Harmadik fejezet

 

 

Kahlan lábbal ellökte magát a kavicsos vízfenékről, és visszasiklott Richard ölelésébe. Elheverve nyakig merültek a derékig érő vízbe. Kahlan kezdte a vizet mint közeget egészen új, izgalmas szemszögből értelmezni.

Megtalálták a tökéletes helyet a füves pusztában egyedülállóan különleges, a talajból kiemelkedő sziklák és kavicságyak között patakocskák és tavacskák hálózatában.

A hőforrások elviselhetetlenül meleg vizét apró, hideg vizű csermelyek hűtötték le. Kevés olyan mély tavacska volt a környéken, mint amilyet kiválasztottak, és előbb kipróbáltak néhányat a hőforrásoktól különböző távolságokra, mielőtt az ízlésüknek megfelelő hőmérsékletűt megtalálták.

A friss fű magas, lágy szálai eltakarták előlük a kilátást a tájra, és diszkrét, bizalmas kis magánmedencét alkottak számukra, amit a napsütötte, kék ég kupolája borított. Igaz, a kékség szegélyére felhők kezdtek belopakodni és a pókháló-finomságú füvet hűvös szellőrohamok borzolták össze.

Itt, a pusztákon gyorsan változhat az időjárás. Ami tegnap még meleg tavaszi nap volt, mára fagyos hűvösre változott. Kahlan tisztában volt vele, hogy a hideg nem lesz tartós. A tavasz végleg beköszöntött, még ha a tél búcsúcsókot int is feléjük. Meleg vizű menedékük felszínét lúdbőrösre borzolta a búcsúzó tél hideg lehelete.

Fejük fölött egy réti héja körözött a hűvös szél szárnyán lebegve, zsákmány után kutatva. Kahlan egy pillanatra fájdalmat és sajnálatot érzett, hogy míg ők Richarddal kényelemben és élvezetben heverésznek, azok a karmok odafenn hamarosan egy életet fognak valahol kioltani. Tapasztalatból tudta, milyen érzés űzött vadnak lenni, amikor a vadász maga a halál.

Valahol kint a fű között, diszkrét távolságban ott rejtőzött a hat vadász. Cara körbe járt közöttük az embereket ellenőrizve, körözve, mint fiókáit óvó anyasas. Kahlan úgy gondolta, hogy lévén mind oltalmazók, megértik egymás szándékait, ha a nyelvét nem is. A védelmezők feladata nagyon felelősségteljes volt, és Cara tiszteletben tartotta a vadászok józan alaposságát, amellyel ezt a feladatukat teljesítették.

Kahlan meleg vizet lötykölt Richard felkarjára.

– Bár kevés időnk volt egymásra az esküvőnk alatt, mégis ez volt a legszebb esküvő, amit valaha is el tudtam volna képzelni magamnak. És annyira örülök neki, hogy ezt a helyet is meg tudtam mutatni neked.

Richard megcsókolta Kahlan tarkóját.

– Soha nem fogom elfelejteni egyiket sem. Az esküvőt, az éjszakát a Szellemházban, vagy ezt itt.

Kahlan megszorította Richard combját a víz alatt.

– Nem is ajánlom, Rahl Nagyúr!

– Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd meg fogom neked mutatni azokat a különleges, gyönyörű helyeket, ahol felnőttem. Remélem, egy nap még elvihetlek téged oda.

Richard elhallgatott. Kahlan azt gyanította, súlyos dolgokra gondolhat, azért tűnik rosszkedvűnek. Akármennyire szeretnék is néha, nem szabad elfeledkezniük felelősségteljes kötelezettségeikről. A katonák parancsokra vártak. Diplomaták és hivatalnokok odahaza Aydindrilben alig győzték kivárni, hogy kihallgatásra Rahl Nagyúr és az Inkvizítor Anya személye elé kerülhessenek.

Kahlan gyanította, hogy közülük nem mind csatlakozna szívesen a szabadság ügyéhez. Egyesek számára a zsarnokságnak is megvan a vonzereje.

Jagang és az ő Birodalmi Rendje nem fog várakozni Richardra és Kahlanra.

– Majd egyszer, Richard! – mormolta Kahlan, és ujjai a nyakában finom aranyláncon függő sötét követ simogatták.

Shota, a boszorkány váratlanul megjelent az esküvőjükön tegnap este, ő adta Kahlannak a nyakláncot. Shota azt mondta, ez meg fogja akadályozni, hogy Kahlan gyermeket foganjon. A boszorkánynak megvolt a képessége, hogy előre lássa a jövőt, bár amit meglátott gyakran teljesen váratlan módon teljesedett be. Shota nemegyszer óvta őket annak a katasztrofális következményétől, hogy Richardnak és Kahlannak közös gyermeke szülessen, és megesküdött rá, hogy ha ebből a frigyből fiúgyermek foganna, azt nem fogja életben hagyni.

