Első könyv

A HÉT KIRÁLY KORA ROMOLUS URALKODÁSÁTÓL

A római nép az alatt a hétszáz esztendő alatt, amely Romulus királyságától Augustus császárig telt el, olyan hatalmas tetteket vitt véghez háborúban és békében, hogy ha a birodalom nagyságát valaki az évek számával veti egybe, arra kell gondolnia: valójában hosszabb időszak múlt el fölöttünk. Népünk úgy hordozta körül a földkerekségen széltében-hosszában fegyverét, hogy akik történelmét olvassák, nemcsak egyetlen nép, hanem az egész emberi nem viselt dolgait is megtanulhatják belőle. Közben annyi megpróbáltatás és veszedelem között hányódott, hogy nyilvánvalóvá lett: a Vitézség és a Szerencse egymással versengve vetették latba erejüket, amikor e birodalom alapjait lerakták. Ha tehát van valami, aminek megismerése megéri a fáradságot, akkor ez a tárgy igazán az, s csak az gördít elénk akadályt, hogy a dolgok nagysága és sokfélesége eltompítja elménk élét – ezért úgy teszek majd, ahogy a térképkészítők szokták; mintha táblácskára rajzolnám, úgy vázolom fel dióhéjban az egésznek a körvonalait. Remélem, hogy e világbíró nép nem csekély csodálatára szolgál majd, ha egyetlen képbe foglalva megmutatom teljes nagyságát.

Ha tehát valaki egyetlen embernek tekinti a római népet, és a teljes élethosszát úgy osztja korszakokra, hogy előbb meglátta a napvilágot, aztán felserdült, majd mintegy érett férfikorba lépett, később pedig szinte megvénült, akkor négy lépcsőfokot különböztethet meg. Róma életének első korszaka a királyok uralkodása volt, és csaknem négyszáz évig tartott. Ez alatt az idő alatt közvetlenül a város környékén viaskodott szomszédaival. Ez volt gyermekkora. Brutus és Collatinus consulságától számítva Appius Claudius és Quintus Fulvius consulokig százötven év telt el, s ez alatt igázta le Itáliát a római. Fegyverek és vitézek ezt a kort tették a legviharosabbá, így ezt mondhatjuk ifjúságának. Utána Augustus császárig százötven év múlt el, amely alatt az egész világot meghódította, íme, a teljes életerejében és érettségében lévő birodalomnak ez már tulajdonképpen a férfikora. Augustus császártól a mi századunkig nem sokkal kevesebb, mint kétszáz év szállt el, s eközben a császárok tehetetlensége valósággal meg-vénítette és elsorvasztotta a birodalmat, amely Traianus uralkodása idején mégis megmozdította végre a karját, s amikor már mindenkiből kihalt a remény, szinte visszanyerve ifjúságát, öregségében új erőre kapott.

