Negyvenkilencedik fejezet

 

 

 

Ann kinyitotta a szemét. Meglepődött, hogy olyan arcot lát a gyenge fényben, amelyiket már hónapok óta nem látta, azóta, amikor még prelátus volt. Utoljára odahaza az Óvilágban, Tanimurában, a Próféták Palotájában látta ezt az arcot.

A középkorú Nővér Annalinát őrizte. Középkorú, javította ki magát Ann gondolatban, már amennyiben egy ötszáz-egynéhány éves nőt középkorúnak lehet nevezni.

– Alessandra Nővér!

Ann-nak fájdalmába került megszólalni. A felrepedt ajka még nem gyógyult meg. Az állkapcsa sem mozgott rendesen. Ann nem volt biztos benne, hogy nem törött-e el. Ha igen, akkor sem tehetett érte semmit. Mágia híján természetes úton kell összeforrnia.

– Prelátus! – üdvözölte Alessandra Nővér tartózkodó hangnemben.

Alessandrának valaha hosszú, fonott varkocsa volt, emlékezett vissza Ann. A Nővér mindig befonva, a fonatot tekercs formában a tarkójára tűzve viselte dús hajkoronáját. Most szürkülő barna fürtjeit félhosszúra vágta, még a válláig sem ért lazán szétömlő haja. Ann véleménye szerint ez a frizura előnyösen ellensúlyozta a Nővér jókora sasorrát.

– Hoztam neked ennivalót, Prelátus, ha tudsz már enni.

– Miért? Miért hoztál nekem enni?

– Őexcellenciája azt akarta, hogy megetessünk.

– És miért pont te?

A Nővér alig észrevehetően elmosolyodott.

– Nem kedvelsz engem, Prelátus.

Ann igyekezett a tőle telhető legélesebb tekintetet vetni Alessandrára. Gyanította, hogy feldagadt arcával nem a legjobban sikerült zordnak látszania.

– Tulajdonképpen úgy szeretlek téged, Alessandra, mint a Teremtő bármelyik gyermekét. Egyszerűen csak a cselekedetedtől borzadok el, attól, hogy a Névtelenre esküdtél fel.

– Az alvilág Őrzőjére – mosolyodott el egy kissé szélesebben Alessandra. – Tehát még a Sötétség egy Nővére iránt is tudsz szeretetet érezni?

Ann elfordította a fejét, pedig a tálból felszálló illatoktól megindult a nyála. Nem akart szóba állni tovább a bukott Nővérrel.

Leláncolva, Ann maga nem tudott enni. Azt viszont határozottan és következetesen elutasította, hogy azoktól a Nővérektől fogadjon el ételt, akik hazudtak neki, akik elárulták őt, ahelyett, hogy megragadták volna a felkínált esélyt a szabadságra. Idáig katonák etették, de azoknak nem tetszett ez a feladat. Alessandra Nővér nyilván azért került most elő, mert a katonák tiltakoztak miatta, hogy egy öregasszonyt kelljen etetgetniük.

A Nővér Ann szájához emelt egy kanálnyi levest.

– Tessék, kóstold csak meg ezt. Magam főztem.

– Miért?

– Gondoltam, hátha ízleni fog neked.

– Unatkoztál, Nővér? Untad már a hangyák lábait kitépkedni?

– Nahát, nahát Prelátus! Hogy még mindig micsoda memóriád van! Nem is csináltam ilyesmit gyerekkorom óta, amikor a Próféták Palotájába kerültem. Amennyire emlékszem rá, éppen te beszéltél rá, hogy hagyjak fel vele. Rájöttél, hogy azért csináltam, mert boldogtalan voltam, hogy el kellett hagynom az otthonomat.

Na, igazán, Prelátus, kóstold már meg, kérlek!

Annt őszintén meglepte, hogy ez a nő azt mondja neki, „kérlek". Kinyitotta a száját a kanálnak. Az evés fájt, de ha nem eszik, legyengül. Visszautasíthatta volna az ételt, vagy megpróbálhatott volna valami mást, amivel megölheti magát, de úgy gondolta, küldetést teljesít, ezért jó oka van rá, hogy életben maradjon.