A küzdelem során, amit a Szelek Templomának megtalálásáért folytattak, Kahlan egy kicsit jobban megismerte Shotát, és a két nő valamiféle ingatag egyezségre is jutott. A nyaklánc békeajándék is volt, egyféle választási lehetőség a leendő gyermekük elpusztításával szemben. Most éppen fegyverszünet volt közöttük.

– Mit gondolsz, a Madarak Atyja tudta egyáltalán, hogy mit beszél?

Kahlan az égre pillantott.

– Szerintem igen. Kezd befelhősödni.

– Én a tyúkokat értem.

Kahlan Richard karjai között szembefordult vele.

– A tyúkok. – Elfintorodott. – Richard, az öreg azt mondta, hogy közülük az egyik nem tyúk. Szerintem csak egy kicsit túl sokat ünnepelt.

Kahlan nehezen tudta elképzelni, hogy annyi komoly gondjuk mellett Richardot pont ez foglalkoztatja.

Úgy tűnt, Richard mérlegeli, amit Kahlan mondott, de nem szólt semmit. A hullámzó fűtengerre sötét árnyék borult: a nap elrejtőzött a tornyosuló habos fehér felhők pereme mögött. A felhők közepe vészjósló palaszürke színű volt. A hűvös szél nehéz esőszaggal volt terhes.

Richard mögött egy sziklára terítve arany köpenye lobogott a szélben. Richard karja szorosabbra fonódott Kahlan körül, de ez nem a szerelmes ölelő mozdulata volt.

Valami mozgott a vízben.

Egy pillanatnyi villanás.

Lehet, hogy csak a fény csillant meg egy hal pikkelyén. Valami majdnem ott volt – és mégsem. Mint amikor a szeme sarkából pillant meg valamit az ember, de amikor egyenesen odanéz, semmit sem lát.

– Mi baj van? – kérdezte Kahlan, mikor Richard közelebb vonta őt magához. – Csak egy hal volt, vagy valami.

Richard gyors lendülettel felállt, teljesen kiemelve Kahlant a vízből.

– Vagy valami.

Kahlanról csorgott a víz. Meztelenül, a hideg szélben borzongva nézett végig a víz felszínén.

– Milyen volt? Mi volt az? Te láttad?

Richard szemei fürkészően kutatták a vizet.

– Nem tudom. – Kitette Kahlant a partra. – Lehet, hogy tényleg csak egy hal volt.

Kahlannak most már a foga is vacogott.

– Ebben a vízben a halak ahhoz is túl kicsik, hogy a lábujjadat megrágcsálják. Hacsak nem egy aligátorteknős volt az, akkor visszamehetek a vízbe? Nagyon fázom.

Richardnak bosszúságára be kellett ismernie, hogy igazából semmit sem látott. Kezét nyújtotta Kahlannak, hogy segítsen neki visszakászálódni a vízbe.

– Lehet, hogy csak a felhő átvonuló árnyéka volt a vízen.

Kahlan nyakig merült a vízbe, és megkönnyebbült nyögéssel fogadta a testét körülvevő melegséget. A libabőr visszahúzódott róla. Ő is a vizet fürkészte. A tavacska tiszta volt, vízinövények sem nőttek benne. Tisztán lehetett látni a kavicsos feneket. Egy aligátorteknős sehol sem tudott volna itt megbújni. Bár Richard azt mondta, semmit sem látott, az élénk figyelem, amivel a vizet fürkészte, meghazudtolta a szavait.

– Gondolod, hogy egy hal volt? Vagy csak ijesztgetni akartál? – Kahlan nem tudta, Richard tényleg látott-e valamit, ami megijesztette, vagy csak túlságosan féltette őt. – Ez nem az a luxusfürdő, amit elképzeltem magamnak. Mondd meg, mi a baj, ha tényleg azt hiszed, hogy láttál valamit!

Egy riasztó új gondolat ötlött Kahlan eszébe.

– Kígyó volt az, igaz?

Richard mélyet, csillapítót lélegzett, és összeborzolta Kahlan vizes haját.

– Semmit sem látok. Sajnálom.

– Biztos? Ne menjünk inkább?

Richard zavartan mosolygott.

– Azt hiszem, egyszerűen csak ideges leszek, amikor idegen helyeken fürdök meztelen nőkkel.

Kahlan Richard bordái közé bökött.

