Huszonnegyedik fejezet

Miután a fiú elment, Dalton nagyot ásított. Jóval hajnal előtt felkelt, összehívta a beosztottait, meghallgatta megbízható embereinek a beszámolóját minden említésre érdemes beszélgetésről és megjegyzésről, ami az estélyen elhangzott, azután előkészítette a szétküldendő üzeneteket. Az üzeneteket és egyéb feljegyzéseket megíró és összeállító személyzet hat szobát foglalt el az ő irodája mellett, de amikor ilyen rövid idő alatt kellett megcsinálni mindent, még az ő külső irodáját is igénybe vették.

Mire a hajnal első fénye megjelent, Dalton már elindította a futárait Anderia minden szögletébe a helyi kisbírókhoz és kikiáltókhoz. Később, ha majd a Miniszter felébred, és az aktuális partnerével is elintézi a dolgát, aki aznap éjjel épp az ágyába keveredett, Dalton majd megmutatja neki a szövegezést, nehogy meglepetésként érje, mihez is adta az aláírását.

A kikiáltók majd felolvassák a szöveget a városi tanácstermekben, céh-székházakban, a kereskedők és iparosok gyűléstermeiben, kocsmákban, fogadókban, laktanyákban, vezeklő összejöveteleken, egyetemeken, templomokban, malmokban, piactereken – mindenütt, ahol emberek jönnek össze – Anderia egyik sarkától a másikig. Az üzenet – pontosan azokkal a szavakkal, ahogy Dalton megszövegezte – napokon belül eljut minden anderiai polgár fülébe.

Ha egyes kikiáltók vagy kisbírók nem szóról szóra olvasták fel a szöveget, előbb-utóbb bejelenti majd valaki, és leváltja őket olyan emberekkel, akik jobban értékelték náluk azt a kis extra bevételt, ami az ilyen munkából származott. Amellett, hogy a kikiáltóknak elküldte a leveleket, Dalton felváltva küldött szét az ország különböző részeire azonos szövegű üzeneteket olyanoknak, akik meghallgatták, mit mond a kikiáltó, és jelentették, ha nem pontosan olvasta fel a szöveget. Ez mind része volt az ő magánpókhálójának.

Kevesen értették meg úgy, mint Dalton, a precízen megszerkesztett, meggyőzően hangzó, mindenkinek teljesen egyformán eljuttatott szöveg fontosságát. Kevesen értették meg, mekkora hatalom rejlik amögött, ha pontosan ellenőrizni lehet, mi jut el az emberek fülébe. Az emberek, ha megfelelő szavakkal közölték velük, elhitték, amit hallottak, függetlenül a hír tartalmától. Kevesen értették meg, milyen hatékony fegyver lehet a kellő gondossággal eltorzított információ.

Mostantól új törvény lépett életbe az országban. Törvény, ami megtiltotta a kőművesek eddigi válogatáson alapuló munkásfelvételi gyakorlatát, és kötelezte a mestereket, hogy vegyenek fel mindenkit, aki munkára jelentkezik náluk. Egy nappal korábban efféle akció egy ilyen nagy hatalmú céh ellen még elképzelhetetlen lett volna. Üzenetében Dalton óva intette az embereket, hogy cselekedjenek a legnemesebb anderiai erkölcsi hagyományok szellemében, és ne álljanak bosszút a kőműveseken azért, hogy korábbi gyűlöletes munkafelvételi gyakorlatukkal hozzájárultak a gyermekek éheztetéséhez. Ehelyett az üzenet a kőműveseket bátorította, hogy járjanak el a Winthrop Egyenlő Munkavállalási Lehetőségek Törvénye új nemes szellemisége szerint. A megdöbbent kőművesek ahelyett, hogy megtámadnák az új törvényt, hamarosan buzgón fogják bizonygatni, hogy ők ugyan nem akarták szándékosan éheztetni a szegények gyerekeit.

A kőművesek az egész országban hamarosan nem csak hogy engedelmeskedni fognak az új törvénynek, de úgy fogják azt dicsérni, mintha ők maguk szorgalmazták volna legjobban a meghozatalát. Vagy ezt teszik, vagy megkövezi őket a felháborodott tömeg.

Dalton minden lehetőséget szeretett előre végiggondolni, és elkészülni a kalitkával, mire befogja a madarat. Mire Rowley visszajön Fitch-csel a fürdőből, felöltözteti, és a fiú úton lesz a törvény szövegét tartalmazó csomaggal Szépmezőbe, a Kulturális Kapcsolatok Irodájába, már késő lesz. Még ha a tizenegy Igazgató valamilyen okból meg is gondolná magát, már nem tehetnek semmit. A kikiáltók addigra már elkezdik az új törvény kihirdetését, és hamarosan az egész ország meg fogja ismerni. Egyetlen Igazgató sem fogja tudni visszavonni a lakomán kézfelnyújtással adott beleegyezését.

