Tizenhetedik fejezet

 

 

 

Dalton Campbell fél kézzel becsukta a magas mahagóniajtót, ami a lakosztályukba vezetett, míg meg nem érezte, hogy a zárnyelv a helyére kattan. Másik kezével közben zekéje felső gombját gombolta ki. Amint az ajtó bezárult, balzsamos, megnyugtató csend áradt szét körülötte. Hosszú volt a nap, és még messze van a vége: még ott volt az estély, amelyen részt kellett vennie.

– Teresa! – kiáltott be a dolgozószobán át a hálószoba felé. – Én vagyok!

Azt kívánta, bár itt maradhatnának, és szeretkezhetnének. Az idegeinek szüksége lett volna az ellazulásra. Talán majd később. Ha valami munka nem jön közbe.

Újabb gombot gombolt ki, meglazította a gallérját, és nagyot ásított. Orrát orgonaillat töltötte be. A távolabbi falon nehéz, habos selyemfüggönyök zárták ki az alkonyodó nap sugarait, érvényesülni hagyva a szobában a lámpák és az illatos gyertyák meleg fényét, és a kandallóban égő kicsinyke tűzét, ami inkább csak a hangulat, mint a belőle áradó meleg miatt égett.

Észrevette, hogy a búzaszőke rojtokkal díszített ibolyaszínű szőnyeget frissen takarították. Az aranyozott székeket úgy helyezték el a virágzó faágakkal dúsan díszített elegáns asztalok körül, hogy okkersárga bőrrel bevont ülésük és háttámlájuk kellőképpen érvényesüljön. A heverőkre precíz látszathanyagsággal odavetett plüss terítők és díszpárnák a lakóknak a luxushoz való közvetlen, bensőséges viszonyát voltak hivatva kifejezni.

Dalton elvárta, hogy a felesége odafigyeljen a személyzetre, és biztosítsa, hogy a lakosztályuk berendezése és képe üzleti tárgyalásokra és szórakoztató vendégség céljára – a kettő tulajdonképpen egyazon dolog két megközelítésben – egyaránt megfelelő legyen. Teresának tudnia kellett, hogy a ma esti lakoma alkalmával még valószínűbb, hogy valakit – valaki fontos személyt – Dalton meginvitálhat a lakosztályukba egy kis bizalmas beszélgetésre. Az illető akárki lehet, akár egy hatalmasság, akár egy jelentéktelenségbe burkolózó figyelő szempár tulajdonosa.

A maguk módján mind fontosak voltak, részei annak a nagy pókhálónak, amit Dalton szövögetett, éberen figyelve minden apró rezdülését. Egy nagy létszámú estély tulajdonképpen maga volt a tömény zűrzavar. Ivászat, beszélgetés, pletykák, felkorbácsolt indulatok, súrlódások, összezördülések. Gyakran szolgáltattak lehetőséget szövetségek kötésére, hűségeskük kizsarolására, vagy megerősítésére. A pókháló erősítésére és kiterjesztésére.

Teresa kidugta a fejét az ajtó mögül, széles mosollyal jelezve örömét, hogy láthatja Daltont.

– Itt van az én szerelmem!

Dalton nem tehetett mást, vissza kellett mosolyognia, a fáradtság és fásult hangulat ellenére, ami eluralkodott rajta, mikor az ajtót betéve maga mögött hagyta a napi gondokat, ha csak átmenetileg, rövid időre is.

– Tess, édesem! A hajad szenzációs!

A hajkoronát elöl egy beletűzött arany fésű díszítette. A dús, sötét hajzatba számtalan aranyflitteres szalag volt fonva, mintegy a fürtök meghosszabbításaként, amelyek gallérszerűen omlottak Teresa nyakába. Mikor előrehajolt, a szalagok szétváltak, és izgatóan tárták fel a karcsú, fehér nyakat.

Teresa a húszas évei közepén járt, jó tíz évvel volt fiatalabb Daltonnál. A férje összehasonlíthatatlanul elragadó teremtésnek találta – és ez csak ráadás volt a határozott célok iránti szilárd elkötelezettsége tetejébe. Dalton még most is alig merte elhinni, hogy alig hat hónappal ezelőtt Teresa feleségül ment hozzá. Mások is versenyben voltak a lány kezéért, köztük Daltonnál magasabb társadalmi pozícióban – de egy sem volt nála becsvágyóbb, nagyra törőbb.

Dalton Campbell nem az az ember volt, aki elfogadta volna, hogy nemet mondjanak neki. Bárki, aki túl könnyedén vette, hamarosan saját kárán tanulhatta meg, hogy Dalton Campbellt jobb nem alábecsülni.

Közel egy évvel ezelőtt, amikor feleségül kérte Teresát, a lány kivallatta őt abban a sajátos, lágy, incselkedő modorában, amivel acélkemény célratörését olyan gyakran leplezte, hogy vajon Dalton valóban olyan ember-e, aki komolyan veszi az előrehaladását, mert Teresa egyértelműen magasra akart jutni a világban. Dalton akkoriban a szépmezői békebíró asszisztense volt, ami nem jelentéktelen beosztás önmagában, de számára csak egy alkalmas ugródeszkának számított, olyan állásnak, ahol összeszedheti magát, és jó kapcsolatokat szerezhet.

Dalton akkor nem ment bele a játékos évődésbe, hanem teljes komolysággal biztosította róla Teresát, hogy ő feltörekvő ember, és a lány udvarlói közül senkinek sincs még csak esélye sem rá, hogy – Dalton mostani, viszonylag alacsony beosztása ellenére – akár csak meg is közelítse a jövendő Dalton Campbell rangját. Teresát meglepte a férfi ünnepélyes kijelentése. A mosoly lefagyott az arcáról. Ott helyben elígérkezett neki Dalton meggyőző nyilatkozatának, őszinte eltökéltségének varázsa alatt.

Teresa azóta örömmel tapasztalta, hogy Dalton ígéretei megalapozottak voltak. Ahogy a házassági előkészületeik előrehaladtak, a férfi jobb állásba került. A házasságuk első három hónapja alatt háromszor költöztek, mindannyiszor jobb körülmények közé a mind jobb és jobb beosztásnak megfelelően.

Akik megismerték Daltont, akár a híre alapján, akár azért, mert kormányzati ügyekben találkoztak vele, mind nagyra értékelték, hogy milyen jól eligazodik az anderiai törvények között. Dalton Campbell híressé vált róla, mennyire ismeri a törvények összetettségét, sziklakemény alapjait, bölcsességének és jogi precedenseinek bonyolult szövevényét, és védő karjának korlátait.

Azok, akiknek Dalton dolgozott, sokra értékelték törvénytudását, de még jobban becsülték jártasságát a jog kiskapui, kerülő útjai, és a csapdáiból kivezető tekervényei területén. Ugyanígy megbecsülték azt a képességét, hogy szükség esetén gyorsan eltekintett a törvény útjaitól, ha az adott helyzet másféle megoldást követelt, olyat, amit a törvény nem tudott nyújtani. Az ilyen helyzetekben Dalton ugyanolyan találékonynak és hatékonynak bizonyult, mint a jogi megoldások területén.

