Utószó

L. Annaeus Florusról szinte alig tudunk valamit. Még az is vitatott, hogy mikor élt: volt olyan tudós, aki tevékenységét Augustus korára helyezte, későbbi betoldásnak vélve a munkának Traianusra történő utalását; a legtöbben azonban úgy vélik, hogy Florus az Antoninusok korában működött, s legföljebb abban térnek el a nézetek, hogy az alkotás megszületését Traianus vagy Hadrianus, esetleg Antoninus Pius vagy éppen M. Aurelius uralkodására kell-e helyeznünk, Mégis az utóbbi időben az a felfogás vált uralkodóvá, hogy Florus történeti áttekintésének koncepciója Hadrianus felfogását tükrözi, hiszen elveti a traianusi hódító politikát, tisztában lévén annak nem kívánatos következményeivel. Valóban, a történetíró többször is hangoztatja, hogy nem annyira új területek szerzése a nehéz, hanem inkább azok tartománnyá szervezése és megtartása. Ebben az összefüggésben szinte természetes Hadrianus politikájára gondolnunk, aki hatalomra jutva, szükségesnek tartotta, hogy feladja Traianus egyes hódításait, és nagy gondot fordított a birodalom határainak megerősítésére, szorgalmasan látogatva a provinciákat, hogy a császár személyes jelenlétével is fokozza a tartományok ragaszkodását Rómához. Az is kétségtelen, hpgy Florus történelemfelfogásának sarkalatos pontja Róma megújhodásának eszméje, ami Hadrianus propagandájában is fontos szerepet játszott. Tudjuk is, hogy Hadrianus korában élt egy Florus nevű költő, aki bökverset írt a császárra, és akivel a poétikus hajlamokkal is megáldott császár nem átallott versben élcelődni. Szinte természetes tehát a történetírónak a költő Florusszal való azonosítása.

Kétségek merülhetnek fel viszont abban a tekintetben, hogy a történeti mű valóban Hadrianus elképzeléseit visszhangozza-e. A hódító politika kinövéseinek elmarasztalása ellenére ugyanis Florusnak az az alapeszméje, hogy a birodalom megifjodása épp Traianus alatt következett be, amikor a tehetetlen római császárok után az impérium ismét képes volt megmozdulni. Az erőknek ez a feléledése pedig nemcsak a belső biztonság megszilárdulását jelenti, hanem a hódítások megindulását is; Florus nem véletlenül állítja műve középpontjába a római nagyságot és hatalmat kialakító és megszilárdító háborúkat, még ha a régi történetírói hagyományok alapján nem kerülik is el figyelmét a hódításokat kísérő káros, a birodalom szervezését mételyező következmények.

Florus tehát egy, a hadrianusinál valamivel tevékenyebb külpolitikai koncepció jegyében alakította ki a maga történetírói elképzelését, így, ha valóban Hadrianus uralkodása idején írta művét, esetleg a császár kétségkívül meglévő ellenzékével rokonszenvezhetett. Ezt az elképzelést támasztja alá Florus Hadrianusra írt bökverse is.

Nem zárhatjuk ki azonban azt a lehetőséget sem, hogy Florus esetleg már Hadrianus halála után egy új császár égisze alatt készítette el történeti művét, amely ennek megfelelően már a másik uralkodó felfogását tükrözte volna. Ez a személy pedig csak Antoninus Pius lehetett, főleg ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy a történetíró azonos azzal az afrikai születésű férfival, aki Domitianus idejében sikertelenül próbálkozott a capitoliumi költői játékokon, utána a hispániai Tarracóban vezetett rhétoriskolát, majd pedig Traianus vagy Hadrianus alatt Rómába költözött, és még a császári udvarral is kapcsolatba került, sőt talán senatori rangra is emelkedett.

