felemelte a kupáját.

– Jó. Menjenek, keressék, amit csak akarnak. A könyvtárban semmi olyasmi nincs, ami segíthetne rajtuk.

 

Richard a zajongás irányába fordította a fejét.

– Hess! – kiabálta Vedetta Firkin. Az öregasszony maga előtt lengette a kezeit, fizikai fenyegetéssel súlyosbítva a szóbeli inzultust: – Hess, te tolvaj!

A külső ablakpárkányon üldögélő holló lomha szárnycsapkodással rebbent odébb, közben hangos károgással méltatlankodva fejezte ki az asszony viselkedése iránti elégedetlenségét. A könyvtáros körülnézett, aztán felkapott egy falhoz támasztott sétabotot. Kinyitotta a szomszédos ablakot. Kihajolt rajta és a botot kardként forgatva a holló felé vágott vele. A madár kiterjesztett szárnyakkal, felborzolt nyaktollakkal, a fején szarvként felmeredő két tollcsomóval, hangos berzenkedéssel ugrott hátrébb.

Vedetta újra a nagy fekete madár felé sújtott. A holló ezúttal a stratégiai visszavonulás mellett döntött, és arrébb röppent egy közeli gallyra. Biztonságos helyzetéből aztán hosszú, lármás rendreutasításban részesítette az idős asszonyt.

Vedetta Firkin becsukta az ablakot, és a botot a helyére visszatéve diadalmas mozdulatokkal dörzsölte össze a kezeit. Magasra tartott orral tért vissza az emberek ügyeinek intézéséhez.

Richard és Kahlan beszélgettek az asszonnyal, amikor meg érkeztek a könyvtárba, mert meg akarták nyugtatni szándékaik felől. Richard Vedetta együttműködését szerette volna megnyerni, és nem akarta, hogy az idős nőnek olyan elképzelése támadjon, miszerint neki az a dolga, hogy bizonyos könyvek ne kerülhessenek Richardék szeme elé. Vedetta lelkesen fogadta barátságos közeledésüket.

– Bocsánat – suttogta most feléjük, mintegy kárpótlásul az előbbi hangos jelenetért. Közelebb húzódott Richardékhoz. – Én toldottam meg azt a külső párkányt egy deszkával. Magot szoktam kiszórni rá a madaraknak, de ezek a hitvány hollók idejönnek, és mind ellopják a magot.

– Ők is madarak – jegyezte meg Richard.

Az asszony kissé zavartan húzta ki magát.

– Igen, de… ezek hollók. Utálatos madarak. Mind ellopják a magot, és akkor azok az aranyos kis énekesmadárkák nem jönnek ide. Én annyira szeretem az énekesmadarakat!

– Értem – felelte Richard kis félmosollyal, mielőtt visszafordult volna a könyv felé, amelyet tanulmányozott.

– Akárhogy is, Rahl Nagyúr, Inkvizítor Anya, elnézéseteket kérem, hogy megzavartalak benneteket. Én csak azt nem akartam, hogy az a ricsajozó holló háborgasson benneteket, ahogy szereti zaklatni az embert. Az a legjobb, ha mindjárt elkergetjük őket, amikor ide akarnak jönni. Mostantól igyekszem majd megőrizni a csendet és nyugalmat a kedvetekért.

Kahlan az idős nőre mosolygott.

– Köszönjük, Firkin asszony.

A könyvtáros el akart fordulni, de megtorpant egy pillanatra.

– Már ne haragudj, Rahl Nagyúr, hogy ilyet mondok, de nagyon kedves mosolyod van. Nagyon emlékeztet egy barátomra.

– Csakugyan? És vajon ki az? – kérdezte Richard szórakozottan.

– Ruben… – Vedetta arca elvörösödött. – Egy úriember barátomról van szó.

Richard azt a mosolyt villantotta Vedettára, ami annyira tetszett az asszonynak.

– Biztos vagyok benne, Firkin asszony, hogy jó oka van annak az úriembernek rá, hogy rád mosolyogjon.

– Ruben – mormogta Kahlan, mialatt a könyvtárosnő elfordult, hogy visszamenjen a helyére. – Ez Zeddet juttatja eszembe. Ő használta néha a Ruben nevet.

Richard nagyot sóhajtott. Hiányzott neki a nagyapja.

