Huszonharmadik fejezet

Fitch feje rémesen lüktetett. A hajnali fény fájdalmasan szúrta a szemét. Bár egy kis gyömbérdarabot szopogatott, az sem tudta elűzni a kellemetlen szájízét. Úgy gondolta, a fejfájás és a szörnyű szájíz a túl sok nemes bortól és rumtól lehet, amit Morley-val együtt megittak. Mindennek ellenére egészen jó kedve volt, és mosolygott, miközben a lábasokról súrolta a rákérgesedett ételmaradékot.

Bár szándékosan lassan mozgott, hogy a feje ne fájjon még jobban, Drummond Mester nem kiabált vele. A nagydarab ember megkönnyebbültnek látszott, hogy a lakomának vége, és visszatérhetnek a napi rendes konyhai menetrendhez. A konyhafőnök sok feladattal bízta meg Fitchet, de egyetlen egyszer sem szólította „Fuccs"-nak.

A kukta hallotta, hogy valaki felé közeledik, és felnézett. Drummond Mester állt előtte.

– Fitch, töröld meg a kezed.

Fitch kihúzta könyékig vízben ázó karjait a habos léből, és lerázta.

– Igenis, uram!

Felkapott egy törlőruhát, közben hirtelen rátört az elégedettség, mert eszébe jutott az előző éjszaka, amikor őt szólították „uram"-nak.

Drummond Mester megtörölte a homlokát az övébe dugott fehér kendőjével. Abból, hogy mennyire izzadt, Fitch gyanította, hogy az éjszaka a konyhafőnök is fogyaszthatott némi italt, és ő sem lehet most túl jó állapotban. Hatalmas munka volt a lakoma előkészítése, így Fitch kelletlenül ugyan, de elismerte magában, hogy Drummond Mester is rászolgált egy jó kis berúgásra. De őt legalább mindig „uram"-nak kellett szólítani.

– Menj fel Campbell úr irodájába!

– Uram?

Drummond Mester visszatűrte az övébe a fehér kendőt. A közelben dolgozó asszonyok őket lesték. Gillie dühös képet vágott, kétségkívül a kedvező alkalmat várva, hogy újra megcsavargathassa Fitch fülét, és leszidhassa a csúf haken-viselkedéséért.

– Dalton Campbell éppen most üzent, hogy látni akar. Szerintem most azonnal, szóval futás, és kérdezd meg tőle, mit akar.

Fitch meghajolt.

– Máris, uram.

Mielőtt Gillie ráeszmélhetett volna, Fitch széles ívben elkerülve igyekezett olyan gyorsan eltűnni az asszony látóköréből, ahogy csak lehetséges.

Ez a feladat olyasmi volt, amit Fitch boldogan futott teljesíteni, és nem akarta, hogy a savanyú képű mártásos asszony feltartsa.

Kettesével vette a lépcsőket, lüktető fejfájása most csak holmi apró kényelmetlenségnek tűnt. Mire a harmadik emeletre ért, már egészen jól érezte magát. Elfutott a hely mellett, ahol Beata pofon vágta, és egy kis darabon a jobb oldali folyosón, az ajtóhoz, ahová alig egy héttel ezelőtt este egy tálca hússzeletet vitt fel Dalton Campbell irodájába.

A külső irodába vezető ajtó nyitva állt. Fitch visszafojtotta a lélegzetét, és lehajtott fejjel, tisztelettudóan beóvakodott. Eddig egyetlen egy alkalommal járt itt, és nem tudta biztosan, hogyan kell viselkednie a Miniszter szárnysegédjének irodájában.

A szobában két asztal állt. Az egyik zsúfolva rendetlenül összedobált papírokkal, pecsétviaszdarabokkal és a futárok zsákjaival. A másik, fényesre viaszolt, sötét színű asztal néhány könyvet és egy meggyújtatlan lámpát leszámítva üres volt. A magas ablakokon bezúduló reggeli napfény bőséges világosságot nyújtott.

