Harmincharmadik fejezet

 

 

 

Kahlan nem tudott szóhoz jutni a döbbenettől. Richard megszorította a vállát.

– És mi van akkor, ha a másik, ami Joseph Andernél volt, még mindig létezik?

Kahlan megnyalta kiszáradt szája szélét.

– Elképzelhető, hogy Anderiában megőriznék az ilyesmit.

– Biztos is. Hiszen Andert ott nagyon tisztelik: végtére is róla nevezték el az országukat! Logikusnak tűnik, hogy ha a könyv még létezik, Anderiában őrizzék.

– Lehetséges. De azért ez nincs mindig így, Richard.

– Hogy érted?

– Van, amikor egy embert nem értékelnek igazán a saját korában. Néha csak sokkal később ismerik fel, hogy fontos személyiség volt, és néha csak az éppen hatalmon lévők érdekeinek alátámasztását célozza egy efféle elismerés. Ilyen esetekben pedig az illető valódi gondolatainak bizonyítékai akár kellemetlenek is lehetnek a hatalmat birtoklóknak, ezért célszerű megsemmisíteni őket.

De még ha nincs is ilyesmiről szó, és a nép tisztelte Andert és a gondolatait, az ország csak az után vette fel az Anderia nevet, hogy Zedd elhagyta a Középföldet. Néha éppen azért bálványoznak rég halott nagy elméket, mert nem marad fenn elegendő eredeti anyag a gondolataikról ahhoz, hogy a filozófiájában kifogásolható elemeket találjanak, és az illető személy értéke inkább szimbólum voltában van. Az a legvalószínűbb, hogy Joseph Ander után sem maradt vissza semmi.

Kahlan szavainak logikájától visszahökkenten, Richard az állát dörzsölve mérlegelte a hallottakat.

– A másik ismeretlen tényező – mondta végül – hogy az Útikönyvbe írt dolgokat ki lehet törölni, hogy új üzenetváltásnak adjunk helyet. Még ha minden igaz is, amit gondolok, és Ander megírta üzenetét a könyvben, és elküldte a Toronyba a Harmóniák megfékezésének módszerét, a könyv még valóban létezik, ráadásul Anderiában őrzik, akkor is lehet, hogy semmi hasznát nem tudjuk venni. Könnyen meglehet, hogy Ander később kitörölte ezt a részt, hogy helye legyen újabb üzenet számára.

– De – tette még hozzá – ez az egyetlen kézzelfogható lehetőségünk.

– Nem, nem az egyetlen – ellenkezett Kahlan. – A másik választásunk, és ráadásul sokkal hitelesebben megalapozott, amit odahaza, a Varázslók Tornyában kell megtennünk.

Richard érezte, hogy valami ellenállhatatlanul vonzza Joseph Ander örökségéhez. Ha lenne rá valami konkrét bizonyítéka, hogy ez az érzés nem a puszta képzelete terméke, meggyőzhetné magát, és Kahlant is, mit kell tenniük.

– Kahlan, én tudom, hogy…

Hirtelen elhallgatott. Tarkóján a szőrszálak ágaskodni kezdtek, és megannyi jeges tűként böködték a nyakszirtjét. Aranyszínű köpenyét valami lusta fuvallat erőtlenül megemelte, és amikor a szellő végigfutott a köpeny alatt, a szegély korbácsütésszerű csattanása hallatszott. Richard karjai lúdbőrzöttek. Úgy érezte, gerincét valami mérhetetlen gonosz érinti meg fátyolkönnyű ujjakkal.

– Mi a baj? – kérdezte Kahlan ijedt szörnyülködéssel.

Richard a rettenet markolásában szó nélkül elfordult, és tekintetével végigvizslatta a füves síkságot. Üres pusztaság bámult vissza rá. A fű hullámzó zöldjét a nap sugarainak aranyló pászmái színezték át. A láthatár peremén a sötét felhők gomolyagai forrni látszottak a rajtuk át-meg-átvillanó fények nyomán. Még ha a mennydörgés nem is hallatszott el hozzájuk, Richard néha érezni vélte talpa alatt a föld dobpergésszerű remegését.

