Ötvenhatodik fejezet

 

 

 

– Nem – jelentette ki Richard határozottan Du Chaillunak.

A sámánasszony fortyogó dühvel fonta össze a karjait. Nagy, kerek, kidudorodó hasa kissé nevetségessé tette dühös pózát.

Richard feléje hajolt, és sokkal csendesebb hangon tette hozzá:

– Hát nem érted, Du Chaillu? Legalább egy kis időre szeretnék kettesben maradni a fele… Kahlannal! Kérlek!

Du Chaillu haragja elpárolgott. Homlokán kisimultak a ráncok.

– Ó, értem. Bizalmas kettesben akarsz maradni a feleségeddel. Ez helyes. Már jó régen nem voltatok együtt.

– De nem ez… – Richard csípőre vágta a kezét. – És mégis, honnan tudsz te ilyesmikről?

Du Chaillu válasz nélkül hagyta a kérdést, csak mosolygott.

– Na, jól van. Ha megígéred, hogy nem tart túl sokáig.

Richard rá akarta vágni, hogy tart, ameddig tart, de félt tőle, milyen választ kapna rá. Ezért inkább kihúzta magát, és egyszerűen annyit mondott.

– Ígérem.

Meiffert kapitánynak, a nagydarab, szőke d'harai katonának, aki a Richard és Kahlan testőrségéül küldött csapatot vezette, semmivel sem tetszett jobban az ötlet, mint Du Chaillunak, hogy magukra hagyja a párost, de az ő ellenvetése jóval körültekintőbb okra volt visszavezethető. Látnivaló volt, hogy Reibisch tábornok elmondta a kapitánynak, a Rahl Nagyúr előtt fontos dolgokban nyíltan kimondhatja, ami a szívét nyomja, nem kell büntetéstől tartania.

– Rahl Nagyúr, túl távol leszünk hozzá, hogy idejében a segítségetekre siethessünk, ha szükséged lenne ránk… hogy az Inkvizítor Anyát megvédjük – tette hozzá mintegy utólagos megjegyzésül, hátha ezzel megingatja Richard elhatározását.

– Köszönöm az elővigyázatosságodat, kapitány, de csak egyetlen út vezet fel ide. Mivel senki nem tudta, hová készülünk, csapdát nem állíthattak előre. A célunk nincs messze, és nem leszünk távol sokáig. Te a katonáiddal itt őrködj, amíg mi Kahlannal felmegyünk körülnézni.

– Igenis, uram – felelte Meiffert kapitány rezignáltan. Azonnal az embereihez fordult, és parancsokat kezdett osztogatni, kijelölte az őrhelyeket, kiküldte a járőröket.

Richard a két futár felé fordult, akiket Reibisch tábornok küldött.

– Mondjátok meg a tábornoknak, hogy meg vagyok elégedve az előrehaladási sebességével, és nagyon örülök, hogy úgy gondolja, ide tud érni, mielőtt Jagang erői megérkeznek. Mondjátok meg, hogy a korábbi parancs továbbra is érvényben van: azt akarom, hogy egyelőre ne avatkozzon be, csak várakozzon.

Szinte minden nap jöttek-mentek a futárok közöttük, mindig más-más Birodalmi Strázsa mellett belépve az országba, hogy ne keltsenek gyanút. Richard arra utasította Reibisch tábornokot, hogy maradjon kellő távolságra északon, hogy Jagang őrjáratai és kémei ne fedezhessék fel. Ha harcra kerülne a sor, a d'harai csapatok legfontosabb fegyvere a meglepetés kell, hogy legyen. A tábornok elvben egyetértett a tervvel, de nagyon rossz néven vette, hogy Richardot magára kell hagynia mindössze ezer emberrel egy potenciálisan ellenséges területen.

Richard elmagyarázta a tábornoknak írt leveleiben, hogy bár megérti Reibisch aggodalmát, a fő erők jelenlétét titokban kell tartani, amíg szükség lesz rájuk, amennyiben erre egyáltalán sor kerül. A legelrettentőbb apró részletekig leírta a rémes és felesleges halált, ami a Birodalmi Strázsák által vár rájuk, amennyiben erővel próbálnának átjutni a határon, mielőtt Anderia népe beleegyezne.

