Hatvannegyedik fejezet

 

 

 

Norris előre rontott, ahogy tanulta, és az egyik katona lábára támadott. A férfi arcon rúgta Norrist. A fiú hátratántorodott, arcára szorított ujjai között ömlött a vér. A katona felkapta Norris elejtett kardját és úgy szúrta hasba vele a fiút, hogy egyúttal a földhöz is szegezte. Norris ordított és vonaglott kínjában, és az éles penge leszelte az ujjait, amikor megpróbálta kirángatni azt a testéből.

Karl és Bryce kivont kardokkal rohant a támadókra. Carine lándzsát fogva futott ki a barakkból, Anette szintén lándzsával követte.

Beata látta, hogy az emberei körülfogják a támadókat. Meg volt győződve róla, hogy három ellenséggel el fognak bírni, hiszen jó harci kiképzést kaptak.

– Őrmester! – kiáltott rá a vörösbe öltözött nő. – Vissza!

Beata meg volt rémülve, de azért bosszantotta, hogy ez a nő utasítgatja, aki szemmel láthatóan semmit nem ért a katonáskodáshoz. Szégyellte magát a nő helyett is a gyávaságáért. Beata és a katonái nem hátrálnak meg. Harcolni fognak, és megvédik ezt az anyámasszony katonája vörös ruhást is, aki nem mer kiállni mindössze három ellenséggel szemben.

Mikor Beata osztaga támadott, csak annak a katonának volt kihúzva a kardja, aki Marie-t levágta, a többieké még a hüvelyében pihent. Beatát felbőszítette, hogy ezek ennyire semmibe veszik az ő harcosait.

Mivel ő jobban hozzá volt szokva, hogy acéllal húst daraboljon, mint csapata többi tagja, bátran nekirontott az egyik támadónak. Beata maga sem tudta hogy történhetett, de a férfi valahogy könnyedén kitért a csapás elől. A lány meglepődve ébredt rá, hogy ez más, mint szalmabábukat döfködni vagy kampón lógó fél birkákat darabolni.

Miközben Beata kardja csak a levegőt hasította ketté, Anette érkezett hátulról, és a férfi combjának irányozta a döfését. A célba vett katona félrelépett Anette pengéje elől is, és megmarkolta a haken lány vörös haját. Kést rántott elő valahonnan, és miközben pajzán mosollyal Beatára kacsintott, úgy metszette el Anette torkát, mintha disznót vágna le.

Egy másik katona elkapta Carine lándzsájának a nyelét, kettétörte a fegyvert, és a szakállas hegyet Carine gyomrába döfte.

Karl alacsonyra irányzott csapással annak a katonának az inát akarta átvágni, akit Beata elhibázott, de csak annyit ért el, hogy kapott egy rúgást az arcába. A férfi lesújtott Karlra a kardjával. Beata előre ugrott, és saját fegyverével védte ki a Karlnak irányzott vágást.

A csengve összecsapódó pengék ütközése olyan erővel rántotta meg Beata karját, hogy kiütötte a kardot a kezéből. A lány ujjai úgy zsibogtak, hogy be sem tudta hajlítani őket. Döbbenten észlelte, hogy térden áll.

A férfi újra Karlra sújtott. A fiú védekezően kapta arca elé a kezét. Az éles acélpenge a tenyerek közepén vágta át mindkét kezet, mielőtt az arcot állig kettéhasította volna.

A katona most visszafordult Beata felé. Vármocskos kardja most a lány arca felé suhant. Beata látta a közeledő pengét, de csak egy sikolyra futotta tőle védekezés helyett.

Egy kéz kapta el Beata haját és vadul hátrarántotta a fejét. A kard hegye elsurrant a lány arca előtt és a két lába között csapódott a földbe. A vörös ruhás nő volt az, aki éppen megmentette Beata életét.

A katona figyelme most másfelé terelődött róluk. Beata arra nézett, amerre a támadója, és lovasokat látott közeledni. Sokan voltak, talán százan is. Újabb speciális anderiai őrjáratosok, akárcsak ez a három.

A vörös ruhás nő Bryce-t is az utolsó pillanatban rántotta el egy halálos csapás elől. Amint a nő figyelme másfelé fordult, Bryce ismét rárontott az ellenségre, a parancs ellenére, hogy maradjon hátul. Beata csak egy vértől vörös kardpengét látott, amint kibukkant Bryce hátán, olyan erővel, hogy fel is emelte a levegőbe a fiú testét.