– Hol van Du Chaillu?

Cara, aki pár lépésre tőlük álldogált fél szemét a tétlen harcosokon tartva, kimutatott a síkra.

– Arrafelé láttam alig pár perce.

Richard tekintetével átkutatta a mutatott irányt, de nem látott semmit.

– Mit csinált?

– Sírt. Aztán, azt hiszem, úgy nézett ki, mint aki le akar ülni egy kicsit pihenni, vagy talán imádkozni.

Richard is erre emlékezett.

Hangosan belekiáltotta Du Chaillu nevét a füves pusztába. A válaszul kapott üresen kongó csendet csak egy réti pipiske kristálytisztán csengő trillája törte meg. Richard szájához emelte a kezét, és újra kiáltott. Mikor ismét nem kapott választ, a Kardmesterek felpattantak, és csatárláncba fejlődve indultak a puszta átfésülésére.

Richard abba az irányba ügetett, amerre Cara mutatott, és ahol emlékei szerint ő is utoljára látta Du Chaillut. Kahlan és Cara közvetlenül a nyomában jártak. Richard egyre gyorsabban futott a derékig érő fűben, átgázolva a pocsolyákon. A Kardmesterekhez a vadászok is csatlakoztak a keresésben. Mind Du Chaillu nevét kiabálták, és miután nem kaptak választ, a kutatás egyre kétségbeesettebben folyt.

A magas fű, mint egy tudatos, élő szörnyeteg, azzal csúfolta őket, hogy hullámzásával itt is, ott is magára vonta a tekintetet, mintegy csalogatva a keresőket, de el nem árulva, hol rejtette el Du Chaillut.

Látótere peremén Richard felfigyelt valami sötétebb tömegre, aminek a színe elütött a tavalyi holt levelek kifakult barnája fölött hullámzó friss tavaszi fű harsány zöldjétől. Jobbra kanyarodott, esetlenül botladozva egy szivacsos puhaságú területen át, ahol a fűszőnyeg úgy engedett utat a lábai alatt, mintha sártenger felett nőtt volna ki.

Aztán átért, és a talaj keménnyé vált a talpa alatt. Ismét megpillantotta az oda nem illő sötét foltot, és kissé változtatott futása irányán, miközben egy nagyobb pocsolyán gázolt keresztül.

Váratlanul látta meg Du Chaillut közvetlenül maga előtt. Az asszony nyugodtan hevert a fűben, mintha aludna, ruhája lesimítva a térdén, alóla lisztfehéren kandikáltak ki a lábai.

Arccal lefelé hevert egy pár centiméteres mély víztócsában.

A vizes füvön szinte repülve ért oda Richard, és átvetődött Du Chaillu teste felett, nehogy rázuhanjon hirtelen lefékezve. Megragadta Du Chaillu ruhájának a vállát, és felrántotta, majd hátára hengerítette az asszony testét maga mellett a fűre. Du Chaillu átázott ruhája szorosan simult hangsúlyosan előre domborodó hasára. Vértelen arcába vizes hajfürtök tapadtak.

Du Chaillu sötét, halott szemekkel nézett felfelé.

Szemében ugyanaz a sóvár, szenvedélyes tekintet látszott, mint Juniéban, amikor Richard a sekély patakba fulladtan megtalálta.

Richard megrázta az ernyedt testet.

– Nem, Du Chaillu! Nem! Alig egy pár perce még élve láttalak! Nem halhattál meg! Du Chaillu!

Du Chaillu álla leesett, karjai ernyedten lógtak, semmiféle reakciót nem mutatott. Semmiféle életjelt. Du Chaillu elment.

Mikor Kahlan vigasztalásul a vállára tette a kezét, Richard a gyász fájdalmas kiáltásával hőkölt vissza.

– Az előbb még élt – mondta Cara. – Pillanatokkal ezelőtt még életben láttam.

Richard a kezébe temette az arcát.