A bal oldali, az ablakokkal szemben húzódó fal mellett egy hosszú, párnázott padon négy fiatalember ült és fecserészett. A távolabbi városokba és falvakba vezető utak állapotáról beszélgettek. Futárok voltak, ami irigyelt állás volt a birtokon. Fitch tehát logikusnak találta, hogy az utakról társalogjanak, de az ő képzeletében a futárok valahogy inkább azokról a nagyszerű dolgokról kellett volna, hogy beszélgessenek, amiket munkájuk során láthattak.

A négy futár egyforma öltözéket viselt, a Miniszter szárnysegéde szolgáinak egyenruháját: súlyos fekete csizmát, sörétbarna nadrágot, fehér inget zsabós gallérral és hosszú ujjú zekét a ráhímzett, kereszteződő két bőségszaruval. A zeke szegélyét barna és fekete búzafonatos paszomány díszítette. Fitch szemében a futárok egyenruhájukban már-már nemeseknek látszottak, de különösen Dalton Campbell futárainak öltözéke tetszett neki.

Sokfajta futár dolgozott a birtokon, egy-egy hivatal vagy fontos tisztviselő szolgálatában, és mindegyik csoportnak külön egyenruhája volt. Fitch tudta, hogy külön futárai vannak a Miniszternek, Lady Chanboornak, az udvarmesteri hivatalnak, a békebírónak. Az őrparancsnoknak is volt egy pár. Számos katonai futár is megfordult a birtokon. Olyanok, akik innen vitték az üzeneteket, és olyanok is, akik más helyőrségekből hozták, de azok nem a birtokon éltek. Még a konyhának is volt egy külön futára. Időnként Fitch látott olyanokat is, akikről nem is tudta, melyik hivatalhoz vagy személyhez tartoznak.

Fogalma sem volt róla, miért van szükség ennyi futárra. El nem tudta képzelni, hogy az embereknek ennyi üzenni valójuk lehet egymás számára. A legnagyobb számú futára – szinte egy egész hadsereg – azonban Dalton Campbellnek, a Miniszter szárnysegédének volt.

A négy fiatalember a padon ülve meglehetősen barátságos mosollyal nézte Fitchet. Kettő bólintott is köszönésképpen, amit más futárok is megtettek, ha Fitch valahol összefutott velük. A fiú ezt mindig furcsállotta, mert a futárokat, bár hakenek voltak, ő mindig rangban maga fölött állónak tartotta. Olyanok voltak, akik, bár nem anderiták, valamilyen módon mégis mintha többek lennének egyszerű hakeneknél.

Fitch bólintással viszonozta a köszönésüket. Az egyik köszönt, aki egy-két évvel lehetett idősebb Fitchnél, ujjával most a belső szoba felé bökött.

– Campbell úr vár rád Fitch. Menj be.

Fitch meglepődött rajta, hogy a futár a nevén szólította.

– Köszönöm szépen.

Átcsoszogott a szobán, és megállt a belső iroda magas ajtajának küszöbén. Korábban már járt a külső irodában – a belsőnek az ajtaja akkor csukva volt – és Dalton Campbell irodáját is valami hasonlónak képzelte. A belső iroda sokkal nagyobb volt a külsőnél, és sokkal elegánsabb is. A három nagy ablakot súlyos kék és aranyszínű függönyök takarták. A falak mentén faragott tölgyfapolcokon színes borítású, vastag könyvek zsúfolódtak, és az egyik sarokban néhány pompás anderita harci lobogó állt egy vitrinben, félelmetes kinézetű kopjákkal körberakva. A zászlókat sárga alapon piros jelek díszítették, itt-ott némi kékkel.

Dalton Campbell egy hatalmas, csillogó fekete mahagóniasztal mögött ült. Az asztalnak hajlított lábai és kagylómintás pereme volt, a lapján három – középen egy nagyobb, kétoldalt egy-egy kisebb – bőrberakással, amelyek szegélyét cikornyás arany minta díszítette.

A szárnysegéd felnézett, amikor Fitch belépett.

– Á, Fitch, megjöttél? Helyes. Gyere beljebb, és légy szíves, csukd be az ajtót.

Fitch szót fogadott, és a nagy szobán átsietve megállt az asztal előtt.

– Igen, uram? Miben állhatok szolgálatodra?

