Hatvanötödik fejezet

 

 

 

Dalton felpillantott, amikor Hildemara besuhant az új irodájába. Az asszony merészen kivágott aranyszínű szaténruhát viselt fehér prémszegéllyel, ami csak még jobban hangsúlyozta, amit a kivágás feltárt. Mintha bizony bárki is kíváncsi lett volna Hildemara feltárnivalóira.

Dalton felemelkedett új, különösen drága íróasztala mögül, amilyenhez hasonlót korábban még álmodni sem mert volna magának.

– Hildemara, micsoda öröm, hogy beugrottál hozzám látogatóba!

Hildemara mosolygott, és úgy nézett Daltonra, mint a kutya egy különlegesen zamatos csontra. Körbesétált az asztal körül, és farát az asztal szélének támasztva intim közelségben megállt Dalton előtt.

– Dalton, csodásan nézel ki ebben a ruhában! Új? Hát, persze, nyilván új. – Ujjával végigsimította a hímzett kézelőt. – Jól mutatsz ebben az irodában is. Sokkal jobban, mint az a semmirevaló férjem valaha is. Valahogy… rangot adsz neki.

– Köszönöm, Hildemara! Meg kell mondjam, te is elragadóan nézel ki.

Hildemara mosolya még szélesebbé vált. Hogy ez valódi örömöt fejezett ki, vagy gúnyolódást, Dalton nem tudta volna megmondani. Hildemara egyáltalán nem fogta vissza Dalton iránti csodálatát, amióta csak az öreg Fejedelem váratlanul eltávozott az élők sorából. Másrészt Dalton pontosan tudta, hogy nagy hiba volna részéről, ha abba a hitbe ringatná magát, hogy – képletesen szólva – nyugodtan hátat fordíthat az asszonynak. Nem tudta eldönteni, vajon Hildemara csak kedves és barátságos akar lenni hozzá, vagy hóhérbárdot dugdos a háta mögött. Akár így, akár úgy, Dalton igyekezett vigyázni magára.

– A városban befejeződött a szavazatszámlálás, és vidékről is kezdenek beérkezni a kiküldött katonák az eredményekkel.

Dalton úgy gondolta, most már tudja, min mosolyog Hildemara, sőt a szavazás eredményét is sejti. Persze azért az ilyesmiben az ember soha nem lehet igazán biztos előre.

– Nos, és hogyan válaszolt Anderia jó népe a Rahl Nagyúr csatlakozási felhívására?

– Attól tartok, a Rahl Nagyúr a nyomodba sem érhet, Dalton!

Tétova mosoly derült fel Dalton arcán.

– Tényleg? És mennyire meggyőző a különbség? Ha nem elég nagy, a Rahl Nagyúr esetleg kísértést fog érezni, hogy megsegítse az ő oldalán állókat.

Hildemara ingerkedve vállat vont.

– A város népe természetesen vonakodott elhinni a Rahl Nagyúr ígéreteit. Tízből heten kereszttel szavaztak.

Dalton hátrahajtotta a fejét, és lehunyt szemmel, nagyot, megkönnyebbültet sóhajtott.

– Köszönöm, Hildemara – mondta vigyorogva. – És a többi?

– Még csak most érkeznek be az elsők. Jó időbe telik, mire a lovas katonák ideérnek vele…

– De ami már megvan. Az hogyan alakult?

Hildemara lassan húzogatta az ujjhegyét az íróasztal lapján.

– Meglepően.

Dalton ettől zavarba jött.

– Meglepően. Ez alatt mit értesz?

Hildemara sugárzó mosollyal emelte Daltonra a tekintetét.

– Ahol számunkra legrosszabbul alakult az eredmény, ott négyből hárman szavaztak mellettünk. Volt, ahol tízből nyolcan, kilencen szavaztak kereszttel a Rahl Nagyúr ellen.

Dalton mellére tett kézzel sóhajtott fel újra.

– Ilyesmire számítottam, de ezekben a dolgokban az ember soha nem mehet teljesen biztosra.

– Egyszerűen elképesztő, Dalton. Csodálatos vagy! – Hildemara kifordította a két tenyerét. – És még csak csalnunk sem kellett. El sem tudom hinni.