– Nem rossz, Alessandra Nővér. Határozottan nem rossz.

Alessandra mosolyában mintha büszkeség bujkált volna.

– Mondtam én neked! Egyél még.

Ann lassan evett, óvatosan próbálta megrágni a zöldségeket, hogy ne fájjon annyira az állkapcsa. A rágósabb húsdarabokat egészben lenyelte, még csak valamennyire összerágni sem próbálta, nehogy tönkretegye még azt is, amennyire esetleg az állkapcsa már összeforrott.

– Úgy látom, az ajkadon forradás fog maradni.

– A szeretőimnek nem fog tetszeni, hogy tönkretették a szépségemet.

Alessandra Nővér felnevetett. Nem durván, vagy cinikusan. Csilingelő, szívből jövő vidámsággal.

– Prelátus, te mindig meg tudtál nevettetni engem.

– Igen – felelte Ann, és hangja dühtől remegett. – Éppen ezért tudtál olyan sokáig becsapni, azért csak olyan későn jöttem rá, hogy a gonosz oldalára álltál. Azt gondoltam, az én kis Alessandrámat, az én boldog, vidám kis Alessandrámat nem bírja elcsábítani a Sötétség. Én mindig azt hittem, hogy te szeretted a Fényt.

Alessandra mosolya lehervadt.

– Szerettem is, Prelátus.

– Ugyan! – gúnyolódott Ann. – Te csak magadat szeretted.

Alessandra egy darabig csendben kavargatta a levest, aztán kivett egy újabb kanálnyit.

– Talán igazad van, Prelátus. Mint általában.

Ann apró szájmozdulatokkal rágta a szilárd darabokat a levesből, közben körbenézett az apró, mocskos sátorban. A Fény nővérei között olyan folyamatos lármát csapott, hogy Jagang végül úgy döntött, adjanak neki egy saját külön kis sátrat. Esténként levertek egy hosszú acélkarót a földbe, és hozzá láncolták Annt. A sátrat azután verték fel köré. Reggel, amikor indulni készültek, Annt egy durván ácsolt fadobozba lökték, aminek a fedelére pántot erősítettek, és egy pecekkel vagy valami lakatfélével lezárták. Ez utóbbit Ann nem tudhatta biztosan, mivel mindig a doboz belsejében volt, amikor azt be– vagy kizárták. A dobozt Ann-nal együtt ezután egy zárt társzekérre tették fel, aminek sem ablaka, sem szellőztetőnyílása nem volt. Ezt Ann onnan tudta, hogy amikor magára hagyták, mindig kikukucskált a résen, ahol a doboz fedele nem illeszkedett pontosan az oldallaphoz.

Mikor megálltak éjszakára, Annt előbb-utóbb mindig kihozták a ládából, és a Nővérek egyike elkísérte a latrinára, mielőtt ismét a karóhoz láncolták volna, és felállították volna a sátrat köré. Ha nap közben jött rá a szükség, akkor viszont nem sokat tudott tenni ellene. Vagy kivárta az estét, vagy nem.

Előfordult az is, hogy a katonák nem vergődtek a sátor felverésével, egyszerűen ott hagyták a szabad ég alatt karóhoz láncolva, mint valami kutyát.

Ann időközben megkedvelte az ő kis sátrát, és örült, amikor felállították köré. Afféle magánszentélyének tartotta, ahol kinyújthatja görcsbe merevült kezeit és lábait, ahol leheveredhet a földre, ahol magában imádkozhat.

Ann lenyelte a korty levest.

– Megbízott Jagang azzal is, hogy tegyél mást is velem, azon kívül, hogy megetetsz? Esetleg felbosszants engem az ő szórakozására? Vagy a sajátodra?

– Nem – sóhajtotta Alessandra Nővér. – Csak azzal, hogy megetesselek. Ahogy én látom, még nem döntötte el, mit tegyen veled, de addig is azt akarja, hogy élve maradj, hogy esetleg egy nap még hasznodat vehesse.

Ann nézte, ahogy a Nővér felkavarja a levest.

– Tudod, ő nem tud beférkőzni a tudatodba. Most nem.

