Huszonegyedik fejezet

 

 

 

Az énekes széttárta a szárnyait és gazdag, telt hangján felzengtek egy réges-régi, a mítoszoknál is ősibb dal komor strófái.

 

Jeges szépségű rettenet

serkent földéről a Halálnak,

gyönyörű, gyilkos szellemek,

tolvajai a mágiának:

Harangok hármas hangzatán

Halál Harmóniái szállnak.

 

Szem ritkán látja őket, ám

csábjuknak nincs, ki ellenállhat.

Szikra az egyik, kósza láng:

perzselve izzó táncba rángat.

Harangok hármas hangzatán

Halál Harmóniái szállnak.

 

Víz fodrán, szellő bársonyán

másik, harmadik rád találhat,

s csókjuk veszejt el, vagy talán

engedsz a hívó suttogásnak.

Harangok hármas hangzatán

Halál Harmóniái szállnak.

 

Három vadász, három halál,

Mestere bűvös praktikáknak.

Három gyilkos prédára vár,

Titkos csapdáik készen állnak.

Harangok hármas hangzatán

Halál Harmóniái szállnak.

 

Míg szétválik a vízesés,

kondulnak a harangok hármat,

eljő a Hegy közéjük és

kéri tőlük a végső árat.

Harangok hármas hangzatán

Hegy és Halál csatába szállnak.

 

Hatalmas és erős a Hegy.

Küzdnek a hármak bájolással,

csábbal, haraggal, egyremegy:

nem bírnak meg az óriással.

Tetteiknek, bűneiknek

egy gyarló lélek az ára:

S a három szellemet a Hegy

ijesztő sötét sírba zárta.

 

A fiatal énekesnő egy képtelenül hosszan kitartott hanggal fejezte be a közönséget megigéző énekét. A hallgatóság tapsviharban tört ki.

A dal Joseph Ander réges-régi versére íródott, s önmagában már ez is elegendő ok lett volna a tetszésnyilvánításra. Dalton egyszer átlapozott néhány régi könyvet, hátha ki tud deríteni valamit a szöveg jelentéséről, de nem talált semmit, ami legalább némi utalást tartalmazott volna a szavak mögötti tartalomra. Ráadásul a dalnak számos verziója volt ismert, amelyekben a szavak sem voltak teljesen azonosak. Ez egy olyan dal volt, amit tulajdonképpen senki sem értett, de mindenki szeretett, mert nyilvánvalóan országuk egyik alapítójának valamifajta győzelméről szólt. A hagyomány szerint a kísérteties szépségű dalt csak különleges alkalmakkor énekelték.

Valami rejtelmes ok miatt Dalton úgy érezte, hogy ez a dal most valahogy még többet jelent neki, mint ezelőtt. Már-már szinte érteni vélte, amit mondani akar. Az érzés gyorsan jött, és ugyanolyan hamar el is múlt, és Dalton gondolatai máris másfelé kalandoztak el.

A nő széles ruhaujjai a padlót söpörték, amint a tapsokat megköszönve szélesre tárt karokkal meghajolt a Fejedelem felé, majd a főasztalnál, a fejedelem előtt ülő vendégsereg felé. A két főasztal mögött selyemből és aranybrokátból késült baldachin fala futott fel függőlegesen, hogy aztán az asztalok fölött szétterülve sűrű hullámos fodrokban hulljon alá két oldalt. A Baldachin négy sarkát a valóságosnál nagyobb méretű, erre a célra készült anderita lándzsákkal támasztották fel. Az egész olyan hatást keltett, mintha a főasztalok valamiféle színpadon állnának. Dalton úgy vélte, tulajdonképpen ez igaz is volt.

Az énekes ezután az ebédlőterem két oldalán hosszan végigfutó asztalok mellett ülő vacsoravendégek felé is meghajolt. Ruhája ujjaira pettyes fehér bagolytollak voltak varrva, vagyis amikor széttárta a karjait, olyannak látszott, mintha egy szárnyas nő lett volna, valami olyasmi, amikről a dalában énekelt.