– Tudom. Jóságos szellemek, én is tudom. Bárcsak előbb rájöttem volna, mi történik!

Cara elrángatta Richard kezét az arcáról.

– Rahl Nagyúr, lehet, hogy a lelke még a testében van.

Körülöttük Kardmesterek és Sárember vadászok hullottak sorra térdre.

Richard megrázta a fejét.

– Sajnálom, Cara. Du Chaillu elment. – Richard elméjében elszabadultan rajzottak az élő, mosolygó, síró, haragos Du Chaillu kínzóan fájdalmas képei.

– Rahl Nagyúr…

– Nem lélegzik, Cara! – Kinyúlt, hogy lezárja Du Chaillu szemeit. – Halott.

Cara vadul megrángatta Richard csuklóját.

– Hát Denna nem tanított meg téged?! Egy Mord-Sith mindig megtanítja a foglyát az élet leheletének megosztására!

Richard fájdalmas fintorral fordult félre Cara kék szemének tekintete elől. Rémületes szertartás volt ez, ilyen módon osztozni a másikkal a fájdalomban. Az emlék felidézése ugyanolyan rémületet keltett benne, mint Du Chaillu halála.

A Mord-Sithek beszívták áldozatuk lélegzetét halálának pillanatában. Ez egyfajta szent dolog volt a Mord-Sithek számára, megosztani a halál szenvedését, megosztani az élet leheletét abban a pillanatban, amikor az élet a halálba vált, mintha arra vágytak volna szenvedélyesen, hogy bepillanthassanak az életen túli világ tilalmas látványába. Az élet leheletének szertartása volt, hogy amikor a Mord-Sith megölte a foglyát, beszívta magába utolsó lélegzetét, amellyel abból az élet távozott.

Mielőtt Richard megölte úrnőjét, hogy megszökhessen, Denna megkérte rá, hogy ossza meg vele az élet leheletét. Richard tiszteletben tartotta Denna utolsó kívánságát, és magába szívta Denna végső leheletét.

– Cara, nem tudom, mi köze ennek…

– Add vissza Du Chaillunak.

Richard csak bámult Carára.

– Micsoda?

Cara rávicsorgott Richardra, és kinyújtott karral félrelökte az útjából. Térdre hullott a mozdulatlan test mellett, és száját Du Chaillu szájára szorította. Richard döbbenten nézte, mit csinál Cara. Azt hitte, ennél jobban sikerült már belenevelnie a Mord-Sithbe az élet tiszteletét.

A látványtól szinte visszatántorodott, lelki szemei előtt felidéződött, hogyan vágyódtak a Mord-Sithek ez után a romlott, erkölcstelen bensőségesség után. Meghökkentette, hogy Cara még mindig ilyen erősen vágyódik valami iránt szörnyűséges múltjából. Dühös volt a Mord-Sithre, hogy az nem volt képes durva és kegyetlen neveltetésén túlemelkedni, bármennyire is igyekezett Richard kinevelni belőle.

Du Chaillu orrát befogva Cara nagy levegőt fújt a halott nő tüdejébe. Richard Cara széles vállaiért nyúlt, hogy elrángassa Du Chaillu mellől. Fortyogott benne a düh, látva, hogy mit művel a Mord-Sith egy friss halottal.

Aztán megdermedt mozdulata közben, és kezei nem érték el Carát.

Valami Cara viselkedésében, sietségében és eltökéltségében azt sugallta, hogy ez az egész nem az, aminek első pillantásra látszik. Egyik kezével megemelve Du Chaillu fejét, a másikkal az orrát befogva Cara újabb nagy levegőt fújt Du Chaillu tüdejébe. Du Chaillu mellkasa megemelkedett, aztán lassan újra visszasüllyedt, mialatt Cara maga is levegőt vett.

Az egyik Kardmester dühtől vöröslő arccal nyúlt Cara felé, látva, hogy Richard meggondolta magát. Richard elkapta a férfi csuklóját. Tekintete összetalálkozott Jiaan kérdő pillantásával, és könnyedén megrázta a fejét. Jiaan vonakodva visszahúzódott.