Campbell hátradőlt barna bőr karosszékében. Fejedelmi kardja egy erre a célra készített ezüsthengerben állt egy rojtokkal díszített szófa mellett. Az ezüst kardtartó úgy nézett ki, mint valami irattekercs: még írás is volt rajta. Fitch azonban nem tudott olvasni, így nem tudta eldönteni, vajon az írás valóban jelent-e valamit, vagy sem.

Dalton Fitch arcát tanulmányozta, miközben székét két lábra hátradöntve hintázott, és üveg tollszárának végét rágcsálta.

– Jó munkát végeztél Claudine Winthroppal.

– Köszönöm, uram. Igyekeztem legjobb tudásom szerint emlékezni mindenre, amire utasítottál, hogy el kell mondanom neki.

– És igazán jól is csináltad. Lettek volna finnyásabb emberek, akik nem csinálták volna végig, amit kértem. Mindig hasznát veszem az olyanoknak, akik betartják az utasításokat, és képesek megjegyezni, hogy mit akarok tőlük. Tulajdonképpen új munkát akarok ajánlani neked a futáraim között.

Fitch csak bambán bámult Campbellre. Hallotta a szavakat, de az értelmüket nem tudta felfogni. Dalton Campbellnek rengeteg futára volt, egy egész sereg.

– Uram?

– Jó munkát végeztél. Szeretném, ha beállnál a futáraim közé.

– Én, uram?

– A munka könnyebb, mint a konyhán, és a szállás és ellátás mellett itt még némi fizetést is kapnál, nem úgy, mint a konyhán. A fizetésedből elkezdhetsz gyűjteni, hogy megalapozd a jövődet. Lehet, hogy egy napon, amikor majd elnyered a lovagi címet, vehetsz belőle valamit. Esetleg épp egy kardot.

Fitch dermedten állt, feszülten koncentrálva arra, amit Dalton Campbell mondott. Agyában újra és újra végighallgatta. Soha, álmában sem gondolt rá, hogy ő valaha is futár lehetne. Eszébe sem jutott, hogy olyan munkája is lehetne, ahol nem csak szállást és ellátást kaphat, esetleg időnként elemelhet valami jó kis innivalót. A legtöbb, amit valaha is remélt, időnként egy-két fillér jutalom.

Persze álmodozott róla, hogy egyszer majd megtanul olvasni, hogy kardja lesz, meg hasonlók, de ezek csak buta álmok voltak, és ezt pontosan tudta is – csak holmi ábrándozások, hogy elszórakoztassa magát. Valóságos dolgokról, ilyenekről, mint ami most történik, hogy igazából futár lehet, nem mert álmodozni sem.

– Nos, mit mondasz rá, Fitch? Akarsz a futáraim közé kerülni? Természetesen akkor nem hordhatod ezeket a… ruhákat. Futáregyenruhát kell viselned. – Dalton Campbell előrehajolt, és átnézett az asztal fölött Fitch lábaira. – Beleértve a csizmát is. Futárként csizmát kell hordanod. Új szállásod is lesz. A futárok közös szálláson alszanak. Ágyakban, nem szalmazsákon. Az ágyakon lepedő is van. Persze magadnak kell megvetned az ágyadat, és rendben tartani a hálóhelyedet, de a ruháidat és az ágyneműdet a mosodában fogják kimosni. Na, mit szólsz hozzá? Csatlakozol a futáraimhoz?

Fitch nyelt egy hatalmasat.

– És Morleyvel mi lesz, Campbell úr? Morley is megtette, amit kértél. Ő is futár lesz velem együtt?

A szék bőrhuzata megcsikordult: Dalton Campbell visszaereszkedett a hintázásból. Egy darabig némán nézett Fitch szemébe, közben a kék spirállal díszített átlátszó üveg tollszárat szopogatta. Végre kivette a tollszárat a szájából.

– Pillanatnyilag csak egy új futárra van szükségem. Itt az ideje, hogy elkezdj saját magadra is gondolni, Fitch. A saját jövődre. Egész életedben kukta akarsz maradni? Itt az ideje, hogy azt tedd, ami neked hasznos, ha valaha is meg akarod találni a helyedet az életben. Ez a nagy lehetőséged, hogy kikerülj onnan a konyhából. Lehet, hogy az egyetlen esélyed, amit valaha is kapni fogsz.

