Negyedik fejezet

 

 

 

A pusztán már a vihar morajlott, menydörgése visszhangot vert a falu keskeny sikátorai között, amikor Richard, Kahlan és Cara kiléptek az épületből, ahol Juni teste feküdt kiterítve, hogy előkészítsék a temetési szertartásra.

Az épület nem különbözött a Sáremberek falujának többi épületétől: vastag vályogfalak voltak agyaggal betapasztva, a tetejükön fűből font zsúpfedél. Csak a Szellemházon volt cseréptető. A faluban egyetlen ablakban sem volt üveg, legfeljebb nehéz, durva szövettel takarták el, ha rossz idő volt.

Mivel valamennyi épület egyforma sárgásszürke színű volt, nem volt nehéz az egész falut élettelen romok halmazaként elképzelni. Az épület mellett egy alacsony falon, három cserépben, magasra nőtt növények álltak áldozati ajándékként a gonosz szellemeknek, de ettől nem látszott semmivel sem élettelibbnek a sikátor, amelyben leggyakrabban csak a szeszélyes szelek jártak.

Két tyúk futott félre a lábuk alól. Kahlan egyik kezével marokra fogta a haját, hogy a szélrohamok ne csapják folyton az arcába. Emberek siettek el mellettük, egyesek könnyekkel a szemükben, hogy utoljára megnézzék a halott vadászt. Kahlan valahogy még rosszabbul érezte magát, amiért Juni testét egy nyirkos, savanykás szagú, rothadó szénától bűzlő helyiségben kellett hagyniuk.

Õk hárman megvárták, amíg Nissel, az öreg füvesasszony a maga csoszogó, körülményes módján megvizsgálta a testet. Azt mondta, nem hiszi, hogy kitörte volna a nyakát, sem eséstől származó sérüléseket nem talált. Kijelentette, hogy Juni vízbe fulladt.

Mikor Richard megkérdezte, hogyan történhetett ez meg, Nisselt meglepte a kérdés. Számára teljesen egyértelműnek tűnt a dolog.

Kijelentette, hogy Juni halálát a gonosz szellemek okozták.

A Sáremberek hittek benne, hogy az ősök szellemei mellett, akiket a Gyűléseiken megidéztek, időről időre gonosz szellemek is meglátogatták a falut, hogy elvegyenek egy-egy életet megtorlásul valami hibás cselekedetért. Halált okozhatott betegség, baleset vagy valami túlvilági dolog. Az, hogy egy sértetlen, egészséges ember tizenöt centis vízbe belefullad, Nissel számára magától értetődően azt jelentette, hogy a halált túlvilági erők okozták. Chandalen és vadászai hittek Nisselnek.

Nisselnek nem volt ideje azzal foglalkozni, miféle vétség haragíthatta meg a gonosz szellemeket. Sokkal hálásabb feladat várta: világra kellett segítenie egy kisbabát.

Inkvizítorként, hivatalos minőségében Kahlan többször is meglátogatta a Sárembereket, mint ahogy a Középföld más népeit is. Bár egyes népek mindenki más előtt lezárták a határaikat, nem volt olyan nép, legyen is bármilyen elszigetelt, magának való, bizalmatlan, vagy hivalkodóan erős, amelyik meg merte volna tagadni a belépést egy Inkvizítornak. Egyebek között az Inkvizítor feladata volt, hogy érvényt szerezzen a becsületes igazságszolgáltatásnak – akár tetszett ez az uralkodóknak, akár nem.

A Tanács előtt az Inkvizítorok emeltek szót azoknak a népeknek az érdekében, akiknek másként nem volt szavuk a Tanácsban. Egyesek, mint a Sáremberek is, nem bíztak az idegenekben, és nem kérték, hogy szószólójuk lehessen a Tanácsban: ők csak azt akarták, hogy hagyják őket békén. Kahlan tett róla, hogy ezt a kívánságukat tiszteletben tartsák. A Tanács számára az Inkvizítor Anya szava törvény volt: végleges és megfellebbezhetetlen.

Persze ez mostanra már a múlté.

Mint a Középföld más népei esetén is, Kahlan nemcsak a Sáremberek nyelvét tanulmányozta, hanem a szokásaikat és hiedelmeiket is. Aydindrilben, a Varázslók Tornyában voltak könyvek a Középföld valamennyi népének nyelvéről, államrendjéről, vallásáról, művészetéről, szokásairól, étkezési kultúrájáról.

