Negyvenedik fejezet

 

 

 

Spink Mester csizmái keményen koppantak a deszkapadlón, amint fel-alá járt a padok között, háta mögött összefogott kezekkel. Az emberek szipogva siratták az anderita nők sorsát. Siratták őket azért, amit a haken sereg katonái műveltek velük. Fitch azt hitte, tudja, miről fog szólni az aznapi tanítás, de tévedett. Spink Mester sokkal szörnyűségesebb dolgokról beszélt, mint amit Fitch el tudott volna képzelni.

Érezte, hogy az arca olyan égővörös, akár a haja. Spink Mester a legapróbb részletekbe menően kitágította Fitch ismereteit a szexuális aktusról. Ráadásul egyáltalában nem olyan kellemes kioktatás volt, amilyennek Fitch titkon az ilyesmit gondolta. A dolog, amire Fitch mindig borzongatóan kellemes vágyakozással gondolt, Spink Mester előadásában visszataszító aljassággá változott ezekről az anderita nőkről szóló történetekben.

A dolog attól csak még rosszabbá vált, hogy a padban Fitch mellett mindkét oldalon nők ültek. Mivel előre tudták, miről fog szólni a tanítás, az asszonyok mind igyekeztek egy csoportba ülni a terem egyik oldalán, a férfiak meg külön csoportba a másikon. Spink Mester soha nem törődött vele, ki hová ül.

Most azonban, amikor már mind összegyűltek, Spink Mester szétosztotta, kinek hová kell ülnie. Férfi, nő, férfi, nő. Spink Mester mindenkit ismert a vezeklőcsoportban, tudta, ki hol dolgozik, hol lakik. Keverten ültette szét őket, mindenkit máshonnan jött ember mellé, hogy a padszomszédok lehetőleg minél kevésbé ismerjék egymást.

Azért intézte így, hogy még kínosabb legyen mindenkinek, amikor egyenként elmesélte minden egyes asszony történetét, és hogy mit műveltek velük a haken katonák. Gondosan részletezte, mi történt velük. A legtöbb részlet nem olyan volt, amin sírni lehetett volna. Ahhoz túlságosan is megrázóak és döbbenetesek voltak. Amellett mindenki nagyon kínosan érezte magát, és nem nagyon akarták a sírással magukra vonni a figyelmet.

Fitch például még sohasem hallott ilyen dolgokról férfi és nő között, pedig elég sok mindenről szerzett tudomást a többi kukta és futár között. Persze itt a haken hadurakról volt szó, és ezek magától értetődően nem voltak finomak és gyengédek. Fájdalmat akartak okozni az anderita nőknek. Meg akarták szégyeníteni őket. Ilyen undorítóak voltak a hakenek.

– Nyilván most mind azt gondoljátok – dörrent rájuk Spinje Mester – hogy ez az egész olyan régen történt. Évszázadokkal ezelőtt. Azok a haken hadurak voltak. Azt gondoljátok: „mi jobbak vagyunk náluk".

Spink mester csizmái megtorpantak Fitch előtt.

– Te is azt gondolod, Fitch? Te is azt gondolod ebben a csicsás egyenruhádban? Azt gondolod, jobb vagy, mint a haken hadurak? Hogy azóta a hakenek megjavultak?

– Nem, uram – felelte Fitch. – Nem vagyunk jobbak, uram.

Spink mester felmordult, aztán arrébb lépett.

– Van valaki köztetek, aki úgy véli, hogy a mai hakenek levetkőzték már az undorító szokásaikat? Úgy véli, hogy mára jobbak lettetek, mint az őseitek voltak a múltban?

Fitch lopott pillantásokat vetett maga köré. Az embereknek körülbelül a fele bizonytalanul felnyújtotta a kezét. Spink Mester kirobbanó dühvel förmedt rájuk.

– Úgy! Szóval azt hiszitek, a mai hakenek jobb emberek? Ti, pimasz pökhendiek azt hiszitek, hogy ti jobbak vagytok?!

A kezek azonnal visszahullottak az ölekbe.