I. 1. A város és a birodalom első és tényleges megalapítója Romulus volt, Mars és Rhea Silvia gyermeke. Az apa kilétét maga a papnő vallotta be, midőn terhessége kiderült, és a szóbeszéd sem vonta kétségbe szavait, mert amikor Amulius király parancsára Romulust testvérével, Remusszal együtt a megáradt folyóba vetették, életüket semmi sem tudta kioltani. A Tiberis istene ugyanis visszaszorította medrébe a vizét, egy nőstényfarkas pedig odahagyta kölykeit, és a sírás-rívás nyomába eredve, emlőjét nyújtotta a csöppségeknek, s anyjuk helyett anyjuk lett. így talált rájuk egy fa tövében Faustulus, a királyi nyáj pásztora, aki házába vitte és fölnevelte őket. Latium fővárosa ekkor Alba volt, amelyet Iulus alapított. Nem tartotta ugyanis magához méltónak Laviniumot, amellyel atyja, Aeneas még beérte. Ĺ két férfiútól hét nemze-déknyire Amulius uralkodott, elűzvén fivérét, Numitort, akinek leányától született Romulus. Érthető tehát, ha ez az ifjú, fiatalsága első fellobbanásában, nyomban elkergette a fellegvárból nagybátyját, s visszahelyezte nagyapját a trónra. Ö maga pedig, aki a folyó és a hegyek szerelmese volt (hiszen közöttük nőtt fel), azt forgatta az elméjében, hogy új várost épít. Mivel fivére és ő ikertestvérek voltak, úgy tartották rendjén valónak, ha az istenek döntik el, hogy kettejük közül melyiknek adják a kedvező jósjelet, és melyikük uralkodik majd. Remus az Aventinus, Romulus a Palatínus hegyén foglalt helyet. Amaz ugyan korábban pillantott meg hat saskeselyűt, ez azonban – még ha később is – tizenkettőt vett észre. A madárjóslat alapján ezért ő lett a győztes, s gyorsan nekifogott felépíteni a várost, amely – úgy remélte Romulus – vitézül állja majd a háborúkat. Ilyen sorsot ígértek ugyanis a vérre és zsákmányra szomjas ragadozók. Úgy látszott, hogy az új város védelmére egyetlen árok is elég lesz, ez azonban oly keskenyre sikerült, hogy Remus csepülni kezdte, s átugrotta – erre végeztek vele. Vitatkoznak rajta, hogy nem bátyja parancsára ölték-e meg. Az viszont biztos, hogy ő volt az első áldozat, és az új város erődítményét az ő vére szentelte meg. Ekkor még inkább csak a település körvonalai rajzolódtak ki, s nem született meg maga a város: ugyanis kevés lakója volt. Volt azonban a tőszomszédságban egy liget. Ezt Romulus szent menedékhellyé nyilvánította, s nyomban csodálatos emberáradat indult meg oda: latin és etruszk pásztorok jöttek, sőt még tengerentúliak is – phrygek, akik Aeneas, arcadiaiak, akik Euander vezetésével már korábban beözönlöttek. így mintha különféle elemekből egységes testet gyúrt volna össze, maga a király teremtette meg a római népet. De tiszavirág életű egy csupa férfiakból álló község. Szomszédjaiktól kértek hát maguknak feleséget, de mert tervük dugába dőlt, erőszakkal rabolták el a leányokat. Színleg lovasjátékokat rendeztek, s a látványosságra odasereglő szüzeket zsákmányul ejtették. Ez tüstént háborút robbantott ki. A rómaiak meghátrálásra kényszerítették és megfutamították a veiibelie-ket. Caenina városát bevették és szétdúlták. Ráadásul az uralkodó a dús vezéri prédát, amelyet Acro királytól szerzett, saját kezével helyezte a „Zsákmányhordozó” Iuppiter elé. Ezután a szűz Tarpeia áruló módon megnyitotta a kapukat a sabinok előtt. Álnokul azt követelte jutalmul, amit az ellenség a bal karján visel. Vitatkoznak rajta, hogy a pajzsokra vagy a karperecekre gondolt-e. Mindenesetre a sabinok, hogy a szavukat is állják, a bűnt is megtorolják, pajzsukkal agyonhajigálták a lányt. Miután az ellenség így behatolt a város falai közé, magán a fórumon támadt ádáz tusa, olyannyira, hogy Romulus Iuppiterhez fohászkodott: állítsa meg népének szégyenletes futását. Ezért kapott később templomot Iuppiter, a „Megállító” isten. Végül épp az elrabolt asszonyok vetették magukat – zilált hajjal – a dühödten dulakodók közé. így lett béke Tatiusszal, s kötöttek egymással szövetséget a harcban álló felek. Szinte elmondani is csoda, ami ezután történt. Az ellenség elhagyta régi szálláshelyét, hogy új városba költözve ősi vagyonát ki-ki megossza hozományként vejével.