Úgy tűnt, Teresa szempillantásnyi idő alatt képes volt alkalmazkodni a rendszeresen megváltozó körülményekhez, amelyeket társadalmi előrehaladásuk hozott magával, és az egyre bővülő személyzet irányításának feladatát olyan könnyedén oldotta meg, mintha egész életében mást sem tett volna.

Dalton csak hetekkel ezelőtt nyerte el a Miniszter udvartartásának legmagasabb posztját. Teresa ujjongva fogadta a hírt, hogy egy ilyen rangos helyre fognak költözni luxuskörülmények közé. Immár a ranggal és megbecsüléssel bíró asszonyok között is kiemelkedő személynek számított.

Bár öröme határtalan volt, amikor a hírt megtudta, és kis híján a ruháit magáról letépve ott helyben rávetette magát a férjére, igazából nem is várt el ennél kevesebbet tőle.

Ha volt olyan ember, aki becsvágyban méltó társa lehetett Dalton Campbellnek, az Teresa Campbell volt.

– Ó, Dalton, elárulod, milyen magas rangú személyek lesznek jelen a lakomán? Egy percig sem bírom elviselni tovább az izgatottságot.

Dalton ásított és nyújtózkodott. Tudta, hogy Teresának is megvannak a maga pókhálói, amelyeket szövöget.

– Unalmas, magas rangú személyek.

– De a Miniszter ott lesz, ugye?

– Igen.

– De ő nem unalmas, te buta! És megismerkedtem néhány asszonnyal, a birtok tisztviselőinek a feleségeivel. Ők mind nagyszerű emberek. És a férjeik mind fontos személyiségek. – Nyelvét icipicit kiöltötte ravasz, incselkedő gesztussal. – Csak épp egy kicsit kevésbé fontosak, mint az én férjem.

– Tess, drágám – felelte a férje mosolyogva –, te még egy holt embert is rá tudnál venni, hogy a kedvedért fontossá váljon.

Teresa rákacsintott, aztán eltűnt a másik szobában.

– Van itt néhány üzenet a számodra, amiket az ajtó alatt csúsztattak be – szólt vissza a férjének. – Ott vannak az íróasztalodban.

Az elegáns íróasztal a sarokban úgy ragyogott, mint egy sötét ékkő. Fedőlapja szilfagörcsökből kivágott fényezett, könyvnagyságú, rombusz alakú darabokból készült, amelyeket váltakozva natúr és festett színű juharfaperem ölelt körbe. Minden egyes sötét rombusz-gyémánt közepébe arany pont volt illesztve. Az asztal lábai aranyozás helyett mélytüzű okkersárgára voltak lakkozva, mint a legtöbb más bútoré is a szobában.

Az egyik felső fiók mögötti titkos rekeszben néhány lepecsételt boríték hevert. Dalton feltörte a pecséteket, és átfutotta valamennyi üzenetet, felbecsülve a fontosságukat. Egyik-másik érdekes volt, de egyik sem volt kimondottan sürgős. Többnyire részletinformációkat tartalmaztak – a pókháló apró rezdüléseit.

Az egyikben egy furcsa, látszatra balesetnek tűnő halálesetről számolt be: valaki belefulladt egy nyilvános szökőkútba. Kora délután történt a Mártírok Terén, amikor nagy volt a forgalom. Bár fényes nappal volt és mindenki szeme láttára történt, mégsem vette észre senki idejében. Mivel az utóbbi időben több ilyen beszámolót is kapott megmagyarázhatatlan, különös halálesetekről, Dalton tisztában volt vele, hogy a beszámoló kimondatlanul is azt a gyanút sugalmazta, hogy valami vérbosszúról lehet szó, aminek a végrehajtója mágiát használ, de úgy rendezi a dolgokat, hogy a halálok baleseteknek tűnjenek.

Egy másik csak egy „zavarodott hölgy"-et említett, és arról szólt, hogy az illető „nyugtalan", és levelet írt az egyik Igazgatónak, amiben az esti lakoma alatt rövid magánkihallgatást kért tőle, és arra is megkérte, hogy a levelét kezelje bizalmasan. Dalton tudta, ki az a nő, akire a levél utal, és így azt is kikövetkeztette, hogy Linscott igazgatónak írták. A beszámoló küldője jobban ismerte Daltont annál, semhogy szükségesnek, vagy bölcsnek tartotta volna, hogy neveket is említsen.

Dalton azt is gyanította, mi lehet a „nyugtalanság" oka. Ami zavarta, az a magánkihallgatás iránti kérelem volt. A beszámoló szerint a hölgy levele „elveszett" valahogyan, és sohasem jutott el a címzetthez.

Dalton visszacsúsztatta a leveleket a titkos rekeszbe, hogy később majd alaposabban átnézze őket. Valamit tenni kellett azzal a nővel. Hogy mit, azt egyenlőre még nem tudta.

Ha túlreagálja a dolgokat, az néha épp olyan káros lehet, mintha semmit sem tesz. Lehet, hogy elég lenne meghallgatni a nőt, hadd öntse ki a lelkét, beszélje ki magából a sértett hiúságot. Lehet, hogy Linscott igazgatótól is csak ezt akarja. Dalton ugyanúgy meg tudná hallgatni a panaszát. Valaki, valahol a bonyolult pókháló szálai között meg tudja adni Daltonnak azt az apró részletinformációt, aminek alapján majd eldönti, mit is tegyen. Ha pedig nem, akkor elbeszélget a nővel, megnyugtatja, és a beszélgetésből fogja kikövetkeztetni, hogyan tovább.

Dalton csak rövid ideje volt az új beosztásában, de nem vesztegette az idejét, és máris nélkülözhetetlenné tette magát a birtok életének szinte minden mozzanatában. Sokaknak hasznos munkatársa lett, másoknak bizalmas barátja, néhánynak védelmezője. A maga módján mindegyik lekötelezettséget és hűséget termett számára. Tehetséges „fülei" és „szemei" segítségével kapcsolatainak folyton növekvő pókhálója szinte zsongott a szorgalmas aktivitástól.

Daltonnak azonban a legfontosabb célja mégis az volt az első naptól kezdve, hogy a Miniszter számára tegye nélkülözhetetlenné magát. Mikor második hete volt ebben az állásban, az egyik Igazgató a Kulturális Kapcsolatok Irodájából egy „kutatót" küldött a birtokra, a Könyvtárba. Chanboor Miniszter nem örült ennek. Az igazat megvallva sértődöttségében szabályos dührohamot kapott, ami nem volt ritka esemény Bertrand Chanboomál, mikor aggasztó, vagy egyenesen baljós eseményekkel szembesítették.