– Bárcsak tudnám, merre jár most az öreg – súgta oda Kahlannak.

– Ha bármire szükségetek lenne – szólt vissza félig hátrafordulva a lassan elcsoszogó Vedetta –, szóljatok csak nekem bátran. Elég járatos vagyok az anderiai kultúrában és a történelmünkben.

– Igen, köszönjük szépen – felelte Richard az idős nő hátának, és kihasználva, hogy Vedetta épp nem láthatja őket, bizalmasan megszorította Kahlan combját az asztal alatt.

– Richard! – figyelmeztette Kahlan emelkedő tónusban. – A munkádon járjon az eszed!

Richard belenyugvóan paskolta meg az inzultált testrészt. Könnyebben tudna arra koncentrálni, amit olvas, ha Kahlan meleg, édes közelsége nem vonná el a figyelmét. Becsukta az éppen olvasott könyvet, és egy másikat húzott maga elé. Ez a város egyik régi anyakönyve volt, és Richard az oldalakon gyorsan átfutva kutatott bármi használható adat után.

Nem bukkantak információs kincsesbányára, de Richardnak azért sikerült néhány adatmorzsát potenciálisan hasznos ismeretekké összegyúrnia. A könyvtár kétségkívül megérte az itt töltött, időt, mivel Richard kezdte átérezni az ország helyzetét, amit eddig nem igazán értett meg. Ez a hely itt valóban a kultúra könyvtára volt. Richard gyanította, hogy hozzáállásuk és előítéleteik miatt aligha sokan fogták fel az orruk előtt rejtőző ködös történelem valódi üzenetét.

Richard felismerte, hogy az ősi anderiták, még jóval a haken hódítás előtt, egy rejtélyes óvó és irányító kéz hatása alatt vették azt a fejlődési irányt, ami kultúrájukat meghatározta.

Az iratokban talált ősi dalok és imák alapján, valamint abból ítélve, amilyen tisztelettel és csodálattal emlegették az anderiták Joseph Ander nevét, Richard azt gyanította, hogy ez a jótevő kéz Joseph Anderé lehetett. Ahogy Kolo leírta ezt az embert, nagyon is illett a jelleméhez, hogy így bálványoztassa magát. A gyakran csodás jelenségekkel kísért útmutatás és védelem, amit az anderiták kaptak, varázsló keze nyomát hordozta magán. Amikor ez a mitikus figura eltűnt közülük, és többé nem fogadta a nép hódolatát, az anderiták árván maradtak. Az irányító kéz nélkül zavarodottakká lettek, és olyan erők játékszerévé váltak, amelyeket nem voltak képesek felfogni és megérteni.

Richard hátradőlt, kinyújtóztatta a hátát és nagyot ásított. Az öreg könyvektől a könyvtár egyfajta áporodott szagot árasztott. Bár a szag bizonyos rejtélyes-misztikus érdekességet kölcsönzött a helynek, nem igazán lehetett kellemesnek mondani. Richard egyszerre vágyakozni kezdett az ablak túloldalán lévő napsütéses, friss levegő után, és ez a vágya csaknem olyan erős volt, mint a benti ősi, elrejtett titkok iránti érdeklődése.

Du Chaillu nem messze ült tőlük, és miközben szerető kézzel simogatta hasában a megszületendő gyermekét, egy sok helyen bonyolult iniciálékkal díszített könyvet tanulmányozott. A könyvben apró ragadozók: görények, menyétek, rókák, nyestek és effélék voltak lerajzolva. Du Chaillu nem tudott olvasni, de a rajzokkal teli könyv folyamatos vigyort csalt az arcára. Még soha nem látott ilyesmit. Richard pedig még soha nem látta így csillogni az örömtől a sámánasszony szemeit. Olyan boldog volt, mint egy gyerek.

A közelükben Jiaan ácsorgott. Legalábbis jól imitálta az ácsorgást, Richard azonban tudta, hogy a Kardmester egyszerűen csak feltűnés nélkül figyel mindenre, ami a teremben történik. Úgy fél tucat d'harai katona is járkált fel-alá az olvasóteremben. Az ajtóknál anderita őrök álltak.

A látogatók egy része megérkezésükkor azonnal otthagyta a könyvtárat: nem akarták zavarni a Rahl Nagyurat és az Inkvizítor Anyát. Voltak, akik maradtak. Kahlan véleménye szerint ezek az ő megfigyelésükre ide küldött kémek lehettek. Richardnak magának is ez volt a véleménye.