Mivel a népesség nőttön-nőtt, a mélységesen bölcs király így szabta meg az állam rendjét: az egységekbe osztott fiataloknak mindig készen kellett állniuk, hogy hirtelen támadás alkalmával tüstént lovon és fegyverben lehessenek; a közügyekkel viszont az öregeknek kellett foglalkozniuk, akiket tekintélyük miatt atyáknak szólítottak, koruk miatt pedig gyülekezetüket a vének tanácsának nevezték. Ekképp elrendezvén a dolgokat, amikor a város előtt a Caprae mocsár mellett tartott beszédet a népgyűlésen, Romulus egyszer csak eltűnt a 8

tömeg tekintete elől. Egyesek úgy gondolják, hogy a senatus koncolta fel iszonyúan kemény természete miatt. A feltámadó vihar meg a napfogyatkozás mégis inkább isteni megdicsőülésére utal. Ezt az elképzelést Iulius Proculus erősítette meg csakhamar, azt állítva, hogy látta Romulust, méghozzá sokkal fenségesebb alakban, mint életében, s a megboldogult ráadásul azt is meghagyta, hogy istenként tiszteljék: a mennyben Quirinus a neve, s az égiek úgy határoztak, hogy Róma legyen a népek ura.

I. 2. Romulus utóda Numa Pompilius lett. Korábban a sabin Curesben élt, s a rómaiak maguktól kérték fel őt, mert messze földön ismert volt vallásosságáról. Ő tanított meg minket, hogy hogyan kell elvégeznünk az áldozatokat, a szertartásokat és a halhatatlan isteneket megillető összes tiszteletadást. Ő hívta életre a pontifexek, az augurok és a Saliusok testületét meg a rómaiak többi papi szervezetét. Az évet tizenkét hónapra osztotta, s megjelölte azokat a napokat, amikor törvénykezni lehet s amikor tilos. Az ő nevével forrtak egybe birodalmunk fennmaradásának olyan titkos zálogai, mint az égből aláhullott szent pajzs és a Pallas-szobor. Ő rendelte el a kettős arcú Ianusnak, a béke és a háború jelképének tiszteletét, s ami a legfőbb: ő tette a Vesta-szüzek tisztévé, hogy őrizzék a tüzet, amelynek lángja az eget barázdáló csillagok módjára birodalmunk őreként vigyáz éberen reánk. Mindezek életbe léptetésekor Egeria isteni szavára hivatkozott, hogy barbár alattvalói annál inkább elfogadják intézkedéseit. Végül is annyira megszelídítette vad népét, hogy az országban, amelyet egykor erőszakkal és jogtalansággal szereztek, most istenfélelem és igazság uralkodott.

I. 3. Numa Pompiliust Tullus Hostilius követte a trónon, akinek – vitézsége elismeréseképpen – a rómaiak önként kinálták fel a királyságot. Teljes egészében ő rakta le a hadtudomány és hadművészet alapjait. Csodával határos módon oly harcedzetté tette az ifjúságot, hogy királyunk még az albaiakat, e hatalmas és hosszú időn át uralkodó népet is ki merészelte csatára hívni. De mert mindkét felet megtizedelték az egyenlő erővel vívott gyakori ütközetek, gyorsan véget akartak vetni a háborúnak, s mindkét nép hármas ikrek kezébe adta sorsát: a Horatiusokéba és a Curiatiusokéba.

Váltakozó, de dicső küzdelem volt ez, s a végkifejlet is rendkívüli. Mert amikor mindhárom albai sebet kapott már, két római pedig elesett, az életben maradt Horatius csellel tetézte meg vitézségét: hogy megossza az ellenségeket, színleg megfutamodott, s aztán egyenként vívott meg üldözőivel, akik csak egymástól elmaradva tudták őt követni, így diadalmaskodott felettük. A győzelmet tehát – ritka dicsőség! – egyetlen férfiú karja aratta, de nyomban be is szennyezte húgának vérével.