A nagytermetű férfi, aki Karlt levágta, most újra Beatára támadott. A lány pánikszerűen hátrált, de a férfi hosszú lábaival sokkal gyorsabb volt. Vak rémületében Beata megbotlott és a földre huppant. Tudta, hogy most meg fog halni.

Ahogy a férfi kardja feléje vágott, Beata tehetetlenségében imába kezdett, bár tudta, hogy nem fogja soha befejezni.

Fitch a lány elé ugrott, és kardjával kivédte a gyilkos ütést. A támadó fegyvere darabokra tört. Beata meglepett pislogással vette tudomásul, hogy még mindig életben van.

Fitch vadul a katona felé csapott. Az oldalt lépett és hátrahajolt. Fitch pengéje épp hogy elsuhant a férfi hasa előtt. Miközben Fitch a csapás lendületétől előre dőlve körbe fordult a tengelye körül, a katona hideg egykedvűséggel akasztott le fegyverövéről egy szeges buzogányt, és villámgyors, visszakezes csapással az éppen háttal került Fitch felé suhintott vele.

A csapás letépte Fitch koponyája tetejét. Beata zubbonya elejét rózsaszín, remegő agydarabkák fröcskölték tele. Fitch a földre roskadt.

Beata dermedten ült, és úgy sikoltozott, mint egy rémült kisgyerek. Egyszerűen képtelen volt abbahagyni. Tudata egy részével mintha kívülről, tárgyilagosan figyelte volna magát.

A katona nem támadt Beatára, ehelyett inkább Fitchre, jobban mondva Fitch kardjára fordította a figyelmét. Kiemelte a csillogó fegyvert Fitch ernyedt kezéből, aztán lerángatta a kardszíjat és a hüvelyt a holttestről.

A többi lovas éppen akkor ért oda, amikor a katona visszacsúsztatta az Igazság Kardját a hüvelyébe. Elvigyorodott, és Beatára kacsintott.

– Azt hiszem, Stein parancsnok örülni fog ennek. Te mit gondolsz?

Beata csak ült bénultan, Fitch teste ott hevert előtte, agya mindenütt a lány ruháján, vére tócsába gyűlt a földön. Beata végül ennyit tudott kinyögni:

– Miért?!

A férfi csak vigyorgott.

– Most, hogy mindannyian megkaptátok az esélyt, hogy szavazhattok, a döntő voksot Jagang Császár teszi le.

– Mit találtatok? – kérdezte az egyik érkező, leszállva a lováról.

– Egy pár leányzót. Egészen csinosak.

– Akkor ne öljétek meg mindet! – évődött jókedvűen a kérdező. – Én a részemet úgy kérem, hogy még meleg legyen és mozogjon.

Ezen mind nevettek. Beata nyüszítve csúszott hátrébb, sarkaival lökve magát a földön.

– Erről a kardról itt már hallottam. Elviszem Stein parancsnoknak. Nagyon fog örülni, hogy ő adhatja oda a Császárnak.

Hátrapillantva Beata egy másik katonát látott a Birodalmi Strázsa emelvényén, amint éppen könnyedén lefegyverezte az őrhelyüket védelmezni próbáló Estelle-t és Emmeline-t. Emmeline úgy próbált menekülni, hogy leugrott az emelvényről. Most törött lábbal hevert a harang tövében. Egy katona lenn a földön vörös hajánál fogva ragadta meg Emmeline-t és úgy vonszolta maga után, mint valami elejtett vadat.

Odafönn a férfi Estelle-t csókolta, mialatt a lány öklével a katona mellét püfölve igyekezett védekezni. A többiek nagyon mókásnak találták Estelle ellenállását. Körös-körül mindenütt sötét bőrpáncélba öltözött, fémtüskés szíjakat és öveket, páncélinget és szőrméket viselő, súlyos kardokkal, cséphadarókkal és csatafejszékkel felfegyverzett férfiak szálltak le lovaikról. Mások, még lóháton, diadalordításokkal száguldoztak körbe-körbe a Birodalmi Strázsa körül.

Mikor az általános figyelem Emmeline újra felharsanó rémült, fájdalmas kiáltozása és foglyul ejtőjének durva röhögése felé fordult, Beata gallérját egy kéz ragadta meg, és lerántotta a lányt a földre. A vörös ruhás nő mordult rá halkan.