Kahlan tudta, hogy a Sáremberek gyakran rizssüteményt vagy illatos virágcsokrokat hagytak áldozati ajándékul a falu északi részében lévő üres házak előtti apró agyagfigurák lábainál. Ezeket a házakat a gonosz szellemek kizárólagos használatára hagyták üresen, akiket az apró figurák jelképeztek.

A Sáremberek hittek benne, hogy a gonosz szellemek időnként megharagszanak és elveszik valakinek az életét. Az áldozat lelke ilyenkor az alvilágban csatlakozik a jó szellemekhez, akik őrködnek a Sáremberek felett, és így segíti kordában tartani a rossz szellemeket. Ilyen módon a világok közötti egyensúly csak stabilabbá válik, és a gonosz önnön hatalmát korlátozza.

Bár még csak kora délután volt, már alkonyati sötétség ült a sikátorok felett, amikor Kahlan, Richard és Cara átvágtak a falun. Az alacsonyan szálló sötét felhők mintha közvetlenül a háztetők felett gomolyogtak volna. A villámok a közelben csapkodtak, fényük meg-megvilágította a házak falait. Az egyik villám után közvetlenül következett a fülszaggatóan éles csattanás, ami a földet is megrengette a lábuk alatt.

A viharos szél kövér esőcseppeket vágott Kahlan tarkójához. Kahlan bizonyos mértékig még örült is az esőnek. Az eső kioltja a tüzeket. Nem volt helyes dolog, hogy örömtüzek égjenek a faluban, amikor halottjuk van. Az eső valakinek megtakarítja a kellemetlen feladatot, hogy szándékosan oltsa ki az örömtüzeket.

Tisztelete jeléül Richard egész úton maga hozta vissza Juni testét a faluba. A vadászok megértették: Juni akkor halt meg, amikor testőri feladatot látott el Richard és Kahlan mellett.

Cara viszont gyorsan jutott egészen más következtetésre: Juni védelmezőből veszélyforrássá változott. A hogyan, vagy a miért nem számított – csak hogy megtörtént. Cara készen akart állni rá, ha legközelebb valamelyik másik vadásszal történik meg valami hasonló.

Richardnak volt is erről Carával egy rövid vitája. A vadászok nem értették a szavaikat, de kihallották a vita ingerültségét, és nem kérték, hogy fordítsák le nekik.

Richard végül ráhagyta Carára a dolgot. Carának valószínűleg egyszerűen lelkiismeret-furdalása volt miatta, hogy hagyta meglepni magát Juni rohamától. Kahlan kézen fogta Richardot, és hátramaradtak, hagyták, hogy Cara menjen elöl, és keresse a veszélyforrást egy barátok lakta faluban. Cara ide-oda kanyarogva vezette őket a sikátorokon keresztül Zedd és Ann szállása felé.

Bár Kahlan meg volt róla győződve, hogy Cara téved, mégis valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság bujkált benne. Abból, ahogy Richard azzal a jellegzetes kutató tekintetével nézegetett hátra a válla fölött, Kahlan látta, hogy ő is aggódik.

– Mi a baj? – suttogta Richard fülébe.

Richard pillantása végigsöpört mögöttük az üres sikátoron. Értetlenül rázta meg a fejét.

– Érzem, hogy feláll a tarkómon a szőr, mintha valaki figyelne valahonnan, de senki sincs itt.

Bár Kahlan is nyugtalanul érezte magát, nem tudta, valóban, figyelik-e őket, vagy csak Richard szavai miatt pillantgat hátra idegesen. Mialatt a sötét falak között siettek előre, lúdbőrözö karját dörzsölgette.

Az eső éppen komolyan nekikezdett zuhogni, mikor Cara végre céljukhoz vezette őket. Agielével a kezében nézegetett körbe a keskeny átjáróban, mielőtt kinyitotta az egyszerű faajtót, és elsőként belépett.

A szél Kahlan arcába vágta a haját. Villámfény villant, mennydörgés csattant. Az átjáróban kódorgó tyúkok egyike megriadva surrant át Kahlan lábai között, és előttük menekült be a házba.

