Kilencedik fejezet

Kahlan felriadt a mennydörgésre, és megdörzsölte a szemét. Úgy látszott, a vihar újult erővel tért vissza. Hunyorogva próbált látni valamit a pislákoló fényben. Richard nem volt mellette. Kahlan nem tudta, az éjszaka melyik részén járhatnak, de nagyon későn feküdtek le. Úgy érezte, éjfél körül járhat, még messze a virradat. Úgy döntött, Richard nyilván kiment a házból, hogy könnyítsen magán.

Az eső szapora dobolásától a tetőn olyan érzése támadt, mintha a Szellemház egy vízesés alatt állna. Első látogatásuk alkalmával Richard megtanította a Sárembereket, hogyan kell cseréptetőt készíteni, ami nem ázik be az esőben, mint az ő zsúptetőik, így hát pillanatnyilag valószínűleg ez volt a legszárazabb épület az egész faluban.

Az embereket elkápráztatta a tető ötlete, amelyik nem ázik be. Kahlan úgy gondolta, néhány éven belül az egész falu át fog térni a zsúptetőről a cseréptetőre. Ő maga például most nagyon hálás volt a száraz menedékért.

Kahlan abban reménykedett, hogy Richard végre le fog csillapodni, most, hogy kiderült, hogy Juni halálában nem volt semmi gonosz mesterkedés. Ő is, a Madarak Atyja is minden tyúkot megnézett a faluban, és egyikük sem találta meg a tyúkot, amelyik nem tyúk. Vagy, ami azt illeti, akármilyen más szárnyas szörnyeteget sem. A dolog véget ért. Reggel szabadon eresztik a tyúkokat.

Zedd és Ann egyáltalán nem voltak elégedettek Richarddal. Ha Richard tényleg azt hitte, hogy az égő gyantadarab az egyik Harmónia volt – egy alvilági teremtmény – akkor hogy a Teremtésben gondolta, hogy a markába kaparinthatja, és mi a jó nyavalyát akart vele csinálni? Richard nem gondolt erre, vagy csak azért hallgatott, nehogy újabb okot adjon Zeddnek arra, hogy azt higgye, Richardnak elment a józan esze.

Zedd legalább nem volt kemény a hosszú leckéztetés alatt, amíg felsorolta a tapasztalt események számtalan lehetséges magyarázatát. A hosszú szónoklat inkább oktató, mint megrovó jellegű volt, bár azért némi kevés az utóbbiból is került bele.

Richard Rahl, a D'Harai Birodalom Ura, az ember, aki előtt királyok és királynők hajbókoltak, az ember, aki lábához egész nemzetek tették le fegyvereiket, hallgatagon állt, amíg nagyapja fel-alá járt előtte, dorgálva, prédikálva és tanítva, néha Első Varázslóként, néha nagyapaként, néha barátként beszélve Richardhoz.

Kahlan tudta, Richard túlságosan is tiszteli Zeddet ahhoz, hogy bármit is szóljon. Ha Zedd elégedetlen vele, hát akkor elégedetlen.

Mielőtt visszavonultak éjszakára, Ann elmondta, hogy választ kapott az útinaplójában. Verna és Warren ismerik a könyvet, amiről Richard érdeklődött, a „Hegy Ikré"-t. Verna azt írta, hogy ez egy főként próféciákat tartalmazó könyv, ami Jagang birtokában volt. Nathan utasításai alapján ő és Warren elpusztították a könyvet, több más, Nathan által megnevezett könyvvel együtt, egyet kivéve, „Az átfordítás és a kettőzés könyvé"-t, ami nem volt Jagang gyűjteményében.

Mikor végre ágyba kerültek, Richard mogorva volt, vagy legalábbis gondolataiba mélyen elmerült. Nem volt olyan állapotban, hogy szeretkezzenek. Az igazság kedvéért azt is be kell ismerni, hogy az elmúlt nap után Kahlan ezt nem is nagyon bánta.