Két nappal a kutató megérkezése után Dalton jelenthette Chanboor Miniszternek, hogy az illetőt részegen letartóztatták Szépmezőben egy prostituált ágyában. Ezek egyike sem volt ugyan bűn önmagában, bár a kiküldő igazgatóra valószínűleg nem vetett volna jó fényt – viszont a „kutató" zsebében megtaláltak egy különlegesen ritka és értékes kötetet, ami eltűnt a Könyvtárból.

Egy különlegesen ritka és értékes kötetet, amit nem más írt, mint maga Joseph Ander. Az ősi, felbecsülhetetlen értékű könyvről akkor derült ki, hogy hiányzik a Könyvtárból, miután a kutató elhagyta a birtokot, és bement Szépmezőbe szórakozni.

Dalton utasítására az Igazgatók Hivatalát azonnal értesítették a könyv eltűnéséről – órákkal azelőtt, hogy a tettest letartóztatták volna. Az eltűnésről beszámoló jelentéssel együtt Dalton személyes garanciájáról biztosította az igazgatókat, hogy addig nem nyugszik, amíg a bűnöst meg nem találja, és hogy nyilvános vizsgálatot fog kezdeményezni, hogy egy efféle kulturális bűncselekmény nem lehet-e valami áruló összeesküvés előjele. Az, hogy erre az Igazgatók Hivatala semmilyen válasszal nem reagált, önmagában is ordító bizonyítéknak számított.

A szépmezői békebíró, akinek Dalton korábban dolgozott, nagy tisztelője volt a Kultúra Miniszterének, igyekezett a Miniszter legteljesebb megelégedését kivívni, így természetesen nem vette félvállról az Anderiai Kultúra Könyvtárában történt lopást. Felismerte, hogy a lopás valójában nyílt lázadás volt: a kutatót, akit elfogtak a könyvvel a zsebében, halálra ítélte az anderiai nép ellen elkövetett kulturális bűnökért.

Ez nem hogy lecsendesítette volna a botrányt, éppen ellenkezőleg. Csúf pletykák kezdtek futótűzként terjedni, miszerint a bűnös a kivégzése előtt vallomást tett. Vallomást, amiben bűntársakat is megnevezett.

Az Igazgató, aki a kutatót a Könyvtárba küldte, nem akart kulturális bűntény gyanújába keveredni. Hogy becsületét megőrizze, és elejét vegye mindenféle találgatásnak és burkolt vagy nyílt célozgatásnak, önként lemondott. Dalton, a Miniszter teljhatalmú megbízottja az ügy kivizsgálásában, vonakodva elfogadta az Igazgató lemondását, majd hivatalos közleményt adott ki, amelyben cáfolta, hogy az elkövető bármilyen vallomást tett volna, és lezártnak nyilvánította az ügyet.

Dalton egyik régi barátja elég szerencsésnek bizonyult hozzá, hogy megkapja azt az állást, aminek megszerzéséért egész eddigi életében küzdött. Dalton volt az első, aki meleg kézfogással gratulált az új Igazgatónak. Dalton még soha nem találkozott boldogabb és hálateltebb emberrel. Dalton maga is boldog volt, amikor boldognak láthatott olyan az érdemdús embereket, akiket szeretett és akikben bízott.

Az eset után Bertrand Chanboor úgy döntött, hogy felelősségteljes munkája szükségessé teszi, hogy szorosabb együttműködést alakítson ki a szárnysegédével, ezért a szárnysegédi posztban változatlanul meghagyva kinevezte Daltont háznagyának is, ezzel hatalmába adva a birtok egész udvartartását. Dalton ezentúl csak magának a Miniszternek tartozott beszámolással. Ezzel a megbízatással járt együtt legújabb lakosztályuk is – a Miniszteré után a legjobb az egész birtokon.

Dalton úgy látta, hogy Teresa talán még nála is jobban örült az új helyzetnek, ha ez egyáltalán lehetséges. Egyszerűen beleszeretett a lakosztályba, ami az új beosztással együtt járt. El volt ragadtatva tőle, hogy most nemesi születésű és rangú emberek között mozoghat egyenlőként. Megrészegült tőle, hogy találkozhatott a birtokra látogató fontos és rangos személyiségekkel.

Ezek a vendégek, akárcsak a birtok lakói, magas rangjának kijáró tisztelettel kezelték Teresát, annak ellenére, hogy legtöbbjük nemesi születésű volt, míg Teresa, akárcsak Dalton, jómódú, de polgári családból származott. Dalton mindig úgy vélte, az, hogy ki milyen családba született, lényegtelen mellékkörülmény, és kisebb a jelentősége, mint azt legtöbben hiszik. Csak azt kell megérteni, hogy a kedvező kapcsolatok sokkal fontosabbak lehetnek az életpálya szerencsés alakulása szempontjából, mint a születés jogán szerzett rang.

Dalton a szomszéd szoba ajtajából jövő torokköszörülésre arra fordult. Teresa magasra tartott fejjel, kecses léptekkel vonult be a szalonba, hogy új ruhájában bemutassa magát.

Dalton kigúvadó szemekkel meredt rá. Amit az asszony lett, valóban önmaga bemutatása – vagy talán még inkább közszemlére tétele – volt.

A lámpák, a gyertyák és a csöpp kandallótűz fényében ruhája álomszerűen szikrázott. A sötét alapon barokkos bujasággal kanyarogtak és örvénylettek az aranyhímzésű levélszerű minták. A ruha szegélye és varrásai mentén aranyszínű sujtás emelte ki Teresa karcsú derekát és gazdagon domborodó idomait. A szoknya selyemanyaga úgy tapadt formás lábaira, ahogy tavasszal a gyenge szárú új gabona rajzolja ki a szélben hajladozva a táj minden egyenetlenségét.

De a nyakkivágás volt az, amitől Daltonnak teljesen elállt a lélegzete. A vállcsúcsoktól indulva felháborítóan mélyre futott le. Teresa majdnem teljesen feltáruló dús kebleinek látványa nagyon mély hatást gyakorolt rá. Az érzékeit legalább annyira felizgatta, mint amennyire megriasztotta a természetes óvatosságát.

Teresa körbeperdült, megmutatva a ruhát, a még mélyebb hátkivágást, a hatást, ahogy a selyem szikrázva szórta vissza a ráeső fényt. Dalton nagy léptekkel átsietett a szobán, és mire Teresa másodjára fordult körbe, a karjaiba kapta. Teresa kuncogva vette tudomásul, hogy csapdába esett a férje karja között. Dalton lehajolt, hogy megcsókolja, de az asszony eltolta magától az arcát.

– Óvatosan! Órákba telt, mire kifestettem magam! El ne mázold, Dalton!

Teresa tehetetlenül felnyögött férje rászorított ajkai alatt, aki azért is megcsókolta. Úgy látszott, az asszony élvezi a hatást, amit a férfira gyakorolt. Dalton határozottan élvezte a hatást, amit Teresa gyakorolt rá.