Egy apró tűzhelyen kicsinyke tűz égett az egyszerű szoba sarkában. A domború tűzhely mellett a falra akasztott fapolcon néhány vastag gyertya pislákolt. A polc alatt néhány kisebb tűzifadarab mellett száraz fűkötegek voltak felhalmozva. Az egyetlen ülőalkalmatosság a földes padlóra terített antilopbőr volt. Az üvegtelen ablakra akasztott szövetdarab meg-meglebbent az erősebb széllökésektől és megremegtette a gyertyák lángjait.

Richard vállával becsukta az ajtót, és bereteszelte, hogy a szél be ne lökje. A szobában a gyertyák viaszának szaga keveredett a szárított fű édeskés illatával és a csípős füsttel, amit a szél visszanyomott a tűzhely fölé, a tetőbe vágott füstnyíláson keresztül.

– Biztosan a belső szobában vannak – intett Cara Agielével egy ajtónyílást takaró súlyos állatbőr takaró felé.

A tyúk fejét jobbra-balra forgatva elégedetten kotyogott, peckesen körbesétált a szobában, megkerülve egy ujjal, esetleg egy ágdarabbal a földpadlóba karcolt szimbólumot.

Kahlan gyermekkorától kezdve gyakran látta, amikor a varázslók lerajzolták a Teremtőt, életet, halált, a Tehetséget és az alvilágot ábrázoló ősi jelképet. Lerajzolták tétlen ábrándozás közben, és lerajzolták akkor is, ha aggódtak valami miatt. Lerajzolták csak úgy saját megnyugtatásukra is, épp csak hogy emlékeztessék rá magukat, hogy minden mindennel és mindenkivel összefügg.

És lerajzolták, amikor varázsolni akartak.

Kahlan számára ez a jel egy, a gyermekkorára emlékeztető, megnyugtató szimbólum volt. Azokra az időkre emlékeztette, amikor a varázslókkal fogócskázott a Varázslók Tornyának folyosóin, vagy addig csiklandozták, amíg sikítozott a nevetéstől. Néha az ölükben ülve hallgatta csodás meséiket, és kényelemben és biztonságban érezte magát.

Azokra az időkre, amikor az inkvizítori feladatra való nevelése még nem kezdődött meg, és még hagyták, hogy gyereknek érezze magát.

Azok a varázslók mára már mind halottak voltak. Egy kivételével valamennyien az életüket áldozták érte, hogy segítsenek neki átjutni a Határon, és segítséget találjon, hogy megállíthassa Darken Rahlt. Az az egy, aki nem volt köztük, elárulta őt. De akkor, gyerekkorában még valamennyien barátai voltak. Játszótársai, tanítói, gondoskodó nagybácsik, ámulatának és szeretetének tárgyai.

– Láttam már ilyet korábban – jegyezte meg Cara, miután röviden szemügyre vette a rajzot. – Darken Rahl néha rajzolt ilyet.

– Ez a Kegyelem szimbóluma – magyarázta Kahlan.

Egy széllökés felkapta az ablakon lógó durva szövetdarab sarkát, és a lecsapó villám fénye egy pillanatra megvilágította a Kegyelem jelét a padlón.

Richard kinyitotta a száját, de némi habozás után becsukta, lenyelve az ajkára toluló kérdést. A hátsó szoba bőrfüggönnyel takart ajtaja közelében kapirgáló tyúkot figyelte. Aztán intett.

– Cara, légy szíves, nyisd ki az ajtót.

Cara kitárta az ajtót, és Richard karjaival terelgetve próbálta kitessékelni a tyúkot. A tyúk szerte repkedő tollakkal röpdösött ide-oda, igyekezve kikerülni Richardot. Nem volt hajlandó átmenni a szobán, hogy a nyitott ajtón át a biztonságba menekülhessen tőle.

Richard csípőre tett kézzel megállt, a tyúk fura viselkedésén tűnődve. A tyúk barna és fehér tollai között fekete foltok és csíkok látszottak, amitől a tollaknak örvénylő, szemkápráztató mintázata lett. A tyúk panaszosan kárált, mikor Richard újra megindult felé, lábával is terelgetve az állatot a nyitott ajtó irányába.