Ezenkívül Richard nem bízott Chanboor Miniszterben sem. Túl sima nyelvűnek tartotta. Az igazság nem burkolózik mézédes szavakba, az a hazugság szokása.

A Birodalmi Strázsák kifeszített pókhálóként várták, hogy a gyanútlanok lépre menjenek. A könnyű hódítás látszata halálos csapdába csalhatja a d'harai erőket. Richard mindennél inkább el akarta kerülni, hogy a sok bátor ifjú d'harai a Birodalmi Strázsák mészárszékén hulljon el. Különösen, mivel tudta, hogy az efféle áldozat teljesen értelmetlen lenne. A katonák meghalnának, és a Birodalmi Strázsák továbbra is anderiai kézben maradnának.

Reibisch tábornok válaszlevelében azt írta, hogy mihelyst elfoglalják várakozó állásaikat északon, azonnal teljes erővel megindulnak délre, ha Richard hívja őket, de megígérte, hogy addig nem mozdulnak, amíg a hívó üzenet meg nem érkezik.

– Igenis, Rahl Nagyúr – felelte a magasabbik futár, és szívére szorított ököllel tisztelgett. – Szó szerint átadom a tábornoknak az üzenetedet. – Ezzel a két futár megfordította a lovát, és elügetett az úton.

Richard ellenőrizte íja és a tegze rögzítését, aztán ő is nyeregbe ült. Kahlan rávillantotta a kizárólag neki tartogatott mosolyát, és lovaikat a hegyi ösvény irányába fordították. Richard tudta, hogy Kahlan ugyanúgy szeretett volna már egy kis időre kettesben maradni vele, mint ő, ha csak annyira is, amennyit egy isten háta mögötti ösvényen való lovaglás jelent.

Fárasztó volt állandóan ennyi emberrel körülvéve lenni. A vizsla szemek azt is azonnal észrevették, ha csak megfogták egymás kezét. Ha pedig akkor tettek ilyesmit, amikor éppen beszéltek valakivel, a dolog híre napokon belül ezrek fülébe jutott el pletykaként. A tágra nyílt, bámuló szemekből ítélve még évek múlva is fogják emlegetni, hogy a Rahl Nagyúr megfogta az Inkvizítor Anya kezét. De ez legalább valami kellemes pletyka volt. Inkább beszéljenek az emberek a házasságban élő Rahl Nagyúr és az Inkvizítor Anya bizalmas kézfogásáról, mint valami rémes dologról.

Richard Kahlant bámulta, ahogy előtte ringott a nyeregben. Megbűvölten figyelte elvékonyodó derekát, csípője domborulatát. Richard úgy érezte, Kahlannak van a legcsodálatosabb alakja a világon. Néha szinte hihetetlennek tűnt neki, hogy egy ilyen nő, mint Kahlan beleszerethet egy Szarvasföld isten háta mögötti zugában nevelkedett férfibe.

Richardnak hirtelen nagyon hiányzott az otthona. Gyanította, hogy ezt az érzést az erdőben kanyargó hegyi ösvény ébresztette fel benne, annyira emlékezette a jól ismert otthoni tájakra. A szülőhelyétől nyugatra fekvő dombok és hegyek nagyon hasonlítottak erre a helyre, ahol most lovagoltak.

Szeretett volna visszatérni Szarvasföldre, meglátogatni az otthonát. Sok figyelemre méltó dolgot látott és tanult tavaly ősz óta, mióta elhagyta Szarvasföldet, de azért úgy érezte, nincs közelebb álló hely az ember szívéhez, mint az, ahol felnevelkedett.

Mikor egy meredek hegyoldalba értek ki, ahonnan a távolabbi csúcsok közötti völgyeken át messze el lehetett látni északnyugat felé, Richard vágyakozva nézett a távolba. Most valószínűleg közelebb voltak a szülőhelyéhez, mint bármikor eddig, mióta elhagyta. Az ide látszó hegyeken keresztül jöttek a Középföldre egy Királyréve nevű helyen, a Határon át, amikor még létezett. Királyréve nem messze volt innen északnyugatra.

Ám bármilyen közel volt is fizikailag, a rá nehezedő kötelességek terhe miatt Richardnak szarvasföldi otthona minden eddiginél távolabbinak tűnt.