– Hát nem vagytok jobbak! Mind a mai napig olyan undorítóak vagytok, mint az őseitek!

Csizmája újra kezdte a lassú, monoton kopp-kopp-kopogását, ahogy megint elindult a csendes gyülekezet között.

– Nem vagytok jobbak – ismételte meg nagyon halkan. – Ugyanolyanok vagytok.

Fitch emlékezete szerint még soha nem hallotta Spink mester hangját ilyen kétségbeesett vereséggel teltnek. Úgy hangzott, mintha a mester maga is mindjárt sírva fakadna.

– Claudine Winthrop nagyon híres és nagyon tiszteletre méltó asszony volt. Amíg élt, mindent a nép érdekében tett. A hakenekért ugyanúgy, mint az anderitákért. Utolsó tetteinek egyike volt, hogy segített megváltoztatni egy elavult törvényt, hogy ezzel éhező emberek, főként hakenek ezreinek adjon munkalehetőséget.

Mielőtt meghalt, rá kellett döbbennie, hogy ti semmivel sem vagytok jobbak, mint a haken hadurak voltak. Hogy ugyanolyanok vagytok.

Csizmái vészjóslóan koppantak a teremben.

– Claudine Winthropban és azokban a réges-régi anderita nőkben, a nőkben, akikről ma tanultatok, volt valami közös. Közös volt a sorsuk.

Fitch elfintorodott magában. Ő tudta, hogy Claudine nem osztozott azoknak a nőknek a sorsában. Ő gyorsan halt meg.

– Akárcsak azokat a nőket, Claudine Winthropot is megerőszakolta egy haken banda.

Fitch összevont szemöldökkel felpillantott. Amint rájött, hogy dühös arcot vág, azonnal megváltoztatta az arckifejezését. Szerencsére Spink Mester éppen a terem másik végén volt, az ottani haken fiúk szemébe meredve, így nem vette észre Fitch meglepett reakcióját.

– Csak találgathatjuk, hány órán keresztül kellett szegény Claudine Winthropnak elszenvednie azoknak az embereknek a gúnyos röhögését és csúfolódását, akik megerőszakolták. Csak találgathatjuk, hányan voltak azok a kegyetlen, szívtelen, gonosz hakenek, akik ilyen szörnyű módon bántak vele ott kinn a búzaföldön, de abból, hogy a gabonát mennyire taposták le maguk körül, a hatóságok szerint harminc és negyven fő között lehettek valahol.

A terem rémülten felhördült. Fitch is felhördült. Feleannyian sem voltak. Szeretett volna felugrani, és kiabálni, hogy nem igaz, hogy nem műveltek ők olyanféle gonoszságokat Claudine-nel, és hogy az a nő megérdemelte a halálát, amiért kárt akart okozni a Miniszternek, a leendő Fejedelemnek, és hogy kötelességük volt megtenni, amit tettek. Szerette volna a képükbe kiáltani, hogy helyes dolog volt, ami tettek, hogy a Miniszterért, hogy Anderiáért tették. Ehelyett lehajtotta a fejét, és hallgatott.

– De nem harminc vagy negyven ember tette ezt – folytatta Spink Mester. Ujjával körbemutatott a teremben, sorra mindenkire ráirányítva. – Ti voltatok azok, mindannyian. Az összes haken erőszakolta meg, gyilkolta meg őt. A gyűlölet miatt, amit a mai napig mind ott hordoztok a szívetek mélyén, ti mind-mind részesei vagytok ennek az erőszaknak, ennek a gyilkosságnak.

Hátat fordított a hallgatóságnak.

– Most pedig takarodjatok ki innen! Mára elegem volt a gyűlölettel teli haken tekinteteitekből. Nem bírom tovább elviselni a bűnös személyeitek látványát! Menjetek! Menjetek, és a legközelebbi összejövetelig gondolkodjatok el rajta, hogyan válhatnátok jobb emberekké!

Fitch az ajtó felé iramodott. Nem akarta, hogy elkerülje Beatát. Nem akarta, hogy a lány kimenjen az utcára. A tülekedésben elvesztette Beatát szem elől, de sikerült majdnem a kifelé igyekvő tömeg elejére nyomakodnia.