– És gyakran szoktál meztelen nőkkel fürödni, Rahl Nagyúr?

Kahlan nem rajongott Richard ilyesfajta tréfáiért, de amúgy is a karjai közé akart bújni éppen, mikor Richard magához nyalábolta, és talpra ugrott.

Kahlan rémülten pattant fel.

– Mi az?! Kígyó?

Richard visszalökte Kahlant a vízbe.

– Húzódj le!

Richard kirántotta a kését a tokjából, és támadásra készen lekuporodott a fű széle fölött kikukucskálva.

– Cara az.

Richard felegyenesedett, hogy jobban lásson.

Kahlan kinézett a fűtenger fölött, és egy vörös foltot látott, amint a zöld és barna tájon egyenesen átvágva közeledik feléjük. A Mord-Sith lélekszakadva futott feléjük, egyenesen átvágva a fűrengetegen, átgázolva az útjába eső sekélyebb pocsolyákon.

Richard egy kis takarót dobott oda Kahlannak miközben a rohanó Carát figyelte. Kahlan látta, hogy Cara markában tartja az Agielét.

A Mord-Sithek fegyvere, az Agiel mágikus eszköz volt, és csak a tulajdonosa tudta használni. Ha a gazdája úgy akarta, az Agiel elképzelhetetlen kínokat tudott okozni annak, akihez hozzáért, akár ölni is lehetett az érintésével.

Mivel a Mord-Sith mindig azt az Agielt viselte, amivel őt magát kínozták meg a kiképzése során, az Agiel kézben tartása mélységes fájdalmat okozott a tulajdonosának: ez része volt a fájdalmat osztogatás paradoxonjának Ez a fájdalom soha nem látszott meg egy Mord-Sith arcán.

Cara zihálva torpant meg előttük.

– Erre jött?

Cara szőke hajában bal oldalon vérfolt sötétlett, és a vér lecsorgott az arcán. Elfehéredett ujjakkal szorította az Agielét.

– Kicsoda? – kérdezte értetlenül Richard. – Mi senkit nem láttunk.

Cara vöröslő, dühtől eltorzult arccal sziszegte:

– Juni.

Richard megragadta Cara karját.

– Mi folyik itt?

Másik keze csuklójával Cara kisöpört a szeméből egy elszabadult, véres hajfürtöt, közben a füves síkságot fürkészte tekintetével.

– Nem tudom – csikorgatta a fogát –, de el akarom kapni.

Cara kitépte a karját Richard szorításából, és nekiiramodott. A válla felett még visszakiáltott:

– Öltözzetek fel.

Richard karon ragadta Kahlant, és kihúzta a vízből. Kahlan magára rántotta a nadrágját, felkapkodta a földről a holmijait, és Cara után indult. Richard, aki még mindig azzal bajlódott, hogy a lábaira felrángassa a nadrágját, elkapta Kahlan nadrágkorcát, és visszarántotta.

– Mit képzelsz te, mit csinálsz? – kérdezte, míg másik kezével továbbra is a nadrágjával birkózott. – Maradj csak mögöttem!

Kahlan kirántotta magát Richard ujjai közül.

– Nincs nálad a kardod. Én az Inkvizítor Anya vagyok. Maradj csak te énmögöttem, Rahl Nagyúr!

Egy Inkvizítornak aligha kellett félnie egyetlen embertől. Az Inkvizítor érintése ellen nem volt védelem. A kardja nélkül Richard sebezhetőbb volt, mint Kahlan.

Egy szerencsés nyíllövést vagy lándzsadobást leszámítva semmi nem volt, ami egy elszánt Inkvizítort megakadályozhatott volna benne, hogy hatalmába kerítsen bárkit, ha elég közel volt hozzá. Az Inkvizítor érintése visszavonhatatlanul és eltéphetetlenül magához láncolta lélektelen rabszolgaként a megérintettet.

Az Inkvizítor érintése olyan végleges volt, mint a halál. A maga módján az is volt: egyfajta halál. A megérintett mindörökre az Inkvizítor rabszolgájává vált. Övé lett testestül-lelkestül.

Richarddal ellentétben Kahlan pontosan tudta, hogyan kell használnia a saját mágiáját. Ezt önmagában már az is bizonyította, hogy őt nevezték ki az Inkvizítor Anyának.

Richard dühösen morgolódva kapta fel széles, bőrzacskókkal megrakott övét, és futott Kahlan után. Mikor utolérte, Kahlan felé nyújtotta az inget, amit az siettében elfelejtett felvenni. Richard félmeztelen volt. Futás közben csatolta be az övét. Ezenkívül csak a kését hozta magával.

