Hatvanharmadik fejezet

 

 

 

Beata a hajnal első fényében elnézett a síkság fölött. Jó érzés volt látni, hogy a Nap, ha majd felkél a láthatár peremén, akadálytalanul fog lesütni rájuk. Az elmúlt néhány nap szakadatlan esőzése kissé megviselte az idegeiket. Most csak néhány fekete, bíborszegélyű felhő szédelgett a keleti ég szélén, mint valami gyerekkéz által odavetett szénrajz. A Birodalmi Strázsa kőemelvényéről a határtalan ég alatt Beatának úgy tűnt, végtelen messzeségbe láthat el a Vadon síkságain.

Látta, hogy Estelle Ruffin helyesen tette, amikor felhívta őt ide. A távolban egy lovas közeledett. A magasabb, szárazabb területen lovagolt, egyenesen őfeléjük. Még jókora távolságban volt, de amilyen iramban lovagolt, abból nem úgy tűnt, mintha szándékában állna megállni. Beata várt, míg a lovas kissé közelebb ér, aztán kezeiből tölcsért formált a szája elé, és elkiáltotta magát.

– Állj! Állj meg ott, ahol vagy!

A lovas zavartalanul folytatta az útját. Valószínűleg még mindig túl messze volt hozzá, hogy meghallja a kiáltást. A síkság néha furcsa tréfákat űz az emberrel. Néha a lovasoknak sokkal hosszabb időbe tellett, míg hozzájuk értek, mint első pillantásra látszott.

– Most mit tegyünk? – kérdezte Estelle, aki még soha nem látott ilyen gyorsan közeledő lovast, aki ráadásul láthatóan nem is szándékozik megállni.

Beata eddigre már hozzászokott, hogy anderiták tőle függnek, és hozzá fordulnak utasításokért. Nemcsak megszokta, hogy hatalma van, élvezte is.

A dolognak megvolt a maga iróniája. Bertrand Chanboor hozta a törvényt, aminek alapján Beata beléphetett a hadseregbe és anderitáknak parancsolhatott, és Bertrand Chanboor volt annak is az oka, hogy Beata kihasználta a törvény szolgáltatta lehetőséget. Beata gyűlölte Bertrand Chanboort, aki egyúttal szándékolatlan jótevőjének is bizonyult. Most, hogy Miniszterből Fejedelem lett, Beata mindent megpróbált, hogy ne érezzen iránta mást, mint a kötelező rajongást, bármilyen nehéz is volt erre rávenni magát.

Tolbert kapitány éppen a múlt éjszaka járt erre néhány d'harai katonával. Végiglovagoltak a Birodalmi Strázsák mentén, hogy a fegyverek mellett állomásozó osztagok szavazatait összegyűjtsék. Mindenki erről beszélt, és bár Beata nem látta a többiek szavazatait, tudta, hogy az ő osztagából mindenki kereszttel szavazott.

Beatának az volt a benyomása a Rahl Nagyúrról, miután találkozott és beszélt vele, hogy jó ember. Az Inkvizítor Anya is sokkal kedvesebbnek látszott, mint amilyennek Beata elképzelte. Beata és alárendeltjei viszont büszkék voltak rá, hogy az anderiai hadseregben szolgálhatnak – a világ legjobb hadseregében, ahogy Tolbert kapitány szokta mondani –, abban a hadseregben, ami az ország alapítása óta nem szenvedett még vereséget, és most is legyőzhetetlen.

Beatának felelős rangja volt. Katona volt, akinek kijárt a tisztelet Bertrand Chanboor törvénye alapján. Egyáltalán nem akarta, hogy ez a helyzet megváltozzon.

Bár tudta, hogy ezzel Bertrand Chanboorra, új fejedelmükre szavaz a Rahl Nagyúr ellenében, Beata mégis büszkén rajzolta a papírra a keresztet.

Emmeline keze a harang rúdján nyugodott és Karl is ott állt a közelben arra az esetre, ha Beata parancsot adna, hogy megkondítsák a Strázsát. Beata ehelyett intett nekik, hogy álljanak félre onnan.

– Ez csak egyetlen lovas – mondta Beata nyugodt, határozott hangon, hogy lecsillapítsa emberei idegességét.

Estelle csalódottan felsóhajtott.

– De őrmester…

– Képzett katonák vagyunk. Egy ember nem jelenthet veszélyt számunkra. Tudjuk, hogy kell harcolni, kaptunk megfelelő kiképzést.

