IV. 9. Habár az ifjú Caesar, Cassiust és Brutust halálba kergetve, felszámolta a pártviszályt, s Pompeiust legyőzve, a pártokból hírmondót sem hagyott, mégsem tudott tartós békét teremteni, mert megmaradt az a baj, akadály, nyűg, amely veszélyeztette a közbiztonságot: életben volt még Antonius. Számtalan bűne volt és maga idézte elő pusztulását, helyesebben szólva: minthogy már nem volt olyan bűn, amit nagyravágyásában és kicsapongásában el ne követett volna, gyászos sorsával előbb ellenségeit, majd polgártársait s végül az egész korszakot megszabadította attól a rémülettől, amelyben ő tartott mindenkit.

Crassus szerencsétlen veszte után még magasabbra hágott a parthusok vakmerősége, ezért örömmel fogadták a hírt, hogy a római nép meghasonlott önmagával. Nem haboztak tehát, hogy az első kínálkozó alkalommal előtörjenek határaik mögül, méghozzá úgy, hogy Labienus hívta be őket, akit azért küldött hozzájuk Cassius és Brutus – micsoda bűnös őrültség! –, hogy segítségül hívja és fegyverbe szólítsa az ellenséget. A parthusok a király fiának, Pacorusnak a parancsnoksága alatt szétverték Antonius helyőrségeit; alvezére, Saxa pedig, hogy fogságba ne kerüljön, kardjába dőlt. Végül elszakadt tőlünk Syria, és a veszedelem még tovább harapózott volna – hiszen az ellenség, támogatás ürügyén, csak úgy a maga szakállára folytatta a hódítást –, ha Ventidius, Antonius másik alvezére, hihetetlen szerencsével kardélre nem hányja az Orontes és az Euphrates között elterülő sivatagkatlanban Labienus csapatait, Pacorusszal és a teljes parthus lovassággal együtt. Több mint húszezren estek el. Ebben vezérünk haditerve is szerepet játszott, aki félelmet színlelve, olyan közel engedte táborához az ellenfelet, hogy az a kellő távolság hiányában nem tudta használni nyilait. A királyfi rettenthetetlen bátorsággal harcolva hullt el. Ezután fejét körülhordozták az elpártolt városokban, s egy kardcsapás nélkül visszavettük Syriát. így fizettünk meg Pacorus felkoncolásával Grassus pusztulásáért.