Viselnie kellett a Rahl nagyúri cím felelősségét, azt, hogy D'Hara és a Középföld népeinek sorsa tőle függ, és emellett itt volt még Jagang is, aki ha csak egy csöpp esélyt hagy neki, ugyanúgy rabszolgasorba igázza le az Újvilágot, ahogy az Óvilággal tette. A népek jövője Richardon múlott. A hozzá fűződő kötés védelmezte azokat, akik felesküdtek rá, és az is az ő feladata volt, hogy egységes erővé kovácsolja össze a Középföld népeit, olyan erővé, amely képes ellenállni Jagang óriási haderejének.

Néha, amikor elgondolkodott rajta, Richardnak úgy tűnt, mintha valaki más életét kellene élnie. Néha hamisítványnak érezte magát. Az emberek egy reggel majd felébrednek, és azt mondják: „Hé, álljunk csak meg egy pillanatra! Ez a Rahl Nagyúr fickó nem több, mint egy Richard nevű erdei vezető! És mi erre hallgatunk? És mi ezt követjük a harcba?"

Azután itt voltak a Harmóniák. Richard és Kahlan kibogozhatatlanul belegabalyodtak a Harmóniák dolgába. Ők voltak a felelősök érte, hogy a Harmóniák átjutottak az élők világába. Még ha nem szándékosan is, ők szabadították a világra a halál Harmóniáit.

Mialatt körbeutazgattak Anderiában, hogy a néphez szóljanak, hallottak furcsa halálesetekről szóló történeteket. A Harmóniák nyilván nagyon élvezték az élők közé tett kirándulásukat. Remekül szórakoztak az élők legyilkolásával.

A fenyegető veszélyre válaszul az emberek visszatértek az ősi babonáikhoz. Volt, ahol összejöttek, hogy a világra szabadított gonosz szellemeknek áldozatot mutassanak be. Ételeket és italokat hagytak nekik ajándékul erdei tisztásokon, vagy elhanyagolt ugarföldeken. Voltak, akik azt hirdették, hogy az emberiség erkölcsei megromlottak, az emberek gonoszakká, korruptakká váltak, és a Teremtő küldte el bosszúálló szellemeit, hogy a világot megbüntesse.

Sokan köveket raktak ki az utak közepére, és kőrakásokat emeltek a keresztutaknál. Ha Richard megkérdezte, mi ennek a célja, nem tudták elmagyarázni, de megsértődtek rajta, hogy Richard kétségbe vonja ősi szokásaik helyességét. Megint mások elszáradt virágokat helyeztek éjfélkor az ajtajuk elé. Óriási keletük támadt a szerencsehozó amuletteknek.

A Harmóniák pedig zavartalanul gyilkoltak tovább.

Az egyetlen, ami a rettentő sok felelősség terhét elviselhetővé tette, Kahlan volt. Ő tette lehetővé Richardnak, hogy kibírja a küzdelmet. Kahlanért mindent kibírt volna.

Kahlan felemelt karjával előre mutatott.

– Itt van, fent, előttünk.

Egyszerre szálltak le a lovaikról. Fenyőerdőben álltak, alig volt egyéb fa a közelben. Richard addig keresgélt, amíg egy csenevész juharra nem talált, ahhoz kötötte ki a lovakat. Ha az ember luchoz, vörösfenyőhöz, vagy ami még rosszabb, balzsamfenyőhöz köti a lovát, az eredmény többnyire undorítóan ragacsos kantárszár lesz.

Richard horkantást hallott, és felpillantott. Nem messze tőlük egy ló állt, és füleit előre csapva figyelte őket. Az állat szájából kétoldalt fűcsomók lógtak, de most nem rágott.

– Ni csak, szevasz, kislány! – szólította meg Richard.

A ló bizalmatlanul felvetette a fejét, és hátrált egy pár lépést. Mikor Richard óvatosan megpróbált közeledni hozzá, az állat újra elhátrált, így Richard feladta. A gesztenyepej kanca farán fura, pókszerű folt látszott. Amikor Richard újra szólt hozzá és közelebb akarta csalogatni, a ló sarkon fordult és elvágtatott.

– Kíváncsi vagyok, mit jelent ez az egész – mondta Richard Kahlannak.

Kahlan hívogatóan kinyújtotta a kezét, amit Richard azonnal elfogadott.