Fitch remekül be fog illeni Dalton futárai közé. Ezek mind olyan emberek voltak akiket az elmúlt tíz év alatt szedett össze, fiatalemberek, akik nyomorúságos helyekről kerültek ki, akik különben reménytelen küzdelemre, kemény munkára, lassú lecsúszásra lettek volna kárhoztatva. Ők voltak a por az anderiai kultúra csizmasarka alatt. Most, azzal, hogy széthordták az üzeneteket a kikiáltókhoz és kisbírókhoz, bizonyos értelemben részt vettek az anderiai kultúra alakításában.

A futárok többek voltak egyszerű üzenetvivő küldöncöknél. Egyféle, közpénzen fenntartott magánhadseregnek lehetett felfogni őket. Részben a futárcsapatnak is köszönhető, hogy Dalton jelenlegi posztjára emelkedhetett. A futárok vak hűséggel engedelmeskedtek Daltonnak, csak neki, és senki másnak. Legtöbbjük habozás nélkül az életét adta volna, ha Dalton ezt kívánja tőle. Volt olyan, amikor meg is tették.

Dalton elmosolyodott, mikor gondolatai kellemesebb dolgokra terelődtek. Teresa jutott az eszébe. Az asszony szinte lebegett a föld felett boldogságában, amikor bemutatta a Fejedelemnek. Mikor visszatértek a lakosztályukba a lakoma végeztével, és ágyba kerültek Teresa ígéretéhez híven megjutalmazta Daltont azzal, hogy megmutatta neki, milyen jó tud lenni. És bizony Teresa káprázatosan jó tudott lenni…

Teresára olyan mély benyomást gyakorolt a Fejedelemmel való találkozás, hogy az egész reggelt imádkozással töltötte. Dalton úgy vélte, az asszony akkor sem lett volna jobban megilletődve, ha magával a Teremtővel találkozik személyesen. Dalton boldog volt, hogy Teresa számára ilyen magasztos élményt tudott nyújtani.

Teresa legalább nem ájult el, mint páran az asszonyok közül, sőt még egy férfi is, akit bemutattak a Fejedelemnek. Ha a dolog nem fordult volna elő olyan gyakran, akár kínosan is érinthette volna azokat az embereket. Így azonban mindenki megértette, és elfogadta a reakciójukat. Bizonyos értelemben az ilyesmi még tiszteletre méltó is volt, bizonyíték hitük mélységére, a Teremtő iránti hűségükre. Az ájulást mindenki úgy fogta fel, mint az odaadó és feltétlen hit ékes bizonyságát.

Dalton számára viszont a fejedelem csupán ember volt. Magas rangú ember, de csak ember. Sokak számára a Fejedelemhez nem érhetett fel efféle cinikus, világi szemlélet. Mikor Bertrand Chanboor, máris széles körben tisztelt és rajongott figura, a Kultúra valaha is hivatalra került legjobb Minisztere Anderiában majd Fejedelem lesz, ő is efféle oktalan, feltétlen imádat tárgyává fog válni.

Dalton kopogást hallott az ajtaján. Felnézett, és éppen mondani kezdte, hogy „Tessék!", de a nő már nyomakodott is befelé. Franca Gowenlock volt az.

Dalton felállt.

– Á, Franca, örülök, hogy látlak. Tetszett az estély?

Az asszony tekintete furcsán baljós és sötét volt. Ezt hozzátéve sötét hajához és szeméhez, valamint ahhoz az általános megjelenéshez, amitől Franca mindig olyannak tűnt, mint aki árnyékban áll, még akkor is, amikor semmiféle árnyék nem volt a közelében, az összkép még a szokásosnál is sokkal sötétebb volt. Ahol Franca jelen volt, még a levegő is szinte nyugodtabbnak és hűvösebbnek érződött.

A szobán áthaladva Franca felső keresztlécénél fogva megragadott egy széket, és maga után húzta az asztal mellé. Letette a széket, leült rá Daltonnal szemben, és keresztbe fonta karjait a mellén. Dalton kissé meghökkenten ült vissza a helyére.

Franca szeme körül finom ráncok jelentek meg.

– Nem tetszik nekem az az ember a Birodalmi Rendtől. Az a Stein. Egyáltalán nem tetszik.