Õ sem bízott jobban a Miniszterben, mint Kahlan. Mióta Anderia neve először szóba került, Kahlan kezdettől mély ellenszenvet mutatott az ország iránt, és az ő véleménye Richardot is előítéletekre befolyásolta. Mindeddig a Kultúra Minisztere semmi olyat nem tett, amivel ezeket az előítéleteket a legkisebb mértékben is el tudta volna oszlatni, inkább csak Kahlannak a róla alkotott elmarasztaló véleményét támasztotta alá.

– Itt van – koppintott Richard az előtte nyitva álló oldalra. – Már megint.

Kahlan közelebb hajolt, hogy megnézze, mit mutat a férje. Amikor elolvasta: „Nyugatpart", furcsa, mély hang tört elő a torkából.

– Amit itt olvasok, az csak megerősíti, amit korábban megtudtunk – mondta Richard.

– Ismerem a helyet. Egy kisváros. Amennyire emlékszem, nem sok mindent lehet látni ott.

Richard felemelte a karját, és az idős könyvtárosnő felé intett, Vedetta azonnal hozzájuk sietett.

– Igen, Rahl Nagyúr? Miben segíthetek?

– Azt mondtad, Firkin asszony, sokat tudsz az anderiai történelemről.

– Ó, igen. Ez a kedvenc érdeklődési területem.

– Nos, találtam néhány hivatkozást, amelyek egy Nyugatpart nevű helyet emlegetnek. Azt olvasom, Joseph Ander valaha ott élt.

– Igen, ez igaz. A hely ott van a hegység lábánál, a Nareef-völgy felett.

Ezt már Kahlantól is hallotta, de azért jó volt tudni, hogy az asszony nem akarja félrevezetni őket, vagy információt eltitkolni előlük.

– Na, és maradt bármi is utána? Valami, ami az övé volt?

Vedetta boldogan mosolygott örömében, hogy a Rahl Nagyúr Joseph Ander, az ország névadója iránt érdeklődik.

– Hát persze, van ott egy Joseph Andernek emelt kis szentély. Az emberek elmennek oda, hogy láthassák a székét, amiben ült valaha, meg pár egyéb apróságot.

– A ház, ahol élt, nemrégen égett le. Rettenetes tűz volt, de néhány dolog azért megmaradt, olyanok, amiket elvittek onnan mert a házat éppen renoválták. Befolyt a víz, és mindent tönkretett. A szél elhordta a tetejéről a palát. Faágak – nyilván azok lehettek –, betörték az ablakait és egy őrjöngő szélvihar beverte az esőt, mindent eláztatott. Rengeteg értékes Joseph Ander-ereklyét megrongált. Aztán a tűz – az emberek úgy mondják, villámcsapástól – porig égette az épületet.

Néhány holmi azonban, ahogy mondtam, megmenekült, mert még a tűz előtt elvitték őket a javítási munkák miatt. Most ezeket kiállították, hogy a nép láthassa. Például a széket, amiben ő maga ült.

Vedetta bizalmaskodva előrehajolt.

– Számomra a legérdekesebb azonban, hogy néhány írása is érintetlenül megmaradt.

Richard felegyenesedett ültében.

– Írások?

Vedetta szürke hajkoronája buzgón bólogatott.

– Mindet elolvastam. Nincs bennük semmi igazán jelentős. Csak a megfigyelései a lakóhelyét környező hegyekről, a városról és néhány ismerőséről. Semmi fontos, de azért érdekesek.

– Értem.

– Mindenesetre nem olyan fontosak, mint amiket itt őrzünk.

Richard most már minden idegszálával felfigyelt.

– Miket őriztek itt?

Vedetta széles mozdulatot tett a kezével.

– Van néhány írása itt a páncéltermünkben. Hivatalos és személyes levelek, a hittételeinek a leírása. Ilyesmik. Szeretnéd megnézni őket?

Richard tőle telhetően megpróbálta palástolni az érdeklődését. Nem akarta, hogy az itteni emberek megtudják, mi után is kutat valójában. Tulajdonképpen ez volt a fő oka, miért nem kérdezett semmi konkrét dolgot már a legelején.

– Na igen, érdekes lenne. Mindig is érdekelt a… történelem. Szívesen megnézném azokat az írásokat.

