Negyvennegyedik fejezet

 

 

 

A tagbaszakadt katona csizmája oldalával fenéken billentette az öregasszonyt. Az igyekezett ugyan kitérni a marcona hadfi útjából, de nem volt elég fürge. A fájdalomtól a szája szélébe harapott. Bezzeg, ha a Tehetsége működött volna, megmutatta volna ennek a barbárnak! Először ugyan kísértést érzett, hogy a botjával vágjon vissza, de eszébe idézte, hogy fontosabb dolga van itt, és inkább elhalasztotta igazságosztó tevékenységét.

Bádogbögréjében három rézgarast zörgetve Annalina Aldurren, a Fény Nővéreinek Prelátus a, az Óvilágnak majd háromnegyed évezreden át leghatalmasabb asszonya arrébb csoszogott, hogy a következő tábortűz mellett letelepedett katonáktól kolduljon.

Mikor a tűzhöz közelített, a katonák először felfigyeltek rá. Mint a legtöbb helyen, amerre járt a táborban, ezek is azt hitték, prostituált közeledik, de ezeknek is hamar alább hagyott a női társaság iránti vágyakozásuk, mikor Ann a tűz fénykörébe ért, és széles, foghíjas vigyort küldött a katonák felé. A foghíj látszatát a megfelelően kiválasztott fogakra gondosan felkent zsíros korommal érte el.

Az alakítása tulajdonképpen igen meggyőző volt. A rongyokkal, amiket a ruhája fölött gondosan elrendezett, a trágyalébe áztatott fejkendővel – arra az esetre, ha valaki a csorba vigyor ellenére közeledni próbálna hozzá – és a sétabottal. A bot volt a legrosszabb: addig imitálta a fájós hátat, amíg valóban megfájdult a háta tőle.

Kétszer is akadt olyan katona, aki úgy döntött, hogy a táborban fennálló rémes asszonyhiányra való tekintettel nem törődik a vénasszony esztétikai hiányosságaival. Bár mindketten egészen helyes fiúk voltak a maguk vad, bárdolatlan módján, Ann kénytelen volt udvariasan visszautasítani az ajánlataikat. Persze az efféle makacs felajánlkozás visszautasítása meglehetősen tisztátalan munka volt. Szerencsére a tábori élet szokásos zűrzavarában senki sem figyelt fel rá, amikor ezek a gáláns katonák elvágott torkukból kifolyólag hirtelen elhunytak. Az olyan emberek között, amilyenek a Birodalmi Rend katonái voltak, az ilyen hirtelen halál még csak feltűnést sem keltett.

Ann nem szívesen vette el egy ember életét. Figyelembe véve azonban ezeknek a katonáknak a céljait, és a szándékukat arra, amit vele művelni akartak, Ann le tudta győzni a vonakodását.

Akárcsak ezek a vacsorázó és mesélgető katonák itt a tűz mellett, mások sem sokat adtak a táborban ténfergő öregasszonyra. A legtöbben rápillantottak ugyan, de azonnal vissza is tért a figyelmük a levesükhöz, nehéz komiszkenyerükhöz, meg a sörhöz és a cimborák trágár történeteihez. Egy koldus nemigen váltott ki belőlük egy-egy sürgető mordulásnál többet, hogy kotródjon már arrébb.

Ekkora hadsereget egy egész, társadalmilag rétegződött tömeg követett.

Kereskedők kísérték saját, vagy társaikkal megosztott közös szekereikkel. Ott jártak a sereg nyomában, és a legváltozatosabb választékát kínálták mindazoknak a szolgáltatásoknak, amit a Birodalmi Rend nem tudott vagy nem akart megadni a katonáinak.

Ann még egy festőt is látott, aki buzgón rajzolta a tisztek portréit, akik büszkén feszítettek, és meg akarták örökíttetni, hogy egy ilyen történelmi jelentőségű hadjárat részesei lehetnek. A rajzoló, mint bármelyik művész, aki állandó munkát akart, ujjainak tehetségét legjobb tudása szerint állította a megrendelők szolgálatába, hősi pózokban rajzolva meg őket, bölcs tekintettel és megnyerő mosollyal arcukon – vagy diadalmas ábrázattal, a megrendelő igénye és ízlése szerint.

