Tizennyolcadik fejezet

Nora felnyögött, és forgolódni kezdett. Azt hitte, már világos van. Gondolatai fásultan botladoztak az álom és az ébrenlét ködös, zavaros határán. Semmit sem szeretett volna jobban, mint tovább aludni. Teste alatt a szalma tökéletes csomókba rendeződött. A szalmacsomók mindig tökéletesen simultak alá, valahányszor fel kellett kelnie.

Azt várta, hogy a férje bármely pillanatban megpaskolja a tomporát. Julian mindig hajnal előtt ébredt. A ház körüli munkákat el kellett végezni. Talán ha mozdulatlan marad, Julian még egy kis ideig békén hagyja, szendereghet még egy pár álomszéli percet.

Ebben a pillanatban gyűlölte érte a férjét, hogy mindig pirkadat előtt ébred, ráver az ő fenekére, és azt mondja, hogy „kelj fel, és gyerünk dolgozni". És ráadásul mindig fütyörészik, mikor ő még félálomban botladozik a kora hajnali csípős levegőben, és próbál teljesen felébredni.

Hátára fordult, és nagy erőfeszítéssel megmozdította a szemhéját, hátha a szeme kinyitásától fel is ébred. Julian nem volt mellette.

Riadalom tolult fel a zsigereiben, és egy jéghideg pillanat alatt teljesen éberré vált. Felült az ágyában. Valami okból Julian hiánya mellette az ágyban émelyítő riadalmat váltott ki belőle.

Reggel van már? Vagy épp pirkadat előtt? Agya vadul kapkodott, hogy visszatérjen a valóságba.

Előre hajolt, és meglátta a parázs fényét, amit lefekvés előtt összekapart a tűzhelyen. A rakás tetején néhány halványan pislákolt, még nem aludt ki teljesen. A gyengécske fényben meglátta, hogy Bruce kukucskál át hozzá a szalmazsákjáról.

– Mama, mi baj van? – kérdezte Bethany, Bruce nővére.

– Miért vagytok ti ketten ébren?

– De mama, még szinte csak most feküdtünk le! – nyafogta Bruce.

Nora rádöbbent, hogy tényleg úgy van. Olyan fáradt volt tőle, hogy egész nap a szikladarabokat hordta kifelé a földjükről a tavaszi szántás előtt, hogy elaludt, mielőtt a feje leért volna a párnára. Mikor már túl sötét volt a munkához, hazajöttek, megették a zabkásájukat, és azonnal lefeküdtek. A szájában még érezte a zabkása mellé főzött mókushús ízét, és gyomrát még feszítették a friss retek gázai. Bruce-nak igaza volt, tényleg még épp hogy csak lefeküdtek.

Ideges reszketés vett erőt rajta.

– Hol a papa?

Bethany felemelt kézzel kifelé mutatott.

– Szerintem WC-re ment. Mama, mi a baj?

– Mama? – nyafogta Bruce.

– Csitt, nincsen semmi baj se. Feküdjetek vissza mind a ketten!

Mind a két gyerek tágra nyílt szemmel bámult rá. Nora nem tudta volna megmondani, mi váltotta ki benne a rémületet, amit érzett. A gyerekek is látták az arcán. Tudta, hogy így van, és hogy bárhogy próbálná is, nem tudja eltitkolni előlük.

Nem tudta, mi nincs rendben, de a bőrén, a zsigereiben érezte, hogy valami nagy baj van.

Valami gonosz.

A gonosz ott lebegett a levegőben, mint az égő fa füstje. Amikor beszívta a levegőt, az orra elfintorodott tőle. Gonosz. Odakint az éjszakában valami szörnyűség ólálkodik.

Újra az üres ágyra pillantott maga mellett. WC-re ment. Julian a WC-n van. Ott kell lennie.

Nora emlékezett rá, hogy Julian kiment a WC-re mindjárt vacsora után, mielőtt lefeküdtek volna. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem mehetett ki megint… De nem is mondta… hogy valami baja volna.

A megmagyarázhatatlan rettegés úgy mardosta belülről, mintha magával az Őrzővel kellene szembenéznie.