Richard Vedetta Firkinnel egy időben figyelt fel rá, hogy valaki közeledik feléjük a lépcsőn lefelé. Valamiféle futár volt. Richard látott már közülük néhányat, mind egyforma öltözékben. A vörös hajú férfi látta, hogy Firkin asszony Richarddal és Kahlannal beszélget, ezért szétvetett lábakkal, hátán összefogott kezekkel tisztes távolságban megállt és várakozott.

Richard nem akart Joseph Ander írásairól beszélgetni egy futár füle hallatára, ezért arrafelé intett.

– Miért nem mész és beszélsz vele?

Vedetta Firkin elismerően bólintott Richard megértő hozzáállására.

– Akkor, ha megbocsátasz egy percre!

Kahlan becsukta a könyvét, és a többi tetejére tette, amelyeket már átnézett.

– Richard, indulnunk kell. Találkozónk van az Igazgatókkal, meg néhány más emberrel is. Utána majd visszajöhetünk.

– Igazad van – sóhajtott Richard. – Legalább a Miniszterrel nem kell újra találkoznunk. Nem hiszem, hogy el tudnék viselni még egy olyan lakomát.

– Biztos vagyok benne, hogy ő is legalább ennyire örül, amiért visszautasítottuk a meghívását. Nem tudom miért, de nekem úgy tűnik, nekünk kettőnknek valahogy mindig sikerül elrontani az ünnepi összejöveteleket.

Richard ezzel egyetértett, és elment Du Chailluért. Du Chaillu éppen felállt a helyéről, amikor Firkin asszony visszaérkezett.

– Boldog lennék, ha megkereshetném a könyveket és kihozhatnám őket neked a páncélteremből, Rahl Nagyúr, de előtte van egy sürgős elintéznivalóm. Tudnál várni egy keveset? Nem leszek oda sokáig. Biztos vagyok benne, hogy neked is gyönyörűségedre szolgálna Joseph Ander írásait látni. Nem sokaknak adatik meg, hogy láthassák őket, de olyan fontos embereknek, mint te és az Inkvizítor Anya, szívesen…

– Az igazat megvallva boldogan megnézném a könyveket, Firkin asszony. Most el kell mennünk az Igazgatókkal tárgyalni, később azonban vissza tudnánk jönni. Mondjuk ma késő délután, vagy estére.

– Az tökéletes lesz – jelentette ki Vedetta széles mosollyal, kezeit dörzsölgetve. – Akkor lesz rá időm, hogy mindet megkeressem, és előhozzam. Mire visszajöttök, már mindent elő is készítek számotokra.

– Előre is nagyon köszönöm. Az Inkvizítor Anya és én alig várjuk, hogy láthassuk azokat a könyvritkaságokat.

Richard rövid szünet után még hozzátette:

– Firkin asszony, miért nem adsz annak a hollónak egy kis magot? A szegény madár olyan feldúltnak látszik!

Vedetta ujjaival integetett utánuk.

– Ha te akarod, Rahl Nagyúr!

Dalton felállt, amikor az idős asszony az egyik küldöncbe karolva belépett az ajtón.

– Firkin asszony, úgy örülök, hogy eljöttél!

– Lám csak, lám csak, Campbell Mester! Micsoda nagyszerű irodád van! – Vedetta olyan tüzetesen vette szemügyre a szobát, mintha meg akarná vásárolni. – Igazán remek.

– Köszönöm, Firkin asszony.

Egy fejbiccentéssel kiparancsolta a küldöncöt az irodájából. A férfi sietve húzta be maga mögött az ajtót.

– És nézzenek csak oda! – Vedetta imaszerű mozdulattal tette össze a tenyereit az álla alatt. – Nézzenek csak oda, mennyi remek könyv. Nem is tudtam, hogy idefönt ennyi nagyszerű könyv van.

– Többnyire jogi könyvek. Az én szakterületem a jog.

Vedetta Dalton felé fordult.

– Nagyon jó választás, Campbell Mester, nagyon jó választás. Örülhetsz neki. Csináld csak tovább!

– Igen, az a szándékom. Firkin asszony, ha már a jognál és a törvényeknél tartunk, eszembe juttatja, miért hívattalak ide.