Dalton diadalmasan emelte magasba ökölbe szorított kezeit.

– Köszönöm, Hildemara! Köszönöm, hogy ilyen jó híreket hoztál! Ezt azonnal el kell mondanom Teresának is. Hetek óta alig láttam, olyan elfoglalt voltam.

Indult volna, de Hildemara ujjával a mellébe bökve visszatartotta.

– Biztos vagyok benne, hogy Teresa már tudja.

Dalton összeráncolta a homlokát.

– Kitől tudta volna meg hamarabb, mint ahogy én tudomást szereztem róla?

– Bizonyos vagyok benne, hogy Bertrand már elmondta neki.

– Bertrand? Miért beszélne ő Teresának ilyesmikről?

Hildemara sandán elmosolyodott.

– Te is tudod, milyen szószátyárrá válik Bertrand egy számára vonzó asszony combjai között.

Dalton megdermedt. Kis riasztócsengők szólaltak meg a fejében, ahogy belegondolt, milyen sokat volt távol Teresától, mióta Bertrandot Fejedelemmé választották, és felidézte, mekkora hatással volt Teresára a Fejedelem, mint szimbólum. Eszébe jutott, hogy miután először találkozott az öreg Fejedelemmel, Teresa az egész éjszakát ébren töltötte imádkozással. Visszaemlékezett, milyen csodálattal bámulta Teresa a Fejedelemmé választott Bertrandot.

Kényszerítette magát, hogy abbahagyja ezt az értelmetlen és ostoba fantáziálást. Ez a fajta gondolkodás veszélyes ellenség, ami képes belülről teljesen szétrágni az ember lelkét. Hildemara tudja, milyen sok dolga volt Daltonnak az utóbbi időben. Nyilván csak fel akarja őt bosszantani, vagy bajt próbál keverni. Ez jellemző lenne rá.

– Hildemara, ez egyáltalán nem jó vicc.

Hildemara fél kézzel az asztalra támaszkodva Dalton felé hajolt.

– Nem is annak szántam.

Dalton némán állt, visszafogta magát, nehogy elhamarkodottan hibás cselekedetre szánja magát, mielőtt mindenről pontos információja lenne. Ez az egész még mindig lehet Hildemara valami ostoba játéka, csak hogy összeveszítse őt Tessel, hátha ettől Dalton majd az ő karjai között keres vigasztalást. Esetleg Hildemara valami olyasmit hallott, amit félreértett. Habár a lelke mélyén tudta, nem jellemző Hildemarára, hogy egy efféle hírt félreértelmezzen. Neki éppúgy megvannak a kémei, és nem kevésbé megbízhatóak, mint a Daltonéi.

– Hildemara, nem hiszem, hogy illene hozzád a rágalmazó pletykák terjesztése.

– Ez nem pletyka, kedves Daltonom. Ez tény. Én magam láttam, amikor a hűséges kis feleséged kijött Bertrand szobájából.

– Ismered Teresát. Tudod, hogy milyen buzgón szokott imádkozni…

– Meghallottam, amikor Bertrand azzal hencegett Steinnek, hogy megkapta Teresát.

Dalton kis híján hátratántorodott.

– Micsoda?

Hildemara sanda mosolya kárörvendő vigyorrá virágzott ki.

– Abból ítélve, amit Bertrand Steinnek mondott, a te Teresád meglehetősen gátlástalan kis szajha, és nagy élvezettel játszik rossz kislányt Bertrand ágyában.

Dalton érezte, hogy a vér az arcába tolul. Egy percig komolyan fontolgatta, hogy ott helyben megöli Hildemarat. Ujjai a kardja markolatára tévedtek, és abban a pillanatban Hildemara valódi életveszélyben volt. Végül erőt vett magán, bár érezte, hogy a térdei reszketnek.

– Éppen csak azt gondoltam, neked is tudnod kellene róla, Dalton – tette hozzá Hildemara. – Nagyon szomorú dolognak tartom, hogy az én férjem hágja a feleségedet, és te semmi nem tudsz róla. Ez esetleg… kínos is lehet. Akaratlanul is zavarba hozhatod magadat társaságban, ha nem tudsz a dologról.