– Drága Teremtőm, vigyázz ránk! – imádkozott suttogva, behunyt szemmel. – Vigyázz ránk, alázatos gyermekeidre. Szabadíts meg minket a gonosztól! Kérlek titeket, jó szellemek, őrködjetek felettünk, és tartsatok bennünket biztonságban!

Az ima után kinyitotta a szemét. A gyerekek még mindig őt nézték. Nyilván Bethany is érzi a gonoszt. Ő soha nem hagyott semmit kérdés nélkül, mindenről tudni akarta, mi miért van. Nora tréfálkozva úgy is hívta őt, hogy a „miért-gyerek". Bruce csak némán reszketett.

Nora félredobta a gyapjútakarót. Ettől megijedtek a sarokban gubbasztó tyúkok, csapkodni kezdtek a szárnyaikkal, és meglepetten káráltak.

– Aludjatok csak, gyerekek.

A két kicsi engedelmesen visszafeküdt, de továbbra is nyitott szemmel lesték anyjukat, aki egy takarót próbált kapkodva a hálóinge fölé ügyeskedni alkalmi köntösül. Nem tudta miért, de fázott. Letérdelt a téglákra a tűzhely elé, és nyírfahasábokat rakott a parázsra. Nem volt túl hideg az idő – Nora az este úgy gondolta, hogy a parázs is elég meleget fog tartani éjszakára –, de hirtelen szüksége volt a meleg, barátságos tűz nyújtotta megnyugtatásra, a tűz fénye adta biztonságérzetre.

A tűzhely mellől felemelte egyetlen olajmécsesüket. Egy égő nyírfaháncs-darabbal gyorsan meggyújtotta a mécses kanócát, és visszarakta a lámpaüveget a láng fölé. A gyerekek csak nézték.

Nora odahajolt a kis Bruce-hoz és arcon csókolta. Lesimította Bethany haját, és az ő homlokára is csókot nyomott. A kislány bőrének földíze volt. Ő is egész nap segédkezett nekik a köveket kicipelni a földjükről szántás és vetés előtt. Igaz, még csak a kicsi darabokat bírta el, de az is segítség volt.

– Aludjatok csak, kicsikéim – mondta nekik nyugtatgató hangon. – Papa kiment a WC-re. Csak kiviszem neki a lámpát, hogy lásson visszajönni. Tudjátok, hogy a papa éjszaka be szokta verni a lába ujját mindenfélébe, aztán meg minket szid érte, hogy szanaszét hagyunk mindent. Aludjatok. Nincsen semmi baj. Csak a lámpát viszem ki a papának.

Nora bedugta a lábát a hideg, nyirkos, sáros csizmájába, ami az ajtó mellé volt állítva. Nem akarta, hogy valamibe belerúgjon mezítláb a sötétben, aztán sántikálva kelljen dolgoznia egész nap. Egy kendővel is elvacakolt, hogy a vállára terítse, és biztonságosan megkösse. Félt kinyitni az ajtót. Majdnem könnyekre fakadt, annyira nem akart kimenni az éjszakába.

Odakint a gonosz járt. Tudta. Megérezte.

– Hogy égnél a pokolban, Julian – morogta az orra alatt. – Sülnél ropogósra, amiért rákényszerítesz, hogy kimenjek a házból ma éjjel.

Azon tűnődött, vajon ott találja-e Juliant a WC-n ülve. Vajon meg fogja-e szidni őt az ostoba asszonyi viselkedéséért. Néha Julian leszidta őt. Azt mondta, állandóan oktalanul aggódik minden semmiségen. Azt mondta, az ő aggodalmaiból még soha semmi jó nem sült ki, akkor meg minek csinálja folyton? Hát az biztos, nem azért, hogy Julian leteremthesse őt érte!

Miközben a kilincset nyitotta, azt mondogatta magának, mennyire szeretné, hogy Julian ott üljön odakint a WC-n, hogy megszidja őt a butaságáért, aztán átkarolja a vállát, és vigasztalja őt, hogy „na, most már ne sírj", aztán együtt visszafeküdjenek az ágyba.

A hold nem látszott. A borult ég alatt olyan sötét volt, mint az Őrző árnyékában. Nora sietve csoszogott végig a kitaposott földúton hátra a WC-hez. Remegő kézzel kopogott az ajtaján.