Stein a lelkesen éljenző Miniszter és felesége másik oldalán fásultan tapsolt. Közben nyilván tollai nélkül képzelte el magának a fiatal énekesnőt. Dalton jobbján Teresa csodálatát hangos kiáltásokkal is kifejezve csapkodta össze a tenyereit. Dalton taps közben elnyomott egy ásítást.

Kivonulás közben az énekesnő szárnyas karlengetéssel köszönte meg a távozását kísérő elismerő füttyöket. Miután a nő eltűnt, négy apród jelent meg a terem ellenkező oldaláról, akik egy hatalmas tálcán marcipánhullámokon ringatózó marcipánhajót hoztak. A hajó dagadó vitorlái vattacukorból készültek.

A jelenet természetesen azt akarta jelezni, hogy a vacsora következő fogása hal lesz. A vadételeket tésztából sütött szarvast üldöző tésztakutyák jelképezték, amelyek éppen egy aszpikvaddisznót bújtató magyallevél kerítésen ugrottak át, míg a szárnyasokat egy Szépmező papírmasé modellje fölött kiterjesztett szárnyakkal vitorlázó kitömött sassal jelenítették meg. Odafenn a galérián minden új fogás érkezését fanfárok és dobok zenei aláfestése kísérte.

A vacsorán eddig öt fogást szolgáltak fel, és mindegyik fogásban legalább tizenkét különböző ételspecialitás szerepelt. Ez azt jelentette, hogy még hét fogás hátra van, szintén legalább egy-egy tucat ételféleséggel fogásonként. A vendégeket a fogások közötti szünetekben fuvolák, dudák és dobok zenéje, valamint dalnokok, zsonglőrök és artisták szórakoztatták, miközben cukrozott gyümölcsökkel megrakott fákat hordtak körbe a felszolgáló inasok. Ajándékul két-két átellenes lábukkal egyszerre lépkedő felhúzható játéklovakat osztottak ki ajándékul a résztvevők nagy elragadtatására.

A húsételek között minden megtalálható volt, Teresa kedvencétől, a roston sült újszülött nyulaktól – Teresa hármat is megevett belőlük – az őzgidán, malachúson és borjún át a nyárson sült medvéig, amit saját gereznájába takarva, hátsó lábaira állítva hordtak körbe egy négykerekű kordén. A medvét asztaltól asztalig gurították, és minden asztalnál hátrahúzták a bőrt a testről, hogy szeleteket kanyarítsanak ki a húsból a vendégeknek.

A szárnyasok között a Miniszter kedvence, a vágyserkentő veréb mellett megtalálható volt a sült galamb, a hattyúnyak-pástétom, a nyárson sült sas, és a kemencében sütött gém, amelyeket gondosan újra feltollaztak, és zsinórokon felfüggesztve repülő madárrajként szolgáltak fel.

Senki nem várta el, hogy minden vendég ilyen sokat egyen: a változatosság csak arra való volt, hogy bőséges választási lehetőséget nyújtson, nem csak kielégítse a tisztelt vendégek minden lehetséges igényét, hanem el is kápráztassa őket a fényűző bőséggel. Egy estély a Kultúra Miniszterének birtokán olyan esemény volt, amire minden vendégnek sokáig emlékeznie kell, legendás eseménynek, amiről évekig beszélni lehet.

Kóstolgatás közben a vendégek szeme folyton a főasztalra tapadt, ahol a Miniszter ült két gazdag támogatójával, akiket meginvitált az asztalához, és a Birodalmi Rend követével Steinnel, aki már korábban megérkezett a vendégek suttogó „ooh"-jai és „aah"-jai közepette teljes harci öltözékében és skalpokból varrt köpenyében. Ő volt az estély szenzációja, és sok asszony bámulta meg elgyengült térdekkel, arról ábrándozva, hogy az ágyukba csalogathatnak egy ilyen férfit.