Mikor végre kijutott a hűvös, friss levegőre, Fitch félreállt az ajtónál. Végignézett azokon, akik előtte jutottak ki, és távoztak sietve az utcán, de nem látta közöttük a lányt. Árnyékba húzódva figyelte a kijövőket. Amikor végre megpillantotta, hangos suttogással szólította a nevén.

Beata megtorpant és körbenézett. Bekukkantott az árnyékba, keresve, ki szólította. Az emberek lökdösték, miközben kifelé igyekeztek az utcára, ezért félrehúzódott, közelebb Fitchhez.

Már nem azt a poroskék ruhát viselte, amit Fitch annyira szeretett rajta, amit aznap is hordott, amikor felment a Miniszterhez. Most egy búzaszőke ruha volt rajta, ami felett barna réklit viselt.

– Beata, beszélnünk kell.

– Fitch? – A lány csípőre vágta a kezét. – Te vagy az, Fitch?

– Igen – suttogta a fiú.

A lány sarkon fordult, hogy ott hagyja. Fitch elkapta Beata csuklóját, és berántotta őt magához az árnyékba. Az utolsó emberek sorjáztak kifelé a teremből, sietve, hogy mielőbb hazaérjenek. Senkit nem érdekelt két fiatal találkozója az összejövetel után. Beata megpróbálta kiszabadítani a karját, de Fitch erősen szorította, és mélyebbre vonszolta a lányt a gyűlésterem oldalánál növő fák és bokrok sötét árnyékába.

– Eressz el! Eressz el Fitch, vagy sikítok!

– Beszélnem kell veled – suttogta Fitch sürgetően. – Gyere velem!

Beata ellenállt. A fiú vonszolta maga után, amíg be nem értek egy különösen sötét helyre a bokrok között, ahol senki nem láthatta őket az útról. Ha csendesek lesznek, hallani sem fogja őket senki. A bokrok és fák lombja között egy résen át holdfény vetült rájuk.

– Vedd le rólam a mocskos haken mancsodat, Fitch!

Fitch elengedte a lány kezét, és szembefordult vele. Beata azonnal felemelte a karját, hogy pofon vágja Fitchet. A fiú számított a mozdulatra, és elkapta a lendülő kezet. A lány keményen pofon ütötte a másik kezével.

Fitch azonnal visszaütött. Egyáltalán nem ütött nagyot, de a döbbenet megbénította a lányt. Súlyos bűncselekménynek számított, ha egy haken férfi megütött valakit. De Fitch egyáltalán nem ütött nagyot. Nem bántani akarta Beatát, csak azt akarta elérni, hogy meglepődjön, és figyeljen végre rá.

– Meg kell hallgatnod! – mordult a lányra. – Komoly bajban vagy.

A holdfényben tisztán látszott, ahogy a lány rávicsorog.

– Te vagy, aki bajban van. El fogom mondani Ingernek, hogy bevonszoltál a bokrok közé, megütöttél, aztán…

– Már éppen eleget mondtál el Ingernek!

Beata egy pillanatra elhallgatott.

– Nem tudom, miről beszélsz. Most pedig megyek. Nem fogok itt állni és kivárni, amíg újra megütsz, most, hogy kimutattad az undorító haken természetedet a nőkkel való bánásban.

– Meg fogsz hallgatni, még akkor is, ha le kell teperjelek a földre és rád kell üljek hozzá.

– Azt próbáld meg, te kis nyeszlett kölyökmacska!

Fitch összepréselt ajkakkal próbálta lenyelni a sértés okozta fájdalmat.

– Beata, kérlek! Kérlek, hallgass meg! Fontos dolgot kell mondanom neked.