Az árusok mindenfélét kínáltak húsféléktől és zöldségektől a hazulról származó ritka gyümölcsökig. Ha egy katonának nem ízlett a hadsereg kosztja, és volt pénze, a mozgó konyhákban bármit elkészítettek neki, amit szeme-szája kívánt. Maga Ann is majd elepedt egyik-másik zamatos óvilági finomságért.

Nagyon jól ment az üzlet a szerencsehozó amulettek árusainak.

A csalók, hamiskártyások, örömlányok és koldusok úgy keringtek a hatalmas tábor körül, mint a vérszívó rovarok felhői.

Koldusálcájában Ann könnyedén mozoghatott a Rend táborában, kedvére kutatva, ahol csak akart. Legfeljebb néhány farbabillentést kockáztatott. Ennek ellenére egy ekkora sereget átkutatni igen fárasztó feladatnak bizonyult. Már egy hete bolyongott itt köztük. Holtfáradt volt, és kezdte elveszíteni a türelmét.

Ez alatt a hét alatt akár jól meg is élhetett volna abból, amit összekoldult – ha nem zavarja, hogy férges húst és rothadt zöldséget egyen. Hálatelten elfogadta az efféle adományokat, aztán elhajította őket, amikor senki nem figyelt rá. A katonák valamiféle durva tréfának tekintették, hogy odaadják egy vén koldusasszonynak a szemétre való élelmet, amit amúgy is kidobtak volna. Voltak a koldusok között, akik jól megsózták-borsozták a romlott ételt, hogy elvegyék az undorító ízét, aztán megették.

Mindennap, amikor a kutatáshoz már túl sötét lett, visszatért a tábort követő népség közé, és a pénzéből vásárolt valami szerény, de azért az adományoknál mégis csak ehetőbb vacsorát magának. Mindenki azt hitte róla, hogy a filléreit koldulással szerezte. Igazság szerint Ann nem volt valami tehetséges a koldulás mesterségében – mert hát ez is igazi mesterség volt. Voltak, akik egészen jól meg tudtak élni belőle. Az igazi tehetség jele volt, ha valaki még ilyen emberekből is ki tudott csalni pár garast, mint ezek a katonák.

Ann tudta, hogy sokakat a kegyetlen sors kényszerített ilyen reménytelen helyzetbe, hogy koldulással kelljen megszerezni a mindennapi betevő falatjukat. Évszázadok tapasztalatából azt is megtanulta, hogy gyakran a legszerencsétlenebbek ragaszkodnak leginkább az életükhöz.

Voltak olyanok, akik megsajnálták Annt, amikor látták, milyen ügyetlenül koldul, és megpróbálták tanítgatni rá, hogyan kell. Ann türelemmel viselte ezeket a jó szándékú késleltetéseket, inkább, mint hogy rájöjjenek, hogy több annál, mint akinek mutatja magát.

Nem bízott senkiben a táborban és a tábor körül, legkevésbé a koldusokban nem. Veszélyesebbek voltak, mint a katonák. A katonák harcosok voltak, és ezt nem is rejtették véka alá. Ha nem akartak a közelükben látni, rád szóltak, hogy tűnj el, vagy beléd rúgtak. Voltak, akik csak épp fenyegetőleg megvillantották a kardjuk acélját. Ha bántani akartak, vagy éppen meg akartak ölni, nyíltan kimutatták a szándékukat.

A koldusok viszont csupa hazugságban éltek. Hazudtak attól a pillanattól, ahogy reggel kinyitották a szemüket, egészen az esti imájukig, amikor is magának a Teremtőnek hazudtak.

A Teremtő valamennyi nyomorúságos alkotása közül Ann a hazugokat utálta leginkább – meg azokat, akik újra meg újra hazugokba vetették a bizalmukat és biztonságukat. A hazugok a teremtés sakáljai voltak. Nemes cél érdekében a megtévesztés, bár sajnálatos, néha szükséges lehet. Önző indítékokból hazudni viszont az erkölcstelenség termékeny táptalaja, amelyből a gonosz indái sarjadnak.