Az óvilági harcossal éles ellentétben Bertrand Chanboor egyszerű, hosszú ujjú zubbonyt viselt, felette testhez álló, ujjatlan, válltöméses aranyszínű sujtással szegett bíborszínű zekét, amelyet gazdag hímzés, és ezüstpaszomány díszített. Ez az öltözet együttesen sokkal férfiasabbnak mutatta a valóságosnál hízásnak indult, elpuhult alakját. A zeke álló gallérját, derekát, és a zubbony mandzsettáit dús fehér fodor egészítette ki.

Legfelül, könnyedén a vállára dobva szőrmével szegett fenséges mélybíbor palástot hordott, amelynek válltömése alól vörös selyemmel szegett spirális hasítékok futottak végig az ujjakon. A hasítékok között paszománycsíkokkal elválasztva igazgyöngyök sorait varrták a palástra.

Átható tekintetével, könnyed mosolyával, amely mintha mindig arra a személyre irányult volna, akinek éppen a szemébe nézett és dús, szürkülő hajkoronájával mély benyomást gyakorolt az emberekre. Bertrand Chanboor személyisége – vagy talán inkább a hatalom aurája, amely, mint a Kultúra Miniszterét, körüllengte – sok férfi csodálatát, és sok asszony pihegő vágyakozását váltotta ki.

Mikor a többi vendég nem a Miniszter asztalát figyelte, akkor a szomszédos asztalt lesték, ahol a Fejedelem ült a feleségével, három felnőtt fiával és két felnőtt lányával. Nyíltan senki sem bámulta meg a Fejedelmet. Elvégre is a Fejedelem a Teremtő követe volt az élők világában, szent egyházi vezető és az ország uralkodója egyben. Sok anderiai, anderiták és hakenek egyaránt, olyan mértékben istenítették a Fejedelmet, hogy amerre a hintója elvonult, a földre borulva imádkoztak hozzá, és jajgatva bánták meg bűneiket.

A Fejedelem csillogó, aranyos ruhát viselt. Az öltözék puffos ujjait kihangsúlyozta a fölötte viselt szűk vörös mellény, amelyre hosszú, sokszínű, gazdagon hímzett papi stóla borult. Buggyos, párnázott, színes szegésű hasítékokkal díszített térdnadrágja alatt élénksárga, féllábszárig érő fűzős harisnyát hordott. Mindegyik ujját súlyos ékkövekkel rakott gyűrűk övezték. Fejét gömbölyű, csapott vállai közé hajtotta, mintha a gyémántokkal kirakott, hegyvonulatot formázó aranylánc súlya húzta volna le. Ám a Fejedelem előrehaladott kora és megromlott egészsége ellenére éber és figyelmes maradt.

Eddig négy feleségét élte túl. Legújabb felesége, aki Dalton becslése szerint még húszéves sem lehetett, féltő gondossággal tisztogatta egy csipkekendővel férje álláról a rácsorgott ételmaradékot.

Szerencsére, bár a Fejedelem fiai és lányai magukkal hozták a házastársaikat is, a gyerekeiket otthon hagyták. A fejedelem unokái elviselhetetlenül rossz kölykök voltak. Senki sem mert tenni ellenük semmit, legfeljebb elismerően kuncogni, amikor a kis aranyosok fenekestül felforgatták a házat. Voltak köztük, akik korban már idősebbek lehettek, mint legújabb mostohanagyanyjuk.

Daltonnal átellenben a Miniszter másik oldalán Lady Hildemara Chanboor ült elegáns, ezüstös berakásos ruhájában, amelynek a kivágása semmivel sem volt visszafogottabb, mint bármelyik másik ruháé a teremben. Éppen felemelte az ujját, és a hárfás, aki a főasztal emelvénye előtt egy alacsonyabb dobogón foglalt helyet, egy lágy futammal befejezte a játékát. Az estélyt a Miniszter felesége vezényelte.