– Richard – suttogta Kahlan. – Mi a csodát csinál Cara? Miért művel ilyen abszurd dolgot? Ez valami d'harai halotti szertartás?

Cara ismét mély lélegzetet vett, és Du Chailluba fújta.

– Nem tudom – suttogta vissza Richard –, de nem azt teszi, amire először gondoltam.

Kahlan még inkább megzavarodott.

– Na, és mi lehet az, amire először gondoltál?

Richard nem akarta szavakba önteni szörnyű emlékeit, ezért csak szótlanul nézett Kahlan zöld szemeibe. Hallotta, amint Cara újra levegőt fúj Du Chaillu élettelen tüdejébe.

Richard elfordult. Képtelen volt tovább nézni ezt az egészet. Fogalma sem volt róla, mit gondol Cara, mi hasznosat tehet még ilyenkor, de nem volt képes ott ülni, és tovább bámulni a többiekkel együtt.

Arról próbálta meggyőzni magát, hogy Kahlannak igaza lehet, ez nyilván valami d'harai szertartás az eltávozott lélek tiszteletére. Richard kissé bizonytalanul talpra állt. Kahlan megragadta a kezét.

Valami nedves, fröcskölő köhögést hallottak.

Richard megpördült, visszanézett, és látta, hogy Cara oldalára fordítja Du Chaillut. Du Chaillu fuldokolva lélegzet után kapkodott. Cara hátba csapkodta a sámánasszonyt, akár mintha kisbabát böfögtetne, csak jóval erőteljesebben.

Du Chaillu, köhögött, zihált, és tátogott. Aztán hányni kezdett. Richard térdre hullott, és félrehúzta Du Chaillu arcába hulló dús fekete haját a hányadék elől.

– Cara, mit csináltál? – Richard elképedt rajta, hogy egy halott asszony a szeme láttára tért vissza az életbe. – Hogy sikerült ezt megtenned?

Cara Du Chaillu hátát ütögette, még több vizet köhögtetve fel vele.

– Denna nem tanított meg rá, hogyan oszd meg az élet leheletét? – kérdezte bosszúsan.

– De igen, de az nem…

Du Chaillu köhögve, vizet köpködve belekapaszkodott Richard karjába. Richard az asszony haját és hátát simogatta megnyugtatókig, éreztetve vele, hogy ott van vele, mellette. Du Chaillu megszorította Richard karját, jelezve, hogy megértette.

– Cara – kérdezte Kahlan –, mit csináltál vele? Hogyan tudtad visszahozni a halálból? Mágiával?

– Mágia! – gúnyolódott Cara. – Nem. Dehogy mágiával! Köze nincs a mágiához. A lelke még nem hagyta el a testét, ennyi az egész. Néha, amíg a léleknek nincs elég ideje kiszállni a testből, még van remény. De azonnal kell cselekedni. Ha így történik, van, hogy sikerül visszaadni az illetőnek az élet leheletét.

A körülálló emberek vadul hadonásztak, és izgatottan karattyoltak összevissza egymás között. Éppen most voltak tanúi egy csodatételnek, ami hamarosan biztos, hogy legendává lényegül át közöttük. Sámánasszonyuk elutazott a holtak világába – és visszatért onnan!

Richard leesett állal bámult Carára.

– Ez lehetséges? Visszaadhatod az élet leheletét a halottaknak?

Kahlan bátorítóan suttogott Du Chaillu fülébe, és kisimogatta arcából a vizes hajfürtöket. Félbe kellett szakítani a simogatást, és hátrafogni a haj zuhatagot, amikor Du Chaillut újabb hányási roham fogta el. Bármilyen ijesztően gyengének és betegnek is látszott Du Chaillu, most már sokkal könnyebben és tisztábban lélegzett.

Kahlan elvett egy takarót, amit az emberek vittek oda, és Du Chaillu reszkető vállaira borította. Cara közelebb hajolt Richardhoz, hogy senki más ne hallhassa, amit mond.