Bolond vagy, ha megbízol olyanokban, akik már bebizonyították, hogy hajlamosak a hazugságra, és az efféle bolond a hazug számára nem jelent többet, mint csizmája talpa alatt a por – át kell gázolni rajta.

Ann tudta, hogy a hazugok is a Teremtő gyermekei, akár csak ő maga, és hogy kötelessége lenne türelemmel és megbocsátással tekintenie rájuk, de képtelen volt rá. Egyszerűen nem bírta a hazugokat és kész. Belenyugodott, hogy a túlvilágon ezért majd megkapja a púpot a fejére.

A koldulás időrabló tevékenységnek bizonyult, ezért Ann a lehető legkevesebbet koldult, hogy egy-egy nap alatt minél nagyobb területet kutathasson át. A tábor ugyanis mindennap átrendeződött, így nem lehetett megbízni az előző napok kutatásának eredményeiben. Ann tehát mindennap akkora területet kutatott át, amekkorára csak képes volt. Szerencsére, mivel a sereg olyan hatalmas volt, nagyjából azért minden este megmaradtak a csapatok a korábbi elrendezésben: valahogy úgy, ahogy egy szekérkaraván sem rendeződik át túlságosan az esténkénti pihenők idejére.

Reggelente több mint egy órába tellett az első egységek elindulása után, mire a tábor vége is megmozdult. Este pedig az elsők már rég a vacsorát főzték, mire az utóvéd beérkezett. Nem sokat haladtak előre egy-egy nap alatt, de lassú hömpölygésük megállíthatatlan volt.

Annt nemcsak a sereg célja zavarta, hanem haladásuk iránya is. A Rend csapatai hosszan gyülekeztek a Grafan-öböl mellett az Óvilágban. Mikor végre megindultak, a part mentén haladtak felfelé északnak, az Újvilág irányába. Amikor azonban a partvonal elkanyarodott, továbbra is azt követték nyugat felé fordulva. Ann itt találkozott velük váratlanul.

Ann nem volt katonai stratéga, de azonnal feltűnt még neki is, milyen furcsa viselkedés ez a sereg részéről. Úgy tartotta volna logikusnak, hogy egyenesen északnak vonuljanak, az Újvilágba. Az, hogy ilyen következetesen masíroztak egy látszólag értelmetlen irányba, azt sugallta Ann számára, hogy jó okuk van rá. Jagang semmit nem tesz ok nélkül. Bár kegyetlen, céltudatos és merész volt, nem volt kapkodó. Jól elsajátította a türelem művészetét.

Az Óvilág népessége soha nem volt homogén társadalom. Ann végtére is több mint kilencszáz éve figyelte őket. Véleménye szerint enyhe megfogalmazás volt, ha azt mondta rájuk, hogy eltérőek, civakodók és viszálykodók. Nem volt két olyan régiója az Óvilágnak, amelyik képes lett volna egyetérteni a fekete és fehérben, a lent és fentben.

A közel húsz év alatt, amíg Ann Jagang tevékenységét figyelte, a Császárnak sikerült módszeresen összebékíteni és egységes társadalommá kovácsolni a látszólag összeférhetetlent. Hogy ez a társadalom brutális volt, korrupt és egyenlőtlenségekkel teli, az már más kérdés volt. A lényeg, hogy egységessé tette az Óvilágot, és ezzel egy eddig példátlanul álló hatalmas erőt hozott létre.

Míg a szülők függetlenek voltak és csak a saját kis népükhöz-közösségükhöz lojálisak, a gyerekeik már mássá nevelődtek. A Birodalmi Rend katonáinak és tisztjeinek jó része csecsemő vagy totyogó kisgyerek volt még, amikor a Rend hatalomra került. Jagang uralma alatt nőttek fel, és mint minden gyerek, elhitték, amit a vezetőik tanítottak nekik, magukévá tették azok elveit és erkölcseit.