A lány ugyanis sírva fakadt, mert fivére testén olyan hadizsákmányt pillantott meg, amelyet az ő jegyeséről, a római nép ellenségéről húzott le. Ezt látva, Horatius egy karddöféssel megölte a lányt, hogy megbüntesse illetlen szerelméért. Vétke miatt a törvény elé idézték, de a vitézség többet nyomott a latban a gyilkosságnál, és az iszonyú tett eltörpült a dicsőség mellett.

De az albaiak nem sokáig tartották a szavukat. A Fidenaevel vívott háború idején ugyan a szövetség értelmében segítő csapatokat küldtek, de azok nem avatkoztak be a két fél harcába, hanem várták, hová fordul a szerencse. Amikor a fortélyos római király észrevette, hogy szövetségesei az ellenséghez kezdenek közeledni, azzal öntött lelket katonáiba, hogy úgy tett, mintha maga adott volna rá utasítást. Így a mieinkbe remény költözött, az ellenségbe félelem. Az árulók fondorkodása nem érte el hát célját. Amikor pedig az ellenfelet térdre kényszerítették, a király a szerződésszegő Mettus Fufetiust két kocsi közé köttette, s megvadult lovakkal széttépette. Magát Albát, mely anyavárosunk volt ugyan, de vetélytársunk lehetett volna, lerombolta Tullus, de előzőleg minden kincset Rómába szállíttatott onnan, sőt a népet is áttelepítette, hogy hadd lássák: nem pusztult ki az övékével egy tőről fakadt város, hanem csak visszatért törzsébe.

I. 4. A következő király a hasonló tehetséggel megáldott Ancus Március lett, Pompilius leányának fia. Fallal vette körül a várost, a Rómát átszelő Tiberis fölé pedig hidat veretett, és a folyó meg a tenger találkozásánál települést alapított, Os-tiát. Nyilván már ekkor előre látta a jövőt, hogy egyszer az egész világ kincse és gazdagsága itt, Róma e tengerparti kirakodóhelyén keresztül áramlik be majd.

I. 5. Később Tarquinius Priscus vette át a hatalmat. Maga tört királyságra, s bár tengerentúlról származott, igyekezetével és megnyerő modorával sikerült megszereznie a trónt. Corinthusban született, és az itáliai hagyományokat görög szellemmel töltötte meg. A senatus tekintélyét azzal növelte, hogy a testületbe új tagokat iktatott, de a lovagoknak csak a számát gyarapította a három centurián belül, mert Attius Nevius, aki a madárjóslás legnagyobb mestere volt, megtiltotta neki, hogy a centuriák számát emelje. A király, hogy próbára tegye a jóst, megkérdezte tőle, hogy végre lehet-e hajtani azt, ami eszébe jutott. A pap madárjelek alapján megvizsgálta a dolgot, és azt felelte: – Igen.

– Nos– mondta az uralkodó , nekem az fordult meg a fejemben, hogy szét tudom-e vágni borotvával ezt a kovakövet.

A madárjós így szólt:

– De még mennyire!

És a király ketté is szelte. Ettől fogva szent a rómaiak előtt a madárjóslás.

Tarquinius egyaránt jeleskedett háborúban és békében, és egymást követő ütközetekben leigázta Etruria tizenkét népét. Tőlük vettük át a vesszőnyalábbal körülfont bárdot, a királyi öltözéket, a fő tisztségviselők elefántcsont berakásos székét, az aranygyűrűt, a vitézi melldíszt, a hadiköpenyt és a bíborszegélyű tógát; tőlük ered az a szokás, hogy négy ló vonta aranyozott kocsin tartunk diadalmenetet, tőlük valók a hímzett meg a pálmaággal kivarrott tunicák is, egyszóval mindazok az ékességek és hatalmi jelvények, amelyek fennen hirdetik birodalmunk méltóságát.

