Ötvenegyedik fejezet

Amint Dalton belépett a szobába, Bertrand Chanboor felpillantott. Bertrand felesége is jelen volt, ott állt férje díszes íróasztala előtt. Dalton tekintete egy pillanatra összevillant az asszonyéval. Kicsit meglepődött azon, hogy Hildemarát is itt találta, de nyilván ez az ügy elég fontos volt ahhoz, hogy ő is megbeszélje a férjével.

– Nos? – kérdezte Bertrand.

– Megerősítették a híreket – mondta Dalton. – Ők is a saját szemükkel látták.

– És katonák is vannak velük? – kérdezte Hildemara. – Ez a része is igaz?

– Igen. A leghitelesebb becslések szerint körülbelül ezer ember.

Hildemara halkan szitkozódott, mialatt az íróasztal lapján dobolva ujjával belegondolt a hallottakba.

– És azok a bolondok a határon csak úgy simán átengedték őket.

– Nekünk is vannak hasonló csapataink – emlékeztette Bertrand a feleségét, miközben felállt. – A mi „speciális anderita csapatainkat" is szó nélkül át szokták engedni.

– A határőröket nem lehet hibáztatni – szólt közbe Dalton. –Nem tagadhatták meg csak úgy a belépést az Inkvizítor Anyától. A férfi meg nyilván maga a Rahl Nagyúr lehet vele.

A Miniszter hirtelen dührohamában földhöz vágta az üveg tollszárát. A toll csörömpölve pattant néhányat a padlón, mielőtt darabokra tört a szemközti falon. Az ablakhoz lépett és a párkányra támaszkodva kifelé bámult.

– A Teremtés szerelmére, Bertrand, uralkodj magadon! – mordult rá Lady Chanboor.

A Miniszter dühtől vöröslő arccal fordult vissza, és ujját rázta a felesége felé.

– Ez mindent tönkretehet! Évekig dolgoztunk az egészen, gondosan ápolgattuk a kapcsolatokat, elvetettük a magvakat, irtottuk a gyomot, ha felütötte a fejét, és mikor végre készen állnánk életünk nagy aratására, csak belovagol ide ez a nő azzal a… azzal a d'harai fattyúval, a Rahl Nagyúrral!

Hildemara összefonta a karját.

– Na, hát ez majd mindjárt meg is oldja a problémát, hogy te dührohamot produkálsz. Esküszöm, Bertrand, néha kevesebb józanság van benned, mint egy tökrészeg halászban.

– Meg a lepcses feleségében, aki a részegségbe hajszolja!

A Miniszter a fogát csikorgatta, és félretolta a székét, kétségkívül valami hosszadalmas szóáradatra készülve. Dalton lelki szemei előtt dühös párducnak látta Hildemarát, ahogy háta ívben megfeszül, karmai kimerednek, bundája felborzolódik.

Mikor ezek ketten egymásnak estek, Daltont általában annyiba vették, mint egy élettelen bútordarabot. Ezúttal azonban fontosabb dolga is akadt, mint hogy értékes időt vesztegetve azt figyelje, hogyan mérgesedik el a vita a két szerető házastárs között. Parancsokat kellett kiadnia attól függően, hogyan fognak most dönteni. Megfelelően és idejében kellett elhelyeznie az embereit, akik szemei, fülei, és ha szükséges, fogai és karmai lesznek.

Francára gondolt, és arra, vajon az asszony visszanyerte-e már a képességét. Mostanában alig látta a boszorkányt, és amikor találkoztak, Franca akkor is zaklatottnak tűnt. Dalton hallotta, hogy Franca mostanában sok időt tölt a könyvtárban. Ezekben az időkben nagyon jól jött volna Franca segítsége. Valódi segítsége.

– Az Inkvizítor Anya és a Rahl Nagyúr nagyon keményen lovagolnak, és az embereim épp hogy meg tudták előzni őket – szólt közbe gyorsan Dalton, mielőtt még Bertrand nekieshetett volna a feleségének, vagy Hildemara hozzávághatott volna valamit a férjéhez. – Egy órán, legfeljebb kettőn belül ideérnek. Fel kell készülnünk a fogadásukra.

Bertrand egy percig még dühösen meredt maga elé, mielőtt visszahúzta a székét és leült. Összekulcsolta a kezeit maga előtt az asztalon.

– Igen, igazad van, Dalton. Nagyon is. Legelőször is el kell tüntetnünk szem elől Steint és az embereit. Nem lenne okos dolog…

– Vettem magamnak a bátorságot, Miniszter, és már intézkedtem is ebben az ügyben. Elküldtem őket, hogy bizonyos távolabbi gabonatárolók befogadóképességét megvizsgálják, mások pedig Anderia stratégiai útvonalait szerették volna tanulmányozni.