– Julian! Julian, odabent vagy? Kérlek, Julian, szólalj meg, ha igen. Julian, könyörgök, ne szórakozz velem! Ma éjjel ne!

Csak a csend lüktetett a füleiben. Nem volt semmi nesz. Még bogarak neszezése sem. Nem cirpeltek a tücskök. Nem kuruttyoltak a békák. Nem neszeztek az éjjeli madarak. Olyan mélységes, halotti csönd volt, mintha a lámpa fénykörébe eső kis földdarabkából állna az egész világ, és azon kívül minden csak üresség, csak a semmi lenne. Ha otthagyná a lámpát, és kilépne a sötétségbe, öregasszony koráig zuhanna lefelé a semmibe, és még azon túl is. Nora tudta, hogy ez bolondság, de akkor éppen nagyon is valóságosnak tűnt számára a lehetőség, és valami szörnyen megijedt tőle.

A WC ajtaja nyikorgott, ahogy kinyitotta. Még csak nem is reménykedett benne, hogy ott találja Juliant. Tudta, hogy nincs ott. Már mielőtt az ágyból felkelt volna, akkor is tudta, hogy Julian nincs a WC-n. Fogalma sem volt róla, honnan tudta, de tudta.

És jól tudta.

Nora néha előre megérzett bizonyos dolgokat. Julian szerint bolond volt, mikor azt képzelte, hogy különleges szellemi képességekkel rendelkezik, ami által előre tud dolgokat, mint az a vénasszony, aki fent lakott a hegyen, és néha lejött közéjük, amikor valamit előre meglátott, és úgy gondolta róla, hogy el kell mondania az embereknek.

De Nora néha akkor is előre tudott dolgokat. Tudta, hogy Julian nincs a WC-n.

Ami még rosszabb, azt is tudta, hol van.

Nem értette, honnan tudta, mint ahogy azt sem, honnan tudta, hogy nem lesz ott a WC-ben. De tudta, és ez a tudás nagyon-nagyon megrémítette. Csak azért nézett be a WC-be, mert reménykedett benne, hogy téved, és mert nem akart oda menni, ahol tudta, hogy Juliant meg fogja találni.

De most már oda kellett mennie.

Magasra tartotta a lámpát, hogy jobban lássa az ösvényt. Így sem látott el messzire. Menet közben hátrafordult, és visszanézett a házra. Ki tudta venni az ablakok körvonalait, mert a tűz jó erősen égett. A nyírfahasábok begyulladtak, és a tűz elég fényt adott.

Úgy érezte, hogy az a rettenetes gonoszság, ami itt ólálkodik kint az éjszakában, rávigyorog a közte és a ház között terjeszkedő sötétségből. Kendőjét szorosra fogta magán, és újra az ösvényre irányította a lámpa fényét. Nem tetszett neki, hogy magukra hagyta a gyerekeket. Nem, amikor ilyen érzései voltak.

Valami mégis vonzotta előre, lefelé az ösvényen.

Zokogott, miközben lefelé ment a domboldalon. Zokogott, annyira félt attól, amit látni fog. A lámpát tartó keze rázkódott, amitől a kis fénykör táncolni látszott körülötte.

Végre meghallotta a patak csobogását, és megörült neki, mert legalább nem volt olyan néma és üres többé körülötte az éjszaka. A víz hangjától megkönnyebbült, mert legalább volt valami körülötte, rajta kívül, valami ismerős dolog. Kezdte magát ostobán érezni miatta, hogy azt gondolta, a lámpa fénykörén kívül megszűnt a világ, mintha az alvilág peremén járna. Nyilván a többiben is téved. Julian a szemét forgatja majd, ahogy szokta, amikor Nora elmondja neki, hogy azt hitte, a lámpán túl csak üresség van.

Megpróbált fütyörészni, ahogy az ő Julianja szokott, hogy jobban érezze magát, de az ajkai olyan szárazak voltak, mint a pirítós. Azt kívánta, bár tudna fütyülni, hogy Julian meghallja, hogy jön, de nem jött ki fütty az ajkai közül. Kiálthatna is Juliannak, de azt sem merte. Attól félt, hogy nem lenne válasz rá. Inkább odamegy, megtalálja, és hadd szidja le öt Julian az ostoba, alaptalan ijedelméért.