Nem mintha szükség lett volna az ő irányítására, de ragaszkodott hozzá, hogy egy ilyen nagyszabású és jelentős eseményen mindenki láthassa, ő a ház úrnője, és minden az ő szavára történik. Ezért aztán időnként egy-egy ujjmozdulattal hozzájárult az események menetéhez, mint most is, a megfelelő időpontban elhallgattatva a hárfást – aki éppen úgyis abbahagyta volna a zenét –, ezzel téve nyilvánvalóvá, hogy ki itt a dolgok mozgatója, és lehetőséget adott a vendégseregnek arra, hogy az ő társadalmi pozícióját felismerjék és kellőképpen respektálják. Az emberek lenyűgözve figyelték, és meg voltak győződve róla, hogy az egész estélyt Lady Chanboor ujjai rendezik.

A hárfás pontosan tudta, mikor kell abbahagynia a zenét, hogy csendet biztosítson valami betervezett eseményhez, de azért várta és figyelte a nemes ujj intését, mielőtt a sajátjait pihentetni merészelte volna. A homlokán izzadság gyöngyözött, annyira figyelt, nehogy elszalassza Lady Hildemara ujjmozdulatát.

Bár általában mindenki sugárzó, gyönyörű nőnek emlegette, valójában Hildemara meglehetősen vaskos testű és combú asszony volt, és Daltont olyan művész által készített szoborra emlékeztette, akiben nagyobb volt a lelkesedés, mint a tehetség. Egy olyan műalkotásra, ami előtt az ember nem érez nagy késztetést rá, hogy hosszasabban szemlélje meg.

A hárfás megragadta az alkalmat, hogy a zene szünetében előrehajoljon az aranyozott hárfája mellé tett kupájáért. A miniszter kihasználta a lehetőséget, hogy belebámuljon a nő ruhakivágásába, és egyidejűleg Dalton figyelmét is felhívta a látványra, oldalba bökve a könyökével.

Lady Chanboor természetesen észrevette férje elkalandozó pillantását, de egyáltalán nem reagált rá. Soha sem reagált rá. Élvezte a hatalmát, amihez férje pozíciója révén jutott, és készségesen megfizette érte a szükséges árat.

Négyszemközt azonban gyakran előfordult, hogy Lady Hildemara éppen kéznél lévő tárgyakat hajigált a férje fejéhez. Ezt többnyire nem annyira a házastársi hűtlenség okán tette, inkább olyankor, ha úgy érezte, hogy a férje az ő társadalmi rangját sértette meg valamilyen módon a viselkedésével. A hölgynek éppenséggel nem volt túl sok morális alapja férje széptevéseinek elítélésére, hiszen ő maga sem volt éppen a hűség mintaképe, voltak időnként diszkrét kalandjai készséges szeretőkkel. Dalton gondosan fejben tartotta ezeknek a férfiaknak a teljes névsorát.

Dalton gyanította, hogy ezeket a partnereket, akár csak férje hódításainak jó részét, a hatalom légköre vonzotta, és abban reménykedtek, hogy valami megfelelő szívességben részesülnek hajlandóságuk fejében. Az átlagemberek legtöbbjének fogalma sem volt róla, mi folyik a birtokon, és számukra Lady Chanboor a hűséges, szerető feleség mintaképe volt. Hildemara gondosan ápolta is ezt a róla kialakult képet. Az anderiai nép olyan rajongással tekintett rá, mint más népek a királynőjükre.

Sok értelemben valóban az ő kezében volt a hatalom a férje hivatala hátterében. Hildemara ügyes, intelligens, jól informált nő volt. Míg leggyakrabban Bertrand volt az előtérben, a háta mögött Hildemara volt az, aki a parancsokat kiadta, nyitotta és zárta a hatalomhoz vezető ajtókat. Pénzügyekben a Miniszter sokszor hagyatkozott a felesége tapasztalatára, és nemigen törődött vele, mennyit és milyen csirkefogóknak juttat Hildemara, sem a kulturális rombolással, ami az asszony keze nyomán keletkezett.