– Mozgás! Amíg még lehet!

Beata félelemtől sarkallva talpra kecmergett és rohanni kezdett, amíg a katonák másfelé figyeltek. A két nő hasra vágta magát egy magas fű által takart apró mélyedésben.

– Hagyd abba a sírást! – parancsolta a vörös ruhás. – Hagyd abba, vagy felfedeznek bennünket!

Beata kényszerítette magát, hogy abbahagyja a hangos zokogást, de könnyei ömlését nem tudta elfojtani. Éppen most mészárolták le az egész osztagát Estelle és Emmeline kivételével, és ők is fogságba kerültek. És Fitch, az a bolond Fitch most ölette meg magát, hogy megmentse Beata életét.

– Ha nem maradsz azonnal csendben, én magam vágom el a torkodat!

Beata az ajkába harapott. Eddig még mindig sikerült megállnia, hogy ne sírjon mások előtt. De még sohasem volt ilyen nehéz.

– Sajnálom – suttogta szipogva.

– Épp most mentettem meg az irhádat. Cserébe legalább annyit elvárok, hogy ne buktass le bennünket.

A nő a katonát figyelte, aki lóra kapva elvágtatott az Igazság Kardjával Szépmező felé. Halkan átkozódott az orra alatt.

– Miért csak egyszerűen elhoztál onnan? – kérdezte keserű haraggal Beata. – Miért nem próbáltál legalább néhányukkal végezni?

A nő egy csuklómozdulattal körbe mutatott.

– Miért, mit gondolsz, azt ki tette? Mit gondolsz, ki védett hátulról? A gyerekkatonáid egyike?

Beata körbenézett, és meglátta, amit eddig izgalmában nem vett észre. Halott ellenséges katonák hevertek itt is, ott is. Visszatekintett a nő jeges kék szemeibe.

– Idióta! – morogta a nő.

– Úgy bánsz velem, mintha ez az egész az én bűnöm lenne! Mintha gyűlölnél engem.

– Mert bolond vagy! – A nő dühösen mutatott a mészárlás nyomai felé. – Három ember könnyedén elsöpörte az osztagodat, és még csak ki sem melegedtek bele.

– De… megleptek bennünket.

– Azt hiszed, hogy ez valamiféle játék? Még ahhoz sincs elég eszed, hogy rájöjj, nem vagytok egyebek, mint szánalmas balekok. A vezetőitek hazug bátorságot pumpáltak belétek, aztán kiküldtek ide benneteket, hogy kudarcot valljatok. Világos, mint a nap, de ti mégsem veszitek észre. Százan közületek, fiúk és lányok közül, nem tudnátok legyőzni egy katonát ezek közül. Ezek a Birodalmi Rend elit csapataihoz tartoznak.

– De ha nem…

– Azt hiszitek, az ellenség a ti szabályaitok szerint játszik? A valódi élet épp most ölt meg több fiatalembert a csapatodból, és a halott lányok még sokkal jobban jártak, elhiheted nekem.

Beata olyan rémült volt, hogy megszólalni sem tudott. A nő szenvedélyes hangja kissé meglágyult.

– Persze ez nem teljesen a te hibád. Azt hiszem, nem vagy még elég idős hozzá, hogy ismerhesd a valóság összes arcát. Nem várható el tőled, hogy meg tudd különböztetni az igazat a hamistól. Csak hiszed magadról, hogy képes vagy rá.

– Miért kell neked annyira az a kard?

– Mert az a Rahl Nagyúr kardja. Ő küldött, hogy elvigyem neki.

– Miért mentettél meg engem?

– Gondolom, azért, mert valaha én is voltam ostoba fiatal lány, akit elfogtak a rossz emberek.

– És mit tettek veled?

A nő ijesztő mosollyal felelt.

– Ők tettek azzá, ami most vagyok: Mord-Sith-té. Te nem lennél ennyire szerencsés. Ezek a katonák közel sem olyan jók abban, amit csinálnak, mint azok, akik engem foglyul ejtettek.

Beata sohasem hallott még Mord-Sith-ről.

A figyelmüket most Estelle kiáltozása vonta magára a Birodalmi Strázsa emelvénye tetején.

– Nekem a kard után kell indulnom. Neked azt ajánlom, menekülj innen.

– Vigyél magaddal!

– Nem. Semmi hasznodat nem venném, és csak feltartanál.