Bertrand felpillantott.

– Nagyon jó.

– Túl sokáig dolgoztunk rajta, hogy most, mikor ilyen közel járunk a célhoz, egyszerre mindent elveszítsünk – mondta Hildemara. – Viszont, ha nem veszítjük el a fejünket, nem látom be, miért ne folytathatnánk mindent a terv szerint.

Férje szemmel láthatóan jócskán lenyugodott, mint általában, amikor nehéz problémákat kellett megoldania. Megvolt az a különös képessége, hogy egyik pillanatban dühösen őrjöngjön, a következőben pedig már mosolyogjon.

– Lehetséges. – Daltonhoz fordult. – Milyen messze járnak a Rend seregei?

– Még jókora távolságra, Miniszter. Stein „speciális anderita csapatai", akik tegnapelőtt érkeztek meg, azt jelentették, még legalább négyheti járóföldre. Valószínűleg még egy kicsit messzebb.

Bertrand felrántotta az egyik szemöldökét és ravaszkás mosoly ült ki az ajkára.

– Akkor egyszerűen fel kell tartanunk addig az Inkvizítor Anyát és a Rahl Nagyurat.

Hildemara ökleivel az asztalra támaszkodva hajolt közelebb a férjéhez.

– Azok ketten, az Inkvizítor Anya és a Rahl Nagyúr követelni fogják a válaszunkat. Már régóta elmagyarázták a követeinknek Aydindrilben, hogy milyen választásaink lehetnek, és hazaküldték őket az ajánlattal, hogy vagy csatlakozunk a D'Harai Birodalomhoz, vagy kockáztatjuk, hogy lerohannak bennünket, és ezzel elveszítjük minden jogunkat az önálló államisághoz.

Dalton egyetértett az asszonnyal.

– Ha nem fogadjuk el a megadási feltételeiket, az országunkra fognak támadni a hadaikkal. Ha valami kis jelentéktelen államocska lennénk, valószínűleg nem törődnének vele, csatlakozunk-e vagy sem, de így, ha elutasítjuk őket, első számú célpontjukká válunk.

– És ahogy hallottam, valahol errefelé, délen állomásozik is egy hadseregük – szólt közbe Hildemara. – A Rahl Nagyúr nem az az ember, akit semmibe lehetne venni, vagy félrevezetni. A többi ország közül jó páran – köztük Jara, Galea, Herjborgue, Grennidon és Kelton – már önként behódoltak, vagy behódoltatták őket. A Rahl Nagyúr d'harai csapatai komoly erőt képviselnek önmagukban is, de ezekkel az országokkal megerősítve rettenetes az ereje.

– De nincs minden serege a közelben – vetette ellen Bertrand, aki valami rejtélyes okból most hirtelen nagyon nyugodttá vált. – A Rend képes lesz eltiporni őket. A Birodalmi Strázsák pedig távol tudnák tartani a D'Harai Birodalom bármekkora seregét is.

Dalton úgy érezte, Bertrand önbizalma megalapozatlan.

– A hírforrásaim szerint a Rahl Nagyúr iszonyú képességeket birtokló varázsló. Ráadásul ő az Igazság Keresője is. Attól tartok, egy ilyen ember képes lehet rá, hogy valami módon győzedelmeskedjen a Birodalmi Strázsák fölött is.

Hildemara összeráncolta a homlokát.

– Ráadásul az Inkvizítor Anya, a Rahl Nagyúr és egy ezerfős seregük már a Birodalmi Strázsák vonalán belül jár. És követelni fogják a behódolásunkat. Ha ez megtörténik, minden hatalmunk oda lesz. A Rend nem ér ide még hetekig, addigra pedig már rég késő lesz.

Ujját a férje felé rázta.

– Túl sokat fektettünk már be hozzá, hogy most mindent elveszítsünk.

Bertrand összeütögette a két hüvelykujját és mosolygott.

– Akkor, ahogy az előbb is mondtam, egyszerűen késleltetnünk kell őket, nem igaz, drágám?

A d'harai csapatok sötéten kanyargó, csillogó acéllal tűzdelt szalagja hosszan elnyúlt Richard és Kahlan mögött, akik a Kultúra Miniszterének birtoka felé vezették őket. Alig egy óra volt már hátra ahhoz, hogy a nap leszálljon a láthatár szélén gyülekező felhők mögött, de végre megérkeztek.

Richard kitárta izzadó mellkasát az enyhe szellőnek, és egy felettük köröző kíváncsi hollót figyelt. A madár rekedt károgással hívta fel magára a figyelmet, már ahogy azt a hollók szokták.