Vedetta sanda oldalpillantást vetett a székre. Dalton szándékosan nem ajánlotta fel neki, ehelyett hagyta, hogy álljon.

– Jelentették nekem, hogy megjelent egy férfi a könyvtárban, aki szintén a jog iránt érdeklődött. Azt mondják, nagy felhajtást csinált maga körül. – Dalton ökleivel az asztala lapjára erősített bőr írólapra támaszkodva előrehajolt, és merőn nézte Vedettát. – Azt is jelentették, hogy te engedély nélkül kihoztál a páncélteremből egy tiltott könyvet, és megmutattad neki.

Vedetta csacsogó öregasszonyból egy szempillantás alatt nagyon-nagyon rémült öregasszonnyá változott.

Bár amit tett, elég gyakran előforduló eset volt, formálisan valóban a szabályok megszegése, tulajdonképpen törvénysértés volt. A legtöbb effajta törvényt csak esetenként érvényesítették, és a megsértésük semmilyen, vagy csak nagyon enyhe büntetést vont maga után. Előfordult azonban, hogy az efféle törvényeket megszegők mégis bajba kerültek. Mint jogilag képzett ember, Dalton pontosan megértette a semmibe vett törvények hasznosságát. A büntetlenség mindenkit arra csábít, hogy ne vegye figyelembe az ilyen törvényeket, és ez hatalmat ad a jog végrehajtóinak a kezébe az emberek felett. Amit Vedetta Firkin elkövetett, formálisan igen súlyos jogsértés volt, épp csak egy fokkal állt a kulturális értékek eltulajdonítása alatt, már ha valaki komolyan akarta venni a törvényt.

Vedetta a ruháját a nyakán összefogó gombot babrálta.

– De én egy pillanatra sem engedtem, hogy a kezébe vegye, Campbell Mester! Esküszöm! Végig a kezemben tartottam. Még lapozni is én lapoztam. Csak azt engedtem meg neki, hogy megnézze a mi államalapító atyánk dicsőséges keze írását! Én nem akartam…

– Ez akkor is tiltott dolog, és nekem jelentették, ezért nem hagyhatom annyiban, cselekednem kell.

– Igen, uram.

Dalton kihúzta magát.

– Hozd ide nekem azt a könyvet! – Nyomatékosan az asztalára ütött. – Azonnal hozd ide! Azonnal. Megértetted?

– Igen, uram. Azonnal.

– Felhozod ide, és leteszed az asztalomra, hogy átnézhessem. Ha nincs benne olyan fontos titok, amit egy kém elárulhat, akkor nem fogok semmilyen büntetést rád mérni – ez egyszer! De jobban teszed, ha soha többé nem szeged meg a szabályzatot, Firkin asszony! Értetted?

– Igen, uram. Köszönöm, uram. – Vedetta majdhogynem elsírta magát. – Campbell Mester, az Inkvizítor Anya és a Rahl Nagyúr lent jártak a könyvtárban.

– Igen, tudom.

– A Rahl Nagyúr azt kérte, hogy megnézhesse Joseph Ander könyveit és írásait. Mit tegyek?

Dalton alig hitt a fülének, hogy a Rahl Nagyúr ilyen haszontalan könyvek nézegetésére fecséreli az idejét. Szinte megsajnálta a Rahl Nagyurat az ostobaságáért. Szinte.

– Az Inkvizítor Anya és a Rahl Nagyúr fontos emberek, és tiszteletreméltó vendégeink. Bármilyen könyvet láthatnak a könyvtárunkban. Rájuk nem vonatkozik semmilyen korlátozás. Sem milyen. Ezennel felhatalmazlak rá, hogy bármit megmutathass nekik, amink csak van.

Ismét az asztalra ütött.

– De azt a könyvet, amit annak a másik embernek, annak a Rubennek megmutattál, azt itt akarom látni az asztalomon, mégpedig most rögtön.

Az öregasszony olyan nyugtalanul izgett-mozgott, mint aki ott helyben mindjárt összepisili magát.

– Igen, uram. Máris, Campbell Mester. – Futva távozott a szobából, mint akinek az élete múlik rajta, hogy most azonnal idehozza a könyvet.

Daltont nem igazán érdekelte a könyv, bármi is volt az. Egyszerűen nem akarta, hogy a könyvtár dolgozói felületessé váljanak, és ne tartsák be a szabályokat. Nem bízhatott értékeket olyanokra, akikben nem bízott meg teljesen.