Beata tudta, bármilyen szörnyen hangzik is, ez az igazság.

– Mit csináljak?

– Hordd el innen az irhádat, mielőtt azok a katonák ráteszik a mancsukat, vagy úgy megbánod, ahogy el sem tudnád képzelni.

– Kérlek – mondta Beata újból előtörő könnyeivel küszködve –, segíts nekem megmenteni Estelle-t és Emmeline-t!

A nő szorosra zárt ajkakkal gondolkodott egy percig.

– Őt ott – mutatott hideg számítással Estelle-re. – Amikor elindulok, segítek neked kihozni őt onnan. Aztán az már a ti dolgotok, hogy felszívódjatok.

Beata látta a röhögő katonát, aki Estelle mellét markolászta, mialatt a lány reménytelenül küzdött vele. Beata pontosan tudta, mit érezhet most Estelle.

– De Emmeline-t is ki kell hoznunk! – mutatott a barakk felé, ahová a katonák a törött lábú lányt behurcolták.

– Neki eltörött a lába. Nem tudod magaddal vinni, csak titeket is elkapnak miatta.

– De ő…

– Felejtsd el! Mit tudnál tenni vele? Cipelnéd? Ne legyél már bolond, te gyerek! Gondolkozz! Szeretnél megszökni az egyikkel, vagy bebiztosítanád, hogy elkapjanak a kettővel? Dönts gyorsan, mert sietek!

Beata küszködött a szipogásával, és közben igyekezett kizárni a tudatából a barakk felől hallatszó sikolyokat. Nem akart oda kerülni, azoknak a vadállatoknak a karmai közé. Egyet a fajtájukból már volt balszerencséje közelről megismerni.

– Akkor az egyiket. Gyerünk! – határozott végre.

– Helyes, kölyök.

Beata tisztában volt vele, hogy a nő szándékosan szólította így, hogy a helyére tegye, abban reménykedve, hogy így tudatára ébreszti a lányt, mennyire tapasztalatlan, és talán segít vele megmenteni az életét.

– Most figyelj rám, és pontosan azt tedd, amit mondok. Nem tudom, sikerül-e megtenned, de ez az egyetlen esélyetek.

Beata bólintott. Bármit hajlandó megtenni, hogy elkerülje a rémálmot, ami várna rá.

– Felmegyek oda, és elintézem azt az embert. Gondoskodni fogok róla, hogy legalább két ló elérhető közelségben legyen számotokra. Te fogd a lovakat, én meg leküldöm a lányt. Ültesd fel az egyik lóra, te ülj a másikra, és meg ne álljatok a világ minden kincséért sem!

A nő a vadon felé mutatott, a Birodalmi Strázsákon túlra.

– Vágtassatok el Anderiából, valamelyik másik országba a Középföldön.

– Hogy tudod majd megakadályozni, hogy utánunk jöjjenek?

– Ki mondta, hogy meg tudom akadályozni? Ti csak fogjátok a lovakat, és vágtassatok az életetekért! Én csak annyit tudok tenni, hogy egy kis előnyt nyerek nektek. – A nő felemelte az ujját Beata arca előtt. – Ha a lány bármilyen okból nem tud lejutni a lépcsőn, vagy lóra szállni, hagyd őt és menekülj!

Beata a félelemtől dermedten csak bólintott. Semmi mást nem akart, csak eltűnni innen. Többé nem érdekelte semmi más. Csak az életét akarta menteni.

Megragadta a vörös bőrruha ujját.

– A nevem Beata.

– Örülj neki. Gyerünk!

A nő felpattant, és meggörnyedve futni kezdett. Beata utána, legjobb tehetsége szerint utánozva a példáját. A nő felegyenesedett egy, az útjukban álló katona háta mögött, és kirúgta a férfi alól a lábát. Ahogy a katona a hátára zuhant, még mielőtt kiáltani lett volna ideje, a nő rávetette magát, és egy könyökütéssel szétzúzta a gégéjét. Két további gyors ütés, és a katona semmi gondot nem jelentett többé.

– Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte Beata elképedve.

A nő lenyomta Beatát egy nagyobb fűcsomóba a leütött katona mellett.

– Évekig tanultam a gyilkolást. Ez a foglakozásom. – Felnézett a Birodalmi Strázsára. – Várj itt, amíg elszámolsz tízig, aztán gyere utánam! Ne számolj gyorsan.