Függetlenül attól, milyen véleménnyel volt magában Hildemara a férjéről, nyilvánosan féltő buzgalommal őrizte a Miniszter hatalmát és hírnevét. Ha a férje megbukna, őt is magával rántaná. A Miniszterrel ellentétben Hildemara szinte sohasem részegedett le, és titkos kalandjait az éjszaka jótékony leple alatt intézte.

Dalton nem követte el azt a hibát, hogy lebecsülje Lady Chanboort. Hildemarának is megvoltak a maga pókhálói.

A társaság elragadtatott meglepetéssel sóhajtott fel, amikor a marcipánhajó mögül egy matrózruhás figura ugrott elő, és az övéről függő csörgődobon kísérve önmagát, dudáján vidám halásznótát adott elő. Teresa kuncogott és tapsolt, mint sokan mások is.

Megszorította férje combját az asztal alatt.

– Ó, Dalton gondoltad volna valaha is, hogy ilyen pompás helyen fogunk élni, hogy ilyen ragyogó emberekkel fogunk megismerkedni, és ilyen nagyszerű dolgokat fogunk látni?

– Hát persze.

Teresa ezen megint kuncogott, és vállával játékosan meglökte a férjét. Dalton éppen Claudine-t figyelte, aki az egyik jobb oldali asztalnál ülve tapsolt. Dalton balján Stein éppen egy darab húst szúrt a késére, és barbár módon, fogával húzta le róla. Nyitott szájjal rágta, miközben a szórakoztató műsort nézte. Unott arcáról ítélve neki egészen más elképzelései voltak a szórakozásról.

A szolgák éppen kezdték behordani a halételeket nagy ezüsttálakon, amelyeket először a körítéses asztalokhoz vittek, hogy megfelelő szószokkal és köretekkel kiegészítve szolgálják fel. A Fejedelem saját szolgáit hozta magával, akik előkészítették és kóstolták számára az ételeket. A szolgák a Fejedelem háztartásából magukkal hozott saját késekkel vágták le a kenyér gyürkéjét és a legfinomabb külső kérget a sültekről a Fejedelem és családja számára. Külön késeket hoztak arra a célra, hogy elkészítsék a tálalódeszkákat, amelyet a többi vendégtől eltérően a Fejedelem előtt minden fogás után kicseréltek. Egyik kés a fa lehasítására szolgált, másik a megfaragására, egy harmadik pedig gyalulókés volt a finom simítás elvégzésére.

A Miniszter odahajolt Daltonhoz, kezében egy falat mustáros szószba mártott disznóhússal.

– Hallottam valami pletykát, hogy van itt egy asszony, aki kellemetlen hazugságokat akar terjeszteni. Talán utána kellene járnod a dolognak.

Dalton hüvelyk– és mutatóujjával megfogva leemelt egy szelel mandulatejbe áztatott körtét Teresával közös tányérjáról.

– Igen, Miniszter, már megtörtént. Az illető hölgynek nincsenek tiszteletlen szándékai. – Azzal bekapta a körtét.

A Miniszter meglepetten felvonta a szemöldökét.

– Igen? Nos, akkor rendben van.

Dalton mellett elhajolva elvigyorodott, és Teresára kacsintott. Az asszony visszamosolygott, és fejét meghajtva viszonozta az üdvözlést.

– Á, kedves Teresa, mondtam már, hogy ma este különösen istenien nézel ki? A hajad valami káprázatos. Úgy nézel ki, mintha egy jó szellem szállt volna le közénk, hogy megtisztelje az asztalomat. Ha nem a legkedvesebb emberem felesége lennél, később felkérnélek egy táncra.

A Miniszter a feleségén kívül ritkán táncolt bárki mással, legfeljebb az idelátogató külföldi hatalmasságok feleségeivel és lányaival protokoll okokból.