A Fény Nővérei azonban fontosabb ügyet szolgáltak holmi kormányzati hatalmi viszályoknál. Ann látott választott kormányokat, királyokat és egyéb uralkodókat hatalomra kerülni és elbukni. A Próféták Palotája és a benne élő Nővérek és Próféták ősi varázslat hatása alatt rendkívül lassan öregedtek. Világi hatalmak jöttek-mentek, de ők mindig fennmaradtak. Bár Ann és a Nővérek segítettek benne, hogy az emberiség jó tulajdonságait ápolják és segítsék kibontakozni, feladatuk a mágia őrzése és tanítása volt, nem az uralkodás.

Ann mégis szemmel tartotta a világi hatalmakat is, nehogy azok valamilyen módon árthassanak a mágia ügyének. Jagang, aki mostanában a mágia elpusztítását tűzte ki céljául, ezzel túllépte a világi hatalom korlátait. Jagang tevékenysége fontos üggyé vált Ann számára. Most pedig a császár az Újvilágba indult, hogy ott is véget vessen a mágiának.

Ann megfigyelte, hogy az idők folyamán valahányszor Jagang elfoglalt egy újabb földet vagy országot, amint berendezkedett, azonnal elkezdte ügynökei beszivárogtatását a szomszédos országokba. Azután a következőkbe és az utána következőkbe. Busás jutalomról és gazdag ígéretekről suttogó ügynökeinek szavai mohó fülekre találtak, és békéről szóló, erénytől csepegő duruzsolásukkal belülről gyengítették meg a kiszemelt országok ellenállását.

Egyes országok védelme és fegyelme annyira felbomlott a belső uszítástól, hogy önként, lábai elé szőnyeget terítve fogadták Jagangot és csapatait, ahelyett, hogy ellenálltak volna neki. Korábban erős és hatalmas országok erkölcsi alapjait annyira aláásta a dekadencia, erkölcsi hanyatlás, céltalan henyeség és kispolgári megfontoltság, erejétől annyira megfosztotta a békepártiak kompromisszumra hajló propagandája, hogy, még ha ellenálltak is az ellenség támadásának, megfelelő erővel és lendülettel Jagang és a Birodalmi Rend könnyedén legyőzhette őket.

A Rend seregeinek váratlan nyugati irányba vonulása felkeltette Ann aggodalmát. Lehet, hogy Jagang azt tette évekkel korábban, ami akkor elképzelhetetlennek tűnt? Lehet, hogy ügynökök csapatait küldte szét titkos, bomlasztó küldetéssel az Újvilágba még évekkel azelőtt, hogy Richard a Világok közötti korlátot, a Pusztulás Tornyait ledöntötte volna? Az efféle küldetések hihetetlenül kockázatosak voltak. Ann jól tudta ezt, hiszen maga is járt titkos küldetésen az Újvilágban.

Lehetséges, hogy Jagang birtokába kerültek bizonyos próféciás könyvek, vagy prófétai képességgel rendelkező varázslók, és oka volt rá, hogy azt higgye, a korlát le fog omlani? Végtére is Nathan ugyanezt jósolta meg Ann-nak!

Ha ez így volt, Jagang nem egyszerűen felderítés, zsákmányolás vagy hódítás céljából indult nyugat felé. Ann tapasztalatai szerint Jagang ritkán indult el egy úton, amit előtte nem szélesített ki és nem simított el…

Ann megállt a sötétben, kissé távolabb az emberek csoportjaitól. Körbenézett maga körül. Alig tudta elhinni, hogy idáig még csak színét sem látta Jagang és közvetlen kísérete sátrainak. Ezeket szerette volna megtalálni, mert abban reménykedett, hogy hasznos nyom lesz számára, amelyen elindulva megtalálhatja a Fény Nővéreit. Jagang valószínűleg a saját közelében tartja fogva őket.

Lemondó sóhajjal vette tudomásul, hogy megint csak nem lát semmi mást maga körül, mint újabb tábortüzeket és csapatokat. Tudta, hogy a sötétségben és a Rend táborán belül uralkodó összevisszaságban Jagang sátrai akár valahol nagyon közel lehetnek, mégsem látja meg őket.