Alessandra felpillantott.

– Miből gondolod?

– A Harmóniák köztünk vannak.

A kanál megállt.

– Én is hallottam róla. – A kanál ismét megindult. – Pletyka, semmi egyéb.

Ann fészkelődött, igyekezett kényelmesebben elhelyezkedni a durva, egyenetlen talajon. Pedig azt hitte, hogy természetes zsírpárnái megkímélik az effajta kényelmetlenségektől.

– Bárcsak ne lenne több, mint pletyka. Mit gondolsz, miért nem működik a mágia?

– Működik.

– Úgy értem, az Alkotó Mágiád.

A Nővér a földre szegezte barna szemei pillantását.

– Hát én úgy gondolom, egyszerűen csak nem próbáltam elég erősen előhívni, ennyi az egész. Ha komolyan igyekeznék, sikerülne. Erről meg vagyok győződve.

– Hát akkor próbáld! Majd meglátod, hogy nekem van igazam.

Alessandra megrázta a fejét.

– Őexcellenciája nem engedi. Kivéve, ha ő maga kifejezetten felszólít rá. Igazán… nem bölcs dolog mást tenni, mint amit Őexcellenciája kíván.

Ann odahajolt a Nővérhez.

– Alessandra, a Harmóniák elszabadultak. A mágia nem működik. A Teremtő szerelmére, hát mit gondolsz, miért vagyok én ebben a helyzetben? Ha képes lennék használni a mágiát, nem gondolod, hogy legalább egy kevés gondot okoztam volna nekik, amikor elfogtak? Gondolkozz egy kicsit, Alessandra, ne játszd meg az ostobát!

Ha valamit meg kellett hagyni Alessandrának, hát azt biztosan, hogy nem volt ostoba. Ann nem is értette, hogy egy ilyen okos nő hogy tudott bedőlni az Őrző ígéreteinek. Nyilván sok hazugság még az okos embereket is megszédíti.

Ann nem akarta a „Nővér" megszólítást használni Alessandrára, nemcsak azért, mert ez a név egyfajta tiszteletet is kifejezett, hanem enélkül sokkal meghittebben, közvetlenebbül tudott szólni ahhoz a nőhöz, akit egy fél évezreden át kedvelt. Ha Nővérnek szólítja, úgy érezte, azzal csak kihangsúlyozta volna, hogy Alessandra a Sötétség Nővérei közé tartozik.

– Alessandra, Jagang nem tud az elmédbe hatolni. Az Álomjáró ereje megszűnt, akárcsak az én erőm.

Alessandra Nővér minden látható érzelmi reakció nélkül hallgatta.

– Lehet, hogy az ő ereje a miénkkel kapcsoltan, esetleg éppen azon keresztül hat, és a Sötétség Nővéreinek a tudatába továbbra is képes behatolni.

– Bah. Most rabszolga módjára gondolkodsz. Menj innen, ha csak szolgamód tudsz gondolkodni. Szégyellek ilyet kimondani, de olyan vagy akárcsak a Fény Nővérei.

Alessandra láthatóan nem akart még elmenni, sem befejezni ezt a beszélgetést.

– Nem hiszek neked. Jagang túlságosan hatalmas. Biztosan most is figyeli az én szemeimen keresztül, ahogy beszélgetünk, én pedig nem is tudok róla.

Ann kénytelen volt elfogadni az újabb korty levest, mikor a kanál váratlanul a szájához lendült. Lassan rágott, és Alessandra arcát nézte.

– Visszatérhetnél a Fényhez, Alessandra.

– Micsoda? – A Nővér szemeiben hirtelen felvillanó harag gúnyos vidámsággá szelídült. – Prelátus, neked elment az eszed! – Csakugyan?

Alessandra Nővér újabb kanál levest nyomott Ann szájába.

– Csakugyan. Én az alvilág Urának esküdtem fel. Az Őrzőt szolgálom. Most egyél inkább.

Mielőtt Ann lenyelhette volna a szájában lévő adagot, Alessandra máris újabb kanál levest töltött bele. Meg kellett ennie vagy fél tucat kanálnyival, mire újból szóhoz juthatott.