Neked ajánlottam fel az állást, nem Morleynek. Elfogadod, vagy visszautasítod. Na, mi lesz?

Fitch megnyalta a szája szélét.

– Nos, uram, én kedvelem Morleyt. A barátom. De azt hiszem, semmit sem szeretnék jobban ezen a világon, mint a te futárod lenni. Campbell úr, elfogadom az állást, ha fel akarsz venni rá.

– Helyes. Akkor hát, Isten hozott a csapatban, Fitch. – Barátságosan rámosolygott a fiúra. – Csodálom a barátod iránti hűségedet. Remélem, ugyanilyen hűséggel fogod végezni a munkádat is. Egyelőre majd találok Morley számára… részmunkákat, és azt gyanítom, idővel majd szabaddá válik egy-két hely, és akkor Morley csatlakozhat hozzád a futárok csapatában.

Fitch megkönnyebbülten hallgatta Campbell ígéretét. Nem akarta elveszíteni a barátját, de akármit megtett volna, hogy kiszabaduljon Drummond Mester konyhájából, és futár lehessen.

– Ez borzasztó rendes tőled, uram. Tudom, hogy Morley is jól fog szolgálni téged. Esküszöm rá.

Dalton Campbell ismét előrehajolt, a szék elülső lábai hangos koppanással értek padlót.

– Nos, akkor minden rendben. – Fitch elé csúsztatott egy összehajtogatott papírlapot. – Vidd ezt le Drummond Mesternek. Megírtam benne neki, hogy a saját küldöncömként fogom igénybe venni a szolgálataidat, és hogy többé nem tartozol a keze alá. Gondoltam, esetleg szeretnéd saját kezűleg átadni neki az üzenetet első hivatalos megbízásodként az új munkakörödben.

Fitch ugrálni, visítani és kiabálni szeretett volna örömében, de arca érzelemmentes maradt. Úgy érezte, egy futárnak így kell viselkednie.

– Igenis, uram, át fogom adni! – Észrevette, hogy a tartása is feszesebbé vált.

– Rögtön utána az egyik futárom, Rowley elvisz a birtok raktáraihoz. Ott majd kapsz olyan egyenruhát, amelyik méretre egyelőre meg fog felelni neked. A varrónők a ruharaktárban majd lemérnek, hogy az új ruhád pontosan rád legyen szabva.

Amíg az én szolgálatomban vagy, elvárom, hogy a többi futáromhoz hasonlóan mindig elegáns, méretre szabott öltözékben jelenj meg. Azt akarom, hogy a futáraim megjelenése is jó hírét keltse a hivatalomnak. Ez annyit jelent, hogy neked magadnak, de a ruhádnak is mindig makulátlanul tisztának kell lennie. A csizmád fényesre tisztítva, a hajad megfésülve legyen. Mindig megfelelő módon kell viselkedned. Rowley majd elmagyarázza a részleteket. Képes leszel minderre, Fitch?

Fitch remegő térdekkel válaszolt.

– Igen, uram. Biztosan.

Új ruháira gondolva Fitch hirtelen szégyellni kezdte piszkos, ápolatlan külsejét. Egy órával ezelőtt még teljesen megfelelt neki, ahogy kinézett, de többé már nem. Alig győzte kivárni, hogy ócska kukta-rongyait végre elhajíthassa.

Arra gondolt, vajon Beata mit fog szólni, amikor majd az új futáregyenruhában meglátja őt.

Dalton Campbell egy bőrcsomagot csúsztatott Fitch elé az asztal lapján. A csomagot egy jókora borostyán színű pecsétviaszdarab zárta le, amibe búzakéve-mintájú pecsétet nyomtak.

– Miután megmosakodtál és átöltöztél, azt akarom, hogy vidd el ezt Szépmezőbe, a Kulturális Kapcsolatok Irodájába. Tudod, hogy hol van?

– Igen, Campbell úr! Szépmezőben nőttem fel, majdnem minden helyet ismerek a városban.