Antoninus Pius alakja egyébként tökéletesen megfelel a florusi műben megfogalmazott eszméknek. A világjáró, a görög kultúráért rajongó Hadrianusszal ellentétben az új császár állandóan Rómában és Itáliában tartózkodott, gondosan ügyelve a birodalom békés rendjének megőrzésére. Antoninus Pius nem akart Hadrianus módjára kozmopolita lenni, bár ő maga is pártolta a görög kultúrát, támogatta az athéni építkezéseket. Ő elsősorban a régi Róma és Itália ősi hagyományait igyekezett föleleveníteni. Ĺ felfogás tökéletesen egybevág Florus művének alapkoncepciójával, mely szintén Róma világtörténeti küldetését kívánja bemutatni és igazolni, kiemelve azt a vezető szerepet, mely előtt a meghódított népek és tartományok, illetve a szomszédos országok is térdet-fejet hajtanak.

Antoninus Pius közismerten békés politikája azonban – főleg az első években – Hadrianus időszakához viszonyítva bizonyos külpolitikai-katonai megélénküléssel is együtt járt. Antoninus Pius a britanniai védelmi vonalat előbbre tolta a Hadrianus által kiépített erődrendszernél, jelentősebb hadi eseményekre sor került a germánokkal, az ún. szabad dákokkal és másokkal, de nem nyugodtak a fegyverek Afrikában sem. Mindez a kortársak szemében Róma erejének gyarapodását bizonyította, nem pedig a római hatalom tiszteletének csökkentését az idegen népek előtt, hiszen – akárcsak Augustus idejében – újból számos követség járt Rómában, s Florus tudatosan zárhatja művét épp az Augustusi messze földről felkereső scytha, ser és indiai küldöttség tisztelgésének leírásával, mintegy finoman utalva a kortárs eseményekre.

A történeti munkában azonban még egyértelműbb érvek is Antoninus Pius uralkodásának első évtizedére utalnak. Florus Róma történetét az ember biológiai életszakaszainak megfelelően periodizálja, elkülönítve egymástól a gyermekkort, a fiatalságot, az érett férfikort és az öregséget. Az első időszakot a királyság korával azonosította, s négyszáz évre tette, a másodikat és a harmadikat százötven-százötven évre becsülte, hozzátéve, hogy a legutolsó periódus már csaknem kétszáz éve tart. Ezek a számadatok nagyrészt nem felelnek meg a római történelem hagyományos évszámainak, hiszen a királyságot rendszerint i. e. 753-tól 510-9-ig számítják, ami kereken kétszázötven év; a következő periódus pedig 510 és 212 közé esik, ami ugyancsak kb. háromszáz évet jelentene; Róma férfikora Florus szerint 212 és 44 vagy 30, ill. 27 közé volna tehető, ami újabb kb. százötven-kétszázötven évet tenne ki, ha szigorúan ragaszkodnánk a számokhoz. Úgy tűnik tehát, hogy Florus műve téves adatokat tartal maz, s ezért sok kutató arra gondolt, hogy a történetíró szövegébe másolási hibák csúsztak be, mert elképzelhetetlen, hogy Florus önmagától ilyen durva hibákat követett volna el. Ĺ tetszetős magyarázat ellen szól azonban az, hogy a kéziratok számadatai egybehangzók, s így a másolási hibának vagy nagyon hamar kellett volna becsúsznia a szövegekbe, vagy még inkább az a valószínű, hogy a „hibás” számadatok mégiscsak Florustól származnak. Mint kimutatták: Florus számára nem az a fontos, hogy pontos évszámokat adjon, hanem inkább az, hogy a római nép történetét egy, a millenarius rendszerrel összeegyeztethető, szabályosan csökkenő számsorba illessze bele a következő módon: 400 – 300 (150 + 150) – 200 – (100) év, függetlenül az egyes időszakok tényleges tartalmától. Florus esetében azonban a hangsúly elsősorban nem a millenniumon van; nála a szabályosan csökkenő számsor nyomatékosan a kilencszáz év végösszegre utal, hiszen az utolsó száz évről nem beszél.