Kahlan felsóhajtott. Ez a második közös éjszakájuk, és nem volt hangulatuk az intim együttléthez. Hányszor vágyódott Kahlan szinte fájdalmasan egy ilyen esélyért az együttlétre?

Visszafeküdt, és fáradt szemére szorította a kezét. Azt kívánta, bárcsak Richard sietne, és visszaérne, mielőtt ő újra elalszik. Legalább szerette volna megcsókolni, és megmondani neki, hogy tudja, Richard csak azt teszi, amit helyesnek tart, a legjobb szándéka szerint, és hogy Kahlan nem tartja őt ezért ostobának. Igazából nem is volt ő mérges – csak szeretett volna együtt lenni Richarddal, nem pedig tyúkokat hajkurászni egész nap a zuhogó csőben.

Szerette volna megmondani Richardnak, hogy szereti.

Oldalt fordult, Richard üresen álló helye felé, és várt. A szemhéja le-lecsukódott, erővel kellett nyitva tartania őket. Mikor a kezét Richard helyére, Richard takarójára rakta, rájött, hogy a takaró nincs ott. Richard áttette őrá a saját takaróját. Miért csinált volna ilyesmit, ha rögtön vissza akart volna jönni?

Kahlan felült. Újra megdörzsölte a szemét. A kicsi tűz halvány fényében észrevette, hogy Richard ruhái nincsenek a helyükön.

Hosszú napjuk volt. Az előző éjjel sem aludtak sokat. Miért akart volna Richard kimenni az éjszaka közepén az esőbe? Szükségük volt az alvásra. Reggel indulniuk kell, vissza kell térniük Aydindrilbe.

Reggel. Reggel elmennek. Richardnak csak addig volt ideje.

Kahlan dühösen vicsorgott, míg a holmijaihoz sietett. Richard odakint járkált, hogy valami bizonyítékot keressen. Kahlan tudta, hogy így van. Valamit, amivel bebizonyíthatja mindnyájuknak, hogy nem csinált ostobaságot.

Kahlan addig kotorászott a zsákjában, amíg meg nem találta a kis gyertyatartóját. A tartónak volt egy kis kúpos fedele, így a gyertya száraz marad, és égni fog az esőben is. Felvett egy hosszú gyújtósszálat a farakásról, berakta a végét a tűzbe, és meggyújtotta vele a gyertyát. Becsukta a kis lámpás üvegajtaját, hogy a lángot megóvja a széltől. A lámpás is, a gyertya is pici volt, és alig nyújtott valamicske fényt, de ez volt minden, amije volt, és több a semminél egy ilyen koromsötét, esős éjszakán.

Lerántotta még nyirkos ingét a tűz közelébe állított póznáról, ahová Richard feltette száradni. A hideg, nedves ruhadarab érintése a bőrén, ahogy a karjait bebújtatta az ing ujjába, apró, fájdalmas borzongásokat küldött fel egészen a válláig. Na, most majd tőle is megkapja a férje a kioktatást! Kahlan ragaszkodni fog hozzá, hogy Richard visszajöjjön vele az ágyba, és addig melengesse a karjaival átölelve, míg Kahlan újra kényelmesen nem érzi majd magát. Richard bűne volt, hogy Kahlan máris vacog. Fintorogva húzta fel nedves, merev nadrágszárát csupasz bőrére.

Milyen bizonyítékot kereshet Richard? A tyúkot?

Lefekvés előtt, miközben a haját szárította a tűznél, Kahlan megkérdezte Richardot, miből gondolja, hogy többször is ugyanazt a tyúkot látta. Richard elmondta, hogy a döglött tyúknak, amit reggel a Szellemház mellett találtak, egy fekete folt volt a felső csőrkáváján, közvetlenül a taraja alatt. Azt mondta, hogy a tyúknak, amit a Madarak Atyja mutatott, ugyanolyan folt volt a csőrén.