– Megtiszteltetésnek venném, Miniszter – nyögte ki Teresa, aki hirtelen nem is találta a szavakat a megilletődéstől –, és biztos vagyok benne, hogy a férjem is. Nem is lehetnék jobb kezekben a táncparketten, vagy akárhol máshol.

Bár Teresa általában nagyon jó érzékkel találta meg a társadalmi egyenrangúságot kifejező viselkedési finomságokat, ezúttal elpirulva fogadta a nagy megtiszteltetést, amelyben a Miniszter kis híján részesítette. A hajában csillogó szalagokat babrálta, és büszkén érezte magán az irigykedő tekinteteket, amelyek látták, hogy ő magával Chanboor Miniszterrel beszélgetett.

Dalton a Miniszter háta mögött felszikrázó haragos pillantások láttán biztos volt benne, hogy nem kell idegeskednie a tánc miatt – amely kétségkívül úgy zajlana le, hogy a Miniszter folyamatosan magához szorítaná Teresa félig csupasz kebleit. Lady Chanboor nem tűrné el az iránta mutatott feltétlen hűség látszatának ilyen mértékű megsértését.

Dalton visszatért a hivatalos dolgokhoz, az általa kívánt irányba terelve a beszélgetést.

– Az egyik városi tisztviselő komoly érdeklődést mutatott a dolog iránt, amiről az előbb beszéltünk.

– Na, és mit mondott? – Bertrand tudta, melyik Igazgatóról van szó, és bölcsen tartózkodott tőle, hogy neveket hangosan kimondjon, de a szemeiben harag villant.

– Semmit – nyugtatta meg Dalton – de az illető makacs ember. Esetleg nyomozni fog a dologban, magyarázatot követelhet. Vannak, akik összeesküvést szőnek ellenünk, és boldogan csapnának le a helytelen magaviselet vádjára. Bosszantó időveszteség lenne, és elvonná a figyelmünket az anderiai nép iránti kötelezettségeinkről, ha azzal kellene vesződnünk, hogy alaptalan vádaskodások ellen hadakozunk.

– Az egész ötlet képtelenség – mondta a Miniszter, ragaszkodva beszélgetésük rejtjeles formájához. – Csak nem hiszed el komolyan, hogy lennének, akik a mi szükséges és hasznos munkánk ellen áskálódnának?

A frázisok szinte gépiesen hangzottak Bertrand szájából, annyiszor szajkózta már őket. Az egyszerű óvatosság is azt diktálta, hogy nyilvános helyen nagyon oda kell figyelni, mit és hogyan mond az ember. A vendégek közé bárki becsempészhet egy pár Tehetséggel megáldott embert, akik a mágikus képességüket arra használhatják, hogy kihallgassanak olyasmiket, amiket nem az ő füleiknek szántak.

Maga Dalton egy nőt alkalmazott, aki ilyenfajta képességgel rendelkezett.

– Mi annak szenteljük az életünket, hogy az anderiai nép javáért dolgozzunk – mondta a Miniszternek –, és mégis van néhány olyan aljas ember, aki szeretné megállítani a fejlődést, amit a dolgozó nép érdekében elértünk.

Bertrand felvett egy sült hattyúszárnyat a feleségével közös tálalódeszkáról, és beletunkolta a búzakásamártásba.

– Tehát úgy gondolod, hogy a bujtogatók valami rosszban sántikálnak?

Lady Chanboor, aki gondosan figyelemmel követte a társalgásukat, most odahajolt a férjéhez.

– Az agitátorok minden lehetőséget megragadnának, hogy Bertrand nagyszerű eredményeit tönkretehessék. Akármilyen bajkeverőt örömmel támogatnának. – Jelentőségteljes pillantást vetett a fejedelem felé, akit éppen saját kezével etetett az ifjú felesége. – Fontos feladatok állnak előttünk, és semmi szükségünk ellenségekre, akik az erőfeszítéseinkben akadályoznának.