Miért volt azonban Florus számára fontos Róma kilencszáz éves fennállásának és ekkori megújhodásának hangsúlyozása? Az örök város épp Antoninus Pius uralkodása idején ünnepelte fennállásának kilencszázadik évfordulóját, s az esemény tudatosításáról a császár nem feledkezett meg. Igaz, Antoninus Pius szerénységétől idegen volt, hogy az évfordulót olyan nagyszabású „százados játékokkal” kösse össze, mint annak idején Augustus, Domitianus vagy később, az ezredik évfordulón Philippus Arabs, de azért nem maradtak el az ünnepségek. Az ekkor vert pénzeken jól látható, hogy az uralkodó propagandája a Róma alapításával kapcsolatos hagyományokat igyekezett az előtérbe állítani: Aeneas, Romulus, az ikreket szoptató farkas, Rhea Silvia és mások alakját, illetve azokat az istenségeket (Iuppiter, Mars stb.), akiknek a város naggyá válását és hatalmát tulajdonították. Mindezek a figurák Florusnál is alapvető jelentőségűek, akárcsak a Dioskurosok, akiknek igen fontos szerep jutott az Antoninus Pius korabeli jelszavakban.

Természetesen az egykorú ideológia nemcsak Róma szilárd alapokat biztosító kezdeteit, dicsőséges múltját hangsúlyozta, hanem ezt összekapcsolta Róma örökkévalóságának gondolatával. Florus, elfogadva a Roma aeterna, az „örök Róma”, eszméjét, azt vallja, hogy a birodalom – más népekkel ellentétben – rendelkezik azzal a képességgel és adottsággal, hogy öregségében megújuljon, mintegy visszanyerje fiatalságát. Ezért Florus alkotása a Róma kilencszázadik évfordulójának megünneplésére készülő Antoninus Pius propagandájával áll szoros összefüggésben, s a mű az i. sz. 147-et megelőző évek terméke lehet.

A mai olvasó azonban természetesen azt szeretné elsősorban megtudni, hogy e történeti háttérben milyen színvonalú történeti mű keletkezett. Ĺ kérdésre eddig nagyon sokféle választ adtak. A humanisták egy része igen nagyra értékelte a szinte költői tömörséggel igazmondásra törekvő szerzőt, mások naiv, számos tárgyi tévedést elkövető történetírót láttak benne. A mai kor antikvitás-képét még most is erősen befolyásoló múlt századi német filológia az utóbbi értékelés felé hajlott, s ezzel magyarázható, hogy az egykor oly olvasott Florus szinte teljesen kiszorult az érdeklődésből.

Volt idő, amikor a munkának a kéziratokban feltüntetett címe (Hétszáz év hadi eseményei dióhéjban Titus Livius nyomán) alapján úgy gondolták, hogy Florus valamiféle tankönyvet akart írni, és pusztán Livius nagy történeti munkáját jegyzetelte ki. Ennek az elképzelésnek azonban nincs alapja. Florus korában már készen állt és közkézen forgott – mint Martialis bizonyítja – a liviusi mű egy olyan kivonata, amely megfelelt a jelzett célnak, s nemigen volt rá szükség, hogy az ilyen jellegű írások számát szaporítsák. De egyébként is mi értelme lett volna annak, hogy egy, a császári körökkel kapcsolatban álló tudós-költő efféle igénytelen művel álljon elő? Az Antoninusok korának igen sokirányú szellemi érdeklődése volt. Hadrianus tiburi villája évszázadok kulturális értékeit felvonultató múzeum volt, virágoztak a természettudományok: a földrajz, a csillagászat, a matematika, az orvostudomány. A kor vezetőrétegének minden irányú tudásszomjáról árulkodik Plutarkhos sokszínű életműve is, akinek szorgalmas ismeretgyűjtése nem a szellemi igénytelenséget kívánta leplezni, de Frontóra vagy M. Aureliusra sem az igénytelenség volt jellemző. Igaz, talán sokasodtak a korszakban a szellemi sarlatánok, de az Antoninusok korának is megvoltak a maguk mélyen látó és nagy tudású történetírói, mint Appianos. Mindezek figyelembevételével képtelenségnek látszik, hogy a görög kultúra olyan csodálója, mint amilyen Hadrianus volt, szellemi partnerének tekintette volna Florust, ha az beérte volna egy Liviusból összetákolt tankönyvecskével.