Richardnak nem tűnt fel azonnal a hasonlóság. Aztán meglátta, hogy a tyúknak, amelyik a halottasház tetején tollászkodott, ugyancsak foltos csőre volt. Azt mondta, a három házban összegyűjtött tyúkok közül egyiknek sem volt ilyen foltja.

Kahlan elmagyarázta Richardnak, hogy a tyúkok folyton a földön csipegetnek, és mivel esős, saras idő van, a folt nyilván csak sárfolt volt. Sőt mi több, nyilván nem egy tyúkon lehetett sárfolt. Ezeket a foltokat valószínűleg egyszerűen lemosta az eső, mialatt a tyúkokat behordták a házakba.

A Sáremberek biztos, hogy valamennyi tyúkot összeszedték a faluból, vagyis a keresett tyúknak ott kellett lennie a három ház egyikében. Erre Richard nem tudott mit mondani.

Kahlan megkérdezte, miért követte volna őket egész nap egy halottaiból feltámadt – tyúk. Mi lehetett a szándéka? Richard erre sem tudott válaszolni.

Kahlan rádöbbent, hogy aznap nem volt valami segítőkész. Tudta, hogy Richardot nem szokta elragadni a fantáziája. A makacssága nem konokság volt, sem nem az ő bosszantására szánta Richard.

Sokkal nyitottabban, megértőbben kellett volna odafigyelnie Richardra. Végtére is a felesége volt. Ha őrá sem számíthat Richard, akkor kire? Nem csoda, hogy Richardnak nem volt kedve szeretkezni az éjjel. Na, de hát egy tyúk…

Ahogy Kahlan kilökte az ajtót, vad szélroham köszöntötte. Cara elment aludni. A Szellemházat őrző vadászok észrevették Kanlant, és köré gyülekeztek. Valamennyien Kahlan gyertyafénytől megvilágított, az esős sötétség felett lebegni látszó arcát nézték. Csillogó testük materializálódni látszott egy-egy pillanatra, amikor csak lecsapott valahol egy villám.

– Merre ment el Richard? – kérdezte tőlük Kahlan.

Az emberek értetlenül pislogtak.

– Richard – ismételte Kahlan. – Nincs odabent. Valamikor korábban elment. Melyik irányba ment?

Az egyik vadász a társaira nézett, ellenőrizve őket, mielőtt megszólalt. Valamennyien a fejüket rázták.

– Nem láttunk senkit. Sötét van ugyan, de meg kellett volna látnunk, ha kimegy.

Kahlan felsóhajtott.

– Lehet, hogy nem. Richard korábban erdei vezető volt. Ugyanúgy képes rá, hogy eltűnjön a sötétben, ahogy ti el tudtok tűnni a fűben.

Az emberek csak rábólintottak az új információra, egy cseppet sem kételkedve benne.

– Akkor odakint van valahol, de nem tudjuk, hol. Indulatos Richard olyan tud lenni, ha akar, mint egy szellem. Sohasem láttunk még hozzá hasonló embert.

Kahlan magában elmosolyodott. Richard különleges ember volt – ez jellemző a varázslókra.

Egyszer a vadászok rávették, hogy nyíllal célba lőjön, és megdöbbentette őket, hogy Richard valamennyi kilőtt nyílvesszőt tönkretette. Az egyiket belelőtte a céltábla közepébe, a többivel pedig széthasította a kilőtt vesszőket egymás tetejébe találva velük.

A nyilakat Richard a Tehetségével irányította, de ő maga ezt nem hitte el. Azt gondolta, hogy egyszerűen gyakorlattal és koncentrációval is képes így lőni. Ő ezt úgy hívta, hogy „magához szólítja" a célt. Azt mondta, magához szólította a célt, hagyta, hogy minden más eltűnjön körülötte, és mikor úgy érezte, hogy a nyíl megtalálta azt a bizonyos különleges pontot a levegőben, egyszerűen szabadjára eresztette. Az egészre képes volt egy szempillantás alatt.