– Miért, Hildemara? – préselte ki magából a suttogást Dalton nagy erőfeszítéssel. – Miért okoz ez neked akkora elégedettséget?

Hildemara mosolya most már teljes boldogságot sugárzott.

– Mert mindig is gyűlöltem azt az öntelt fensőbbségedet, amivel a házastársi hűségedet fitogtattad, és lenéztél bennünket. Azt hitted, hogy te és a feleséged jobbak vagytok mindnyájunknál.

Dalton hihetetlen akaraterővel visszafogta magát. Válságok és megpróbáltatások idején mindig képes volt rá, hogy analitikus hűvösséggel elemezze a helyzetet és megtalálja az adott problémához legmegfelelőbb megoldást.

Könyörtelen eltökéltséggel most is ezt tette.

– Köszönöm az információt, Hildemara. Tényleg kínos is lehetett volna, ha nem tudom meg.

– Tegyél nekem egy szívességet Dalton, és ne vágj már olyan gyászos képet a dolog miatt! Tulajdonképpen minden okod megvan rá, hogy nagyon is boldog legyél. Hiszen a Fejedelemről van szó! Végtére is bármelyik férfi számára hatalmas tisztesség, ha olyan fenséges és nagyra becsült személy számára bocsáthatja rendelkezésre a feleségét, mint Anderia Fejedelme! Mindenki csak még jobban fog tiszteim és szeretni téged érte, hogy a feleséged enyhíti a Fejedelemnek a magasztos hivatása kiváltotta feszültségeit.

Ezt neked is tudnod kéne, Dalton! Elvégre te tetted azzá ezt az embert, aki most: a Teremtő helytartójává ezen a világon. A feleséged egyszerűen csak egy megértő alattvalója. – Hildemara felkuncogott. – Nagyon is megértő, azok alapján, amit hallottam. Azt hiszem, nem akármilyen asszonynak kell annak lennie, aki feledtetni tudná őt az ágyban!

Közelebb hajolt, és belecsókolt Dalton fülébe.

– De én azért szeretném megpróbálni, Dalton, drágám. – Kiegyenesedett és mélyen a férfi szemébe nézett. – Te mindig is elbűvöltél engem. Te vagy a legfondorlatosabb, legveszélyesebb ember, akivel valaha találkoztam, pedig nem akármilyenekkel találkoztam ám!

Az ajtóból még visszafordult.

– Dalton, mikor majd végre elfogadod a tényt, rájössz, hogy nincs semmi jelentősége. Majd meglátod! És akkor, ahogy már egyszer ígérted, én leszek az első, akihez fordulsz, ha eldöntöd, hogy megszeged a házastársi esküdet? Ne felejtsd el, megígérted!

Dalton magára maradva állt a szobában, és agya vadul száguldott, számba véve magában a tennivalókat.

 

Kahlan karjaival Richard vállára támaszkodva hajolt előre, és arcát a férje füléhez szorította. Richardnak nem igazán volt szüksége rá, hogy elvonják a figyelmét attól, amit csinál, ennek ellenére kellemes, meleg érzést keltett benne felesége arcának az érintése. Kahlan megcsókolta Richard halántékát.

– Hogy haladsz?

Richard ásítva nyújtózkodott. Hol is kezdje az ember?

– Ennek az embernek igazán torz volt a gondolkodása.

– Ezen mit értesz?

– Még sokat kell lefordítanom, de kezdem felfogni, mi is történhetett. – Richard megdörzsölte a szemét. – Ezt az embert azért küldték ide, hogy megfékezze a Harmóniákat. Azonnal nekilátott a helyzet elemzésének, és talált egy egyszerű megoldást. A varázslók otthon, a Toronyban azt gondolták róla, hogy ihletett zseni, és ezt meg is mondták neki.

– Biztosa nagyon büszke volt rá – mondta Kahlan olyan hangon, ami egyértelművé tette, hogy pontosan az ellenkezőjét gondolja.

Richard kihallotta a gunyoros hangszínt, és véleménye egyezett Kahlanéval.

– Igazad van, nem is Joseph Ander lett volna akkor. Itt nem írja le nyíltan, de abból, amit korábban olvastam tőle, ismerem a gondolkodását. Joseph Ander nem arra volt büszke, hogy megtalálta a megoldást, hanem a többieket vetette meg érte, hogy ők nem látták meg azonnal.