Sekély csermelyek szövedékén gázoltak keresztül, és futottak a magas füvön át, az előttük fel-felvillanó vörös bőrruha nyomában. Kahlan megbotlott az egyik patakmederben, de talpon maradt, mert Richard megtámasztotta a hátát a kezével. Kahlan tudatában volt, hogy nem a legjobb ötlet nyaktörő iramban rohanni mezítláb ismeretlen terepen, de a vér, amit Cara arcán látott, elegendő ok volt rá, hogy ne lassítson.

Cara több volt, mint testőrük. Cara a barátjuk volt.

Újabb patakokon gázoltak át, köztük a magasra nőtt füvön átcsörtetve. Kahlan egy nagyobb tócsához ért, és mivel irányváltoztatásra már nem volt ideje, nagy lendülettel átugrott rajta. Lába alig érte el a túlsó partot és meg is csúszott rajta, de Richard támogató keze hátulról ismét talpon tartotta.

Rohanás közben Kahlan észrevette, hogy balról az egyik vadász tart feléjük. Nem Juni volt.

Azzal egy időben, hogy Kahlan észrevette, Richard nem fut többé a háta mögött, meghallotta Richard füttyjelét. Megtorpant a csúszós, nyirkos fűben, és letámaszkodott az egyik kezével, hogy egyensúlyát megőrizze. Richard nem messze tőle az egyik csermely medrében állt, és két ujját szájába véve újból füttyentett, élesen, áthatóan, belehasítva a puszták csendjébe.

Kahlan látta, hogy Cara és a vadász megfordulnak a füttyszóra, és futva feléjük indulnak.

Zihálva, levegőért kapkodva Kahlan lassú kocogásban ment vissza Richardhoz. Richard fél térdre ereszkedve, könyökével a combján támaszkodva hajolt a víz fölé.

Juni arcra borulva hevert a mederben. A víz ahhoz sem volt elég mély, hogy a fejét ellepje.

Kahlan térdre ereszkedett Richard mellett, és hátrasöpörte nedves haját a szeméből, amíg Richard a hátára fordította a sovány, izmos testet. Kahlan nem vette észre a testet korábban a vízben. Az álcázó sárfestés és a testre kötözött fűcsomók kellőképpen elrejtették a fiatal vadászt, legalábbis Kahlan szeme elől.

Juni teste kicsinek és törékenynek tűnt Richard kezében, amikor vállainál fogva kihúzta a jéghideg vízből. Richard mozdulataiból nem érződött sietség. Gyengéden a fűre fektette Junit a csermely partjára. Kahlan nem látott semmi vért vagy sebet a testen. Bár biztos nem lehetett benne, úgy tűnt, a nyaka sincs kitörve.

Juni megüvegesedett szemeiben még halálában is valami sóvár, szenvedélyes tekintet látszott.

Cara futva ért hozzájuk, és azonnal rá akart támadni Junira, csak akkor torpant meg, amikor megpillantotta a halott szemeket.

A vadász is odaért hozzájuk a füvön át, ugyanúgy zihálva, mint Cara. Egyik kezében felajzott íjat tartott, a nyíl szárát két ujjal az íj ívéhez szorítva. Másik kezének hüvelykujjával kést tartott a tenyerében, míg mutató és középső ujja között fogva a nyílvesszőt feszítette az íjhúrra.

Juninál semmiféle fegyver nem volt.

– Mi történt Junival? – tudakolta a vadász, mialatt szeme veszélyt kutatva söpört végig a füves pusztán.

Kahlan a fejét rázta.

– Nyilván elesett és beverte a fejét.

– És vele? – Kérdezte a vadász fejével Cara felé intve.

– Még nem tudjuk – felelte Kahlan, és Richardot nézte, aki épp Juni szemeit zárta le. – Épp hogy ráleltünk a testre.

– Úgy néz ki, mintha már itt lett volna egy ideje – jegyezte meg Cara Richardnak.

Kahlan megrángatta a vörös bőrruhát, és Cara engedelmesen lekuporodott a sarkára a csermely partján. Kahlan elfésülte Cara szőke haját az útból, hogy jobban láthassa a fejsebet. A seb nem látszott veszélyesnek.

– Cara, mi történt? Mi folyik itt?

– Komolyan megsérültél? – fejelte meg Richard Kahlan kérdéseit.

Cara tagadóan legyintett Richard felé, de nem tiltakozott, amikor Kahlan hideg vizet vett a tenyerébe, és a Cara halántékán lévő sebre locsolta. Richard tenyerébe fogott és kitépett egy maroknyi füvet. Belemártotta a vízbe, és átadta Kahlannak.

– Ezt használd.