A dologban az volt a legrosszabb, hogy most még a tehetség segítségére sem támaszkodhatott a kutatásban. A Tehetséggel könnyedén kihallgathatott volna távoli beszélgetéseket, apró varázslatokkal megkönnyíthette volna a keresést, és nyomravezető jelekre találhatott volna. A Tehetség nélkül viszont a kutatás nem volt egyéb, mint bosszantó és eredménytelen kudarcok sorozata.

Hihetetlenül dühítette, hogy ennyire közel lehet a Fény Nővéreihez, és mégsem találja meg őket.

A Tehetség hiánya azonban több volt, mint a keresésben nyerhető segítség hiánya. Az, hogy nem használhatta a képességeit, olyan volt, mintha kitagadták volna a Teremtő szeretetéből. Számára az élethosszig tartó elkötelezettség a Teremtő munkájának segítésére, és annak dicsőséges érzése, amikor megérintette saját belső mágiáját – a Hant, az életerőt –, mindig is a legfelemelőbb élményt nyújtotta. Persze előfordultak hosszú életében sérelmek, kudarcok és félelmek is, de minden megpróbáltatáson átsegítette, hogy bármikor megnyithatta magát a Han áramlásának.

Több mint kilencszáz éven át Hanja élete elválaszthatatlan része volt. Nemegyszer kergette már a kétségbeesett zokogás szélére a tény, hogy a Han most elérhetetlenné vált számára.

Egészében véve nem érzett túl sok különbséget, különösen, ha nem gondolt a benne tátongó hiányra. Amikor azonban szellemével meg akarta érinteni magában azt a belső fényt, és nem volt képes rá, ez olyan érzés volt, mintha a lelke fuldokolna.

Amíg nem használta a Tehetségét, olyan volt, mintha még ott lenne, várakozva, mint egy vigasztaló jó barát, akit a szeme sarkából lát az ember, hogy ott van mellette. Amikor azonban kinyúlt érte, amikor a gondolatai súlyával rá akart támaszkodni, a súly alatt megnyílt a talaj, és ő zuhant lefelé, valami rettentő, mélységes mély, sötét szakadékba.

A Tehetség nélkül, és a Próféták Palotájának oltalmazó mágiája nélkül Ann olyan volt, mint bárki más. A valóságban tényleg alig volt több, mint egy koldus. Egy egyszerű öregasszony volt, vénülő, mint akárki más, ereje nem több a többi öregasszonyokénál. Előnyéül csak a tudása, ösztönös megérzése, és – úgy remélte – az évszázadok alatt megszerzett bölcsessége maradt.

Amíg Zedd vissza nem űzi a Harmóniákat, Ann szinte teljesen védtelen marad. Amíg Zedd vissza nem űzi a Harmóniákat. Ha Zedd vissza nem űzi a Harmóniákat…

Ann gondolataiba merülve rossz irányba haladt, és bekerült egy társzekerek közötti keskeny résbe. Valaki szembejött vele. Ann elnézést kért, és visszahátrálva igyekezett utat adni a másiknak.

– Prelátus?

Ann megdermedt.

– Prelátus, te vagy az?

Ann felnézett, és Georgia Cifaro Nővér döbbent arcát látta maga előtt. Több mint ötszáz éve ismerték már egymást. A Nővér némán tátogó szájjal kapkodott szavak után.

Ann kinyúlt, és megveregette Georgia zabkásával teli sajtárt szorongató kezét. A Nővér összerezzent.

– Georgia Nővér, hála a Teremtőnek, hogy végre rád találtam!

Georgia óvatos mozdulattal nyúlt Ann arca felé, hogy megérintse, mintha meg akarna róla bizonyosodni, hogy tényleg valóság, amit lát.

– Te halott vagy – mondta tétován. – Ott voltam a temetéseden. Láttam, amint téged… és Nathant… elemészt a temetési máglya Fénye! A saját szememmel láttam! Egész éjjel imádkoztunk, miközben a ti testetek elhamvadt a máglyán!

– Csakugyan? Milyen rendes dolog volt tőletek! Te mindig olyan figyelmes ember voltál, Georgia Nővér. Ez egészen rád vall, ébren maradni az egész sötét éjszakán át és imádkozni a lelkemért! Olyan jólesik hallani! De hát nem én voltam az ott, a máglyán.