I. 6. Ezután Servius Tullius ragadta kezébe a városban a kormányrudat. Alacsony származása sem akadályozhatta meg benne, holott rabszolgaanyától született. Tarquinius felesége ugyanis, Tanaquil, szabad emberhez méltó neveltetésben részesítette a kiváló legénykét, akiről a feje körül felragyogó láng jó előre megjövendölte, hogy híres férfiú lesz. Ezért, alighogy Tarquinius meghalt, a királynő ügyeskedése révén az ifjú került az uralkodó helyére, mintegy ideiglenesen. Az ölébe hullott királyságot azonban a fiatalember olyan mesterien gyakorolta, hogy belátták: joggal nyerte el a hatalmat. A római népet ő vetette alá vagyonbecslésnek, ő sorolta osztályokba, rendezte csoportokba és testületekbe. A király tevékenysége, amelyet kiapadhatatlan leleményességgel végzett, szabályszerűvé tette az állami életet, és táblákon rögzítettek minden vagyoni, életkori, mesterségbeli vagy hivatali elkülönítést. így a polgárok hatalmas közössége éppolyan pontos rend szerint élt, mint a legparányibb háztartás.

É. 7. A legutolsó király Tarquinius volt, akire viselkedése miatt a Superbus, vagyis a Fennhéjázó melléknevet ragasztották. Ez az ember inkább erővel akarta megszerezni nagyapjának Servius kezére került királyságát, mintsem hogy várakozzék a trónra, ezért bérgyilkosokat küldött az uralkodóra, s bűnnel szerzett hatalmát éppolyan rútul gyakorolta, mint ahogy megszerezte. Élete párja, Tullia is kivetkezett erkölcseiből. Amikor királlyá lett férje üdvözlésére sietett kétkerekű kocsiján, megbokrosodott lovaival apja véres holttestén hajtott keresztül. Maga a király pedig úgy tombolta ki magát, hogy gyilkolta a senatorokat, korbácsoltatta a népet, s mindenkivel éreztette gőgjét, ami a derék embereknek még a kegyetlenségnél is jobban fáj. Majd miután belefáradt, hogy vad indulatait otthon tombolja ki, az ellenségre öntötte ki haragját, így elfoglalta az erős latiumi városokat: Ardeát, Ocriculumot, Gabiit, Suessát, Pometiát. De még ekkor is tovább kegyetlenkedett övéivel. Nem átallotta megbotoztatni fiát, csak azért, hogy az ifjú elnyerje az ellenség bizalmát, amikor – menekülőnek adva ki magát – színleg átállt a szemben álló fél oldalára. Be is fogadták őt Gabiiban, ahogy akarta, s aztán követek útján érdeklődte meg apja parancsát. Az vesszejével lecsapta néhány nagyon magasra nőtt máknak a fejét, ezzel hozva fia tudomására, hogy az előkelők vesztét kívánja. így dölyfös hallgatásával is félreérthetetlenül válaszolt.

A megvívott városoktól szerzett hadizsákmányból templomot emelt. Amikor fel akarta szentelni, Iuventas és Terminus megdöbbentő módon ellene szegült a dolognak, bár a többi isten beleegyezett. A jósoknak tetszett, hogy az égi erők megmakacsolták magukat, mert ez azt jelentette, hogy minden sziklaszilárd és örökkévaló lesz. De még hátborzongatóbb hogy amikor hozzáláttak az épület munkálataihoz, az alapok ásásakor egy emberfejre bukkantak. Mindenki szentül meg volt győződve róla, hogy ez a rendkívüli csoda azt jövendöli: itt lesz a birodalom székhelye, itt lesz a világ fővárosa. Sokáig tűrte a római nép a király gőgjét, addig tűrte, amíg a bujaság is el nem burjánzott. De a zsarnok fiainak fajtalanságát már nem tudta elviselni. Amikor egyikük megbecstelenítette Lucretiát, s a legtisztább asszony tőrével mosta le magáról a gyalázatot, a királyokat megfosztották hatalmuktól.