– Fontos? Lehet, hogy neked fontos, de nekem nem. Semmit nem akarok hallani, amit te akarnál mondani nekem. Tudom jól, kiféle-miféle vagy te. Tudom, mennyire élvezted…

– Azt akarod, hogy bántsák azokat az embereket, akik Ingernek dolgoznak? Azt akarod, hogy Ingernek is baja essen? Ennek semmi köze hozzám. Nem tudom, miért van olyan rossz véleményed rólam, de nem foglak megpróbálni lebeszélni róla. Itt most csak rólad van szó.

Beata sértődötten fonta össze karjait a mellén. Egy pillanatig elgondolkodott azon, amit hallott. Fitch közben körbepillantott, és egy résen át kinézett az útra is, hogy biztos legyen benne, senki nem hallgatja ki őket. Beata a füle mögé simított egy elszabadult hajfürtöt.

– Amíg nem arról akarsz meggyőzni engem, hogy milyen remek legény is vagy te abban a cifra egyenruhádban, mint amilyen azoknak a vadállat haduraknak volt, hát beszélj. De igyekezz vele! Vár a munkám Inger üzletében.

Fitch nyelvével megnedvesítette az ajkát.

– Ma Inger vitte az árut a birtokra. Azért ő ment, mert te nem akartál többé szállítani oda…

– Honnan tudsz te erről?

– Hallok egyet-mást.

– És honnan…

– Figyelsz már rám végre? Nagy bajban vagy és komoly veszélyben.

Beata ismét csípőre vágta a kezeit, de csendben maradt, így Fitch folytatta.

– Inger úgy gondolja, hogy a birtokon valaki visszaélt a helyzeteddel. Eljött, és azt követelte, hogy vizsgálják ki a dolgot. Azt követelte, hogy adják ki neki annak a nevét, aki bántott téged.

Beata végigmérte Fitchet a holdfényben.

– Honnan tudod te ezt az egészet?

– Mondtam már, hallok ezt-azt itt-ott.

– Én semmi ilyet nem mondtam Ingernek.

– Az nem számít. Magától rájött, vagy ilyesmi. Nem is ez a fontos. A lényeg az, hogy törődik veled, és meg akarja bosszulni, amit veled tettek. Fejébe vette, hogy igazságot fog szolgáltatni. És nem is fog letenni róla. El van rá szánva, hogy felkeverje a port a dologban.

Beata idegesen felsóhajtott.

– Nem kellett volna megtagadnom, hogy a birtokra menjek. El kellett volna menjek, nem számít, mi történt volna ott újra velem.

– Én nem hibáztatlak, Beata. Ha én lettem volna a helyedben, én is ugyanígy viselkedtem volna.

A lány gyanakodva méregette.

– Tudni akarom, ki beszélt neked erről az egészről.

– Én most futár vagyok, és fontos emberek körül forgok. A fontos emberek beszélni szoktak róla, mi folyik a birtokon. Én hallom, amiket mondanak, ennyi az egész. Így hallottam erről is. Az a helyzet, hogy ha elmondod, mi történt, az emberek úgy fogják tekinteni, hogy a Miniszter ellen támadsz.

– Ugyan már, Fitch, térj észre! Én csak egy haken lány vagyok. Hogyan árthatnék én a Miniszternek?

– Te magad mondtad, hogy az emberek azt beszélik, a Miniszter lesz az új Fejedelem. Hallottad valaha is, hogy bárki bármi rosszat próbált volna mondani a Fejedelemre? Nos, a Miniszter máris majdnem a Fejedelem. Mit gondolsz, mit szólnának hozzá az emberek, ha elmondanád, hogy mi történt? Gondolod, elhinnék, hogy te vagy a jó kislány, aki igazad mond, és a Miniszter hazudik, ha letagadja? Az anderiták soha nem hazudnak, mindig ezt tanították nekünk. Ha bármivel is vádolnád a Minisztert, téged kiáltanának ki hazugnak. Ami még rosszabb, olyan hazugnak, aki a Kultúra Miniszterének akar kárt okozni.

Beata úgy forgatta a fejében, amit Fitch mondott, mintha valami megoldhatatlan rejtélyt hallott volna.