A tó partján lágy szellő borzolta a vizet, így a hullámok csapkodását hamarabb meghallotta, mint ahogy a tavat meglátta volna. Remélte, hogy Julian ott ül a kedvenc fatuskóján, lógatja a vízbe a zsineget, és várja, hogy egy ponty ráharapjon a csalira. Remélte hogy Julian felnéz, és szidni kezdi őt, amiért elriasztja a halakat.

A tuskó üres volt, a zsineg petyhüdten lógott a vízbe.

Nora remegő karral emelte magasba a lámpát, hogy lássa, amit látni jött. Könnyek homályosították el a szemét, pislognia kellett, hogy lásson egyáltalán valamit. Szipogott, hogy levegőt kapjon.

Magasabbra emelete a lámpát, és addig gázolt a vízbe, amíg az már befolyt a csizmája szárán. Aztán tovább lépegetett, és a víz eláztatta a hálóinge és a ráterített takaró alját. A lépései nyomán kelt hullámok holt súlyként ringatták előre-hátra a vizes ruhaszegélyt.

Mikor már derékig érő vízben járt, akkor látta meg Juliant.

Ott lebegett a vízben, arccal lefelé, karjai ernyedten a teste mellett, lábai enyhén szétnyílva. A szellőborzolta apró hullámok átcsaptak a fején, úgy himbálva a haját, mint valami tavi hínárt. A test lágyan ringatózott a víz felszínén, akár egy hassal felfelé fordult haltetem.

Nora attól félt, hogy így fogja megtalálni Juliant. Pontosan azt találta, amitől félt, és mivel annyira félt tőle, meg sem lepődött, amikor valóban meglátta. Ott állt derékig vízben, előtte Julian teste öt-hat méternyire tőle úgy lebegett a vízfelszínen, mint egy püffedt haltetem. Ott már túl mély volt a víz hozzá, hogy begázoljon, és kihúzza. Ott már ellepné Norát a víz.

Nem tudta, mitévő legyen. Amit ő nem tudott megcsinálni, mindig Julianra hagyta. Hogy hozhatná ki a férje testét a partra?

Hogyan éljen ezentúl? Hogy tudja majd megkeresni a mindennapi betevő falatot a gyerekeknek és magának Julian nélkül? A munka nehezét mindig Julian csinálta. Olyasmiket is tudott, amiket Nora nem. Julian tartotta el őket.

Bénultnak, kábának, valószerűtlennek érezte magát. Mint amikor felriadt. Ez egyszerűen lehetetlen.

Julian nem lehet halott. Ő Julian volt. Nem halhatott meg! Julian aztán nem!

Különös hangokat hallott. Egy tompa puffanást a levegőben. Vonítást, ahogy a szél vonít egy viharos éjszakán. Valami fülsértően erős suhogást. Megperdült, és hátranézett.

A dombon a házuk kéményéből spirális szikraeső csapott fel. Vad örvényléssel emelkedett a magasba a sötét éjszakában. Nora döbbent rettegéssel, bénultan nézte.

Az éj csendjébe rémült sikoly hasított. A hátborzongató hang úgy szárnyalt a magasba, mint a kéményből felszálló szikrák, és olyan borzasztó rettegés bujkált benne, amilyet Nora még sohasem hallott. Szinte nem is emberi sikoltásnak hangzott.

Nora azonban tudta, hogy emberi hang. Tudta, hogy Bruce sikoltott.

Maga is vad rémülettel ordított fel, a vízbe hajította a lámpát, és rohanni kezdett a ház felé. Nora sikolyai Bruce-éra válaszoltak, a rettegő gyerekhang szította őket, feleselve törték szilánkokra az éjszaka némaságát.

A gyerekei a házban vannak!

A Gonosz ott van velük a házban!

Õ meg egyedül hagyta őket!

Vad, állati riadalommal töltötte el, hogy mit csinált: egyedül hagyta a kicsiket. Sikítozva könyörgött a jó szellemekhez segítségért. A gyermekeiért sikoltozott. Botladozva futott a bokrok között, és rémült zokogás fojtogatta a torkát.

Szederindák, kökénytövisek tépték fel a bőrét, szaggatták a ruháját. Ágak csapkodták karját, lábát, ahogy semmivel sem törődve rohant. Gödörbe lépett, és kifordult a bokája, de talpon maradt és tovább futott a ház felé, az ő kicsinyei felé.