– Mit gondolsz, hogyan tartott téged Denna olyan sokáig életben, amikor megkínzott? Senki sem értett ehhez Dennánál jobban. Én Mord-Sith vagyok. Nagyon jól tudom, miket művelhetett veled, és Dennát is jól ismertem. Időnként meg kellett ezt tennie veled, hogy életben tartson, mert még nem fejezte be, amit veled tenni akart. Csak te a vérbe fulladtál volna bele, nem a vízbe.

Richard is emlékezett erre: amikor habos vért köhögött fel, amibe mintha bele akart volna fulladni. Denna Darken Rahl kedvence volt, mert ő volt a legjobb. Azt beszélték róla, hogy képes volt bármely másik Mord-Sithnél tovább életben tartani a halál peremén egyensúlyozó áldozatát. Akkor hát ez is része volt Denna titkának, ahogyan csinálta.

– De én soha nem gondoltam…

Cara haragos pillantást vetett rá.

– Mi az, amit soha nem gondoltál?

Richard a fejét rázta.

– Soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmi lehetséges. Nem, azután, hogy valaki már meghalt. – Miután Cara éppen valami nagyon nemes dolgot cselekedett, Richardnak nem volt lelke megmondani neki, hogy azzal gyanúsította, hogy éppen valami, a múltjából visszatérő rémséget művel. – Csodálatos dolgot műveltél, Cara. Büszke vagyok rád!

Cara dühös pillantást vetett Richardra.

– Rahl Nagyúr, ne bámulj már úgy rám, mintha valami hatalmas szellem lennék, aki meglátogatja az élők világát! Mord-Sith vagyok, és bármelyik Mord-Sith képes lenne ezt megtenni. Mind tudjuk, hogyan kell. – Megmarkolta Richard gallérját, és egészen közel húzta magához. – Te is tudod, hogyan kell megtenni. Tudom, hogy Denna megtanított rá. Te ugyanolyan könnyen megtehetted volna, mint én.

– Nem vagyok benne biztos, Cara. Én eddig csak elvettem az élet leheletét, vissza soha nem adtam.

Cara elengedte a gallérját.

– Ugyanaz a dolog. Csak épp az ellenkező irányban.

Du Chaillu Richard ölébe dőlt. Richard gyengéd együttérzéssel simogatta az asszony haját. Du Chaillu úgy kapaszkodott a férfi ingébe, övébe, derekába, mintha az élete múlna rajta. Richard próbálta lecsillapítani.

– Férjem – nyögte ki Du Chaillu két ziháló lélegzetvétel között – megmentettél… a halál… csókjától.

Kahlan fogta Du Chaillu egyik kezét. Richard felemelte a másikat, és Cara bőrruhás combjára tette.

– Cara az, aki megmentett téged, Du Chaillu. Cara adta vissza neked az élet leheletét.

Du Chaillu keze addig tapogatózott Cara bőrnadrágos combján, amíg meg nem lelte a Mord-Sith kezét.

– És a Caharin kisbabáját is… Mindkettőnket megmentettél… Köszönöm neked, Cara! – Du Chaillu újabb ziháló szünetet tartott. – Richard gyermeke neked köszönheti az életét. Nagyon hálás vagyok neked!

Richard úgy vélte, nem ez a megfelelő pillanat, hogy apasági kérdésekben vitába kezdjen.

– Semmiség az egész. Rahl Nagyúr ugyanúgy megtette volna, csak én voltam közelebb, és megelőztem benne.

Cara könnyedén megszorította Du Chaillu kezét, aztán felállt, hogy utat adjon egy pár hálatelt Kardmesternek, akik sámánasszonyuk közelébe szerettek volna kerülni.

– Köszönöm, Cara! – ismételte meg Du Chaillu.

Cara szája sarka utálkozva biggyedt lefelé. Az emberek azért dicsérnek meg egy Mord-Sithet, mert valami könyörületeset tett!

– Mindnyájan nagyon örülünk neki, Du Chaillu, hogy a lelked nem hagyta el a testedet, és így közöttünk maradhattál. Na, és persze Rahl Nagyúr kisbabája is.