– Szóval… én nem fogok szólni róla, de ha mondanék is bármit, a Miniszter beismerné, hogy igazat mondtam, mert az lenne az igazság. Az anderiták nem hazudnak. Csak a hakenek természete olyan romlott. Ha a miniszter bármit is mondana a dologról, csak az igazságot ismerhetné be.

Fitch csüggedten felsóhajtott. Tudta, hogy az anderiták jobbak náluk, és hogy a hakeneket megrontja gonosz természetük, de kezdte felismerni azt is, hogy az anderiták sem tökéletesek és hibátlanok.

– Nézd, Beata, tudom, hogy mit tanultunk, de azért az nem mindig száz százalékig igaz. Azok közül, amiket tanítanak nekünk, van, aminek nincs értelme. Nem minden igaz belőle.

– De igenis igaz – felelte Beata színtelen hangon.

– Lehet, hogy úgy gondolod, de akkor sem úgy van.

– Igazán? Én azt hiszem, egyszerűen csak nem akarod beismerni magadnak, milyen undorítóak a haken férfiak. Csak szeretnéd, ha nem lennél olyan alantas lelkű. Csak szeretnéd, ha nem lenne igaz, amit a haken férfiak azokkal az asszonyokkal műveltek réges-régen, és amit Claudine Winthroppal most műveltek.

Fitch hátrasimította a haját a homlokából.

– Beata, gondold csak végig. Honnan tudhatja Spink Mester ilyen részletesen, mi is történt akkor minden egyes asszonnyal külön-külön?

– Könyvekből, te tökfilkó. Ha elfelejtetted volna, az anderiták tudnak olvasni. A birtok teli van könyvekkel, amelyek…

– És te úgy gondolod, hogy azok az emberek, akik az asszonyokat megerőszakolták, utána szünetet tartottak, hogy részletesen feljegyezzenek mindent? Azt hiszed, aprólékosan kikérdezték az asszonyokat, a nevüket meg mindent, azután mindent pontosan leírtak, hogy később a könyvek minden tettüket számon tartsák?

– Igenis pontosan ezt tették. Akár az összes haken férfi, ők is büszkék voltak arra, amit azokkal az asszonyokkal műveltek. Le is írták. Ezt mindenki tudja. Ott van a könyvekben.

– Na, és mi van Claudine Winthroppal? Mondd meg, hol az a könyv, ami leírja, hogy azok a férfiak, akik megölték, meg is erőszakolták?

– Megerőszakolták. Ez teljesen nyilvánvaló. Hakenek művelték ezt vele, és ez az, amit a haken férfiak tesznek. Neked pontosan tudnod kell, milyenek a haken férfiak, te kis…

– Claudine Winthrop megvádolta a Minisztert. Mindig is vágyakozott a Miniszter után, és ki is mutatta, hogy érdeklődik iránta. Aztán, miután felkeltette a Miniszter érdeklődését és önként odaadta magát neki, hirtelen meggondolta magát. Elkezdte híresztelni, hogy a Miniszter erőszakkal tette őt a magáévá. Akárcsak ahogy veled történt. Aztán mikor gonosz hazugságokat kezdett terjeszteni róla, hogy a Miniszter megerőszakolta őt, elérte a halál.

Beata csendben maradt. Fitch tudta, hogy Claudine csak bajt akart keverni a Miniszternek – Dalton Campbell elmondta neki. Másrészt, ami Beatával történt, az akarata ellen történt, de ennek ellenére Beata nem akart felhajtást csinálni belőle.

Tücskök cirpeltek a sötétben. Beata csak szótlanul bámult a fiúra. Fitch közben újra körülnézett, nincs-e valaki a közelükben, aki kihallgathatná őket. Egy nyiladékon át kilátott az utcán elhaladó emberekre. Senki sem tulajdonított figyelmet a sötét bozótosnak, amelyben ők ketten meghúzódtak.

Végre Beata megszólalt, de a hangjában már nyoma sem volt a korábbi hevességnek.

– Inger nem tud semmiről, és nem is szándékozom elmondani neki.