Karl megigazította kardját a fegyverövén, izgatottan készülve rá, hogy esetleg most valami valóban katonához méltó dolgot vihet végbe. Beata pattintott az ujjaival, és a lépcsőre mutatott.

– Karl, indulj! Hívd ide Norrist és Anette-et! Találkozunk lent a határvonalnál. Emmeline, te idefent maradsz Estelle-lel, de azt akarom, hogy mindketten kellő távolságban maradjatok a rúdtól. Nem fogjuk megkongatni a Strázsát egyetlen lovas miatt. Magunk is el tudjuk intézni a dolgot. Csak maradjatok itt fenn az őrhelyen, és figyeljetek.

Mindkét lány szemöldökéhez emelt tenyérrel szalutált. Karl is megeresztett egy hevenyészett tisztelgést, mielőtt lerohant a lépcsőn. A lélegzete is kihagyott az izgalomtól, hogy végre most valódi cselekvésre nyílhat lehetősége. Beata megigazította a kardját a csípőjén, és rangjához illően, méltóságteljes léptekkel vonult le a lépcsőn.

Mire Karl, Anette és Norris futva odaértek, már ott állt a határvonalon, ahogy ők nevezték, a hatalmas kőfegyver oldalánál. Egy lépéssel előrébb a Birodalmi Strázsa már megölhetné őket.

A közeledő lovas hangosan kiáltozott feléjük, és Beata végre ki tudta venni a szavakat is. Azt kiabálta, hogy ne kondítsák meg a Birodalmi Strázsát.

Beata felismerni vélte a hangot.

Karl keze kardja markolatán nyugodott.

– Őrmester?

Beata bólintott, mire a két férfi és a lány kivonta a kardját. Első alkalommal tették ezt esetleges valódi veszély miatt. Mindhármukból csak úgy sugárzott az izgatottság.

Beata ismét a szájához emelte tölcsérré formált kezeit.

– Állj!

A lovas ezúttal meghallotta. Megrántotta a kantárszárat, és holtfáradt, tajtékos lova tántorogva megállt az őrségtől nem messze.

Beatának leesett az álla.

– Fitch!

Fitch elvigyorodott.

– Beata, te vagy az?

Fitch leszállt és az őrök felé vezette a lovát. Az állat nagyon rossz bőrben volt. Fitch sem nézett ki jobban, de azért nagyon kevélyen feszített.

– Fitch! – mordult rá Beata. – Gyere ide!

Karl, Norris és Anette csalódottan lökték vissza kardjaikat a hüvelybe. Beata ismeri ezt az embert. Ebből aligha lesz küzdelem. Mindannyian nyíltan megbámulták viszont a kardot, amit Fitch viselt.

A fegyver Fitch jobb vállán átvetett kardszíjon függött le a fiú bal csípőjére. A fegyver súlya így jobban megoszlott. A szíj anyaga réginek látszó finoman megmunkált bőr volt. Beata ismerte a bőröket, de még ő sem látott ilyen remek munkát ezelőtt. A hüvelyt páratlan szépségű ezüst– és aranyberakás díszítette.

Maga a kard is figyelemreméltó volt, legalábbis amennyit Beata látott belőle. Szépen kidolgozott, lefelé görbülő keresztvasa volt. A markolatát ezüstszállal fonták be, de a kora reggeli fényben arany is megcsillant közte.

Fitch büszkén kidüllesztett mellel vigyorgott Beatára.

– Örülök, hogy láthatlak, Beata. Látom, megkaptad a munkát, amire vágytál. Azt hiszem, végül mindketten elértük, amiről álmodtunk.

Beata megdolgozott érte, hogy az álma valóra váljon. Elég jól ismerve Fitchet, kételkedett benne, hogy ugyanezt a fiú is elmondhatja magáról.

– Fitch, mit keresel te itt, és hogy került hozzád az a fegyver?

Fitch felszegte az állát.

– Az enyém. Megmondtam neked, hogy egy napon Kereső lesz belőlem, és most az vagyok. Ez itt az Igazság Kardja.

Beata a kardra bámult. Fitch úgy fordította a fegyvert, hogy Beata jól láthassa a markolatát az aranydrótból formált írással. Az a szó volt ráírva, amit Fitch azon a rosszemlékű napon a porba rajzolt neki a Miniszter birtokán. Beata jól emlékezett rá: IGAZSÁG.

– Ezt a varázslók adták neked? – mutatott a fegyverre hitetlenkedve Beata. – A varázslók neveztek ki az Igazság Keresőjének?

– Hát, szóval… – pillantott maga mögé a pusztára Fitch –, ez egy hosszú történet, Beata.