Mikor a tyúk a padlóra rajzolt jelhez ért, új pánikroham fogta el, és szárnyaival kétségbeesetten csapkodva kitört oldalirányba, és a fal mentén végigfutva végre kiszökött a nyitott ajtón. Meglepő látvány volt, hogy egy állat annyira meg legyen rémülve, hogy ne legyen képes egyenes vonalban menekülni a biztonságot jelentő szélesre tárt ajtó felé.

Cara becsukta az ajtót a tyúk mögött.

– Ha van butább állat, mint a tyúk – jegyezte meg – hát akkor én legalábbis még nem láttam olyat.

– Mi ez a nagy felfordulás? – tudakolta egy jól ismert hang.

A hátsó szobába vezető ajtónyílásban Zedd állt. Magasabb volt, mint Kahlan, bár nem volt akkora, mint Richard. Körülbelül Carával egy magasságú lehetett, igaz, a feje körül lebegő hullámos, kócos ősz hajfelhő a valóságosnál nagyobbnak láttatta. A fekete mandzsettás bő barna köpeny a vállára hulló kámzsával pálcavékony alkatát termetesebbnek mutatta, mint amilyen volt valójában. A fekete mandzsettákat három ezüst brokátcsík szegélyezte. A köpeny nyaka körül vastagabb arany brokátcsík futott körbe, és le onnan, végig a köpeny elején. A súlyos ruhadarabot a derekán aranycsattal ékesített széles vörös szaténöv fogta össze.

Zedd mindig igénytelen ruhákat viselt. Egy, az ő rangjával és hatalmával rendelkező varázsló számára az ilyen hivalkodó öltözék több mint furcsa volt. Ha egy varázsló túl díszes holmikat viselt, az azt jelentette, hogy még nagyon kezdő. A Tehetséggel nem rendelkező emberek között az ilyen ruházat egyes helyeken a nemesi rangot jelezte, legtöbb helyen megszokott volt, hogy gazdag kereskedők így öltöztek, ezért bármennyire nem kedvelte is Zedd az ilyen hivalkodó külsőt, jó álcázásul szolgált a számára.

Richard és a nagyapja boldogan összeölelkeztek, mindkettőjük torka elszorult az örömtől, hogy olyan hosszú idő után újra együtt lehetnek.

– Zedd – kérdezte Richard kartávolságra eltartva magától a nagyapját, láthatóan még jobban meghökkenve az öreg varázsló cicomás megjelenésén, mint Kahlan – hol a csudában szedted össze ezt a maskarát?

Zedd megemelte az aranycsatot a hüvelykujjával. Mogyoróbarna szemében ravaszkás szikra csillant.

– Az aranycsat, mi? Túl sok egy kicsit?

Ann felemelte az ajtót takaró nehéz bőrfüggönyt, és besurrant alatta a külső szobába. Alacsony volt és tömzsi. Dísztelen sötét gyapjúruhát viselt, ami rangjának jelképe volt. Ő volt a Fény Nővéreinek, az Óvilág varázslónőinek a vezetője, bár azt a látszatot keltette a nővérek között, hogy meggyilkolták: így szabadon láthatott fontos elintézendő dolgai után. Olyan idősnek látszott, mint Zedd, bár Kahlan tudta, hogy sokkal de sokkal öregebb.

– Zedd, hagyd abba a páváskodást – szólt rá a varázslóra –, dolgunk van.

Zedd rávicsorított Annra. Kahlan látta, hogy a vicsorgás kölcsönös, és azon tűnődött, vajon hogy jöttek ki ezek egymással a hosszú utazásuk során, hogy ne keveredjenek szócsatánál súlyosabb konfliktusba. Kahlan csak az előző napon találkozott először Ann-nal, de Richard nagyon sokra tartotta őt a kellemetlen körülmények ellenére, amelyek között megismerte.

Zedd végigmérte Richard viseletét.

– Mondhatom, fiam, azért te sem vagy utolsó látvány!

Richard valaha erdei vezető volt, és mindig egyszerű ruhákat hordott, így Zedd még nem láthatta őt ebben az új viseletben. Richard elődjének, a korábbi harci mágusnak a legtöbb ruhadarabját a Varázslók Tornyában találta. Nyilvánvaló volt, hogy régebben egyes varázslók nem éppen egyszerű ruhákat viseltek – talán figyelmeztető jelzésül szolgáltak ezzel az embereknek.