– Ehhez már túl késő van. Már elment a birtokra, és felbolygatta a kedélyeket azzal az állításával, hogy téged ott megerőszakoltak. Fontos embereket mozgatott meg. Követelésekkel állt elő. Igazságtételt akar. Inger rá fog kényszeríteni, hogy elmondd, ki bántott.

– Nem fog tudni kényszeríteni.

– Ő anderita. Te haken vagy. Meg tudja tenni. Még ha esetleg meggondolná is magát, már belenyúlt a darázsfészekbe, és a birtokon a hatóságok könnyen dönthetnek úgy, hogy a Magisztrátus elé citálnak téged, és megparancsolják, hogy nevezd meg a tettest.

– Egyszerűen mindent le fogok tagadni. – A lány habozott. – Nem kényszeríthetnek rá, hogy megmondjam.

– Nem? Nos, ha nem mondod el nekik, mi történt, akkor bizonyos, hogy bűnözőnek fognak nyilvánítani téged. Ők úgy gondolják, hogy haken férfiak voltak a tettesek, és neveket fognak követelni. Inger anderita, és ő állítja, hogy a dolog megtörtént. Ha nem mondod el nekik, amit hallani akarnak, akkor valószínűleg téged fognak láncra verni és fogva tartani, amíg meg nem gondolod magad. De még ha nem is börtönöznek be, az állásodat akkor is elveszíted. Kitaszított leszel.

Azt mondtad, egyszer szeretnél belépni a hadseregbe, hogy ez az álmod. Bűnözők nem lehetnek katonák. Az álmodnak ezzel vége. Koldus leszel.

– Majd találok munkát. Keményen tudok dolgozni.

– Haken vagy. Ha visszautasítod, hogy együttműködj a Magisztrátussal, bűnözőnek fognak kikiáltani. Senki nem ad majd munkát neked. Prostituáltként fogod végezni.

– Nem!

– De igen. Mikor már elég éhes leszel, és eléggé fázni fogsz, megteszed. Eladod a testedet a férfiaknak. Öregembereknek. Campbell mester elmondta nekem, hogy a prostituáltak szörnyű betegségeket kapnak meg, és hamar meghalnak. Te is így fogsz meghalni, amiatt, hogy öregemberekkel hálsz, akik…

– Nem, Fitch! Nem, nem!

– Akkor miből fogsz megélni? Ha haken bűnözőnek fognak tartani, mert nem működtél együtt a Magisztrátussal, miből fogsz megélni?

Ha meg elmondod nekik, ki fog hinni neked? Hazugnak fognak tartani, és akkor is bűnöző vagy, ha hazugságot terjesztesz egy anderita köztisztviselőről. Tudod, ez is bűncselekmény: hamis váddal illetni egy anderita közméltóságot.

Beata egy pillanatig Fitch szemét fürkészte.

– De hát nem hazugság. Te tanúsíthatnád, hogy igazat mondok. Azt mondtad, hogy te szeretnél lenni az Igazság Keresője. Hogy ez a te álmod. Az én álmom, hogy belépjek a hadseregbe, a tiéd meg, hogy az Igazság Keresője legyél. Neked, mint olyannak, aki Kereső akar lenni, kötelességed, hogy kiállj mellettem, és igazold, hogy amit mondok, megfelel a valóságnak.

– Látod? Azt mondtad, nem fogod soha elmondani, és máris arról beszélsz, hogy elmondod.

– De te kiállhatsz mellettem, és bizonyíthatod, hogy igazat mondtam.

– Én csak egy haken vagyok. Azt hiszed, hinni fognak két hakennek maga a Kultúra Minisztere állítása ellenében? Megőrültél? Beata, Claudine Winthropnak sem hittek, pedig ő anderita volt, ráadásul fontos személyiség is. Megvádolta a Minisztert, ártani próbált neki, és most halott.