– Beata őrmester! – javította ki gőgösen a lány, mert nem hagyhatta, hogy ilyenek, mint ez a Fitch, lefőzzék őt.

A fiú megrántotta a vállát.

– Őrmester. Hát ez nagyszerű, Beata. – Megint hátrapillantott. – Hm… válthatnánk néhány szót? – Idegesen tekintett a többiekre, akik mind őket figyelték. – Négyszemközt.

– Fitch, én nem…

– Kérlek!

Fitch olyan ideges volt, amilyennek Beata még sohasem látta. A fennhéjázó felszín alatt zaklatottság húzódott meg,

Beata megmarkolta a fiú mocskos futáregyenruhájának a gallérját, és félrevonta, távolabb a többiektől. Azok a tekintetükkel követték őket. Beata nem hibáztathatta az embereit: ez volt a legizgalmasabb dolog, ami történt velük, azóta a nap óta, amikor az Inkvizítor Anya és a Rahl Nagyúr átmentek itt.

– Mit csinálsz te itt azzal a karddal? Az nem a tiéd!

Fitch arcára kiült az a jól ismert könyörgő kifejezés, amit Beata megszokott tőle.

– Beata, el kellett, hozzam! Muszáj volt…

– Elloptad? Te elloptad az Igazság Kardját?!

– Muszáj volt! Te nem tudod…

– Fitch, te tolvaj vagy! Le kellene tartóztatnom téged, és…

– Jó. Részemről rendben. Akkor legalább be tudom bizonyítani, hogy nem igaz, amivel vádolnak.

Beata összevonta a szemöldökét.

– Mivel vádolnak?

– Hogy megerőszakoltalak.

Beata megdöbbent. Szóhoz sem tudott jutni.

– Azzal vádolnak, amit a Miniszter és Stein tettek veled. Szükségem van az Igazság Kardjára, hogy bebizonyítsam az igazamat, hogy nem én voltam, hogy a Miniszter tette veled, és…

– Most ő a Fejedelem.

Fitch válla megroggyant.

– Akkor ez a kard sem segíthet rajtam. Fejedelem. Egek, micsoda slamasztika!

– Hát ebben igazad van.

Úgy tűnt, Fitchbe visszatér az élet. Megragadta Beata vállát.

– Beata, segítened kell rajtam! Egy őrült nő üldöz. Használjátok a Birodalmi Strázsál! Állítsátok meg! Nem engedhetitek át!

– Miért? Tőle loptad el a kardot?

– Beata, te nem érted, hogy…

– Te loptad el a kardot, de én vagyok, aki nem értem? Azt értem, hogy hazug vagy!

Fitch megint megroskadt.

– Beata, az a nő megölte Morleyt!

Beata szeme tágra nyílt. Emlékezett rá, mekkora darab ember volt Morley.

– Úgy érted, mágiával, vagy ilyesmi?

Fitch felnézett a lányra.

– Mágia. Hát persze. Annak kellett lennie. Mágiát használ. Beata, az a nő őrült. Megölte Morleyt…

– Na, szépen vagyunk. Valaki megöl egy tolvajt, és ettől őrült gyilkossá lesz. Te egy mihaszna haken vagy, Fitch. Azok vagytok mindketten… semmirekellő hakenek, akik ellopnak egy kardot, ami nem az övék, és becsületes úton soha nem érdemelhetnék ki.

– Beata, könyörgök! Meg fog ölni engem! Kérlek, ne engedjétek át!

– Lovasok jönnek! – kiáltotta Estelle.

Fitch majd kiugrott a bőréből ijedtében. Beata felnézett Estelle-re, és látta, hogy a lány hátrafelé mutat az ország belseje felé, nem a Vadon irányába. Beata kissé megnyugodott.

– Mifélék? – szólt fel Estelle-nek.

– Még nem tudom kivenni, őrmester.

– Fitch, vissza kell adnod azt a holmit. Ha az a nő ideér, vissza kell neki…

– Lovas közeledik, őrmester! – kiáltott le Emmeline a Vadon felé nyújtott kézzel.

– Hogy néz ki? – kiabált vissza Fitch, és olyan képet vágott, mint a macska, mikor észreveszi, hogy kigyulladt a farka.

Emmeline egy percig elnézett a síkság felé.

– Nem tudom kivenni. Még túl messze van.

– Vörös? – ordította vissza Fitch. – Úgy néz ki, mint aki vörösbe van öltözve?

Emmeline ismét a távolba meredt.