– Alessandra, a Teremtő megbocsátana neked. A Teremtő mindenkit szeret és mindent megbocsát. Visszafogad téged. Visszajöhetsz a Fénybe. Nem szeretnél visszakerülni a Teremtő szerető ölelésébe?

Alessandra Nővér váratlanul visszakézből szájon vágta. Ann az oldalára zuhant. Alessandra mogorván hajolt fölé.

– Én az Őrzőt szolgálom. Nem tűröm, hogy káromold! Ezen a világon Őexcellenciája az uram, a következőn pedig az Őrző. Nem hallgatom tovább, hogy bemocskold a gazdámnak tett eskümet, hallod?

Ann attól félt, hogy az állkapcsa újra eltörött. Rettentően fájt. A szeme könnybe lábadt tőle. Alessandra Nővér megragadta Ann mocskos ruháját a vállán, és talpra rángatta.

– Nem tűröm, hogy ilyeneket mondj nekem, hallottad?!

Ann hallgatott. Attól tartott, ha megszólal, csak újabb dühkitörésre ingerli vele Alessandrát. A téma nyilvánvalóan legalább olyan fájdalmas lehetett a Nővér számára, mint Ann-nak az álla.

A Nővér felkapta a levesestálat.

– Nem sok maradt már, de ezt még meg kell enned.

Belebámult a tálba, mintha a körbe-körbe járó kanál útját lesne. Megköszörülte a torkát.

– Bocsáss meg, hogy megütöttelek.

Ann bólintott.

– Megbocsátok, Alessandra. – A nővér felpillantott, tekintetében már nem volt semmiféle harag. – Tényleg megbocsátok – suttogta teljes szívvel, miközben arra gondolt, vajon micsoda érzelmek dúlhatnak most hajdani tanítványa szívében.

A Nővér ismét lesütötte a szemét.

– Nem kell a bocsánatod. Az vagyok, aki vagyok, és ezen semmi sem változtat. Neked fogalmad sincs róla, milyen dolgokat műveltem, hogy a Sötétség Nővérévé válhassak. – Felnézett, de a tekintete valahová messze, távolba veszett. – Fogalmad sincs, micsoda hatalmat kaptam érte cserébe. El sem tudod képzelni, Prelátus.

Ann majdnem megkérdezte, hogy „na, és mi hasznod lett belőle" de féken tartotta a nyelvét, és szó nélkül megette a levest. Minden nyeléskor megrándult az arca a fájdalomtól. A kanál csörrenve hullott a tálba, amikor Alessandra belehajította.

– Nagyon finom volt a leves, Alessandra. A legjobb étel, amit ettem, mióta… mióta is vagyok itt? Hetek óta, azt hiszem.

Alessandra Nővér bólintott, és felállt.

– Ha lesz időm, holnap is eljövök.

– Alessandra! – A nővér visszafordult. – Nem üldögélnél még egy kicsit itt velem?

– Minek?

Ann keserűen felnevetett.

– Mindennap bedugnak egy dobozba. Minden éjjel kikötnek egy karóhoz. Egyszerűen csak jólesne egy kis emberi társaság.

– Én a Sötétség Nővére vagyok.

Ann vállat vont.

– Én meg a Fény Nővére. És te levest hoztál nekem.

– Parancsot kaptam rá.

– Á. Sajnos azt kell mondanom, ez sokkal őszintébb beszéd, mint amit a Fény Nővéreitől hallhattam. – Ann félreügyeskedett egy darab láncot, hogy oldalára dőlve elfordulhasson Alessandra Nővértől. – Sajnálom, hogy félbe kellett szakítanod az elfoglaltságaidat, hogy velem törődj. Jagang valószínűleg már alig várja, hogy visszamenj az embereivel henteregni.

A sátorban csend volt. Odakintről kockázó katonák öblös nevetése hallatszott be. Sülő hús szaga áramlott feléjük. Ann gyomra legalább nem korgott rá az éhségtől. A leves tényleg jó volt.