– Tehát – sürgette meg Kahlan – megtalálta a megoldást. És aztán mi történt?

– A varázslók megüzenték neki, hogy hajtsa végre azonnal. Nyilvánvalóan nekik is hasonló gondjaik lehettek a Harmóniákkal, mint nekünk, és sürgősen végét akartak vetni a garázdálkodásuknak. Ander visszaüzent, hogy ha a varázslók elég jónak tartották őt hozzá, hogy ideküldjék a problémát megoldani, akkor ne mondják meg neki, mit tegyen és mikor.

– Nem a legbölcsebb módja a toronybeli feletteseivel való bánásmódnak.

– Azt kérték tőle, hogy állítsa meg a Harmóniákat, mert sok ember hal meg miattuk. Nyilvánvalóan jobban ismerték annál, semhogy bármilyen módon fenyegetni merték volna, legalábbis nem olyankor, amikor a háború is ott volt a nyakukon. Ezért azt üzenték neki, hogy cselekedjen legjobb belátása szerint, de kérik, hogy siessen a megoldással, hogy az emberek végre biztonságban lehessenek a Harmóniáktól.

Az effajta üzenet már sokkal inkább Ander ínyére volt, de azonnal fel is használta az alkalmat, hogy kioktassa a toronybeli varázslókat.

– Mire?

Richard az ujjaival belefésült a hajába. Nagyon nehéz volt szavakba öntenie, mit is akart tulajdonképpen Joseph Ander.

– Még nagyon sok mindent kell lefordítanom. A munka lassan halad. De attól tartok, ez a könyv nem fogja elmagyarázni, hogyan szabadulhatunk meg a Harmóniáktól. Joseph Ander egyszerűen másként gondolkodik. Nem fog leírni ilyesmit.

Kahlan felegyenesedett, és háttal fordult az asztalnak, hogy szembe kerüljön Richarddal.

Karba fonta a kezeit.

– Jól van, Richard. Ennél azért jobban ismerlek. Mi az, amit nem mondasz el nekem?

Richard felállt és hátat fordított Kahlannak. Ujjait a halántékára nyomta.

– Richard, nem bízol bennem?

Richard visszafordult, és megfogta Kahlan kezét.

– Nem, nem erről van szó. Csak… csak bizonyos dolgokban nem tudom, hol ér véget az igazság, és honnan kezdődik Joseph Ander őrültsége. Ez a dolog túlmegy mindenen, amit eddig valaha is hallottam, tanultam vagy hittem a mágiáról.

Kahlan most már aggodalmasnak látszott. Richard úgy gondolta, egyrészt ok nélkül kelt félelmet Kahlanban. Másrészt azonban a legnagyobb félelem, amit kelthet benne, még csak meg sem közelítheti Richard saját félelmeit.

– Joseph Ander – kezdte – úgy gondolta, hogy ő jobb a többi varázslónál.

– Ezt már eddig is tudtuk.

– Igen, de lehet, hogy igaza is volt.

– Tessék?

– Néha az őrültségben zsenialitás is rejlik. Kahlan, én nem tudom, hol húzódik a határvonal a kettő között. Az, hogy nem tudok eleget a mágiáról, egy részről hátrány, másrészt azonban azt is jelenti, hogy a gondolkodásomat nem szorítják korlátok közé a bevett tanok és tételek, mint az akkori varázslókét a Toronyban, ezért képes vagyok felismerni az igazságot Ander szavaiban ott is, ahol ők nem tudták.

Nézd, Joseph Ander nem úgy tekintette a mágiát, mint szükséges alkotórészek összességét. Tudod: ebből egy csipet, emez a varázsige, miközben körbe fordulsz a bal lábadon, meg ehhez hasonlók. Ő úgy értelmezte a mágiát, mint valami művészetet: egyfajta kifejezési formát.

Kahlan a homlokát ráncolta.

– Nem tudlak követni, Egy varázslatot vagy a megfelelő módon hajtasz végre, vagy nem fog működni. Ahogy például én használom az erőmet miközben megérintek egy másik embert. Mint ahogy mi hívtuk át ide a Harmóniákat, azzal, hogy bizonyos meghatározott feltételeknek eleget tettünk.