– Nem tudom. Talán valakitől elszökött a lova. Mindenesetre nem sok hajlandóságot mutatott rá, hogy velünk szóba álljon.

– Lehet – gondolkodott el Richard, és hagyta, hogy Kahlan kézen fogva vezesse.

– Ez itt az egyetlen bejárat – magyarázta Kahlan, miközben a tóparton megkerültek egy féltucatnyi fenyőből álló kis facsoportot.

A felhők egész nap gyülekeztek, viharral fenyegetve. Most azonban, ahogy kisétáltak egy, a víz fölé kinyújtott ujjként meredő sziklaszirtre, a nap hirtelen kibukkant a tornyosuló, gomolygó felhők közül.

Gyönyörű látvány volt, amint a melengető napfény egy széles pászmája áttörve a borostyánszínben játszó felhőtornyot, a hegycsúcsok között egyenesen a csendes tó vizére hullott. A túloldalon vízesés zuhogott le egy erősen kiszögellő sziklafalról, a napfényben aranyló víztükör fölé csillogó, kavargó vízpárát lövellve. Richard hatalmasat lélegzett, beszívta a fák, a tó tiszta, részegítő illatát. Majdnem olyan volt, mintha otthon lett volna.

– Ez az a hely – mutatott körbe Kahlan. – Arra fönt, jóval feljebb van az az elhagyatott vidék, ahol a paka növény terem és az áldozómoly él. Ez a tiszta víz abból a mérgezett régióból jön.

A levegő szinte szikrázott a délutáni napfényben.

– Gyönyörű! Örökre itt tudnék maradni. Majdnem olyan érzés, mint amikor új ösvényeken jártam felfedező úton.

Egy ideig ott álltak kéz a kézben, elmerülve a látványban.

– Richard, el akarom mondani neked, hogy az utóbbi néhány hétben, amíg a nép között jártunk, nagyon büszke voltam rád. Büszke voltam rá, milyen ékesszólóan tudtad bemutatni nekik a reményteli jövőt. Bármi történne is, szeretném, ha ezt tudnád. Tudnád, hogy büszke vagyok arra, ahogy beszéltél hozzájuk.

Richard elfintorodott.

– Ez úgy hangzott, mintha te nem bíznál benne, hogy győzhetünk.

Kahlan vállat vont.

– Az nem is számít. Ahogy lesz, úgy lesz. Az emberek nem mindig azt teszik, ami helyes. Néha nem ismerik fel a gonosz szándékot. Néha azért döntenek a rossz mellett, mert nekik az a jó, máskor félelemből, vagy mert valami jutalmat remélnek az árulásukért.

Az a fontos, hogy mi megtettük a legtöbbet, ami tőlünk tellett, és te megmutattad az embereknek, az igazságot. Te az ő jólétüket és biztonságukat mindenek fölé helyezted, ezért ha győzünk, velünk az igazság győz. Te megadtad ezeknek az embereknek az esélyt, hogy bebizonyíthassák a bátorságukat.

– Mi győzünk – jelentette ki Richard messzire nézve a csendes víztükör felett. – Az emberek fel fogják ismerni az igazságot.

– Remélem.

Richard átölelte Kahlan nyakát, és csókot nyomott a feje búbjára. A hegyi tó szépsége, csendes békéje hatalmas sóhajt csalt az ajkára.

– A szülőhelyemtől nyugatra, mélyen a hegyek között, vannak olyan helyek, amelyeken rajtam kívül valószínűleg soha senki sem járt. Helyek, ahol a víz ennél is magasabbról hullik alá a sziklákról, és a délutáni levegő szivárvánnyal van tele. Ha jót úsztál a tiszta vizű tavakban, leheveredhetsz a sziklákra a vízesés mellett és a lehulló vízfüggönyön át bámulhatod a világot.

Olyan sokszor álmodtam már róla, hogy elviszlek téged azokra a helyekre.

Kahlan átkarolta Richard derekát.

– Egy napon együtt fogjuk majd megnézni a legkedvesebb helyeidet.

Ahogy egymáshoz simulva álltak, és nézték a vízesést, Richardnak nagyon nem akarózott megtörni a hely varázslatos hangulatát, különösen azzal nem, hogy idejövetelük céljáról beszéljen, de végül mégis megtette.

– Szóval miért hívják ezt a helyet a „Kemencék"-nek?