Meleg, párás nap volt. Richard és Kahlan azt az öltözéket viselték, amit a katonák hoztak nekik, hogy az elegáns ruháik tiszták és szalonképesek maradjanak a hamarosan bekövetkező találkozásra az ország vezetőivel.

Richard hátrapillantott a válla fölött és tekintete Du Chaillu gyilkos pillantásával találkozott. Richard ugyanis rákényszerítette a sámánnőt, hogy lóra üljön. Így nagyobb távolságot tehettek meg, és nem kellett még egy újabb napot tölteniük az úton. Az utazás már így is túlságosan hosszúra nyúlt.

A Baka Tau Mana népe nem szeretett lovagolni. Du Chaillu gyakran semmibe vette Richard kérését, hogy lovagoljon inkább. Ezúttal azonban nem mert ellenszegülni: tisztában volt vele, hogy ha nem engedelmeskedik, Richard egyszerűen hátra fogja hagyni.

Carának nyilvánvalóan beletelt egy kis idejébe, hogy megtalálja Reibisch tábornok seregét, és kísérő csapatot küldjön Richardék után. Richard, Kahlan és a Baka Tau Manák túl sokáig küszködtek gyalogosan a végeláthatatlan puszta mocsaras talajával. Így aztán nem túl nagy távolságot sikerült megtenniük, mielőtt a katonák a lovakkal utolérték őket.

Du Chaillu is lassította a haladásukat, habár nem szándékosan. Szünet nélkül vitatkozott Richarddal, hogy a lovaglás kárt fog okozni a születendő babának – a gyermeknek, amelyet Richard kívánságára tartott meg. A meg nem született gyermek kedvéért Richard nem nagyon erőltette Du Chaillut, hogy lóra üljön.

Richard igazából nem is akarta, hogy Du Chaillu velük jöjjön. Miután azonban a d'harai katonák megérkeztek a felszereléssel és vezetéklovakkal, az asszony megtagadta korábbi ígéretét, hogy visszafordul az embereivel.

Du Chaillu javára legyen mondva, egyetlen egyszer sem panaszkodott az utazás nehézségei miatt. Amikor azonban Richard arra kényszerítette, hogy lóra üljön, mindig rémes kedvébe került.

Kahlan eleinte nagyon hűvösen fogadta, hogy a Baka Tau Mana sámánasszony is velük tartott. Lassan azonban felengedett iránta, különösen azóta az eset óta, hogy Richard leesett a lováról. Kahlan Du Chaillu érdemének tudta be, hogy Richard életben maradt. Richard is szívesen vette Du Chaillu lelkes segítségét, de úgy gondolta, nem Du Chaillu tartotta őt életben.

Hogy valójában mi történt, azt nem tudta. Mióta azonban látta a Birodalmi Strázsákat, és hallotta, hogy egyszerre kondultak meg minden külső ok nélkül éppen abban az időpontban, amikor hirtelen rátört az a bénító fájdalom, tudta, hogy a két dolog valahogyan kapcsolódik egymáshoz. Nem hitte, hogy Du Chaillu különösebb befolyással tudott volna lenni az esemény kimenetelére. Ez valami sokkal átfogóbb, nagyobb dolog volt, mint azt a sámánasszony gondolta, és sokkal összetettebb, mintsem Richard megérthette volna.

Mióta a Birodalmi Strázsákat látták, Richard semmi kedvéért sem volt hajlandó lassítani, még Du Chaillu terhessége miatt sem. Mióta a kőharangok közelében állt, és megérzett valamit abból, amit Richard is érzett azon a helyen, Du Chaillu is sokkal készségesebb volt Richard sietségét illetően.

Richard felemelte a kezét, amikor észrevette a porfelhőben feléjük közeledő lovast. Hallotta, hogy jelzésére válaszul parancsszavak futnak végig a menetoszlopon, és az egész kíséret nagy csörömpöléssel megáll. Csak az ezután beállott csendben ébredt tudatára, mekkora zajjal is voltak eddig.

– Ez lesz a fogadóbizottságunk – mondta Kahlan.

– Milyen messze van a Miniszter birtoka? – kérdezte Richard.

– Nincs messze. Talán egy mérföldnyire. Már több mint félúton járunk Szépmezőből.

Richard és Kahlan leszálltak a lovaikról, hogy a közeledő lovast fogadják. Egy katona lépett Kahlan lovához és átvette a gyeplőt. Richard is átadta a gyeplőjét az embernek, aztán távolabb húzódtak a többiektől. Egyedül Kahlan tartott vele, Richard egy kézmozdulattal leállította a katonák akcióját, hogy védőgyűrűt formáljanak körülöttük.