Richard tudta, hogy Kahlan mágikus képessége, neveltetése és a mágiáról folytatott tanulmányai miatt ugyanazzal a problémával küszködik Ander megértésében, mint a régi toronybeliek. Ő maga is valami hasonló zavart tehetetlenséget érzett, mint annak idején Joseph Ander. Ettől még inkább kezdte megérteni az őrült varázslót: megértette, milyen zavaró lehet, ha mások olyan tényekről igyekeznek meggyőzni téged, amikről te pontosan tudod, hogy másképpen vannak, és képtelen vagy megértetni velük az átfogó nagy egész elvont eszméjét, ami pedig ott van a szemük előtt.

Akárcsak Joseph Ander, Richard is újból nekirugaszkodott.

– Igen, tudom, és nem mondom, hogy az úgy nem igaz, csakhogy Ander szerint ez nem minden. Szerinte a mágia magasabb szintre is emelhető, túl az értelmezésnek azon a síkján, ameddig a legtöbb mágiahasználó el szokott jutni.

Kahlan most már komolyan dühös lett.

– Richard, ez őrültség.

– Nem, én nem hiszem, hogy az. – Richard kézbe vette az Útikönyvet. – Ez itt a varázslóknak valami olyan kérdésére válaszol, aminek semmi köze nincsen a Harmóniákhoz, de azt hiszem, meg kell hallgatnod, hogy jobban megérthesd, hogyan gondolkodott Joseph Ander.

Felolvasta Kahlannak a hevenyészett fordítást.

– „A varázsló, aki nem képes a pusztításra, nem képes teremteni sem igazán" – Richard megkocogtatta a könyvet. – Az olyan varázslókról beszél, mint a mai Tehetséggel születettek, akik csak az alkotó oldallal rendelkeznek. Mint például Zedd. Ha valaki nem rendelkezett a mágia mindkét oldalával, azt Ander nem is tekintette varázslónak, csak valami reménytelenül hátrányos, szerencsétlen korcsnak.

Richard újra az Útikönyvbe pillantott, és tovább olvasott.

– „A varázsló ismerje jól önmagát, különben azt kockáztatja, hogy rossz mágiát fog használni, amivel a szabad akaratától fosztja meg magát." Itt meg az alkotó mágia szerkezeten túli aspektusairól ír.

„A mágia koncentrálja és felerősíti az érzelmeket, nemcsak az örömérzetet képes felfokozni, hanem a kártékony szenvedélyeket is, amelyek így megszállottsággá erősödhetnek, és az elviselhetetlenségig fokozódnak, ha le nem vezetik őket"

– Ez úgy hangzik, mintha igazolni akarná, miért válik valaki kártékonnyá – jegyezte meg Kahlan.

– Szerintem nem. Szerintem itt valami, az addig ismertnél magasabb szintű egyensúly nyomára akadt.

Kahlan a fejét rázta. Nyilvánvaló volt, hogy nem fogta fel, amit Richard látott a szövegben, de Richard úgy gondolta, úgysem tudná elmagyarázni neki, ezért inkább tovább olvasott.

– Ez itt nagyon fontos. „Az igazán nagy varázslót a képzelete teszi azzá, mert azzal képes túllépni a hagyományok korlátait, és meghaladva a ma létező struktúrákat eljutni addig, hogy maga alkossa újjá a varázslat szövedékét."

– Erről beszéltél az előbb? Hogy úgy gondolkodik a mágiáról, mint valami… művészeti formáról? Mint egy kifejezési eszközről? Mintha ő maga a Teremtő lenne, aki a semmiből alkotja meg a mágia szövetét?

– Pontosan. De ezt hallgasd meg! Azt hiszem, talán ez Joseph Ander legfontosabb mondanivalója. Amikor a Harmóniák problémáját megoldotta, a többi varázsló nagyon elővigyázatosan megtudakolta tőle, hogyan csinálta. Szavaikból szinte ki lehet hallani az óvatos aggodalmukat. És ez itt Ander tömör válasza arra a kérdésre, hogy mit tett a Harmóniákkal:

„Egy találékony varázslattal engedelmességre bírhatjuk a Kegyelmet."