Az asszony elhúzódott az ölelésből. Hátranyúlt a hajához, és megrángatta a belefont aranyszalagokat.

– Édesem, hosszabbnak látszik már? – kérdezte rábeszélő hangon. – Olyan nyomorúságosan lassan nő!

Új állásában és új lakosztályában Dalton immár magasan állt a társadalmi ranglétrán, hatalommal rendelkező ember lett. A hatalommal együtt jártak a társadalmi kiváltságok is: a felesége rangjához illően hosszabb hajat viselhetett.

A birtokon lakó asszonyok némelyike csaknem vállig érő hajat hordott. Az ő felesége nem különbözhetett tőlük, legfeljebb abban, hogy valamivel még hosszabbat viselhet. Kevés nőnek lehet az övénél hosszabb haja a birtokon, vagy akár egész Anderiában. Ami azt illeti, az egész Középföldön is. Teresa fontos ember felesége volt.

A gondolatra jeges izgalom töltötte el Daltont, mint máskor is időnként, mikor igazán átérezte, milyen magasra is emelkedett, és milyen csúcsok felé tör még.

Dalton Campbell szándékai szerint ez ugyanis még csak a kezdet. Ő ennél magasabbra tört. Tervei voltak. És olyan ember adott a szavára, aki imádta a terveket.

Egyebek között. De ez nem érdekes, Dalton Campbell tudja kezelni az efféle apróbb ügyeket. A Miniszter csak a rangjával járó előjogait használta ki.

– Tess, drágám, a hajad nagyon szépen nő. Ha bármelyik asszony lenézne téged érte, hogy nem elég hosszú, csak jegyezd meg a nevét! A végére te úgyis hosszabbat fogsz hordani, mint ők. Mire kinő, megkeresed a név viselőjét, és visszafizetheted neki, amit tőle kaptál.

Teresa lábujjhegyre ágaskodva fonta a karjait Dalton nyaka köré. Szertelen lelkendezésében sikongatott.

Aztán háta mögött összefogott kezekkel kihívóan nézett fel Daltonra.

– Tetszik a ruhám? – Hogy mondanivalóját kellően aláhúzza, szorosan a férjéhez simult, és felnézett a szemébe, kajánul figyelve annak akaratlanul lefelé kalandozó tekintetét.

Válaszul Dalton lehajolt, és egyetlen gyors mozdulattal benyúlt a selyemszoknya alá. Keze felsuhant Teresa combjának belső oldalán, fel a csupasz húsra a harisnya széle fölött. Teresa ingerkedő álmeglepődéssel sikkantott fel, mikor a férfi keze intim területhez ért.

Dalton ismét megcsókolta, keze közben buzgón kutakodott. Már nem jutott eszébe, hogy a lakomára kell menniük. Ágyba akarta vinni az asszonyát.

Dalton a hálószoba felé szorította Teresát, de az ügyesen kisiklott az öleléséből.

– Dalton! Dalton, ne gyűrd össze a ruhámat, édesem! Mindenki észre fogja venni rajta a ráncokat!

– Nem hinném, hogy bárki is felfigyelne a ráncokra. Senki sem a ruhádra fog figyelni, hanem arra, ami kilátszik belőle. Teresa, nem akarom, hogy ilyesmit viselj bármi más alkalomra, kivéve, amikor a férjedet fogadod itthon, amikor hazaér.

Teresa játékosan rácsapott a férje vállára.

– Hagyd abba, Dalton!

– Komolyan mondom. – Ismét a kivágást bámulta. – Teresa, ez a ruha… túl sokat mutat.

A nő elfordult.

– Ugyan, Dalton, elég! Butaságot beszélsz. Manapság minden nő ilyeneket visel. – Hirtelen visszafordult Dalton felé, arcán újra a flörtölő kifejezéssel. – Csak nem vagy féltékeny? Félsz, hogy más férfiak is megcsodálják a feleségedet?

Teresa volt az egyetlen dolog, amihez Dalton a hatalomnál is jobban ragaszkodott. Minden mástól eltérően az életben, ha Teresáról volt szó, Dalton nem volt hajlandó megérteni mások gyengeségeit. A Szellemek a tanúk rá, elég olyan férfi dolgozott a birtokon, akiket bámultak, akár még irigyeltek is érte, hogy hatalomhoz és befolyáshoz jutottak, mivel a feleségeik engedékenységet tanúsítottak a miniszter iránt Dalton Campbell nem volt ez a fajta. Ő a saját tehetsége és esze segítségével jutott el oda, ahol most van. A többiekkel szemben ez is előnyt biztosított a számára.

Türelme gyorsan elfogyott, és a hangsúlya kevésbé elnézővé vált.

– Na, és honnan fogják majd tudni, hogy az én feleségemet látják? Az arcodig egyiknek sem fog eljutni a tekintete!

– Dalton, hagyd már abba! Elképesztően vaskalapos vagy. Az összes többi nő hasonló ruhákat fog viselni. Ez az új divat. Te mindig olyan elfoglalt vagy, hogy nincs időd követni az uralkodó irányzatokat. Én viszont ismerem.

Akár hiszed, akár nem, ez a ruha még tartózkodónak is számít ahhoz képest, amilyeneket a többiek fognak felvenni. Én nem akarok olyan merész ruhát hordani, mint ők – tudom, mit mondanál rá – de kilógni sem akarok a többiek közül. Senki sem fog semmi rosszra gondolni, legfeljebb még így is az lesz a véleményük, hogy a Miniszter első emberének a felesége egy kissé ódivatú.

Senki sem fogja ódivatúnak tartani Teresát. Mindenki azt fogja hinni, hogy fel akar kínálkozni egy kis kalandra.

– Teresa, vegyél fel egy másikat. Mondjuk a pirosat, a V-kivágással. Még abban is… abban is eleget mutatsz magadból. A vörös aligha ódivatú.

Teresa duzzogva hátat fordított, és összefonta a karját.

– Gondolom boldog lennél, ha valami igénytelen, csúnya ruhát vennék fel, és az összes többi asszony összesúgna a hátam mögött, hogy úgy öltözöm, mint valami középszerű városházi tisztviselő felesége. A piros ruhát akkor viseltem, amikor még egy senki voltam. Azt hittem, örülni fogsz, ha meglátsz az új ruhámban, hogy a feleséged be tud illeszkedni az itteni, divatosan öltözködő fontos asszonyok közé.

Így soha nem fogok tudni beilleszkedni. Csak a Miniszter szárnysegédének magánakvaló felesége maradok. Szólni sem fog hozzám senki. Soha nem fogok barátokat szerezni.

Dalton nagy levegőt vett, és lassan kiengedte. A szipogó Teresát nézte, ahogy az öklével megtörli az orrát.

– Tess, tényleg minden nő ilyet fog viselni a lakomán?

Teresa megpördült, és sugárzó arccal nézett a férjére. Daltonnak eszébe ötlött, hogy ez az arckifejezés nem nagyon különbözik attól, amit annak a szegény haken lánynak az arcán látott, mikor közölte vele a Miniszter meghívását.