– Na de ha egyszer ez az igazság…

– Na, és mi az igazság, Beata? Hogy azt magyaráztad nekem, milyen nagy ember a Miniszter? Hogy arról beszéltél, milyen jóképűnek tartod? Hogy sóhajtozva bámultál fel az ablakára és Bertrandnak nevezted? Hogy csak úgy csillogott a szemed, amikor meghívást kaptál, hogy találkozz vele? Hogy Dalton Campbellnek a könyöködnél fogva kellett visszatartania téged, hogy el ne szállj a gyönyörűségtől, mert a Miniszterrel találkozhatsz csak azért, hogy megüzenhesse veled Ingernek, mennyire szereti az áruit?

Csak azt tudom, hogy te és ő… Lehet, hogy utána túl sokat akartál. Hallottam, hogy a nők néha túl követelőzővé válnak azután. Önként odaadják magukat, aztán meg vádaskodnak, hogy még többet kaphassanak. Így mondják az emberek.

Amennyit én tudok, attól akár annyira felizgathatott a Miniszterrel való találkozásod, hogy felhúztad a szoknyádat, jelezve, hogy te benne lennél a dologban, vagy meg is kérdezted tőle, akarná-e kedvét tölteni veled. Te soha nem mondtál el nekem semmit. Én csak egy pofont kaptam tőled. Esetleg azt is azért, mert láttam, hogy te a Miniszterrel mulatsz dologidőben. Amennyire én tudom, akár ez is lehetne az igazság.

Beata remegő állal próbálta visszafojtani előtörni készülő könnyeit. Lekuporodott a földre a sarkaira ülve, és keserves zokogásban tört ki.

Fitch habozva állt mellette egy percig, bambán elgondolkodva rajta, mit kellene most tennie. Végül letérdelt Beata elé. Rémült és tanácstalan volt, hogy sírni látja a lányt. Régóta ismerte, és még csak beszélni sem hallott senkit róla, nemhogy valaha bárki is látta volna, hogy Beata sírt volna, ahogy a többi lányok szoktak. Most meg úgy bömböl itt, mint egy csecsemő.

Fitch tétován kinyúlt és vigasztalóan a lány vállára tette a kezét. Beata ingerült vállrándítással rázta le a kezet magáról.

Mivel a lány nem tartott igényt rá, hogy vigasztalják, Fitch csak guggolt előtte, és meg sem szólalt. Kis ideig arra gondolt, ott kellene hagynia, hadd sírjon a lány magában, de aztán az jutott eszébe, hogy inkább ott kellene maradnia, hogy kéznél legyen, ha Beatának esetleg később szüksége lenne valamire.

– Fitch – préselte ki magából a lány két zokogás között. – Mit csináljak? Annyira szégyellem magam! Olyan felfordulást okoztam! Az egész az én hibám volt: Kísértésbe hoztam egy rendes anderita férfit a hitvány, ledér haken természetemmel. Én nem akartam, legalábbis úgy gondolom, de végtére mégis csak ezt tettem. Az én hibám volt, amit velem tett.

De akkor sem hazudhatok, nem mondhatom, hogy én is akartam, mert nem igaz. Megpróbáltam védekezni, de túl erősek voltak hozzám. Úgy szégyellem magam! Most mit tegyek?

Fitch csak nyeldekelte a torkát fojtogató gombócot. Nem akarta kimondani, de Beata érdekében muszáj volt. Ha nem teszi, valószínűleg a lány is úgy végezte volna, mint Claudine Winthrop – ráadásul az is lehet, hogy Fitchre bízták volna a dolog végrehajtását. Akkor pedig minden romba dőlne, mert Fitch tudta magáról, hogy képtelen lenne teljesíteni a parancsot. A legjobb esetben is mehetne vissza a konyhába üstöket súrolni. De akkor már inkább a konyha, mint hogy Beatát bántania kelljen.

Fitch megfogta a lány kezét, és gyengéden kinyitotta az ökölbe szorult ujjakat. Belenyúlt a kabátja zsebébe, és Beata tenyerébe ejtett egy spirális fejű melltűt. A tűt, amit Beata a ruhája gallérján szokott viselni. A tűt, amit a lány azon a napon veszített el ott, a harmadik emeleten.

– Hát ahogy én látom, jókora csávában vagy, Beata. Nem igen látok belőle semmi kiutat, egyet kivéve.