Kahlan az állával intett a túloldal felé.

– Mert a vízesés mögött egy barlang van, amelyiknek meleg a levegője. Néha egészen forró, ahogy hallottam.

– Kíváncsi vagyok, miért említette Joseph Ander ezt a helyet.

Kahlan keze Richard vállán nyugodott.

– Talán ennek a helynek a szépsége még Joseph Andert is megérintette.

– Lehet – mormolta Richard, közben tekintetét fel-alá jártatva kereste, mi lehet az ezen a helyen, ami iránt egy varázsló érdeklődhet. Richard nem sokra tartotta Joseph Ander fogékonyságát a szépség iránt. Bár a varázsló gyakran és sokat áradozott a Természet szépségéről, ezt kivétel nélkül mindig a társadalmi berendezkedéssel vont párhuzamok okán tette.

Richard észrevette, hogy a környező hegyek sziklái mind különös zöldesszürke színűek voltak, annak a sziklának a kivételével a tó túloldalán, amelyikről a víz zuhogott alá. Az a szikla sötétebb volt. Nem sokkal, de határozottan sötétebb. A színében több volt a szürke, mint zöld. Talán azért, mert a szikla gránitjában több lehetett a fekete csillám, bár ezt ekkora távolságból nehezen lehetett megítélni.

Richard felemelt kezével rámutatott a sziklafalra, amelyiknek az oldalán a vízesés aláhullott.

– Nézd csak meg azt a sziklát, és mondd meg, mit gondolsz róla.

Kahlan a napfényben vakítóan fehérlő inkvizítori ruhájában szinte úgy nézett ki, amilyennek Richard gyermekkori álmaiban a jó szellemeket elképzelte. A jó szellem most rápislogott Richardra.

– Ezt meg hogy érted? Egy szikla.

– Tudom, de nézd csak meg jól. Mondd meg, mi a legfeltűnőbb rajta.

Kahlan a sziklára nézett, aztán vissza Richardra.

– Nagy szikla.

– Na, ne. Vedd komolyan!

Kahlan felsóhajtott, aztán egy ideig tanulmányozta a sziklát. Körülnézett a többi hegy irányába is, különösen azt a közeli sziklafalat véve szemügyre, ami olyan meredeken emelkedett közvetlenül a víz partján.

– Hát – mondta végül tétován – sötétebbnek látszik, mint a környékbeli hegyek sziklái.

– Nagyon jó. Mi mást vettél még észre?

Kahlan még egy kicsit tovább szemlélte a sziklát.

– Szokatlan színárnyalat. Valahol már korábban is láttam. Hirtelen felkapta a fejét és tágra nyílt szemekkel nézett

Richárdra.

– A Birodalmi Strázsák! Richárd rámosolygott.

– Én is azt hiszem. A Birodalmi Strázsák ugyanolyan árnyalatú kőből készültek, mint annak a sziklának a színe, és amilyen sehol nincs másutt a környező hegyek között.

Kahlan arca hitetlenkedő fintorra húzódott.

– Azt akarod mondani, hogy a Birodalmi Strázsákat ebből a sziklából vágták ki idefenn a hegyekben, és azután cipelték el innen a mostani helyükre?

Richárd megvonta a vállát.

– Azt hiszem, lehetséges, bár nem sokat tudok az ilyen méretekben végzett kőfaragásról. Tanulmányoztam a Birodalmi Strázsál, amelyik mellett eljöttünk. Nekem úgy tűnt, hogy nem úgy rakták össze őket darabokból, hanem egy tömbből faragták ki. Legalábbis azt az egyet, amit láttunk.

– És ez… mit jelent?

– Joseph Ander varázsló volt, és az ő idejében a varázslók olyan dolgokra voltak képesek, amin még Zedd is elcsodálkozna. Lehet, hogy Joseph Ander egyszerűen kiindulási alapul használta ezt a sziklát.

– Micsoda? Ez mit jelent?

– Nem igazán tudom. Én nem tudok annyit a mágiáról, mint te. Lehet, hogy te meg tudod mondani nekem. Mi van akkor, ha fogott egy-egy kis darab sziklát innen minden egyes Strázsához, aztán amikor elvitte őket a mostani helyeikre, egyszerűen felnagyította őket?

– Felnagyította?