Franca fekete, majdnem vállig érő haját szabadon hordta, az mégis valahogy elállt az arcától, mintha valami jeges szél fagyasztotta volna meg az arca körül. Halántékán leheletnyit szürkült már a hollófekete haj, de ettől nem látszott idősebbnek, a szürke árnyalat inkább csak arca szigorúságát hangsúlyozta ki jobban.

Egyszerű, vörösbarna ruháját nyakig begombolva viselte. Valamivel a ruha gallérja fölött fekete bársonyszalag ölelte körbe a torkát. A szalag többnyire fekete volt, és bársony. Néha más színűt vagy anyagút is felvett, de mindig legalább két ujjnyi széleset.

Mivel Dalton sohasem látta őt a torkán viselt szalag nélkül, csak még kíváncsibb volt rá, miért hordja az asszony állandóan, és mit takarhat a szalag – ha egyáltalán takar valamit. Franca azonban Franca volt, így hát Dalton sohasem kérdezte meg.

Jó tizenöt éve ismerte Franca Gowenlockot, és legalább nyolc-kilenc éve vette igénybe az asszony szolgálatait. Időnként olyan hátborzongató gondolata is támadt, hogy Francát egyszer, valamikor talán lefejezték, és a fejét úgy varrták vissza a helyére.

– Sajnálom, Franca. Bántott téged? Megsértett valamivel? Nem tette rád a kezét, ugye? Ha igen, meggyűlik velem a baja, erre szavamat adom.

Franca tudta, hogy Dalton adott szava többet ígért, mint Stein egyszerű megszidását. Hosszú, kecses ujjait összekulcsolta az ölében.

– Volt ott elég nő, akik örömest fogadták volna. Nem kellettem volna én olyasmire neki.

Dalton most már végképp nem értette a dolgot. Azért óvatos és gyanakvó maradt. Széttárta a kezeit.

– Hát akkor miről van szó?

Franca rákönyökölt az asztalra, és közel hajolt Daltonhoz. Hangját suttogássá halkította.

– A Tehetségemmel művelt valamit. Összezavarta, vagy valami hasonló.

Dalton meglepetten pislogott. Valódi aggodalom tolult fel benne.

– Úgy érted, hogy az az ember rendelkezhet valamiféle mágikus képességgel? Hogy tud varázsolni, vagy ilyesmi?

– Nem tudom – fintorodott el Franca. – De az biztos, hogy csinált valamit.

– Honnan tudod?

– Megpróbáltam kihallgatni a beszélgetéseket a lakoma alatt, ahogy mindig is szoktam. Mondhatom neked, Dalton, ha nem tudnám biztosan, hogy rendelkezem a Tehetséggel, azt mondanám, soha nem is volt. Semmit nem hallottam, senkitől, érted? Semmit. Egy hangot sem!

Dalton most már ugyanolyan komor volt, mint Franca.

– Úgy érted, a Tehetséged nem segített benne, hogy bárkinek a beszélgetését is kihallgathasd?

– Hát te nem hallasz semmit? Épp ezt mondtam az előbb!

Dalton az ujjaival dobolt az asztalon. Aztán megfordult és kinézett az ablakon. Felállt, félrehúzta a függönyt. A langyos szellő besuhant az ablakon. Dalton intett Francának, aki megkerülte az asztalt, és odaállt mellé.

Dalton kimutatott az ablakon két emberre, akik a pázsit túlsó szélén egy fa alatt álltak beszélgetésbe merülve.

– Az a kettő odalent. Mondd el, miről beszélnek.

Franca a párkányra támasztott kezekkel kissé előrehajolt, és a két emberre meredt. Az arcára hulló napfény feltárta, hogy az idő valóban elkezdett apró ráncokat és zacskókat felrakni arra az arcra, amit Dalton mindig is az általa valaha is ismert legszebb, bár egyúttal a legkülönösebb nő arcának tartott. Még így is, az idő romboló hatásával együtt is, Franca szépsége szinte kísérteties maradt.

Dalton figyelte a lenti két ember gesztikuláló kezeit, de a beszélgetésből egyetlen hang sem hallatszott el idáig. Franca a Tehetségével könnyedén képes meghallani, miről beszélnek.

Franca arca kifejezéstelenné vált. Olyan mozdulatlanul állt, hogy könnyen össze lehetett volna téveszteni a Szépmezőbe évente kétszer ellátogató vándorkiállítás viaszfiguráival. Dalton azt sem tudta volna megmondani, lélegzik-e az asszony egyáltalán.

Végül Franca dühösen felsóhajtott.