Richard fekete csizmáinak tetejébe geometriai ábrákkal vésett ezüstlapocskákkal díszített bőrszíj volt fűzve, ami fekete gyapjúnadrágjára tekeredett fel. Fekete inge fölött oldalt felhasított fekete zubbonyt viselt középen aranyszínű sujtással szegélyezve, ami alul elkanyarodott és végigfutott a szögletes szabású alsó szegélyen is. A sujtás két oldalán mágikus, ezüstszínű rúnák kanyarogtak. A fenséges látványt nyújtó tunikát széles, többrétegű bőrből készült öv fogta össze. Az öv ugyancsak ezüstszimbólumokkal volt kiverve, és aranyozott bőrzsebek voltak benne. Az övről kis bőrzacskó lógott le. Csuklóira széles, bőrrel bélelt ezüstpántok voltak erősítve, amelyen körbefutó láncszemmintázatban további mágikus jelek sorakoztak. A széles vállaira boruló csuklyás köpenyt mintha aranyszálakból szőtték volna.

Még a kardja nélkül is egyszerre látszott nemesnek és félelmetesnek. Királyinak és halálosnak. Mintha királyok parancsolója lett volna. Mintha az eljövetelét megjövendölő próféciák megtestesülése lett volna: a Halálhozó.

Ez alatt a felszín alatt azonban – Kahlan jól tudta – a hajdani erdei vezető jóságos és nemes szíve dobogott. Egyszerű, nyílt viselkedése nem hazudtolta meg az összképet, inkább megerősítette azt.

Félelmetes megjelenése egyszerre volt valóságos, és bizonyos értelemben illúzió is. Bár ellenségeivel szemben állva könyörtelen és eltökélt harcos volt, Kahlan úgy ismerte őt, mint végtelenül gyengéd, kedves és megértő embert. Kahlan soha nem találkozott még nála igazságosabb, sem türelmesebb férfival. Úgy gondolt rá, mint a legkülönlegesebb és legkiválóbb emberre, akit valaha megismert.

Ann széles mosollyal üdvözölte Kahlant, úgy simogatta meg az arcát, mint szerető nagymama a legkedvesebb unokáját. Ebben a gesztusban Kahlan szívet melengető őszinteséget érzett. Ann csillogó szemekkel ugyanígy köszöntötte Richardot is. Szürke haját laza kontyba rendezgette a tarkóján és egy köteg szárított füvet dobott a tűzre.

– Remélem, jól telt a házasságotok első napja!

Kahlan sietős pillantást váltott Richarddal.

– Nem sokkal ezelőtt fürödni mentünk a hőforrásokhoz. A testőreinknek kijelölt vadászok egyike meghalt.

Szavaira Zedd és Ann egy emberként kapták fel a fejüket.

– Hogyan? – kérdezte Ann.

– Vízbe fulladt. – Richard egy kézmozdulattal mindenkit leülésre invitált. – A csermely vize sekély volt, de amennyire meg tudtuk ítélni, nem úgy esett bele. – Hüvelykjével a háta mögé intett, miközben valamennyien letelepedtek a padló közepére rajzolt Kegyelem szimbólum köré. – Arra hátra vittük az egyik épületbe.

Zedd elnézett Richard válla fölött, mintha a falakon keresztül megpillanthatná Juni holttestét.

– Megnézem. – Zedd Carára hunyorgott, aki a hátát az ajtónak vetve őrködött. – Szerinted mi történt?

Cara habozás nélkül válaszolt:

– Szerintem Juni veszélyessé vált. Mialatt Rahl Nagyurat kereste, hogy megtámadja, elesett és vízbe fulladt.

Zedd felvonta a szemöldökét. Richardhoz fordult.

– Veszélyes? Miért fordulna ellened bárki is rossz szándékkal?

Richard a válla fölött dühös képet vágott a Mord-Sithre.

– Cara téved. Juni nem akart bántani bennünket. – Mivel Cara nem szállt vitába vele, elégedetten fordult vissza a nagyapja felé. – Mikor holtan megtaláltuk, a szemeiben valami nagyon furcsa tekintet ült. Halála előtt láthatott valamit, amitől olyan… nem is tudom… vágyódásféle ült ki az arcára. Nissel, a gyógyító megvizsgálta a holttestet, és azt mondta, nincsenek rajta sérülésnyomok, de megfulladt.