– Nő. Szőke haj, vörös ruhában.

– Engedd át! – utasította Beata.

– Igenis, őrmester!

Fitch magasba kapta a karjait. Hirtelen nagyon rémültnek látszott.

– Beata, mit művelsz? Azt akarod, hogy megöljön engem? Az a nő őrült! Az a nő egy szörnyeteg! Az a nő egy…

– Beszélni fogunk vele. Ne aggódj, nem hagyjuk, hogy kiporolja a kisfiú popsiját. Megtudjuk tőle, mit akar, és elrendezzük a dolgot.

Fitch megbántottnak látszott. Beatát ez láthatóan nem érintette kellemetlenül. Azok után, amit a fiú elkövetett… Azok után, hogy valami olyan értéket lopott el, mint az Igazság Kardja… Egy nagy értékű varázstárgyat… És ez az ostoba gyerekember ráadásul Morleyt is belevonta a tolvajlásba, és Morleyt megölték.

És arra gondolni, hogy valaha majdnem szerelmes lett Fitchbe…

A fiú lehajtotta a fejét.

– Beata, nagyon sajnálom. Csak azt akartam, hogy büszke legyél rám…

– A lopás nem olyasmi, amire büszke az ember, Fitch.

– Te nem érted – motyogta Fitch a sírás szélén. – Te ezt nem érted.

Beata különös zajt hallott a szomszédos Birodalmi Strázsa felől. Kiáltások, meg ilyenek, de semmi riasztás. Amikor hátranézett, a speciális anderiai őrjáratok három katonáját látta közeledni lóháton. Kíváncsi volt, mit akarhatnak.

Aztán hátrafordult, a vágtató ló patáinak a hangjára. Ujjával keményen mellbe bökte Fitch-cset.

– Most pedig hallgass, és hagyj engem beszélni!

Fitch nem válaszolt, csak a földet bámulta a lába előtt. Beata ismét elfordult, és látta, amint az érkező lovas elvágtat a kőtalapzat mellett. A nő tényleg vörösbe volt öltözve. Olyan ruhába, amit Beata még sosem látott. Testhez tapadó vörös bőrruhába tetőtől talpig. Hosszú szőke varkocsa lobogott utána.

Beata hirtelen éberré vált. Még nem látott ember arcán olyan elszántságot, mint ezen a nőén. A fura ruhás nő arra sem pazarolta az időt, hogy a lovát megállítsa. Egyszerűen levetődött a hátáról Fitch irányába. Beata félrelökte Fitchet az útból. A nő kétszer átfordult és talpra ugrott.

– Vissza! – kiáltott rá Beata. – Megmondtam a fiúnak, hogy elrendezzük ezt a dolgot. Vissza fogja neked adni, ami a tiéd.

Beata meghökkenve látta, hogy a nő egy fekete palackot tart a kezében a nyakánál fogva. Levetődni egy vágtató ló hátáról egy üvegpalackkal a kezében… lehet, hogy mégis Fitchnek volt igaza? Lehet, hogy ez a nő tényleg őrült?

Nem nézett ki őrültnek, de a tekintetén látszott, hogy elszánta magát rá: ha kell, akár a túlvilágig is elmegy, hogy a kardot visszaszerezze. Kék szemeit Fitchre szegezte, Beatára rá sem hederített.

– Add ide most, és nem öllek meg. Csak azt fogod megbánni, hogy egyáltalán megszülettél.

Fitch nem adta fel. Kirántotta a kardot. A fegyver acélja olyan hangon csendült meg, ami a pengék hangjához szokott Beata számára ismeretlen volt.

Fitch arcára különös kifejezés ült ki. A szemei kitágultak, mintha mindjárt el akarna ájulni, vagy ilyesmi. Tekintete határozottan idegenné vált, és volt benne valami villódzó fény, amitől Beatának libabőrös lett a háta. Valami rettenetes belső látomásról árulkodott az a tekintet.

A nő egyik kezében úgy fogta a palackot, mint valami fegyvert, másik keze ujjaival hívogató mozdulatokat tett Fitch felé, hogy jöjjön közelebb, támadjon.

Beata kettejük közé lépett, hogy visszatartsa a nőt, amíg megbeszélhetik a dolgot.

A következő, amit érzett, hogy a földön ül, és az arca valami rettentő mód ég.

– Te maradj ki ebből – szólt rá a nő jeges hangon. – Nincs szükség rá, hogy téged is bántsalak. Tegyél magadnak egy szívességet, és maradj, ahol vagy.