– Egy szót sem hallok. Ahhoz túl messze vannak, hogy a szájmozgásukat ki tudnám venni, tehát az sem segíthet. Ám hallanom kellene őket, mégsem hallok semmit.

Dalton lefelé nézett, az épület tövébe, három emelettel alattuk.

– Na, és az a kettő?

Franca kijjebb hajolt, hogy lássa, mit mutat neki Dalton. Azokat már Dalton is szinte hallotta: egy kuncogás, egy felkiáltás felhallatszott egészen hozzájuk, más azonban nem.

Franca ismét mozdulatlanná vált.

Ezúttal az első nagy lélegzet már-már a dührohamhoz volt közel.

– Semmi, pedig majdnem hogy a Tehetség nélkül is hallani lehetne őket.

Dalton becsukta az ablakot. A harag gyorsan eltűnt Franca arcáról, és valami olyan vette át a helyét, amit Dalton még sohasem látott rajta: félelem.

– Dalton, meg kell szabadulnod attól az embertől. Egyszerűen gúzsba köti a képességeimet.

– Honnan tudod, hogy ő az?

Franca meglepetten pislogott a kérdésre.

– Hát… ki más lehetne az? Azt állítja magáról, hogy képes megsemmisíteni a mágiát. Csak pár napja van itt köztünk, és én is csak pár napja küszködöm ezzel a problémával.

– Más dolgokban is voltak gondjaid? A Tehetséged más oldalával is?

Franca kezeit tördelve elfordult.

– Pár nappal ezelőtt csináltam egy apró varázslatot egy asszony számára, aki felkeresett. Egy apró varázslatot, hogy a havi vérzése visszajöjjön, és ne legyen terhes. Ma reggel újra eljött, és azt mondta, a varázslat nem sikerült.

– Nos, ez nyilván összetett, bonyolult mágia. Sok minden befolyásolhatja. Én azt várnám, hogy az ilyesmi nem mindig működik.

Franca megrázta a fejét.

– Azelőtt mindig sikerült.

– Lehet, hogy beteg vagy. Nem érezted másként magad mostanában?

– Ugyanúgy, ahogy mindig. Az erőt is ugyanolyan erősnek érzem magamban. Úgy is kellene, hogy legyen, és mégsem működik. Más varázslataim is kudarcot vallottak – alaposan leteszteltem a dolgot, nem hagyhattam annyiban.

Dalton zavarodottan hajolt közelebb Francához.

– Franca, én nem sokat tudok erről az egészről, de lehet, hogy esetleg önbizalom kérdése is. Talán egyszerűen hinned kell benne, hogy képes vagy rá, hogy újból képes legyél rá.

Franca dühösen nézett vissza rá a válla fölött.

– Honnan támadnak ilyen ostoba téveszméid a Tehetségről?

– Nem tudom – vont vállat Dalton. – Beismerem, hogy nem sokat konyítok a mágiához, de azt nem hiszem, hogy Stein rendelkezne a Tehetséggel, vagy bármi mágikus lenne körülötte. Egyszerűen nem az a fajta. Amellett ma nincs is a közelben. Nem tudja megzavarni, hogy a mágikus hallásoddal kihallgasd azokat ott lent: ma vidéki körutazásra ment. Órákkal ezelőtt.

Franca lassan szembefordult Daltonnal. Félelmetesnek látszott, arcán ugyanakkor félelem ült. A két ellentétes benyomástól Dalton libabőrössé vált.

– Akkor attól tartok – suttogta az asszony – hogy egyszerűen elvesztettem az erőmet. Tehetetlen vagyok.

– Franca, biztos vagyok benne, hogy…

Franca megnyalta az ajkát.

– Serin Rajakot láncok között tartod, ugye? Félek csak rágondolni is, hogy ő vagy a holdkóros követői…

– Már megmondtam neked, hogy börtönben ül. Abban sem vagyok biztos, hogy él még egyáltalán. Ennyi idő után kételkedem benne, de akárhogy legyen is, Serin Rajaktól nem kell tartanod.

Franca maga elé, a semmibe meredve bólintott.

Dalton megérintette a karját.

– Franca, biztos vagyok benne, hogy az erőd vissza fog térni. Próbálj meg nem aggódni miatta túlságosan.

Az asszony szeme könnyekkel telt meg.

– Dalton, én rettegek.

A férfi gyengéden karjaiba vette a zokogó nőt. Végtére is Franca, amellett, hogy egy veszélyes boszorkány, a barátja is volt.

Valami okból az estélyen hallott dal egy sora jutott Dalton eszébe:

„…tolvajai a mágiának".