A hálójában sokkal fontosabb dolgok akadtak fenn, mint holmi poros, értéktelen Joseph Ander-könyv mutogatása, de neki mindenre oda kellett figyelnie, legyen az bármilyen jelentéktelen ügy is. Fog majd egy pillantást vetni a könyvbe, de ami igazán számított, az volt, hogy az öregasszony szót fogadjon, és odahozza neki.

Időnként muszáj volt egy kis félelmet oltani az emberekbe, hogy el ne felejtsék, ki parancsol nekik, kinek a kezében van a sorsuk. Ennek a dolognak híre fog menni a birtokon. A félelem, amit ez a közjáték felidéz bennük, mindenkit fokozottabb gondosságra késztet majd. Ha mégsem, a legközelebbi szabályszegőt elküldi a birtokról, hogy még erősebb hatást érjen el a büntetéssel.

Dalton visszasüppedt a székébe, és figyelme visszatért az előtte tornyosuló jelentéshalomhoz. A legzavaróbb közülük az volt, amelyik arról számolt be, hogy a Fejedelem állapota javulóban van. Azt jelentették, hogy az öreg újra tud enni. Nem jó hír, de végtére is, talán mégsem fogja örökké húzni. Előbb vagy utóbb Bertrand Chanboor lesz a Fejedelem.

Számos jelentés szólt viszont mások haláláról. Az országban különös események riogatták az embereket, szokatlan, furcsa halálesetek. Tüzek, vízbefulladások, magas helyekről lezuhanások. A vidéki emberek félni kezdtek az éjszakáktól, és seregestől özönlöttek a városba biztonságot remélve. Hasonló halálesetek a városban is előfordultak a jelentések szerint. És a városiak ugyanúgy rettegtek. Ők a városból vidékre menekültek a biztonságot keresve.

Dalton csak a fejét rázta a nép ostoba félelmein. Egy csomóba szedte össze a jelentéseket. Éppen mielőtt a gyertya lángjába tartorta volna őket, egy gondolat ötlött az eszébe. A keze megállt a levegőben, aztán visszahúzta a papírcsomót a láng fölül.

Valami, amit egyszer Franca mondott neki, adott egy ötletet.

Ezek még hasznára lehetnek. Begyűrte a jelentéseket az egyik fiókba.

– Még mindig dolgozol, drágám?

Dalton felnézett az ismerős hangra. A szobába Teresa suhant be, aki egy csábító rózsavörös ruhát viselt. Egy ruhát, amire Dalton nem emlékezett, hogy valaha is látta volna rajta ezelőtt.

Dalton rámosolygott.

– Tess, drágám. Mi szél hozott erre?

– Azért jöttem, hogy rajtakapjalak a barátnőddel.

– Micsoda?

Teresa elhaladt Dalton íróasztala mellett, és az ablaknál megállva kifelé nézett rajta. A ruháját a derekán zöld bársony öv fogta össze kihangsúlyozva csábító gömbölyűségeit, és Dalton elképzelte a saját karjait az öv helyén az asszony dereka körül.

– Nagyon magányosnak éreztem magam a múlt éjszaka – szólalt meg Teresa az embereket bámulva odalenn a füves udvaron.

– Tudom. Sajnálom, de itt voltak a jelentések, amiket…

– Azt hittem, hogy más nővel vagy.

– Micsoda? Tess, megüzentem neked, hogy teli vagyok munkával.

Az asszony Dalton felé fordult.

– Mikor megkaptam az üzenetedet, hogy későig fogsz dolgozni, nem sokat törődtem vele. Elvégre minden éjjel későig dolgozol. De amikor felébredtem, láttam, hogy már hajnalodik, és te még mindig nem voltál ott mellettem… nos, akkor arra gondoltam, biztosan más nő ágyában fekszel.

– Tess, én soha…

– Arra gondoltam, megyek, és a Rahl Nagyúr karjaiba vetem magam, hogy bosszút álljak, de hát neki ott van az Inkvizítor Anya, aki sokkal szebb, mint én, így hát tudtam, hogy csak kinevetne, és elzavarna.