Richard könyökével a térdére támaszkodva előrehajolt.

– Belefulladt a tizenöt centis vízbe, Zedd. Nissel azt mondta, a gonosz szellemek ölték meg.

Zedd szemöldöke még magasabbra húzódott fel.

– Gonosz szellemek?

– A Sáremberek úgy tartják, hogy a gonosz szellemek néha eljönnek, és elveszik egy-egy falubeli életét – magyarázta Kahlan. – A falubeliek áldozati ajándékokat raknak agyagfigurák elé bizonyos épületek előtt, arrafelé… – Állával északi irányba intett – Nyilvánvalóan azt hiszik, hogy a rizslepények megbékítik ezeket a gonosz szellemeket. Mintha a „gonosz szellemek" szoktak volna enni, vagy mintha olyan könnyű lenne őket megvesztegetni.

Odakinn az eső korbácsolta a házak falát. Az ablak alatt sötét, nedves csíkot hagyott a beszivárgó víz, a fűtetőn át is becsöpögött itt-ott az eső. A menydörgés szinte folyamatos volt, átvette a mostanra elhallgatott dobok helyét.

– Aha, értem. – Ann olyan mosollyal nézett fel, amit Kahlan elég furcsának talált. – Szóval úgy gondolod, hogy a Sáremberek nyomorúságos kis esküvőt tákoltak össze neked a nagyszabású ünnepély helyett, amit otthon, Aydindrilben tarthattatok volna, hm?

Kahlan zavarodottan húzta fel a szemöldökét.

– Dehogy! Ez volt a leggyönyörűbb esküvő, amit csak kívánhattunk volna magunknak!

– Tényleg? – csapta szét a kezeit Ann, a körülöttük lévő egész falut jelezve velük. – Rikító ruhákba és állatbőrökbe öltözött emberek? Sárral letapasztott hajjal? Meztelen gyerekek, akik futkosnak és kacarásznak egy ilyen komoly esemény alatt? Ijesztő sármaszkokat viselő emberek, akik táncolva mesélnek hadi és vadásztörténeteket? Szerinted ettől lesz igazán szép egy esküvő?

– Nem… nem ezeket a dolgokat értettem… nem ezek számítanak – hebegte Kahlan. – Ami a szívükben rejlik, attól volt az esküvő olyan különleges. Ahogy olyan őszintén megosztották velünk az örömünket, ettől jelentett nekünk nagyon sokat. De mi köze mindennek a gonosz szellemeknek adott áldozati rizslepényhez?

Ujja oldalával Ann megigazgatott egy vonalat a Kegyeled földre rajzolt jelén – az alvilágot jelképező vonalat.

– Amikor azt mondod: „Drága szellemek, vigyázzatok szegény eltávozott anyám lelkére!", akkor azt várod, hogy a szellemek azonnal odarohannak hozzá, csak mert szavakba öntötted a kívánságodat?

Kahlan érezte, hogy elvörösödik. Gyakran imádkozott a szellemekhez, hogy vigyázzanak szegény eltávozott édesanyja lelkére. Kezdte megérteni, miért találja Zedd olyan idegesítőnek ezt az öregasszonyt.

Richard sietett Kahlan segítségére.

– Az ima tulajdonképpen nem valami direkt kérés. Tudjuk, hogy a szellemek nem ilyen egyszerűen viselkednek. Az ima tulajdonképpen arra való, hogy Kahlan kifejezhesse elhunyt anyja lelke iránti szívbéli szeretetét, és azt a reményét, hogy anyja szelleme békét talál a túlvilágon.

Ann arca kigömbölyödni látszott a mosolyától.

– Pontosan így van, Richard. A Sáremberek is bölcsebbek annál, semhogy pár falat rizslepénnyel próbálják megvesztegetni azokat a hatalmas erőket, amelyekben hisznek, és amelyektől félnek, nem gondoljátok?

– Maga az áldozati felajánlás szándéka az, ami számít – felelte Richard. Abból, amilyen nyugalommal viselte Richard Ann leckéztetését, Kahlan rájött, hogy Richard megtanulta, hogyan szedegesse ki a gyümölcsöt a tüskék közül.