Kahlan megdörzsölte a karjait. Ander mondata szemmel láthatóan zavarba ejtette.

– Jóságos szellemek, mit akar ez jelenteni?

Richard odahajolt hozzá.

– Szerintem, azt jelenti, hogy kitalált valamit. Egy új varázslatot, azokon a feltételeken túlmenőt, amelyek a Harmóniákat eredetileg a mi világunkba szólították. Egy varázslatot, amely legjobban illett a helyzethez és a saját személyiségéhez. Más szavakkal mágiát teremtett.

Kahlan zöld szemei tekintetét zavart tanácstalansággal jártatta körbe. Richard tudta, hogy annak az elmezavarnak a súlyosságán gondolkodik, amellyel szembekerültek. Az őrültén, aki végeredményben rájuk uszította a Harmóniákat.

– A világ szétesőben van körülöttünk – suttogta Kahlan maga elé –, és te azt magyarázod, hogy Joseph Ander művészi kifejezőeszközül használta a mágiát?

– Csak azt mondom el neked, amit innen kiolvastam. – Richard az utolsó oldalra lapozott. – Átugrottam a napló többi részét. Tudni akartam, mi volt az utolsó dolog, amit a varázslóknak üzent.

Újra átolvasta az ó-d'harai szöveget, biztos akart lenni benne, hogy helyesen fordította, azután olvasni kezdte Joseph Ander utolsó szavait.

– „Végül arra a következtetésre jutottam, hogy el kell vetnem mind a Teremtőt, mind az Őrzőt. Helyettük a saját megoldásomra támaszkodom, megalkotom saját halálomat és újjászületésemet, és ilyen módon mindörökké oltalmazni fogom a népemet. Búcsúzom tehát, mert lelkemet a zavaros vizekre bízom, és az idők végzetéig őrködni fogok afelett, amit én magam alkottam meg, és ami mostantól sérthetetlen biztonságban lesz."

Richard felpillantott.

– Érted már? – Látta, hogy Kahlan nem érti. – Kahlan, én nem hiszem, hogy Joseph Ander visszaűzte a Harmóniákat az alvilágba, ahogy feltételezték róla. Úgy gondolom, ehelyett a saját céljaira használta fel őket.

Kahlan a homlokát ráncolta.

– Felhasználta? Mire lehetne felhasználni a Harmóniákat?

– A Birodalmi Strázsákhoz.

– Tessék?! – Kahlan az orrnyergét masszírozta hüvelyk– és mutatóujja között. – De akkor hogy lehetséges, hogy mi elő tudtuk hívni őket, ráadásul egy olyan pontosan körülírt, bonyolult, merev szabályokkal meghatározott módon, ahogy tettük? Ez pontosan olyan rituális eljárás, amiről azt állítod, hogy Joseph Ander túllépett rajta.

Richard pontosan ezt az érvelést várta Kahlantól.

– Ebben rejlik az egyensúly. Hát nem érted? A mágiában meg kell maradnia az egyensúlynak. Hogy valami újat alkothasson, ki kellett egyensúlyoznia valami görcsösen merev, bonyolult formulával. Az, hogy a Harmóniák előhívása ilyen bonyolult és szigorúan meghatározott módon kellett hogy megtörténjen, önmagában is elég bizonyíték rá, hogy valami új varázslat teremtéséhez szolgált egyensúlyul.

Richard elég jól ismerte Kahlant ahhoz, hogy tudja, felesége nem ért vele egyet, de nincs vitatkozó kedvében. Kahlan egyszerűen csak ennyit mondott:

– Na, és akkor hogyan fékezhetjük meg a Harmóniákat?

Richard megrázta a fejét, ezzel ismerve be, hogy ezen a téren egyelőre vereséget szenvedett.

– Nem tudom. Attól félek, nincs megfelelő válasz a kérdésedre. Az akkori varázslók is ugyanilyen értetlenül álltak Joseph Ander tettei és személyisége előtt. Végül egyszerűen úgy döntöttek, hogy ezt az országot a maguk számára elveszettnek, nem létezőnek fogják tekintem. Kezdem azt hinni, hogy Joseph Ander egy feloldhatatlan varázslatot alkotott egy megoldás nélküli rejtvénybe bújtatva.