A nő, anélkül, hogy Beata válaszát megvárta volna, felpattant, és teljes erőből futni kezdett. Néhány katona felfigyelt rá, ezek zavarodottan nézték, hogy a nő nem próbál menekülni, hanem egyenesen feléjük rohan. Átcikázott a Strázsa körül vágtázó, hujjogató lovasok között.

A Beata mellett heverő leütött katona szétzúzott orrából bugyogott a vér. Valószínűleg fuldokolt a saját vérében.

A férfi, aki Estelle-t tartotta fogva, meglepetten fordult meg. A vörös ruhás nő lekapta a rudat az állványról, eltépve a rögzítő kötelékeit. A hirtelen elpattanó kötelek csak hozzátettek a rúd lendületéhez. Mikor a rúd a katona fejének csapódott, a koponya reccsenését odáig lehetett hallani, ahol Beata állt, végre eljutva tízig a számolásban. A leütött ember hanyatt átzuhant a korláton, és testét széttiporták a vágtató lovak patái.

Beata, még mindig a rémület szorításában, rohanni kezdett.

A nő széles mozdulattal újra meglendítette a rudat, és megkondította vele a Birodalmi Strázsát.

A világ körülöttük belerengett a fegyver elnyújtott, tompa kondulásába. A hang rettenetes erejű volt. Beata úgy érezte, fogai kilazulnak a helyükből, és a vibrálástól szétesik a feje.

A harang előtt vágtázó lovasok üvöltöttek és sikoltoztak. A lovaik fájdalmasan nyerítettek. Aztán a sikolyok, nyerítés, ordítás egyszerre megszakadt, ahogy lovas és ló egyaránt véres masszává omlottak szét.

A Strázsa körül lovaglók és futók sem tudtak idejében lefékezni. Akik átcsúsztak vagy átbotlottak a határvonalon, halálukba futottak bele.

Beata úgy érezte, a Birodalmi Strázsa szörnyű hangjától minden ízülete kiszakad a helyéből, de azért futott, ahogy bírt.

A vörös ruhás nő a korláton kihajolva ütötte ki sorra a lovasokat a nyeregből. Estelle karját megragadva gyakorlatilag letaszította őt a lépcsőn.

A katonák zavarodott pánikban futkostak. Nem tudták, mi fog történni, ha a fegyver újra megkondul. Lehet, hogy akkor őket is megöli? Beata elkapta a zavart és rémült Estelle karját.

A vörös ruhás nő az emelvény tetejéről az egyik, még nyeregben maradt lovas hátára ugrott. Kezében még ott markolta a törött palack éles peremű nyakát. Fél kézzel hátulról derékon kapta a lovast, másik kezével beledöfte az üvegdarabot a férfi szemébe. A lovas üvöltve bukott le a lóról.

A nő előredőlt a nyeregben, és felmarkolta a lelógó kantárszárat. Aztán mikor a fáradt ló mellé ért, amelyiken ideérkezett, lekapta az állat nyergéről a nyeregtáskát, és dühös kiáltással teljes vágtába ugratva hátasát, elszáguldott Szépmező felé.

– Fel a lóra! – kiáltott Beata az elképedt és meghökkent Estelle-re. Szerencsére az anderita lány azonnal felfogta, hogy ez az egyetlen esélye a menekülésre, és meg is ragadta az alkalmat. Ezalatt Beata is felkapaszkodott a legközelebbi állat üres nyergébe. A két zavart ló összevissza forgolódott.

Katonák pattantak nyeregbe és vágtattak a vörös ruhás nő után.

Beata nem szokott hozzá a lovagláshoz, de azért tudta, mit kell tennie. Sarkait az állat bordái közé vágta. Estelle is ugyanezt tette.

És vágtattak az életükért: egy haken lány és egy anderita.

– Hová megyünk, őrmester? – kiáltotta Estelle.

Beata azt sem tudta, milyen irányba vágtatnak, nem hogy hová. Csak vágtattak.

Szeretett volna megszabadulni az egyenruhájától, ami szintén csak Bertrand Chanboor egy másik kegyetlen tréfájának bizonyult.

– Nem vagyok én őrmester – kiáltotta vissza, és könnyei végre szabadon ömlöttek az arcán. – Csak Beata vagyok, egy bolond, akárcsak te, Estelle.

Csak azt sajnálta, hogy köszönetet sem mondott a vörös ruhás nőnek, aki megmentette az életüket.