Georgia Nővér újra megrázkódott.

– De… de… hát Vernát kinevezték Prelátusnak!

– Igen, tudom. Én írtam meg az utasítást, emlékezz csak rá! – a Nővér bólintott. Ann folytatta. – Jó okom volt rá. Mindezzel együtt nagyon is életben vagyok, amint láthatod.

Georgia Nővér most végre letette a sajtárt, és mindkét karjával átölelte Annt.

– Ó, Prelátus! Ó, Prelátus!

Georgia Nővér csak ennyit tudott kinyögni, aztán keserves sírásba tört ki, mint egy tehetetlen kisbaba. Ann-nak hamarosan sikerült lenyugtatnia néhány csendes, vigasztaló szóval. Nem olyan helyen voltak, ahol kockáztathatták volna, hogy így meglátják őket. Az életük forgott kockán, és Ann nem akarta elveszíteni az életét csak azért, mert egy nő nem képes megfékezni a sírását.

– Prelátus, mi van veled? Úgy bűzlesz, mint egy trágyadomb, és szörnyen nézel ki!

Ann felkuncogott.

– Nem engedhetem meg magamnak, hogy ezek a katonák meglássák a szépségemet, mert hamarosan több házassági ajánlatot kapnék, mint amennyit képes lennék visszautasítani.

Georgia nővér felnevetett, de ez hamarosan ismét sírásba torkollott.

– Ezek vadállatok! Mind!

Ann nyugtatgatta.

– Tudom, Georgia Nővér, tudom. – Megemelte a síró nő állát. – Te a Fény Nővére vagy! Húzd ki magad! Az, amit ezzel a testtel művelnek, nem számít. Az örök lelkünkkel kell törődnünk. A vadállatok azt tehetnek a testeddel ebben az életben, amit akarnak, de a tiszta lelkedet nem tudják megérinteni. Most pedig viselkedj úgy, ahogy a Fény Nővéréhez illik.

Georgia Nővér rámosolygott a könnyein keresztül.

– Köszönöm, Prelátus! Szükségem volt a dorgálásodra, hogy emlékeztessen. Néha túlságosan könnyű elfelejteni, hogy ki vagyok.

Ann célratörően megkérdezte:

– Merre vannak a többiek?

Georgia felemelt kézzel jobbra, kissé hátrafelé mutatott.

– Arra.

– Mind együtt vagytok?

– Nem, Prelátus. Vannak a Nővérek közül, akik felesküdtek a Névtelenre. – Georgia beharapta az alsó ajkát és a kezeit tördelte. – A Rendünk soraiba beférkőztek a Sötétség Nővérei.

– Igen, tudom.

– Tudod? Nos, őket Jagang máshol helyezte el. A Fény Nővérei együtt vannak, de azt nem tudom, merre vannak a Sötétség Nővérei, és nem is érdekel.

– Hála a Teremtőnek – sóhajtott Ann. – Ebben reménykedtem, hogy nem lesz belőlük egy sem közöttetek.

Georgia Nővér hátrapillantott a válla fölött.

– Prelátus, el kell tűnnöd innen, mielőtt elfognak, vagy megölnek! – lökdösni kezdte Annt, és megpróbálta visszafordítani abba az irányba, amerről jött, hogy rávegye a távozásra.

Ann megragadta Georgia ruhaujját, hogy figyeljen rá.

– Azért vagyok itt, hogy megszöktessem a Nővéreket. Történt valami, ami ritka lehetőséget nyújt rá, hogy megmeneküljetek.

– Innen lehetetlen…

– Hallgass! – mordult rá Ann suttogva. – Figyelj rám! A Harmóniák elszabadultak.

Georgia Nővérben benne akadt a lélegzet.

– Az lehetetlen!

– Csakugyan? Én mondom neked, hogy úgy van. Ha nem hiszel nekem, mivel magyarázod, hogy az erőd nem működik többé?