– Persze, hogy minden nő ilyet fog viselni. Csak épp az enyém nem annyira merész, mint az övék, és kevesebbet mutat meg. Ó, Dalton, majd meglátod! Büszke leszel rám. Szeretnék méltó felesége lenni a Miniszter szárnysegédének. Azt akarom, hogy büszke lehess rám. Én nagyon büszke vagyok ám rád, Dalton!

Egy olyan fontos embernek, mint te, nagyon sokat számít ám, milyen a felesége! Amikor te nem vagy jelen, én vigyázok a tekintélyedre. Te nem tudod, milyenek tudnak lenni a nők: kicsinyesek, irigyek, becsvágyóak, áskálódók, cselszövők, árulók. Egy ügyes kis csúf pletyka, amit elejtenek a férjeik előtt, és másnap már a fél világ arról beszél. Én majd ügyelek rá, hogy ha lenne ilyen csúf pletyka, gyorsan elhallgasson, hogy senki ne merészelje továbbadni.

Dalton bólintott. Ő is jól tudta, hogy a férjeket a feleségeik látták el hírekkel és pletykákkal.

– Igen, elhiszem.

– Mindig azt mondtad, hogy partnerek vagyunk. Tudod, mennyire vigyázok rád. Tudod, milyen keményen megdolgozom érte, hogy minden új helyen beilleszkedjünk, ahová kerülünk. Tudod, hogy soha nem tennék olyasmit, amivel veszélyeztetném, amit olyan sok munkával értél el a számunkra. Mindig azt mondod nekem, hogy a legjobb helyekre fogsz elvinni engem, és hogy mindenütt a többi asszonyokkal egyenlőként fognak fogadni.

Betartottad a szavadat, férjuram. Mindig is tudtam, hogy így lesz: azért is egyeztem bele, hogy hozzád menjek feleségül. Bár mindig szerettelek, soha nem lettem volna a feleséged, ha nem hittem volna a jövendő sikereidben. Egymásnak csak mi ketten vagyunk, Dalton.

Hibáztam én már valaha is, amikor új környezetbe kerültünk?

– Nem, Tess, soha.

– Gondolod, hogy most felelőtlenül megteszem, egy ilyen fontos helyen, egy ilyen fontos esemény alkalmával? Most, amikor ilyen közel állsz az igazi hatalomhoz?

Teresa volt az egyetlen, akit Dalton beavatott a legmerészebb terveibe, legnagyratörőbb álmaiba. Csak ő tudta, mi volt a férfi célja, és soha nem nevette ki érte. Ő hitt Daltonban.

– Nem, Tess, te nem sodornád veszélybe az egészet. Tudom, hogy nem tennéd. – Kezével megtörölte az arcát, és nagyot sóhajtott. – Maradjon a ruha, ha úgy gondolod, ez a megfelelő. Megbízom az ítéletedben.

Hogy az ügyet elrendezték, Teresa az öltözőszoba felé kezdte terelni a férjét.

– Gyere, öltözz át te is. Készülj fel. Te leszel a legcsinosabb férfi a társaságban. Én csak tudom! Ha valakinek oka lenne a féltékenységre, akkor az én vagyok, mert az összes többi asszony el fog zöldülni az irigységtől, hogy az enyém a főnyeremény. Te leszel az, akinek ajánlatokat fognak suttogni a fülébe.

Dalton maga felé fordította Teresát, és megmarkolta a vállát. Megvárta, míg az asszony egyenesen a szemébe néz.

– Maradj távol egy Stein nevű embertől: Bertrand díszvendégétől. Tartsd távol a… az új ruhádat a tekintetétől. Érted?

Teresa bólintott.

– Honnan tudjam, ki az?

Dalton elengedte Teresa vállát, és kihúzta magát.

– Nem lesz nehéz felismerni. Emberi skalpokból varrott köpenyt visel.

Teresának elállt a lélegzete.

– Nem! – Közelebb hajolt. – Ő az, akiről beszéltél, aki délről jött a Vadvidéken túlról? Az Óvilágból? Hogy a szövetségről tárgyaljon?

– Igen. Maradj távol tőle.

Teresa csak pislogott a meglepődéstől.

– Milyen izgalmas! Nem tudok róla, hogy bárki is találkozott volna valaha az itteniek közül ilyen érdekes idegennel. Biztosan nagyon fontos ember.

– Igen, fontos ember, akivel hivatalos ügyekről fogunk tárgyalni, úgy, hogy nem szeretném, ha apró darabokba kellene vagdalnom, mert az ágyába akar vonszolni téged. Értékes időt vesztegetnénk vele, amíg arra várnánk, hogy a Császár új követet küldjön az Óvilágból.

Ez nem puszta hencegés volt, és ezt Teresa is tudta. Dalton ugyanolyan alaposan tanulmányozta a kardforgatás művészetét, akár a törvénykönyveket. Képes lenne rá, hogy lenyisszantsa egy őszibarackon ülő bolha fejét anélkül, hogy a gyümölcsnek egyetlen szőrszálát is megsértené.

Teresa elvigyorodott.

– Nem muszáj neki engem bámulnia, és biztos, hogy nem is egyedül fog aludni az éjjel. Az asszonyok hajba fognak kapni rajta, hogy ki kaparintja meg ezt a félelmetes embert! Emberi skalpok… – rázta meg a fejét az elképesztő gondolatra. – Az a nő, akinek sikerül beférkőznie az ágyába, hónapokig díszvendég lesz minden összejövetelen.

– Talán meg kellene hívniuk a haken lányt, hogy elmondja nekik, milyen izgató, és nagyszerű volt – csattant fel Dalton.

– Haken lányt? – Teresa elutasítóan mordult egyet a képtelen gondolatra. – Nem hiszem. Ezeknek a nőknek szemében egy haken lány nem számít.

Visszatért a Dalton által hozott hírek lényeges részére.

– Szóval nem született még meg a döntés? Még mindig nem lehet tudni, hogy Anderia a Középfölddel fog-e tartani, vagy felmondja a szövetséget, és csatlakozik Jagang Császárhoz az Óvilágból?

– Nem, még nem tudjuk, hogy fog alakulni. Az Igazgatók véleménye megoszlik. Stein csak most érkezett meg, hogy elmondja az ő ajánlatukat.

Teresa lábujjhegyre állva könnyű csókot nyomott Dalton arcára.

– Távol fogom tartani magam attól az embertől. Amíg te részt veszel az Anderia sorsát meghatározó döntésekben, addig én a hátad mögött figyelek, mint mindig, és nyitva tartom a szememet és fülemet.

Elindult a hálószoba felé, de egy lépés után hirtelen megperdült a sarkán Dalton felé.

– Ha ez az ember azért jött, hogy elmondja az ajánlatukat… – Sötét szemeiben felvillant a hirtelen felismerés fénye. – Dalton, akkor ma este a Fejedelem is itt lesz, igaz? Maga a Fejedelem is részt vesz a lakomán!