A távolból Ann egy nő sikoltását hallotta. A sikoly csilingelő kacagássá szelídült. Nyilván a tábort követő prostituáltak egyike. Máskor a hangok valódi sikolyok voltak. Olyankor Annt elöntötte a verejték a gondolatára, hogy mit művelhetnek ilyenkor a katonák azokkal a szegény, szerencsétlen, sikoltozó nőkkel.

Alessandra Nővér meggondolta magát és leült.

– Maradhatok még egy kicsit.

Ann visszafordult a Nővér felé.

– Nagyon jólesne, Alessandra, tényleg nagyon jó lenne.

Alessandra Nővér segített Ann-nak felülni, aztán feszélyezett csendben üldögéltek kettesben, és a tábor esti hangjait hallgatták.

– Jagang sátra – szólalt meg végül Ann. – Úgy hallottam, nem akármilyen látvány.

– Ez igaz. Olyan, mint egy utazó palota, amit minden este felépítenek. Ennek ellenére én nem szívesen járok oda.

– Hát, miután találkoztam azzal az emberrel, ezt el is hiszem. Tudod, merre tart a sereg?

A Nővér a fejét rázta.

– Az nekünk nem számít. Mi így is, úgy is Őexcellenciája rabszolgái maradunk.

Alessandra hangjából reménytelenség csendült ki, és Ann arra gondolt, hogy ezt neki kell óvatosan átfordítania reménykedésbe.

– Tudod, Alessandra, ő nem képes az én elmémbe férkőzni.

Alessandra Nővér összevont szemöldökkel meredt a Prelátusra, aki elmagyarázta neki, hogyan véd meg mindenkit a kötődés, aki felesküszik a Rahl Nagyúrra. Ann gondosan kerülte, hogy az egész úgy hangozzék, mint valami ajánlat. Inkább a személyes vonatkozásokat emelte ki, hogy mit jelent számára, és másoknak a Richardhoz való kötődés. Alessandra ellenvetés nélkül hallgatta végig.

– Most pedig – fejezte be Ann egy végső logikai levezetéssel –, hogy Richard mágiája és ezzel a Rahl Nagyúrhoz való kötődés nem működik, ugyanígy hatástalan Jagang mágiája is, és én ugyanúgy védve vagyok az Álomjárótól. – Felkuncogott. – Hacsak fizikai valójában be nem jön ide, ebbe a sátorba.

Alessandra Nővér vele nevetett.

Ann megigazgatta a láncait az ölében, közelebb húzva magához annyit belőlük, amennyi megengedte, hogy keresztbe tehesse a lábait.

– Ha a Harmóniák egyszer visszatérnek urukhoz az alvilágba, a Richardhoz fűző kötődés újra aktív lesz, és megint csak védett leszek Jagang mágiájával szemben, amikor az is visszatér. Ebben az egészben ez az egy dolog van, ami biztonságérzetet ad nekem: tudom, hogy biztonságban vagyok Jagangtól, hogy nem tud belépni a tudatomba.

Alessandra nővér némán hallgatott.

– Persze – tette hozzá Ann –, neked is nagy megkönnyebbülés lehet, hogy Jagang legalább egy kis időre egyedül hagyta az elmédet.

– Nem lehet tudni, mikor van ott és mikor nincs. Nem érezni a különbséget. Kivéve, ha… ha Ő akarja úgy, hogy érezd.

Mikor Ann erre nem felelt, Alessandra lesimította a ruhája ráncait az ölében.

– De te azt hiszem, nem tudod, mit beszélsz, Prelátus. Az Álomjáró most is itt van az agyamban, és figyel bennünket.

Annra nézett, és várta, hogy a Prelátus ellent mondjon. Ehelyett Ann csak annyit mondott:

– Csak gondolkozz rajta, Alessandra, csak gondolkozz rajta!

Alessandra Nővér megmarkolta a levesestálat.

– Legjobb lesz, ha most már visszamegyek.

– Köszönöm, hogy eljöttél, Alessandra. Köszönöm a levest. És köszönöm, hogy ideültél mellém egy időre. Örülök, hogy egy kicsit ismét veled lehettem.

Alessandra Nővér bólintott, és kifordult a sátorból.