A történetíró, akit császár-bökverse alapján aligha tekinthetünk szolgalelkúnek, bár valóban messzemenően felhasználta Liviust, nem egy esetben jelentősen el is tért tőle, és sok más forrásból is merített, pl. Ciceróból s nem utolsósorban Sallustiusból. A Sallustius-példa különösen fontos, mert Florus Sallustius és Tacitus nyomán próbálta a néhol terjengős és szétfolyó liviusi anyagot tömör, jól megszerkesztett egységbe összefoglalni, figyelembe véve eszményképei magas stílusszintjét, élve a latin költői és retorikai nyelv vívmányaival.

Florus a régebbi szerzőktől vett, néha pontatlan adatok birtokában persze nemcsak stílusban és kompozícióban igyekezett új művet alkotni, hanem mindenekelőtt történelemfelfogásának újszerűségében, sőt talán eredetiségében is. Az ókorban megszokott volt a társadalom és a kultúra antropológiai jellegű felfogása. Ennek elemei Aristotelésnél és Dikaiarkhosnál éppúgy megtalálhatók, mint Polybiosnál, vagy akár Cicerónál. A római történetírásban talán már az i. e. 2. sz.-ban felbukkan ilyen nézet, s még nagyobb valószínűséggel megvolt az i. e. i. sz.-i polihisztornál, Varrónál, de esetleg a részben kortárs Seneca rhétornál vagy az i. sz. i. sz.-ban élő filozófusnál, Senecánál is. Mégis az első ránk maradt mű, amely Róma történetét biológiai szempont alapján mutatja be, Florusé; ő az, akinél az állam fejlődésének az emberi életkorokkal való egybevetése már nem egyszerűen hasonlat, hanem szigorúan átgondolt elmélet, még ha nem tudja is magába olvasztani a hagyományos római történelemfelfogás egyes elemeit, mindenekelőtt azt a nézetet, hogy a res publica életében i. e. 146, Karthágó lerombolása döntő fordulatot jelentett, 182