Dalton ujjai közé csippentette Teresa állát.

– Egy férfi számára egy okos asszony a legnagyobb ajándék.

Mosolyogva hagyta, hogy a felesége megmarkolja őt kicsi, kecses ujjaival, és beráncigálja az öltözőszobába.

– Eddig még csak messziről láttam a Fejedelmet. Jaj, Dalton, te olyan csodálatos vagy, hogy olyan helyre viszel engem, ahol együtt vacsorázhatok magával a Fejedelemmel!

– Csak emlékezz rá, hogy mit mondtam, és tartsd magad távol Steintől, hacsak nem vagyok éppen melletted. Ami azt illeti, ugyanez érvényes Bertrandra is, bár nem hiszem, hogy ő szembe merne szállni velem. Ha jó leszel, bemutatlak a Fejedelemnek.

Teresának elakadt a szava, de csak egy pillanatra.

– Mikor ma éjjel ágyba kerülünk, majd meglátod, milyen jó tudok lenni! A Szellemek segítsenek engem – tette hozzá suttogva –, remélem, tudok várni odáig! A Fejedelem! Ó, Dalton, fantasztikus vagy!

Mialatt Teresa öltözőasztalának tükre előtt ült, és azt vizsgálgatta, milyen kárt okozott a sminkjében a férje a csókjaival, Dalton kinyitotta a hatalmas ruhásszekrényt.

– Na, és milyen pletykákat hallottál ma, Tess?

Közben a szekrényben keresgélt az ingei között, azt keresve, amelyiknek a gallérszabását legjobban szerette. Mivel Teresa ruhája aranyszínű volt, Dalton megváltoztatta az eredeti elképzelését, és úgy döntött, hogy a vörös kabátját fogja felvenni. Amúgy is az a legjobb választás, ha magabiztos fellépés látszatát akarja kelteni.

Teresa a tükörhöz közel hajolva egy rózsaszín porral töltött ezüsttálacskába mártogatott apró szivaccsal púderezte újra az arcát, sorolni kezdte a házban keringő pletykákat. Dalton egyiket sem ítélte túl lényegesnek. Gondolatai elkalandoztak olyan dolgok felé, amelyek csakugyan fontosak voltak, hogy hogyan tudná a saját oldalára állítani az Igazgatókat, hogy hogyan kezelje Bertrand Chanboort, és hasonlók.

A Miniszter ravasz ember volt, olyan fajta, akivel Dalton jól meg tudta értetni magát. A Miniszter osztotta Dalton nagyravágyását, csak épp még nagyobb léptékben, közéletibb értelemben.

Bertrand Chanboor olyan ember volt, akinek minden kellett – minden, egy haken lánytól kezdve, akit véletlenül megpillantott az ablakból, egészen a Fejedelem trónjáig. Ha Dallon Campbellnek bármi beleszólása van a dolgok alakulásába, márpedig van, akkor Bertrand Chanboor megkapja, amit akar.

Dalton pedig megkapja a hatalmat és rangot, amit ő akar. Ő nem akart Fejedelem lenni. Elég lesz neki a Kultúra Miniszterének posztja is.

Anderiában az igazi hatalom a Kultúra Miniszterének a kezében volt. Ő hozta a törvények zömét, és ő nevezte ki a végrehajtásukért felelős békebírókat. A Kultúra Miniszterének hatalma és befolyása mindent és mindenkit érintett az országban. Hatalma alatt tartotta a kereskedelmet, a művészeteket, intézményeket és a vallást. Felügyelte a hadsereget, az állami beruházásokat és a közmunkákat. Ő volt az egyház megtestesítője is. A Fejedelemé volt a pompa, a ceremónia, ékszerek és díszruhák, rendezvények és reprezentálás.

Nem, nem. Dalton „kiegyezett" a Kultúra Miniszterének pozíciójával is. Egy olyan Fejedelem uralma alatt, akit ő rángathat a pókhálója szálain.

– Kifényeztettem az ünneplőcsizmáidat – mondta Teresa, és a szekrény másik oldalára mutatott. Dalton lehajolt a csizmáiért.

– Dalton, mi hír Aydindrilből? Azt mondtad, Stein el fogja mondani az óvilági Császár, és a Birodalmi Rend ajánlatát. Mi van Aydindrillel? Milyen mondanivalója van a Középföldnek?

Ha létezett valami, ami tönkretehette Dalton nagyra törő terveit, akkor az aydindrili események lehettek azok.

– Az Aydindrilből visszatért követek elmondták, hogy az Inkvizítor Anya nem csak hogy minden erejével – és ezzel a Középföld minden erejével is – Rahl Nagyúr, a D'Harai Birodalom új vezére mellé állt, hanem feleségül is megy hozzá. Mostanra nyilván már össze is házasodtak.

– Összeházasodtak! Maga az Inkvizítor Anya ment férjhez. –Teresa visszafordította figyelmét a tükörre. – Micsoda pazar esemény lehetett! El tudom képzelni, hogy egy ilyen esküvő mellett nyomorúságos vidéki hetivásárrá törpülne minden anderiai ünnepség. – Teresa felnézett a tükörből. – Na, de az Inkvizítor ereje megsemmisíti azt a férfit, akihez feleségül megy! Ez a Rahl Nagyúr nem lesz több, mint az Inkvizítor Anya bábja.

Dalton a fejét rázta.

– Úgy hírlik, hogy Rahl Nagyúr rendelkezik a Tehetséggel, és az Inkvizítor Anya ereje nem árt neki. Nagyon okos az a nő, hogy D'Hara mágiával bíró urát választotta. Ez ravaszságra, eltökéltségre, és remek stratégiai érzékre vall. A Középföld és D'Hara egyesítésével olyan birodalmat hoztak létre, amelyikkel számolni kell, amelyiktől tartani kell. Nem lesz könnyű a döntés.

A követek azt is jelentették, hogy Rahl Nagyúr feddhetetlen jellem, elszánt ember, aki eltökélt védelmezője azok békéjének és szabadságának, akik csatlakoznak hozzá.

Olyan ember, aki azonnali megadást követelt a követektől, és csatlakozást az egyre hatalmasabb D'Harai Birodalomhoz, és ezt azonnal.

Az ilyen emberekkel gyakran nem lehet szót érteni. Az ilyen ember vég nélküli gondok forrása lehet.

Dalton elővett egy inget, és felmutatta Teresának. Az asszony egyetértően bólintott. Dalton derékig levetkőzött, és bebújtatta a karját a keményített ing ujjába, miközben élvezettel szívta be tiszta, friss illatát.

– Stein Jagang Császár üzenetét hozza, aki helyet ajánl fel Anderiának a Birodalmi Rend szerinti világban. Majd meghalljuk, mi mondanivalója lesz számunkra.