A fiatal lovas leugrott a nyeregből, még mielőtt a ló teljesen lefékezett volna. A gyeplőt kezében tartva fél térdre ereszkedett a jövevények előtt. Kahlan az Inkvizítor Anya szokásos módján üdvözölte, és a fiatalember felegyenesedett. Fekete csizmát, sötét nadrágot viselt, cifra gallérú és kézelőjű fehér inget, valamint fekete és barna zsinórokból készült fonattal szegélyezett rozsdabarna, steppelt zekét.

Vörös hajú fejét megbiccentette Richard felé.

– Rahl Nagyúr?

– Úgy van.

A fiatalember felemelte a fejét.

– A nevem Rowley. A Kultúra Minisztere küldött, hogy köszöntselek benneteket, és tolmácsoljam afölötti örömét, hogy te és az Inkvizítor Anya megtiszteltétek Anderia népét azzal, hogy eljöttetek hozzánk.

– Hát persze – mondta Richard.

Kahlan oldalba bökte a könyökével.

– Köszönöm, Rowley. Szükségünk lesz egy helyre, ahol az embereink tábort verhetnek.

– Igenis, Inkvizítor Anya. A Miniszter arra kért, mondjam meg nektek, hogy bátran válasszatok olyan helyet a földjeinken, ami csak tetszik. Ha megfelel nektek, üssetek tábort magán a birtokon.

Ez az ötlet Richardnak egyáltalán nem tetszett. Nem akarta, hogy az emberei zárt helyre szoruljanak be. Közel akarta tudni őket, de azt szerette volna, hogy szükség esetén jól védhető pozícióban legyenek. Gondoljon bárki bármit, Richardnak úgy kellett kezelnie a helyzetet, mintha feltehetően ellenséges területen lennének. A mellettük elterülő búzaföldre mutatott.

– Esetleg itt? Természetesen megtérítjük a föld tulajdonosának az összes kárt, amit a termésében okozunk.

Rowley meghajolt.

– Ahogy óhajtod, Rahl Nagyúr. A Miniszter azt kívánta, hogy te döntsd el, hol akarsz letáborozni. A föld közös állami tulajdon, termés pedig lesz bőven, nem kell aggódnod a kár miatt.

Ha elrendezted a csapataidat a kedved szerint, a Miniszter szívesen lát benneteket vacsorára. Megkért, mondjam el, mennyire szeretne megismerni téged, és újra találkozni az Inkvizítor Anyával.

– Mi nem…

Kahlan ismét oldalba könyökölte.

– Boldogan elfogadjuk Chanboor Miniszter vacsorameghívását. Arra kérlek azonban, mondd meg neki, hogy keményen lovagoltunk és fáradtak vagyunk. Nagyon hálásak lennénk, ha csak kis vacsorát rendezne, háromfogásosnál nem nagyobbat.

Nyilvánvaló volt, hogy Rowley nem volt felkészülve efféle óhajra, de megígérte, hogy azonnal átadja.

Ahogy a fiatalember ellovagolt, Du Chaillu odalépett Richardhoz és Kahlanhoz.

– Rád férne egy fürdő – jelentette ki Richardnak. – Jiaan azt mondja, van itt egy kis tavacska, nem messze a domb mögött. Gyere, megfürdünk.

Kahlan homloka elfelhősödött. Du Chaillu kedvesen rámosolygott.

– Általában nekem kell rávennem – mondta cinkosan Kahlannak. – Olyan szégyenlős, amikor együtt fürdünk. Az arca belevörösödik – itt Richard arcára mutatott –, akárcsak most, amikor levetkőzünk a fürdéshez. Ugyanilyen vörös szokott lenni az arca olyankor is, amikor azt mondja, hogy vegyem le a ruháimat.

Kahlan mereven állt, karba font kezekkel.

– Igazán?

Du Chaillu bólintott.

– Te is szeretsz vele fürödni? Úgy veszem észre, ő élvezi, ha nőkkel fürödhet együtt.

Richard most értette meg, mennyire dühös volt rá Du Chaillu a lovaglásért, és hogy most így akar visszavágni neki.

Kahlan zöld szemei Richardra szegeződtek.

– Hogy is van ez veled meg a nőkkel, valamint a fürdéssel?

Richard vállat vont, mint aki nem akar belemenni a játékba.

– Akarsz csatlakozni hozzánk? Lehet, hogy egész jó szórakozás lesz. – Kahlanra kacsintott, aztán megfordult és karon fogta Du Chaillut. – Hát akkor gyerünk, feleség. Előre megyünk, talán később Kahlan is csatlakozik hozzánk.

Du Chaillu elrántotta a karját: számára ez a móka most már túl messzire ment.

– Dehogy, nem akarok víz közelébe menni.

A szemeiben tisztán látszott a félelem. Nem akart még egy esélyt adni a Harmóniáknak, hogy vízbe fojtsák.