megindítva az erkölcsök fellazulását. Florusnál is megvan ez a korszakhatár, de úgy, hogy mintegy kettévágja a római nép érett férfikorát, amelyet pedig elméleti bevezetőjében még szerves egységnek tekintett. Ĺ kiérleletlenség ellenére Florus biológiai történelemszemléletét több ókori történetíró a magáévá tette, így az ókor talán utolsó nagy történetírója, Ammianus Marcellinus is. Talán Florust követi a keresztény Lactantius is, bár Senecát jelöli meg forrásaként, de talán a névazonosság alapján összetéveszthette a történetírót a rhétorral vagy a filozófussal, hiszen mindhármójukat L. Annaeusnak hívták. Mindenesetre az emberi társadalomnak biológiai szervezetként való felfogása a keresztény szerzőktől kezdve egészen Montesquieu-ig továbbélt. Különösen élénken reagált a felfogásra a felvilágosodás, majd a rákövetkező korszak: a koncepció ugyanúgy megvan Herdernél, mint Schillernél, s feltehetőleg Hegel közvetítésével bizonyos elemei még Marx számára is alkalmasnak bizonyultak felfogása szemléletesebbé tételére: Marx ennek megfelelően jellemezte úgy a görögséget, mint az emberiség gyermekkorát. A társadalom biológiai szemlélete különösen jellemző volt a 19. sz.-i pozitivizmusra, mindenekelőtt A. Comte-ra. Ott munkál ez a szemlélet Spenglernél éppúgy, mint Ortega y Gassetnél vagy Toynbee-nál, a mai hólizmusban csakúgy, mint a behaviouristák munkáiban. Ha Montesquieu-vel vagy Marxszal ellentétben a modern szerzők legnagyobb része közvetlenül talán nem is ismeri Florus írását, e nagy történelmi utóélet mindenképpen indokolja, hogy a munkára ne boruljon feledés. Florus filozófiailag sem volt teljesen iskolázatlan, ami megmutatkozik történelemszemléletének kialakításában. Az a nézet például, hogy a római impérium sorsának alakulásában döntő szerepe volt az Erénynek ( Virtus) és a Szerencsének (Fortuna), de a súlyos bűnöknek is, amelyek együtt jártak Róma nagyságának növekedésével, és elvezettek a beálló öregség kóros tehetetlenségéhez, alapvetően a sztoikus tanításra épül, amely lényegében mindent az erény és a bűn kettősségére igyekezett visszavezetni. A sztoikusok azt is vallották, hogy mindent az isteni tervezés és gondoskodás hat át, s Florus is azt tartotta, hogy a római nép valamennyi sorsfordulója isteni elrendezésű. A Florus-féle római újjáéledés gondolata is jól összeegyeztethető azzal a sztoikus elmélettel, amely a világ tűzben való megsemmisülését, de egyben újjászületését vallotta. Florusnál azonban nincs szó a tűzkatasztrófáról, bár leggyakrabban használt költői képe éppen a tűzvész, a láng, a parázs, a zsarátnok, a hamu, mégis őnála Róma újjászületése az öregség során beálló hosszú megerősödési folyamat, amely egy személytől, a császártól függ. Ez a szemlélet inkább Vergilius alapvetően neopythagoreus ihletettségű híres IV. eclogájának alapeszméjére utal vissza, amely szerint a világ rendje megújul, s ezt egy frissen született és felnövekvő gyermek jelképezi majd. Ez a felfogásbeli hasonlóság nem lehet véletlen, hiszen Florus Vergilius csodálója volt.

Az elmondottak alapján nem látszik meglepőnek, hogy a mű rekonstruálható eredeti felépítése szigorú számszerű elrendezést mutat, ha szétválasztjuk az elméleti és a történeti részeket, a háborús, illetve a belpolitikai események taglalását. így a fejezetek összességének száma százra tehető, ami megfelel a saecularis gondolatnak. A két könyv az egységek száma alapján megközelítőleg az aranymetszés szabálya szerint tagolódik. Az egyes fejezetcsoportok a hetes számsornak megfelelően alakulnak szabályosan növekvő vagy csökkenő rendben, az elméleti részek száma pedig összesen kilenc. Az előbbi tény kapcsán arra kell utalni, hogy a hetes szám a pythagoreusoknál az egészség szent száma volt, a kilenc Róma eltelt saeculumait jelezheti. Mindez a számmisztika síkján tökéletesen támogatja a florusi mű központi gondolatát.

Florus műve, mint láttuk, nem tartozik az ún. „nagy történeti alkotások” közé, de érdekes színfolt, mely jól tükrözi az i. sz. 2. sz. első fele felsőbb társadalmi köreinek misztikus történeti közgondolkodását, így érthető, hogy a középkor folyamán rendkívül népszerű volt, s olvasottsága a későbbiekben sem csökkent: a reneszánsz és a barokk időszakában számos nyelvre lefordították, többek közt magyarra is (1702: Dalnoki Benkő Márton). Azóta azonban fokozatosan háttérbe szorult, s talán épp napjainkban kezdődik el bizonyos fokú újrafelfedezése.