A Fejedelem trónjára Bertrand Chanboor volt a legvalószínűbb jelölt, de voltak olyanok is, akik ellenezték a kinevezését. Ebben a kritikus időszakban bármilyen apró hiba azt eredményezhetné hogy kizárják a Minisztert a jelöltek közül. Jó néhányan szerették volna, ha Chanboor Miniszter elkövet egy ilyen hibát, és megfeszített figyelemmel lestek az alkalomra.

Ha Bertrandból Fejedelem lesz, utána már nem kell ilyesmivel törődniük, de addig semmi sem volt bizonyos, és nagyon óvatosaknak kellett lenniük.

Dalton egyetértően meghajtotta a fejét.

– Nagyon pontosan látod a helyzetet, asszonyom.

Bertrand nyögött egy aprót.

– Úgy tűnik nekem, mintha neked lenne valami javaslatod.

– Van is – felelte Dalton, és suttogásig halkította a hangját. Suttogni udvariatlanság, de néha elkerülhetetlen. Daltonnak cselekednie kell; és a suttogást nem lehet kihallgatni. – Azt hiszem, legjobb lenne, ha megzavarnánk egy kissé a dolgok egyensúlyát. Amire én gondolok, az nem csak eltávolítaná a gyomot a gabona közül, hanem a többi gyom növekedését is megakadályozná.

Fél szemmel a Fejedelem asztalát lesve Dalton elmagyarázta a tervét. Lady Chanboor ravasz mosollyal húzta ki magát. Dalton tanácsa illett Hildemara gondolkodásmódjához. Bertrand, aki kifejezéstelen arccal nézte az ételét épp csak piszkálgató Claudine-t, rábólintott a tervre.

A hallgatózó Stein végighúzta a kését az asztalon, látványosan széthasítva a remek damaszt-asztalterítőt.

– Miért nem hagyjátok, hogy egyszerűen átvágjam a torkukat?

A Miniszter gyorsan körbenézett, meghallotta-e valaki Stein javaslatát. Hildemara arcán düh villant át. Teresa elfehéredett az ilyen beszéd hallatán, különösen, hogy olyan valaki mondta, aki emberi skalpokból készült köpenyt viselt.

Pedig Steint előre figyelmeztették. Ha valaki meghallja és jelenti, az ilyen kijelentések egész lavinát indíthatnak el. Nyomozás kezdődik, ami a végén magát az Inkvizítor Anyát is a nyakukra hozhatja. Az pedig nem fog nyugodni addig, amíg a teljes igazságot ki nem deríti, és ha ez megtörténik, könnyen lehet, hogy azt látja majd legjobbnak, hogy a mágiája segítségével eltávolítsa a Minisztert a hivatalából. Mindörökre.

Dalton gyilkos pillantásával súlyos fenyegetést küldött Stein felé. Stein elvigyorodott, kivillantva megsárgult fogait.

– Csak egy baráti tréfa.

– Engem nem érdekel, milyen hatalmas a Birodalmi Rend hadserege – dühöngött a Miniszter elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallhassa, aki esetleg Stein megjegyzésére felfigyelt – ha nem hívjuk be őket az országunkba, és ez még egyáltalán nincs eldöntve, akkor a Birodalmi Strázsák előtt mind megsemmisülnek. Ezt a Császár is tudja, különben nem kért volna arra bennünket, hogy fontoljuk meg a nagylelkű békeajánlatát. Biztos vagyok benne, hogy nem fog örülni, ha meghallja, hogy az egyik embere hogyan sértegette a kultúránkat és az azt irányító törvényeinket!

Te Jagang Császár követe vagy, akit azért küldtek, hogy népünknek elmondja a Császár üzenetét, és ismertesse a nagyvonalú ajánlatát, és semmi másért. Ha szükség van rá, megkérhetjük a Császárt, hogy küldjön valaki mást erre a feladatra.