Kahlan is megértette végre, mire megy ki Ann tanmeséje.

– Tulajdonképpen a fohászkodással akarják lekenyerezni azokat az ismeretlen erőket, amelyektől félnek.

Ann felemelte az ujját.

– Úgy van. Az áldozat mibenléte csak másodlagos, a lényeg az, hogy kifejezzék a tiszteletüket, és ezzel a hódolattal szeretnék lecsillapítani a rosszindulatú erőket. – Ann oktatólag ingatta az ujját. – Néha a tiszteletteljes engedelmesség elegendő hozzá, hogy a haragvó ellenség dühét lecsillapítsa, igaz?

Kahlan is, Richard is egyetértettek vele.

– Egyszerűbb, ha megölöd az ellenséget, és azzal kész – mordult feléjük Cara az ajtótól.

Ann kuncogva dőlt hátra, és végigmérte Carát.

– Nos, néha ennek a változatnak is meg lehet a maga előnye, kedvesem.

– Na, és hogyan „ölnéd meg" a gonosz szellemeket? – kérdezte Zedd igen halkan, de hangja mégis áthatolt a folyamatos menydörgés robaján.

Carának erre nem volt válasza, ezért csak dühösen bámult Zeddre.

Richard nem figyelt rájuk. A Kegyelem jelét bámulta, mintha az megigézte volna, miközben megszólalt.

– Ugyanilyen módon, a gonosz szellemeket… meg ilyesmiket feldühítheti, ha tiszteletlenséget mutatunk velük szemben.

Kahlan éppen kinyitotta a száját, hogy megkérdezze, mióta veszi Richard ilyen komolyan a Sáremberek gonosz szellemeit, de Zedd egy ujjal megérintette Kahlan lábát, jelezve, hogy azt szeretné, ha Kahlan most csendben maradna.

– Vannak, akik így gondolják, Richard – válaszolta Zedd csendesen.

– Miért rajzoltátok ide ezt a jelet, a Kegyelem jelét? – kérdezte most Richard.

– Ann és én ki akartunk értékelni egy pár dolgot. A Kegyelem bizonyos alkalmakkor felbecsülhetetlen értékű lehet. A Kegyelem egyszerű dolog, mégis végtelenül összetett. Egy életen át tanulmányozhatod, de az egész az első lépéssel indul, mint amikor egy kisgyerek járni tanul. Mivel te a Tehetséggel születtél, úgy gondoltuk, itt az ideje, hogy megismertessünk vele téged.

Richard Tehetsége önmaga számára is nagy mértékben rejtély volt. Most, hogy újra együtt volt a nagyapjával, ideje volt, hogy ennek a veleszületett képességnek a titkait kifürkéssze, és legalább elkezdje feltérképezni hatalmának kiterjedését és határait. Kahlan szerette volna, ha lenne annyi idejük, amennyire Richardnak ehhez szüksége lesz, de tartott tőle, hogy nem lesz.

– Zedd, tényleg szeretném, ha megnéznéd Juni holttestét.

– Az eső nemsokára lecsendesedik – nyugtatta meg Zedd –, és akkor majd elmegyünk megnézni.

Richard végighúzta az ujját a Kegyelem jelében a Tehetséget jelképező vonalon.

– Ha ez tényleg az első lépés, és csakugyan annyira fontos – kérdezte Richard Annra meredve – akkor miért nem próbálták a Fény Nővérei megtanítani nekem az Óvilágban, a Próféták Palotájában, mikor módjuk lett volna rá?

Ann lopva Zeddre pillantott.

– A Fény Nővérei még sohasem találkoztak olyasvalakinek a tanításával, mint te, akiben a Pusztító Mágia Tehetsége is megtalálható a szokásos Alkotó Mágia mellett. – Ann nagyon óvatosan válogatta meg a szavait. – Körültekintő megközelítésre volt szükség.

Richard hangjában alig észrevehető változás állt be, amint kérdezettből kérdezőbe váltott.

– És most mégis azt hiszed, hogy meg kellene tanulnom ezt a kegyelem dolgot?

– A tudatlanság túlságosan veszélyes – mormogta Ann titokzatosan.