Kahlannak be kellett ismernie, hogy amikor Richard tanította őt célba lőni, néha neki is sikerült megéreznie, mit értett ezen Richard. Amire Richard megtanította, egyszer meg is mentette Kahlan életét. De Kahlan azért tudta, hogy a mágiának még így is része volt Richard céllövő képességében.

A vadászok nagyon tisztelték Richardot. A nyíllövészet csak részben volt oka ennek. Richardot nehéz volt nem tisztelni. Ha Kahlan azt mondja, hogy Richard láthatatlanná tud válni, a vadászok habozás nélkül elhiszik neki.

Az egész kis híján nagyon rosszul indult. Mikor először összetalálkoztak a pusztán a vadászokkal, amikor Kahlan elhozta Richardot a Sáremberekhez, Richard félreértette az üdvözlési szokásukat, a pofont, és leütötte Savidlint, a vadászok vezetőjét. Ezzel akaratlanul is tiszteletét fejezte ki irántuk, és jó barátaivá tette a Sárembereket, de egyúttal megszolgálta magának az „Indulatos Richard" nevet.

Kahlan letörölte az arcáról az esőt.

– Jól van. Meg akarom találni őt. – A sötétség felé intett. – Menjetek mindnyájan különböző irányba. Ha megtaláljátok, mondjátok meg neki, hogy én keresem. Ha nem találjátok, gyertek vissza ide, miután átkutattátok a saját területeteket, és új irányban kezdjük keresni, amíg csak meg nem találjuk.

A vadászok tiltakozni akartak, de Kahlan azt mondta nekik, hogy fáradt, vissza akar kerülni az ágyába, és maga mellett akarja tudni az újdonsült férjét. Könyörgött nekik, hogy segítsenek keresni Richardot, vagy egyedül indul neki.

Eszébe jutott, hogy Richard nyilván ugyanezt csinálja: egyedül kutat, mert senki nem hisz neki. A vadászok vonakodva bár, de ráálltak, és szétszóródtak a sötétben, különböző irányokba. Az ormótlan csizmák híján ők sokkal gyorsabban tudtak mozogni a sárban, mint Kahlan.

Kahlan lehúzta a csizmáit, és behajította őket a Szellemház ajtaján. Elmosolyodott a gondolatra, hogy most túljárt a sok sár eszén.

Sok nő volt odahaza, Aydindrilben, nemes hölgyek, hivatalnokok és hivatalnokok feleségei, akik, ha most így látták volna az Inkvizítor Anyát mezítláb, bokáig a sárban, bőrig ázva, hát menten elájultak volna.

Kahlan tocsogva haladt előre a sárban, azon gondolkodva, vajon Richardnak volt-e valamilyen módszere a keresésre. Richard ritkán tett bármit is kellő ok nélkül. Hogyan kutathatná át az egész falut sötétben, egyedül?

Kahlan újra végiggondolta az első ötletét, hogy Richard a tyúkot keresi. Talán Richard rájött, hogy van valami igazság abban amit Kahlan, Zedd és Ann mondtak neki. Lehet, hogy nem is a tyúk után indult. De akkor mit csinál idekint éjnek idején?

Kahlan fejét áztatta az eső, lecsorgott a nyakába, a hátára, a hideg víztől reszketett a teste. Hosszú haja, amit jókora gonddal szárított és fésült meg, ismét csuromvizes volt. Az inge úgy tapadt a testére, mintha második bőre lett volna. Egy rémes, vizes, hideg bőr.

Hová mehetett Richard?

Kahlan megállt, és magasba emelte a gyertyát.

Juni.

Lehet, hogy Richard elment Junit megnézni. Szíve egy pillanatra összeszorult a fájdalomtól: talán a halott csecsemőt ment megnézni Richard. Lehet, hogy szerette volna mindkettőt meggyászolni.