Richárd tehetetlenül tárta szét a kezét.

– Fogalmam sincs. Mágikus úton megnövesztette a köveket, vagy akár a kőszemcsék szerkezetét használta fel, hogy alkotó mágiával megsokszorozza, és Birodalmi Strázsává alakítsa.

– Először azt gondoltam, valami nagy butasággal fogsz előállni – mondta elgondolkozva Kahlan. – Tulajdonképpen, amit mondasz, annak van is értelme, már amennyire én a mágiát ismerem.

Richard megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy nem tette nevetségessé magát Kahlan szemében.

– Azt hiszem, át fogok úszni a barlanghoz, megnézem, mi van ott.

– Amennyire én tudom, semmi érdekes. Csak egy forró levegőjű barlang. Nem is túl mély. Talán olyan húszlábnyi lehet.

– Én tulajdonképpen nem rajongok a barlangokért, de úgy gondolom, azért nem árt, ha vetek rá egy pillantást.

Richard levetette az ingét és a víz felé fordult.

– A nadrágodat nem fogod levetni?

Richard visszanézett, és látta Kahlan alamuszi vigyorgását.

– Úgy gondoltam, kiáztatom belőle a lószagot.

– Ó! – sóhajtotta Kahlan látványosan eltúlzott csalódottsággal.

Richard mosolyogva fordult vissza a víz felé, hogy belevesse magát. Mielőtt megtehette volna, egy holló vágódott elébe nagy rikácsolással. Richardnak hátra kellett ugrania, nehogy a nagytestű madár nekicsapódjon.

Maga mögé terjesztett karokkal hátratolta Kahlant a szikláról.

A madár fülsértően károgott. Hangja visszaverődött a környező sziklafalakról. Ismét lecsapott, alig kerülve el Richard fejét. Aztán a magasba emelkedve körözni kezdett. A szél süvített a tollai között, ahogy újra lecsapott a két emberre, távolabb kényszerítve őket a víztől.

– Megőrült ez a madár? – kérdezte Kahlan. – Vagy a fészkét védi? Vagy minden holló így viselkedik?

Richard szorosan megragadta Kahlan karját, és visszakormányozta a facsoporthoz.

– A hollók intelligens madarak, és megvédik a fészküket, de néha furcsán is viselkedhetnek. Ebben az esetben azonban attól tartok, hogy ez a madár több mint egy holló.

– Több? Ez mit jelent?

A madár közben egy faágra telepedett, és fényes fekete tollait borzolgatta hollómód, szemlátomást nagyon elégedetten önmagával.

Richard elvette az ingét, amit Kahlan feléje nyújtott.

– Szerintem ez egy Harmónia.

Úgy tűnt, a madár még ilyen távolságból is meghallotta Richard szavait. Szárnyával csapkodni kezdett, és nagyon izgatottan ugrált ide-oda az ágon.

– Emlékszel a könyvtárra? A hollóra, amelyik ott akkora cirkuszt csapott?

– Jóságos szellemek – lehelte aggodalmasan Kahlan. – Azt hiszed, hogy ez ugyanaz a holló lehet? Szerinted egész úton követett bennünket?

Richard keményen Kahlan szemébe nézett.

– Na, és ha ez egy Harmónia, és kihallgatott minket a könyvtárban, aztán előre jött és itt várt ránk?

Kahlan most már valóban megrémült.

– Most mit tegyünk?

Közben odaértek a lovaikhoz. Richard lekapta az íját a nyeregkápáról. Kihúzott egy acélhegyű nyilat a tegezből.

– Azt hiszem, meg kellene ölnöm.

Ahogy Richard kilépett a ló mögül, a holló abban a pillanatban meglátta az íjat, és izgatott rikácsolással felröppent – szinte felugrott – a levegőbe. Úgy viselkedett, mint aki nem várta volna Richardtól, hogy fegyvert fogjon rá.

Mikor Richard az íjra helyezte a nyílvesszőt, a madár fülsértő károgással elrepült.

– Nocsak – mormogta Richard –, hát nem furcsa?

– Most már legalább biztosak lehetünk benne, hogy egy Harmónia volt. Az, amelyiket lelőttél a Sáremberek falujában – a tyúk, amelyik nem tyúk volt –, biztosan elmondta a többieknek is.

Richard zavartan megrázta a fejét.