A kék szemek visszafordultak Fitch felé.

– Gyerünk, fiú! Add fel, vagy csinálj végre valamit!

Fitch csinált valamit. Meglendítette a kardot. Beata hallotta, ahogy a fegyver hegye süvítve szeli a levegőt.

A nő egy lépést hátratáncolt, és védte a csapást a feltartott palackkal. Az üveg ezernyi apró darabra robbant szét, jégesőként záporozva a levegőben.

– Hah! – kiáltott fel a nő diadallal a hangjában.

Gonoszul Fitchre vigyorgott.

– Most pedig elveszem a kardot!

Megbillentette a csuklóját és egy vörös bőrrúd termett a kezében, ami eddig a csuklójára font aranyláncról lógott le. Az első pillanatban várakozásteli öröm ült az arcán, ami lassan zavarodott értetlenségre váltott. A holmit bámulta a kezében.

– Működnie kellene – motyogta magának. – Működnie kellene.

Aztán felpillantott, és meglátott valamit, ami azonnal magához térítette kábult értetlenségéből. Beata is arra nézett, de ő semmi különöset nem látott.

A nő megmarkolta Beata egyenruháját a vállán, és talpra rántotta.

– Vidd innen az embereidet! Most, azonnal!

– Micsoda? Fitchnek igaza van, te…

A nő kinyújtott karral előre mutatott.

– Nézd, te bolond!

A speciális anderiai őrjáratok katonái közeledtek, egymás között beszélgetve.

– Azok a mi embereink! Nem kell aggódni…

– Azonnal vidd innen az embereidet, vagy mind meghaltok!

Beata megsértődött rajta, hogy valami bolond nő úgy parancsolgat neki, mint egy gyereknek. Odakiáltott Marie Fauvel káplárnak, aki húszlábnyi távolságban közeledett, hogy megnézze, mi történik.

– Fauvel káplár!

– Igen, őrmester?

– Mondd meg azoknak a katonáknak, hogy ott várjanak, amíg mi ezt az ügyet elrendezzük!

Beata csípőre tette a kezét és a vörös ruhás nő felé fordult.

– Így megfelel?

A nő a fogát csikorgatta, és ismét megmarkolta Beata vállát.

– Te kis bolond! Tűnj innen a többi kölyökkel együtt, vagy mind itt haltok meg!

Beata most már komolyan megdühödött.

– Én az anderiai hadsereg katonája vagyok, és azok az emberek… – Beata a speciális őrjárat felé fordult, hogy rájuk mutasson.

Marie Fauvel éppen akkor lépett a katonák elé tiltásra felemelt tenyérrel, és közölte velük, hogy várjanak.

A katonák egyike minden teketória nélkül kirántotta a kardját és hanyag, de félelmetes erejű mozdulattal lesújtott. Az acél émelyítő cuppanással merült a húsba, és Marie testét egyszerűen kettészelte.

Beata megkövülten állt, nem akart hinni a szemének.

Hentesnél dolgozott, annyi mészárlást látott, hogy már figyelemre sem méltatta az ilyesmit. Annyi mindenféle állat belsőségeit szedte már ki a tetemekből, hogy a belek látványa szinte természetes dolog volt számára. Beatát egyáltalán nem zavarták a belek.

Most, hogy Marie testét látta a füvön kettészelve, a felsőtestéből kilógó belekkel, egyféle értelemben csak érdekesség volt. Az emberi állat belei pont olyanok, mint bármi más állaté, csak éppen emberiek.

Marie Fauvel lábaitól és csípőjétől elválasztva tátogott és ujjaival a füvet markolászta, tágra nyílt szemekkel, ahogy agya próbálta feldolgozni a sokkot, ami az előző pillanatban a testével történt.

Ami történt, olyan hihetetlenül megdöbbentő volt, hogy Beata moccanni sem volt képes.

Marie a fűbe kapaszkodva igyekezett arrébb vonszolni a felsőtestét a katonáktól, Beata irányába. Az ajkai mozogtak, de szavak nem jöttek ki rajta, csak mély rekedt nyögések. Végre az ujjakból kiszállt az erő, a test összeroskadt, rángatózva, mint a frissen levágott birka teste.

Fent a Birodalmi Strázsa talapzatán Estelle és Emmeline egyszerre kezdtek sikoltozni.

Beata kirántotta a kardját, magasra tartotta, hogy mindenki lássa.

– Katonák! Támadás!

Beata a különleges őrjáratra pillantott. Közeledtek.

Vigyorogtak.

És akkor a világ igazán megőrült.