Stein csak vigyorgott a rá irányuló ingerültségen.

– De hát csak tréfáltam. Az én népemnél szokásos az efféle üres locsogás. Ahonnan én jövök, ott az ilyen szavakat mindennapinak és ártalmatlannak tartjuk. Biztosíthatlak mindnyájatokat, hogy én az egészet csak viccből mondtam.

– Remélem, hogy ennél jobb ítélőképességről fogsz tanúságot tenni, mikor majd a népünkhöz beszélsz –, vágott vissza a miniszter. – Te azért jöttél, hogy komoly dolgokról tárgyalj velünk. Az Igazgatók nem fogják jó néven venni az efféle agresszív humort!

Stein durván felnevetett.

– Campbell úr elmagyarázta, hogy a ti kultúrátokban nem szokás az effajta durva ugratás, de faragatlan természetem elfeledtette velem az ő bölcs figyelmeztetését. Kérlek, bocsássátok meg nekem az ízléstelen humoromat! Nem volt semmi rossz szándékom vele.

– Nos, akkor rendben van – dőlt hátra a Miniszter. Óvatosan körbepillantott a vendégseregen. – Az anderiai nép nagyon rossz véleménnyel van az erőszakról, és nincs hozzászokva az ilyenfajta beszédhez, még kevésbé ilyenfajta tettekhez.

Stein meghajtotta a fejét.

– Még meg kell tanulnom hatalmas kultúrátok példamutató szokásait. Alig várom, hogy lehetőségem legyen elsajátítani a helyes viselkedéseteket.

Ezek a gondosan megválogatott, lefegyverző szavak megemelték Stein becsületét Dalton szemében. Az a kócos haj félrevezető: ami alatta van, az messze nem olyan rendezetlen…

Ha Lady Chanboor észre is vette a Stein válaszában megbúvó gyilkos szatírát, ennek semmi jelét nem adta, arca visszarendeződött szokásos édeskés-savanyú kifejezésébe.

– Megértjük és csodáljuk őszinte erőfeszítésedet, hogy megtanuld, ami… különös viselkedés lehet számodra. – Kezével közelebb tolta Stein kupáját a követhez. – Kérlek, kóstold meg a mi Nareef-völgyi borunkat. Mi mindnyájan nagyon büszkék vagyunk rá.

Ha Lady Chanboor nem is vette észre a gúnyt Stein szavaiban, Teresa annál inkább. Hildemarával ellentétben ő felnőtt élete legnagyobb részét a női társaságok frontvonalán töltötte, ahol a szavakkal párbajozni szokás, és ahol úgy sebeztek velük, mint a fegyverekkel. Minél magasabb szinten folyt a párbaj, annál élesebbre voltak köszörülve a szavak. Ezekben a körökben észre kellett venni, ha sebet kaptál, és vérzel, mert mások annál nagyobbnak látták a sebet, ha ők észrevették, és te nem.

Hildemarának nem volt szüksége a szellem pengéire, őt megvédte a hatalom páncélja tőle. Anderiában a tábornokoknak ritkán kell kardot rántaniuk.

Teresa aprót kortyolva a borából, szakértő elismeréssel nézett Steinre, aki jókorát húzott éppen a kupájából.

– Jó. Tulajdonképpen akár azt is kijelenthetem, a legjobb, amit eddig kóstolhattam.

– Nagyon örülünk, hogy egy ilyen sokat utazott embernek ez a véleménye – mondta Bertrand.

Stein nagy koppanással tette vissza a kupáját az asztalra.

– Jóllaktam. Mikor beszélhetek?

– Majd ha a vendégek is jóllaknak – vonta fel az egyik szemöldökét a Miniszter.

Stein ismét elvigyorodott, és egy húsdarabot a kése hegyére tűzve ráérősen rágcsálni kezdte. Közben arcátlanul szembenézve fogadta az egyes asszonyok felől feléje érkező lopott, vágyakozó pillantásokat.