– Nekem is így mondták. A futáraim Anderia különböző helyeiről valók, és többnyire olyan területekre küldöm őket, amiket legjobban ismernek – oda, ahol felnőttek. Mivel te Szépmezőből származol, legtöbbször oda foglak téged küldeni.

Dalton Campbell hátradőlt, és kihalászott valamit a zsebéből.

– Ez a tiéd – hajította át az asztal fölött.

Fitch elkapta, és bután bámult a nagy értékű ezüstpénzre a tenyerében. Azt hitte, a gazdagok sem szoktak ekkora értékű készpénzt maguknál tartani.

– De uram, még nem dolgoztam végig a hónapot!

– Ez nem a futári fizetésed. A fizetést minden hónap végén kapod meg. – Dalton Campbell felvonta a szemöldökét. – Ezzel a megelégedésemet akarom kimutatni a múlt éjszakai munkád iránt.

Claudine Winthrop. Ezt értette rajta Campbell. Hogy sikerült Claudine Winthropot eléggé megijeszteni ahhoz, hogy hallgasson.

És a nő „uram"-nak szólította Fitchet.

Fitch az asztalra tette az ezüstérmét. Ujja hegyével látható vonakodással Dalton felé tolta.

– Campbell úr, azért nem jár nekem semmi. Nem is ígértél érte fizetséget. Azért tettem, mert segíteni akartam neked, és védelmezni a jövendő Fejedelmet, nem pénzért. Nem fogadhatok el olyan pénzt, amit nem érdemeltem ki.

A szárnysegéd mosolygott magában.

– Tedd csak el azt a pénzt, Fitch. Miután elviszed a csomagot Szépmezőbe, mára már nincs egyéb feladatom a számodra. Azt akarom, hogy ennek a pénznek egy részét – ha akarod, az egészet – magadra költsd. Szórakozz. Vegyél rajta édességet. Vagy vegyél egy italt, ha akarod. A te pénzed, úgy költöd el, ahogy tetszik.

Fitch izgalmában nagyot nyelt.

– Igen, uram. Köszönöm, uram. Úgy teszek, ahogy mondod.

– Helyes. Csak még egy dolgot. – Campbell az asztalra könyökölt és előrehajolt. – Ne költsd a pénzt a városbeli szajhákra. Ezen a tavaszon bizonyos nagyon csúnya betegségek terjedtek

el a rossz lányok között. Nem szép módja a halálnak. Ha véletlenül nem megfelelő nőt választasz magadnak közülük, nem fogod megérni, hogy jó futár váljon belőled.

Bár a gondolat, hogy nővel lehetne, kínzóan izgalmas volt, Fitchnek fogalma sem volt róla, hogyan lenne képes annyi bátorságot összeszedni, hogy belevágjon, és levetkőzzön egy nő előtt. Szerette nézni a nőket, ahogy szerette nézni Beatát, vagy ahogy szerette nézni Claudine Winthrop melleit, és elképzelte őket magában meztelenül, de soha nem képzelte el, hogy azok is láthatják őt meztelenül, izgalmi állapotban. Akkor is elég baja volt vele, hogy elrejtse az izgalmi állapotát a nők elől, ha fel volt öltözve. Nagyon szeretett volna nővel lenni, de elképzelte, hogy a helyzet okozta zavarodottsága hogyan hűtené le a vágyait. Talán egy olyan lánnyal, akit ismer… akit kedvel. Akinek már udvarolt egy ideje, csókolóztak, simogatták egymást… Egy ilyen lánnyal talán el tudna jutni odáig, hogy bele merjen kezdeni a dologba – de azt képtelen volt megérteni, hogy lehetne bárkinek is elég bátorsága hozzá, hogy elmenjen egy olyan nőhöz, akit még csak nem is ismer, és egyszerűen meztelenre vetkőzzön előtte…

Talán sötétben. Lehet, hogy ez a dolog nyitja. A szajhák szobáiban nyilván sötét lehet, és az emberek igazából nem is látják egymást. De még úgy is…

– Fitch!

Fitch zavartan krákogott.

– Nem, uram, nem megyek a szépmezői szajhákhoz. Nem, uram, szavamra, nem.