Cara arcszíne haragos vörösből krétafehérré halványult.

– Nincs semmi bajom.

Kahlan ebben nem volt olyan biztos. Cara eléggé ingatagnak tűnt. Kahlan megdörzsölte Cara homlokát a hideg vízbe mártott fűcsomóval, mielőtt a vért kezdte volna letörölni. Cara megadóan tűrte.

– Szóval, mi történt? – kérdezte Kahlan.

– Nem tudom – felelte Cara. – Megyek oda, hogy ellenőrizzem, és lám csak, ott jön szembe velem a patakban. Lehajolva mozgott, mintha figyelt volna valamit. Szóltam hozzá. Azt kérdeztem, hol hagyta a fegyvereit, közben olyan mozdulatokat tettem, mint ő odabent a faluban. Úgy tettem, mintha íjat feszítenék, hogy értse, miről beszélek.

Cara hitetlenkedve megrázta a fejét.

– Mintha ott sem lettem volna. Csak a vízre figyelt. Azt hittem, azért hagyta ott az őrhelyét, hogy valami ostoba halat fogjon, de a vízben nem láttam semmit. Aztán hirtelen előrerontott, mintha a menekülő halat üldözné.

Cara arca elvörösödött.

– Én éppen oldalra figyeltem, a környéket ellenőriztem. Nekem rohant, én elvesztettem az egyensúlyomat, a lábam kicsúszott alólam. A fejemet beütöttem egy sziklába. Nem tudom, mennyi időbe tellett, amíg magamhoz tértem. Hibáztam, amikor megbíztam Juniban.

– Nem, nem hibáztál – mondta Richard. – Nem tudjuk, mit kergetett.

Mostanra a többi vadász is odaért. Kahlan feltartott kézzel állította meg a kérdéseik áradatát. Mikor végre elhallgattak, lefordította nekik Cara leírását arról, hogy mi történt. A vadászok elképedve hallgatták. Juni Chandalen embere volt. Chandalen emberei nem szokták otthagyni az őrhelyüket azért, hogy egy halat próbáljanak elkapni.

– Sajnálom, Rahl Nagyúr – suttogta Cara. – El sem tudom hinni, hogy így sikerült meglepnie. És mindez egy hülye hal miatt.

Richard aggódva tette a vállára a kezét.

– Annak örülök, hogy nem esett bajod, Cara. Lehet, hogy le kellene feküdnöd egy kicsit. Nem túl jól nézel ki.

– Csak a gyomrom kóvályog egy kicsit, ennyi az egész. Pihenek egy pár percet és minden rendben lesz. Hogyan halt meg Juni?

– Nyilván megbotlott futás közben, és elesett – magyarázta Kahlan. – Én is majdnem úgy jártam. Beüthette a fejét, mint te, és elájult. Szerencsétlenségére ájultában arccal a vízbe eshetett, és megfulladt.

Kahlan kezdte volna az egészet lefordítani a vadászoknak, amikor Richard megszólalt.

– Nem hiszem, hogy ez történt.

Kahlan megállt a fordításban.

– Így kellett történnie.

– Nézd csak a térdeit. Nem horzsolta le őket. Sem a könyökét, sem a tenyerét. – Richard megfordította Juni fejét. – Semmi vérnyom. Ha elesett, és elájult, miért nincs legalább egy púp a fején? Az egyetlen terület, ahol a sárfestés hiányzik róla, az orra és az álla, ami a vízbe ért, a kavicsokra.

– Úgy érted, hogy nem fulladt a vízbe? – hitetlenkedett Kahlan.

– Azt nem mondtam. De annak semmi nyomát nem látom, hogy elesett volna. – Richard egy percig vizsgálgatta a testet. – Úgy néz ki, mint aki megfulladt. Legalábbis én azt mondanám. A kérdés csak az, miért.

Kahlan félrehúzódott, odaengedte a vadászokat halott bajtársukhoz, hogy részvéttel és sajnálattal megérinthessék.

A hatalmas síkság hirtelen nagyon-nagyon magányos helynek tűnt.

Cara egy maréknyi vizes füvet szorított a halántékára.

– Még ha otthagyta volna is az őrhelyét, hogy megfogjon egy halat – ami elég valószínűtlen –, miért hagyta volna el valamennyi fegyverét? És hogyan fulladhatott bele a pár centis vízbe, ha nem esett el és nem ütötte be a fejét?

A vadászok simogatták Juni fiatal arcát, és csendesen siratták. Richard keze szeretetteljesen csatlakozott hozzájuk.

– Csak azt szeretném tudni, mit kergetett. Mitől volt az a tekintet a szemében…