Kahlan kivette férje kezéből az Útikönyvet, becsukta, és letette a kis asztalkára.

– Richard, azt hiszem, te magad is kezdesz egy kicsit megőrülni, addig olvasod ennek a holdkóros bolondnak az írásait. A mágia egészen másként működik.

– A toronybeli varázslók is ezt hajtogatták Joseph Andernek: hogy nem lehet egy lényegéből fakadóan zabolázhatatlan őselemet megfékezni és igába fogni. Erről azonban Richard nem tett említést Kahlannak. Kahlan nem volt felkészülve rá, hogy a mágiáról olyan felfogásban gondolkodjék, mint azt Ander – vagy most Richard – tette.

Nem volt rá felkészülve a többi varázsló, sem az akkoriak, sem a mostaniak.

Joseph Ander egyáltalán nem örült neki, hogy az elképzeléseit olyan kategorikusan elvetették, búcsúszavai pontosan erre utaltak.

Kahlan átkarolta Richard nyakát.

– Ne haragudj! Én tudom, hogy te mindent megteszel, ami telik tőled. Egyszerűen csak ideges vagyok. A szavazás eredményeinek hamarosan meg kell érkezniük.

Richard felesége dereka köré fonta a karját.

– Kahlan, az emberek meg fogják érteni, hol az igazság. Muszáj, hogy megértsék!

Kahlan tekintete a távolba meredt.

– Richard! – suttogta. – Szeretkezzünk!

– Tessék?

Az asszony tekintetét most a férje szemébe fúrta.

– Olyan régen voltunk együtt! Szeretkezzünk!

– Itt? Most?

– Beköthetjük a sátor bejárati lapját. Különben sem jönne be senki engedély nélkül. – Elmosolyodott. – Megígérem, hogy nagyon halk leszek, nehogy kényelmetlen helyzetbe hozzalak téged a többiek előtt.

Ez futó mosolyt csalt Richard ajkára, de a mosoly nem volt hosszú életű.

– Nem szabad, Kahlan!

– De én akarom. És lefogadom, rá tudlak venni, hogy te is akard.

Richard megemelte a Kahlan nyakláncán függő apró fekete követ.

– Kahlan, a mágia eltűnt. Ez itt nem működik.

– Tudom. Éppen ezért szeretném. – Kahlan megmarkolta Richard mellén az inget. – Nem érdekel, Richard. Na bumm, gyereket csinálunk. Akkor mi van?

– Te is jól tudod, hogy „akkor mi van"!

– Richard, tényleg olyan rettenetes lenne? Tényleg?! – Zöld szemei megteltek könnyel. – Olyan szörnyű volna, ha gyerekünk lenne?

– Nem, hát persze, hogy nem. Nem erről van szó. Tudod, hogy én is szeretném, de most még nem lehet. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ezentúl minden zugban, minden árnyékban Shotát lessük, hogy eljön és beváltja az ígéretét. Ez elvonná a figyelmünket a kötelességeinktől, és ezt nem tehetjük meg.

– Kötelesség! Folyton a kötelesség. És velünk mi van? Azzal, amit mi szeretnénk?

Richard félrefordult.

– Kahlan, te tényleg szeretnél gyereket szülni erre a világra? Erre az őrült, veszélyes világra? Ahol a Harmóniák őrültsége tombol és egy szörnyű háború veszélye tornyosul fölénk?

– És ha azt mondanám, igen?

Richard visszafordult és Kahlanra mosolygott. Látta, hogy ha vitatkozik, csak jobban felidegesíti. Du Chaillu terhessége nyilván felkeltette Kahlanban a vágyat, hogy neki is gyermeke legyen.

– Kahlan, ha te akarod, akkor én is. Rendben van? Amikor rászánod magad, lesz gyermekünk, és Shotáról majd én gondoskodom. De egyelőre addig várnunk kellene, amíg kiderül, hogy megmarad-e a szabad világ – egyáltalán az élők világa – ahová gyermeket szülhetsz.

Most végre Kahlan is elmosolyodott.