Ha Stein tipikus képviselője a Birodalmi Rendnek, akkor ők jól megértik a hatalom finom árnyalatait. Az Aydindrilből érkező hírekkel ellentétben a Birodalmi Rend hajlandó alkuba bocsátkozni számos, Dalton és a Miniszter számára fontos hatalmi kérdésről.

– És az Igazgatók? Ők milyen sorsot szánnak nekünk?

Dalton bosszúsan felmordult.

– Az Igazgatók száma, akik még mindig a régi nótát fújják a Középföld úgynevezett szabadságáról és függetlenségéről, egyre csökken. Azok, akik ragaszkodnak hozzá, hogy csatlakoznunk kell a Középföld többi részéhez – behódolni Rahl Nagyúrnak –, elszigetelt kis csoport. Az embereknek elegük van a korszerűtlen véleményükből és fantáziátlan moralizálásukból.

Teresa letette a púderesecsetét. Aggódva ráncolta össze a szemöldökét.

– Dalton, lesz háború? És mi melyik oldalra állunk? Odadobnak majd bennünket koncként az ellenségnek?

Dalton megnyugtatólag tette a vállára a kezét.

– A háború hosszú lesz és véres. Nem szándékozom hagyni, hogy belerángassanak minket. Azt fogom tenni, amit Anderia érdekeinek védelmében tennem kell.

Nagyon sok függött azon, melyik oldal az erősebb. Nem sok értelme lett volna a leendő vesztesekhez csatlakozni.

– Ha kell, be fogjuk vetni a Birodalmi Strázsákat. Nincs az a hadsereg, sem Rahl Nagyúré, sem Jagang Császáré, amelyik szembe tudna szállni ilyen fegyverekkel. De azért az lenne a legokosabb, ha ahelyett, hogy ezt kellene tennünk, szövetségre lépünk azzal, aki a legjobb feltételeket és kilátásokat ajánlja fel.

Teresa összecsapta a kezeit.

– De ez a Rahl Nagyúr varázsló! Te mondtad, hogy rendelkezik a Tehetséggel. Nem lehet megjósolni, mire képes és mit fog tenni egy varázsló.

– Ez indok lehet rá, hogy hozzá csatlakozzunk. A Birodalmi Rend viszont megfogadta, hogy elpusztítja a mágiát. Lehet, hogy nekik vannak eszközeik, amikkel semlegesíteni tudják Rahl Nagyúr mágiáját.

– Viszont ha Rahl Nagyúr varázsló, félelmetes mágia birtokosa lehet. Olyasmié, mint például a Birodalmi Strázsák. Ellenünk fordíthatja a hatalmát, ha megtagadjuk, hogy megadjuk magunkat neki – aggodalmaskodott Teresa.

Dalton megveregette az asszony kezét, mielőtt folytatta volna az öltözködést.

– Ne aggódj, Tess. Nem fogom hagyni, hogy Anderiát romba döntsék. Ahogy mondtam, a Birodalmi Rend véget akar vetni a mágiának. Ha ez igaz, akkor egy varázslónak sem lesz hatalma felettünk. Egyszerűen meg kell hallgatnunk, mi mondanivalója van Steinnek.

Daltonnak fogalma sem volt róla, hogyan lesz képes a Birodalmi Rend elpusztítani a mágiát. Végtére is a mágia a világ kezdete óta létezik. Lehet, hogy a Rend valódi célja tulajdonképpen a Tehetséget birtoklók elpusztítása volt. Ez nem új elképzelés volt, és Dalton véleménye szerint nem reménytelen próbálkozás.

Voltak olyanok, akik már régóta azt prédikálták, hogy meg kell égetni minden mágiahasználót. Ezeknek a csoportoknak a radikálisabb vezetői láncokban voltak fogva az anderiai börtönökben. Köztük Serin Rajak is. Serin Rajak karizmatikus személyiség volt, fanatikus, és habzó szájú. Kiszámíthatatlan, irányíthatatlan, és nagyon veszélyes. Mármint, ha élt még egyáltalán: már hónapok óta börtönben sínylődött ugyanis.

Rajak azt hirdette, hogy a „boszorkányok", ahogy ő a mágia használóit nevezte, gonoszak. Számos követője akadt, akiket romboló, vad hordákba szervezett, mielőtt letartóztatták.

Az ilyen emberek nagyon veszélyesek. Dalton mégis a kivégeztetése ellen foglalt állást. Az ilyen emberek szükség esetén hasznosak is lehetnek.

– Ó, és nem fogod elhinni… – mondta éppen Teresa. Az asszony visszatért a pletykákhoz, amiket korábban mesélt. Dalton Serin Rajakon gondolkodva csak fél füllel figyelt rá. – Ez a nő, akiről beszéltem, Claudine Winthrop, aki olyan nagyra tartja magát, azt állítja, hogy a Miniszter megerőszakolta.

Dalton még mindig csak félig figyelt oda. Ő tudta, hogy a pletyka igaz. Claudine Winthrop volt az a „zavarodott hölgy", akit az íróasztal fiókjában lapuló jelentés említett. Akinek a számára Daltonnak ki kellene találnia valami megfelelő kártérítést. Ő volt az, aki a soha meg nem érkezett levelet írta Linscott Igazgatónak.

Claudine Winthrop folyton a Miniszter körül forgolódott, amikor módja volt rá, flörtölt vele, rezegtette rá a szempilláit. Hát mit képzelt, mi fog történni? Azt kapta, amire számíthatott is. Most meg panaszkodik?

– …és most szörnyű dühös, hogy a Miniszter ilyen durván elbánt vele, és vacsora után nyilvánosan be akarja jelenteni Lady Chanboor és az összes vendégek előtt, hogy a Miniszter a legdurvább erőszakot követte el rajta.

Dalton hegyezni kezdte a fülét.

– Azt mondja, nemi erőszak történt, és ezt így is fogja megmondani a Miniszter felesége előtt – Teresa megfordult a székén, és egy apró mókusszőr szemhéjecsettel hadonászott –, és a Kulturális Kapcsolatok Irodájának Igazgatói előtt, ha jelen lesznek. Na, és, Dalton, ha a Fejedelem is ott lesz, ebből még csúnya kalamajka lehet. A Fejedelem képes lesz felemelt kézzel csendet kérni, hogy Claudine beszélhessen.

Dalton most már teljesen odafigyelt. A tizenkét Igazgató mind jelen lesz a lakomán. Most már tudta, mire készül Claudine Winthrop.

– Tényleg ezt mondta? Te is hallottad?

Teresa csípőre tette a kezét.

– Igen. Ez aztán valami, ugye? Claudine-nek tudnia kellene, milyen fajta ember Chanboor Miniszter. A birtok asszonyainak fele már megjárta az ágyát. És akkor most ő botrányt akar csapni. Mondhatom, jókora cirkuszt fog kavarni. Dalton, az a nő mesterkedik valamiben.

Mikor Teresa más dologról kezdett csacsogni, Dalton közbevágott.

– Mit mondanak erről a többi asszonyok? Mármint Claudine tervéről.