Ezért aztán felöltöztem, és feljöttem ide, csak hogy megmondhassam, tudom, hogy nem dolgozol, pedig azt hazudtad nekem. Aztán az üres iroda helyett azt láttam, hogy a futáraid úgy rohangálnak ide-oda, mintha háborúra készülnének. Láttalak idebent, ahogy papírokat adsz át, utasításokat osztogatsz. Tényleg dolgoztál. Egy ideig figyeltelek.

– Miért nem jöttél be?

Teresa végre Dalton mellé siklott, és az ölébe telepedett. Átkarolta a férje nyakát, és mélyen a szemébe nézett.

– Nem akartalak zavarni, amikor annyira el voltál foglalva.

– De hát te engem soha nem zavarsz, Tess. Te vagy az egyetlen dolog az életemben, ami soha nem tudna zavarni.

Teresa megrántotta a vállát.

– Szégyelltem magam, hogy megtudod, hogy azzal gyanúsítottalak, hogy megcsalsz.

– Akkor most miért vallottad be?

Teresa megcsókolta Daltont, úgy ahogy csak Teresa tud csókolni, forrón, nedvesen, lélegzetelállítóan. Aztán hátrébb húzódott, és mosolyogva nézte, hogyan bámul Dalton a ruhája kivágásába.

– Azért – suttogta –, mert szeretlek és hiányzol. Éppen most készült el az új ruhám. Azt reméltem, hogy ezzel majd be tudlak csábítani az ágyamba.

– Azt hiszem, te sokkal gyönyörűbb vagy, mint az Inkvizítor Anya.

Teresa szélesen elmosolyodott, és futó csókot lehelt Dalton homlokára.

– Mi lenne, ha most hazajönnél, ha csak egy kis időre is?

Ahogy Teresa felállt, Dalton játékosan rácsapott a tomporára.

– Rövidesen otthon leszek.

 

Ann óvatosan felpillantott, és látta, hogy Alessandra őt figyeli, amint imádkozik. Előtte megkérdezte, zavarná-e Alessandrát, ha ő étkezés előtt imádkozna egyet.

Alessandra először meglepődött, aztán azt mondta:

– Nem, miért zavarna?

Szutykos sátrában a csupasz földön ülve Ann teljes átéléssel adta át magát az imádkozásnak. Hagyta, hogy elöntse a Teremtő boldogsága, éppúgy, ahogy a Hanjának szokta megnyitni magát. Hagyta, hogy a Fény áthassa és örömmel töltse el. Engedte, hogy a Teremtő békéje költözzön a szívébe, hálát adott mindazért, amije van, amikor másoknak még sokkal kevesebbel kell beérniük.

Azért imádkozott, hogy Alessandra is megérezze a Fénynek legalább egyetlen kis meleg sugarát, és ő is megnyissa neki a szívét.

Amikor befejezte, olyat nyújtózott, amennyire csak a láncai engedték, és a levegőbe csókolt a gyűrűsujja felé a Teremtő iránti hűsége jeléül, akivel jelképesen eljegyezte magát.

Tudta, hogy Alessandrában óhatatlanul fel fog idéződni a Teremtőhöz való imádkozás leírhatatlan őrömének emléke, a boldogság, amit akkor érzünk, amikor hálánk jeléül feltárjuk szívünket az előtt, akitől a halhatatlan lelkünket kaptuk. Minden Nővér életében voltak pillanatok, amikor csendesen, magukban jámboran elsírták magukat ettől a mérhetetlen örömtől.

Ann látta Alessandra arcán a vágyakozást, amint a Nővér önkéntelen mozdulattal az ajkához emelte a gyűrűsujját.

A Sötétség Nővére részéről egy ilyen mozdulat az Őrző elárulását jelentené.

Alessandra a Teremtőtől kapott halhatatlan lelkét az alvilág Őrzőjének, a Gonosznak ajánlotta fel. Ann nem tudta elképzelni, hogy az Őrző bármi olyat tudna adni cserébe, ami felérne egy egyszerű ima boldogságával, egy imáéval, amelyet annak ajánlunk, akitől minden dolgok erednek.

– Köszönöm, Alessandra. Kedves tőled, hogy engedted elmondani az étkezés előtti imámat.

– Semmi kedvesség nem volt benne – felelte a Nővér. – Egyszerűen így könnyebben tudom beléd tölteni az ételt, és hamarabb mehetek egyéb dolgomra.

Ann bólintott, és nagyon örült neki, hogy ilyenkor a Teremtő ott van vele, a szívében.