Bruce sikoltozásának nem akart vége szakadni. Nora tarkóján égnek állt a haj a hangtól. Bethany hangját nem hallotta, csak Bruce-ét, a kicsi Bruce-ét, aki a tüdejét is kiordította, mintha a szemeit vájnák kifelé.

Nora elesett. Arccal bukott a földre. Talpra vergődött a sötétben. Orrából ömlött a vér. Bénító fájdalom szédítette meg. Levegőért kapkodott, vér és sár dugaszolta el az orrát. Zihált, sikoltozott, imádkozott, zokogott és fuldoklott egyszerre. Kétségbeesett erőfeszítéssel tovább rohant a házhoz, a gyermekeihez.

Ajtóstól zuhant be a házba. Tyúkok röpködtek körülötte. Bruce hátát az ajtó melletti falnak támasztotta, és eszelős rémülettel, önkívületi állapotban sikoltozott, mintha az Őrző szorongatná a bokáját.

Bruce meglátta az anyját, és kitárt karral akart a nyakába ugrani, de visszahőkölt a falhoz, amikor anyja sáros, véres arcát, az állán csordogáló vérpatakokat meglátta.

Nora vállon ragadta a kicsit.

– Én a mama vagyok! Csak épp elestem, és beütöttem az orromat.

Bruce a karjaiba vetette magát, és kezével átfogta Nora lábát, belemarkolt a ruhája szegélyébe.

Nora körbe nézett, de még a magasra csapó lángok fényénél sem látta sehol a lányát.

– Bruce! Bethany hol van?

Bruce karja annyira reszketett, hogy Nora attól félt, leválik a helyéről. Arra fordult, amerre a kisfiú kinyújtott keze mutatott.

Sikoltozni kezdett. Kezeit az arcára szorította, hogy eltakarja a szemét, de képtelen volt rá. Ujjai fékezhetetlenül remegtek, ahogy kezét a szájára szorítva eszelősen sikoltozott Bruce-szal együtt.

Bethany a tűzben állt, a lángok teljesen körülölelték.

A lángok őrjöngve kavarogtak körülötte, örvénylő gomolygással emésztették az apró testet. Bethany felemelt karokkal állt a tűzben, ahogy az ember meleg tavaszi délutánon emeli a karjait a nap felé úszás után kijőve a vízből.

A sercegve égő, buborékokat vető emberi hús szaga hirtelen megcsapta Nora vérző orrát, belekúszott, és úgy eltömítette fojtogató bűzével, amit még a nyelvén is érzett, hogy levegőt sem kapott. Tekintetét képtelen volt levenni Bethanyről, nem tudott félrenézni elevenen elégő kislányáról. Ez egyszerűen képtelenség. Az agya nem volt hajlandó befogadni ilyen rémséget.

Önkéntelenül a tűz felé lépett, hogy a lányát kirántsa a tűzből. Belül valami, talán darabokra hulló józan eszének egy utolsó értelmes impulzusa azt sugallta, hogy túl késő. Hogy kapja fel Bruce-t és meneküljön innen. Meneküljön a gonosz elől, mielőtt még őket is hatalmába ragadja.

Bethanynek már nem voltak ujjhegyei. Arca csupán egy örvénylő narancssárga tűzgomoly. A tűz vad, őrjöngő, szinte tudatos elszántsággal égett körülötte. A hőség perzselte Nora tüdejét is.

Hirtelen emberfölötti, magas, vibráló sikoly tört fel a kislány torkából, mintha legvégül a lelke is tüzet fogott volna. Ettől a hangtól a velő is megdermedt Nora csontjaiban.

Bethany teste hamurakássá omlott össze. A formátlan kupac körül felcsaptak a lángok, végignyalogatva a tűzhely párkányát, kóstolgatva a követ is. Szikrák zuhogtak szobába, és pattogva szétgurultak a padlón. Néhány Nora ruhájának vizes szegélyén aludt ki sisteregve.

Nora felkapta Bruce-t, görcsösen magához szorította, és kirohant vele a házból, ahol a gonosz végképp elemésztette, ami még a kislányából megmaradt.