Teresa letette a mókusszőr ecsetet.

– Mind azt tartjuk róla, hogy rettenetes. Úgy értem, a Kultúra Minisztere fontos ember. Hiszen egy napon még Fejedelem is lehet belőle. A Fejedelmünk már nem fiatalember. A Minisztert bármelyik percben felkérhetik rá, hogy foglalja el a Fejedelem trónját. Ez pedig rettentő felelősséggel jár.

A tükörbe nézve tépkedte a szemöldökét egy csipesszel. Ismét Dalton felé fordult, és a csipesszel gesztikulálva folytatta.

– A Miniszter túlhajtja magát, és joga van időnként némi ártatlan kikapcsolódásra. Az asszonyok is akarják. Ez pedig nem tartozik senki másra. Ez magánélet: semmi köze a közügyekhez. És nem mintha az a kis szajha nem provokálta volna ki.

Dalton ezzel nem tudott vitába szállni. Ha az élete múlott volna rajta, sem tudta volna megmondani, hogy képesek ezek a nők haken lányoktól nemesasszonyokig kacérkodni azzal a kéjenccel, aztán meg meglepődni, amikor az, hogy úgy mondjuk, ráharap a csalira.

Persze a haken lány, Beata nem volt sem elég idős, sem elég tapasztalt hozzá, hogy megértse az efféle felnőtt játékokat. Dalton feltételezte, hogy arra sem számított, hogy Stein is részt vesz a dologban. Dalton egy kicsit sajnálta a lányt, még ha haken volt is. Nem, a lány nem tudhatta, hogy Stein kívánságára hozatták fel, amikor a Miniszterre mosolygott csodálattal.

De a többi nők, a birtokon élő asszonyok, és érett, felnőtt nők, akik az ünnepélyekre és lakomákra jöttek ki a birtokra a városból, azok tudták, mit akar a Miniszter, és nem volt semmi alapjuk rá, hogy a dolgok megtörténte után ribilliót csapjanak.

Dalton tudta, hogy voltak, akik csak azután kezdtek el keseregni, amikor nem kaptak meg valami meghatározatlan, de jelentékeny ellenszolgáltatást. Valami jó zsíros állást, vagy egyéb juttatást. Ilyenkor vált a dolog Dalton gondjává. Megtalálta számukra az ellenszolgáltatást, és bevetette minden tudását, hogy meggyőzze őket róla, ez volt az, amire mindig is vágytak. A legtöbben – bölcsen – elfogadták az ilyen nagylelkűséget. Tulajdonképpen eredetileg is ez volt a szándékuk.

Nem kételkedett benne, hogy a birtok asszonyait felizgatta, hogy Claudine bajt akar keverni. Ezek közül a nők közül sokan lefeküdtek a Miniszterrel, felajzotta őket a hatalom körülötte lebegő részegítő aurája. Dalton gyanúja szerint azok közül, akik nem jártak a Miniszter ágyában, sokan nagyon is szerettek volna ott járni. Bertrandnak egyszerűen csak eddig még nem jutott ideje rájuk, vagy csak nem kívánta meg őket, Valószínűbb, hogy az előbbi: a Miniszternek az volt a szokása, hogy csak azután nevezett ki valakit a birtokra a munkatársak közé, ha már a feleségét is látta. Daltonnak egyszer már el kellett utasítania egy embert, aki tökéletes jelölt lett volna jószágkormányzónak, mert Bertrand úgy találta, hogy az illető felesége nem elég csinos.

Nem csak, hogy se vége, se hossza nem volt a Bertrand alá ájuló asszonyok sorának, de a Miniszter étvágya is kielégíthetetlen volt. Ennek ellenére voltak bizonyos minőségi elvárásai. Mint sok korosodó férfi, ő is előnyben részesítette a fiatalságot.

A Miniszternek módja volt kiélni az érzéki fiatal nők iránti vágyait anélkül, hogy, mint a legtöbb ötven feletti férfinak, a városi prostituáltakhoz kellett volna járnia. Igazság szerint Bertrand Chanboor úgy kerülte az olyanfajta nőket, mint ördög a tömjénfüstöt, mert félt a tőlük kapható súlyos betegségektől.

Az ő korában járó férfiak, akik másként nem juthattak fiatal húshoz, és nem tudtak ellenállni a vágyaiknak, nem éltek meg hosszú kort. De nem éltek sokáig a fiatal prostituáltak sem. A betegség sokukat hamar elvitte.

Ezzel szemben Bertrand Chanboornak bőséges választéka volt fiatal, egészséges, nem túl tapasztalt, és egyáltalán nem gátlásos nőkből, akik saját jószántukból repültek a magas rang és szinte korlátlan hatalom gyertyalángjába.

Dalton ujja oldalával végigsimította Teresa arcát. Nagyon szerencsésnek érezte magát, hogy olyan asszonya van, akiben ugyanakkora becsvágy lobog, mint őbenne, de aki megválogatja céljai elérésének módját.

– Szeretlek, Tess!

Dalton gyengéd gesztusától meglepetten Teresa két kezébe vette férje kezét, és csókokkal borította.

Dalton nem tudta, mivel érdemelhette ki Teresát magának. Semmi olyat nem látott magában, amitől egy olyan csodálatos nő, mint Teresa őt választaná. A felesége volt az egyetlen olyan dolog az életében, amit nem puszta akaraterejével, valamelyik ellensége legyőzésével, vagy az útjába álló akadályok eltávolításával szerzett volna meg magának. Teresába egyszerűen csak menthetetlenül szerelmes volt.

Nem tudta, a jó szellemek milyen okból tekintettek el a viselt dolgaitól és miért jutalmazták őt ezzel az asszonnyal, de ha már az övé lett, körömszakadtáig ragaszkodott is hozzá.

Teresa rajongó szemeibe nézve buja gondolatai támadtak, de a munka befurakodott közéjük.

Claudine-re oda kell figyelnie. El kell hallgattatni, mielőtt bajt csinálhatna. Dalton gondolatban számba vette, milyen kedvezményeket ajánlhatna fel neki cserébe, hogy hallgasson. Senki, még Lady Chanboor sem igen törődött a Miniszter kis románcaival, de ha egy rangbéli nő nemi erőszakkal vádolná meg, abból baj lehet.

Voltak Igazgatók, akik ragaszkodtak az erkölcsi ideálokhoz.

A Kulturális Kapcsolatok Irodájának Igazgatói döntötték el, ki legyen a Fejedelem. Voltak, akik jellemes, erkölcsös személyt szerettek volna következő Fejedelemnek. Jogukban állt megvétózni bármelyik jelöltet.

Ha Bertrand Chanboort megválasztják Fejedelemnek, azután már nem számít, mit gondolnak felőle, de előtte annál inkább.

Claudine-t el kell hallgattatni.

– Dalton, hová mész?

Visszafordult az ajtónál.

– Csak meg kell írnom és el kell küldenem egy üzenetet. Nem tart soká.