– Lehet.

– Richard, nem akarom, hogy belemenj a tó vizébe. Lehet, hogy a Harmóniák ott várnak rád. Ostobaság lenne a vízbe menni, ha a Harmóniák itt ólálkodnak a közelben.

– De én úgy veszem észre, mintha tartanának tőlem.

Kahlan Richard tarkójára tette a kezét, így kényszerítette a férfit, hogy a szemébe nézzen.

– És akkor mi van, ha csak azért csalogatnak, hogy elbízd magad, és a mély víz közepén rád támadnak? Ezt nem tudod elképzelni? Zedd megmondta, hogy óvakodjunk a víztől.

Kahlan a karjait dörzsölgette; hirtelen borzongani kezdett.

– Kérlek, Richard, menjünk innen! Van valami ebben a helyben…

Richard belebújt az ingébe, és magához ölelte Kahlant.

– Azt hiszem, igazad van. Nem kellene kihívnunk a balszerencsét. Nem, az után, hogy ezzel a holló-ami-nem-hollóval találkoztunk. Amellett, ha minket megölnének, Du Chaillu olyan dühös lenne, hogy idő előtt megszülné a gyermekét.

Kahlan hirtelen megragadta Richard ingét. Arcán rémület ült.

– Richard… gondolod, hogy sikerül…

– Mit sikerül?

Kahlan elengedte Richard ingét, és a mellkasára tette a tenyerét.

-… Hogy sikerül kijutnunk innen?

– Szerintem meg kellene próbálnunk.

Most már mindketten igyekeztek, hogy minél távolabb kerüljenek a tótól. Richard felsegítette Kahlant a lovára.

– Azt hiszem, azért eredménnyel jártunk: megtaláltuk a sziklát, amiből a Birodalmi Strázsák készültek. Szerintem meg kell változtatnunk a terveinket.

– Mire gondolsz?

– Vissza kellene mennünk Szépmezőbe, és újra átnézni a könyveket annak a fényében, amit megtudtunk.

– De akkor mi lesz a választásokkal? Mi lesz azokkal a helyekkel, ahová még nem jutottunk el?

– Amúgy is szét kellene küldenünk az embereinket, hogy felügyeljék a szavazást és a szavazatok számlálását, hogy azután meghozzák az eredmények hírét Szépmezőbe. Már most is elküldhetjük őket, és megtarthatják ők a választási beszédeket. Vannak közöttük olyanok, akikre rá merem bízni, hogy képviseljék az érdekeinket. Na, és már elégszer hallhatták, amit mi elmondtunk.

Akár itt rögtön kioszthatjuk közöttük a területeket, mi pedig visszamegyünk a birtokra. Amellett az sem árt, ha megbizonyosodunk róla, hogy Szépmezőben mindenkit sikerült megnyernünk az ügyünknek.

Kahlan rábólintott.

– A legfontosabb feladatunk a Harmóniák megfékezése. Nem sokat érne, ha megnyernénk a választásokat, de a Harmóniák közben mindenkit elpusztítanának.

Richard pillantása megakadt valamin. Leugrott a nyeregből, odadobta Kahlannak a lova kantárszárát, és visszasietett a fenyőfacsoporthoz.

– Mi az? – kérdezte idegesen Kahlan. Szeretett volna távol lenni már ettől a helytől.

Richard felemelt egy félig elszáradt gallyat.

– Egy nyereg. Valaki itt hagyta a holmijait, és gallyakkal takarta le, hogy meg ne ázzanak.

– Nyilván annak a lónak a nyerge, amelyikkel találkoztunk – vélte Kahlan.

– Talán egy prémvadászhoz, vagy valami hasonlóhoz tartozik – találgatta Richard. – De úgy látom, itt van már egy jó ideje.

– Akkor, ha csak nem akarod ellopni annak a valakinek a holmijait, menjünk innen, Richard!

Mikor újra hollókárogást hallott, Richard visszasietett a lovához.

– Csak furcsa, ennyi az egész.

Ahogy elindultak az ösvényen lefelé, Richard még visszanézett. Jó néhány holló keringett fenn a magasban, a tó fölött. Richard nem tudta, melyik lehet közülük a holló-ami-nem-holló.

A biztonság kedvéért levette az íját a nyeregkápáról, és a vállára akasztotta.