– Hát persze. Igazad van, Richard. Azt hiszem, én csak… nagyon beleéltem magam. Először is a Harmóniákkal kell foglalkoznunk, aztán itt a Birodalmi Rend…

Richard karjaiba vette Kahlant, hogy vigasztalja, de ekkor Meiffert kapitány hangja szólalt meg a sátor bejárata előtt.

– Na látod? – suttogta Richard Kahlan fülébe, aki erre felkuncogott.

– Tessék, kapitány, gyere be!

A férfi vonakodva lépett be a sátorba. Szemét lesütötte, kerülte Richard tekintetét.

– Mi híred van, kapitány?

– Khm… Rahl Nagyúr, Inkvizítor Anya… A szépmezői szavazatokat összeszámlálták. A többi helyről is visszaértek néhányan az eredményekkel. De még nem mindenki – tette hozzá gyorsan. – Még vannak ismeretlen eredmények. Beletelik még egy pár napba, mire mindenhonnan megérkeznek.

– Szóval milyenek az eredmények, kapitány?

A tiszt átnyújtott egy papírlapot. Richard elolvasta, de beletelt néhány másodpercbe, mire felfogta az olvasottak értelmét.

– Tízből hét ellenünk – suttogta maga elé.

Kahlan gyengéden kivette a papírlapot Richard ujjai közül, és ő is elolvasta. Aztán szó nélkül az asztalra tette.

– Na jó – szólalt meg végre hangosan Richard. – Tudjuk, miféle hazugságokat terjesztettek a városban. Egyszerűen azt kell észben tartanunk, hogy vidékről majd más eredményeket fogunk kapni.

– Richard – mondta Kahlan nagyon halkan. – Ugyanezeket a hazugságokat országszerte szétkürtölték.

– De mi személyesen találkoztunk azokkal az emberekkel. Ott időztünk közöttük, elbeszélgettünk velük. – Richard Meiffert kapitányhoz fordult. – Tudunk már valamit a távolabbi vidékekről?

– Hát…

– Mi a helyzet azzal a… na hogy is hívják… – Richard pattintott az ujjával – Nyugatparttal? Ahol Joseph Ander holmijait néztük meg. Nyugatpartból visszaértek már a szavazatszámlálók?

A kapitány hátrált egy lépést.

– Igen, Rahl Nagyúr.

– Na és akkor mi az eredmény?!

Kahlan csitítóan tette Richard karjára a kezét.

– Richard – súgta a fülébe –, a kapitány a mi oldalunkon áll!

Richard ujjait a halántékára szorította, és mélyet lélegzett.

– Tehát mi volt a szavazás eredménye Nyugatpartban, kapitány?

A tiszt holtsápadtra váltan köszörülte a torkát.

– Tízből kilencen kereszttel szavaztak, ellenünk, Rahl Nagyúr.

Richard kővé dermedten állt. Személyesen beszélgetett el azokkal az emberekkel. Egyik-másiknak a nevére is emlékezett, meg a szép gyerekekre.

Úgy érezte, kicsúszik a talaj a lába alól, és ő fejjel előre zuhan az őrületbe. Éjjel-nappal talpon volt, azon ügyködött, hogy segítsen ezen az országon, lehetőséget nyújtson az itteni embereknek, hogy saját kezükbe vegyék az életük irányítását. Szabadságot kínált nekik, és ők elutasították.

– Richard – szólalt meg Kahlan lágy együttérzéssel a hangjában. – Nem a te hibád. Becsapták azokat az embereket. Halálra rémítették őket.

Richard tétován emelte fel a kezét.

– De… hát… beszéltem hozzájuk! Elmagyaráztam nekik, hogy ez az ő érdekükben történik, a szabadságuk, a gyerekeik jövője érdekében!

– Én tudom, Richard.

Meiffert kapitány szörnyű zavarban volt. Kahlan intett neki a kezével, hogy távozhat. A tiszt meghajolt, és halkan kihátrált a sátorból.

– Kimegyek sétálni – suttogta Richard. – Muszáj egyedül maradnom egy kicsit. – Kezével a takarók felé intett. – Csak feküdj le nélkülem.

És kisietett a sötétségbe. Egyedül.