Georgia Nővér dermedten hallgatott, mialatt Ann a közelben kockázó katonák felől hallatszó rekedt röhögésre figyelt. A Nővér riadt tekintete a szekerek mögötti területet pásztázta attól félve, hogy felfedezik őket.

– Szóval – kérdezte Ann – mit gondolsz, miért vesztetted el az erődet?

Georgia Nővér a nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkát.

– Megtiltották nekünk, hogy megérintsük a Hanunkat. Jagang csak akkor engedi meg, ha azt akarja, hogy valamit elvégezzünk neki. Egyébként nem szabad. Itt van az agyunkban: ő Álomjáró, Prelátus. Meg tudja mondani, ha megérintettük a Hant az ő engedélye nélkül. Ez olyasmi, amit senki nem mer megtenni másodszorra.

Hatalma alatt tart bennünket. Keservesen megbánjuk, ha bármi olyat teszünk, ami neki nem tetszik. – A nővér újra könnyekben tört ki. – Ó, Prelátus…

Ann vállára vonta Georgia fejét.

– Jól van, jól van. Nyugodj meg! Most már minden rendben lesz. Hagyd abba! Azért vagyok itt, hogy elvigyelek benneteket ebből a rémálomból.

Georgia Nővér ijedten húzódott hátra.

– Elvinni? Lehetetlen! Az Álomjáró itt figyel az agyunkban. Akár ebben a pillanatban is hallgathatja, amit beszélünk. Ő képes rá, tudod?

Ann megrázta a fejét.

– Nem képes rá. A Harmóniák, emlékszel? A ti mágiátok nem működik, de az övé sem. Nincs ott többé a fejetekben. Megszabadultatok tőle.

Georgia Nővér tiltakozni akart. Ann karon ragadta, és indulásra ösztökélte.

– Vigyél a többi Nővérhez! És nem akarok ellenvetést hallani, érted? Addig kell menekülnünk innen, amíg lehetőségünk van rá.

– De Prelátus, nem tudunk…

Ann megfogta a Georgia Nővér ajkába fűzött karikát.

– Továbbra is ennek a szörnyetegnek a rabszolgája akarsz maradni? Azt akarod, hogy továbbra is a katonáinak szolgáltassa ki a testedet? – Megrántotta a karikát. – Ezt akarod?

Georgia Nővér felkapta a zabkásás sajtárt és sietve elindult. Ann követte. A Nővér minden két-három lépésben aggódva pislogott hátra. Jó ütemben haladtak, olyan távolságra kikerülve minden tábortüzet és embercsoportot, amennyire tudták anélkül, hogy a másik oldalon lévő csoportokhoz kerüljenek közelebb. Még így is olyan közel haladtak el néha, hogy volt, aki felfigyelt rájuk, és Georgia szoknyája után kapott. Az emberek jót hahotáztak rajta, ahogy sikítva ugrott félre.

Mikor egy másik katona Georgia csuklóját markolta meg, Ann lépett közéjük. Rámosolygott a katonára, aki meglepődésében elengedte a Nővér kezét. Gyorsan odébbálltak.

– Még megölnek bennünket, ha így folytatod – suttogta Georgia, ahogy becsusszantak a szekerek közé.

– Nos, úgy ítéltem meg, nem vagy megfelelő hangulatban ahhoz, amit az az ember a fejében forgatott.

– Ha egy katona ragaszkodik a dologhoz, nekünk engedelmeskednünk kell. Ha nem… Jagang megleckéztet bennünket, ha…

Ann előrelökte a Nővért.

– Tudom. De én kiviszlek benneteket innen. Siessünk! Össze kell szednünk a Nővéreket, és menekülni, amíg nem késő. Reggelre már messze járunk, és Jagang nem fogja tudni, merre keressen bennünket.

Georgia kinyitotta a száját, hogy ellentmondjon, de Ann újra előrelökte.

– A Teremtő a tanúm, Georgia Nővér, hogy az elmúlt tíz percben több tétovázást tapasztaltam a részedről, mint az ezt megelőző ötszáz évben együttvéve. Most pedig vigyél a többi Nővérhez, különben azt fogod kívánni, hogy bár csak Jagang karmai között lehetnél az én kezeim helyett!