Ez jellemző Richardra. Lehet, hogy imádkozni akart a jó szellemekhez a szellemvilág két új lakójáért. Richard megtenné.

Kahlan a sötétben az egyik tető alatt egy láthatatlan, jéghideg csorgás alá lépett. Elakadt a lélegzete, amikor a jeges víz az arcát érte, és lecsorgott az inge elejére.

Ázott haját menet közben simította hátra, és kiköpött egy vizes tincset a szájából. Ujjai érzéketlenné fagytak, ahogy a kis lámpását markolta a hideg esőben.

Gondosan szétnézett maga körül a sötétben, próbálta kitalálni, hol is járhat, megbizonyosodni afelől, hogy jó irányba halad. Rálelt egy ismerős alacsony falra, amelyen három virágcserép állt. A közelben nem lakott senki, ezek a közelben lakó gonosz szellemek számára növesztett virágok voltak. Innen már ismerte az utat.

Kicsit arrébb egy sarkon meglelte a halottasház ajtaját. Érzéketlen ujjaival nehezen talált rá a reteszre. Az ajtó, ami megdagadt az esőben, nyikorogva nyílt ki. Belépett az ajtón, és becsukta maga után.

– Richard! Richard, itt vagy?

Semmi válasz. Kahlan magasra emelte a gyertyát. Másik kezével befogta az orrát a szagok miatt. Még a nyelvén is érezte a bűzt. Kis lámpása üvegablakából a fény a piciny holttestre esett. Kahlan közelebb lépett. Arca önkéntelen undorodó fintorba rándult, amikor csupasz talpa alatt hangos pukkanással kenődött szét valami kemény hátú bogár, de a tragikus látvány az előtte álló agyagemelvényen azonnal el is terelte a figyelmét.

Mozdulatlanul bámulta a képet maga előtt. Az apró karok a levegőbe emelkedve merevedtek meg. A lábak is merevek voltak, épp egy pár centiméterrel lebegtek az emelvény felett. A pici tenyerek nyitva voltak. Kahlan el sem tudott képzelni ilyen csöpp ujjacskákat.

Érezte, hogy a torkát elszorítja valami. Szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa feltörő zokogását az itt heverő, elveszett jövő látványától. A szegény kicsi lélek! Szegény anyja!

A háttérből valami furcsa, ismétlődő zajt hallott. Míg a pici, élettelen testre meredt, tudata egy részével arra próbált rájönni, mi lehet az a szaggatott, lágy, cuppogó hang. Csend. Újra a hang. Megint szünet. Szórakozottan kizárta a hangot a tudatából, akárcsak az esőcseppek kopogását.

Kahlan nem tudott ellenállni a gondolatnak. Kinyújtotta a kezét, és gyengéden az apró, nyitott tenyérbe helyezte az egyik ujját. Egyetlen ujjnál nem is fért volna több az icipici kézbe. Kahlan szinte azt várta, hogy a csepp ujjak körbezáruljanak az ő ujja körül. De nem történt meg.

Újabb hullámban tört rá a gyász, és érezte, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán. Sajnálta az anyát is. Kahlan annyi halált, annyi holttestet látott már, nem értette, ez az egy miért van ekkora hatással rá, de a hatás tagadhatatlan volt.

Végül nem bírta tovább, és zokogásban tört ki. Siratta a névtelen gyermeket. A magányos halottasházban kiöntötte gyászát a szívéből ezért a le nem élt életért, ezért a csöppnyi edényért, amelyik úgy jött világra, hogy soha nem tölthette be lélek.

Végül a sötétből jövő furcsa hang kellő mértékben behatolt újra a tudatába ahhoz, hogy megforduljon, és megnézze, mi zavarta meg a jó szellemekhez mondott imáját.

Fel akart sikoltani, de benne szorult a lélegzet.

Juni mellkasán egy tyúk állt.

Juni szemét csipkedte kifelé.