HÁBORÚ A CIMBEREKKEL, A TEUTONOKKAL ÉS A TIGURINUSOKKAL

III. 3. A cimberek, a teutonok és a tigurinusok Gallia legtávolabbi vidékeiről indultak útnak, mert az Óceán elárasztotta földjeiket, s ezért a földkerekség minden táján kerestek maguknak új szálláshelyeket. De sem Gallia, sem Hispánia nem fogadta be őket, úgyhogy megpróbáltak Itáliába költözni, s azzal a kéréssel küldtek követeket SiIanus táborába, majd pedig a senatusba, hogy adjon nekik Mars népe zsold fejében egy talpalatnyi földet, s egyébként tetszése szerint használhatja karjukat és kardjukat. De ugyan miféle földet adhatott volna a római nép, amely maga is meghasonlott a földtörvények körül dúló harcokban?

Az így elutasított barbárok hozzáláttak, hogy fegyverekkel vívják ki, amit kéréssel nem tudtak megszerezni. SiIanus nem is volt képes visszaverni az ellenség első támadását, és Manlius sem tudott ellenállni a második rohamnak, sem pedig Cae-pio a harmadiknak. Mindannyian megfutottak, otthagyták táborukat. Bizony megpecsételődött volna a sorsunk, ha nem éppen ebben a korban él Marius. De ő sem merészelt nyomban rajtaütni a szembenálló hadseregen, hanem mindaddig a táborban vesztegelt katonáival, amíg le nem lohadt a túloldalon az a dühödt támadó kedv, amit maguk a barbárok is legfőbb erényüknek tartottak. Az ellenség katonái tehát nagy hangoskodva elvonultak, és olyan biztosak voltak a Város elfoglalásában, hogy megkérdezték a rómaiaktól, nem üzennek-e valamit otthon maradt feleségeiknek. Aztán nem lanyhábban, mint ahogy fenyegetőztek, megindultak hármas menetoszlopban az Alpokon, Itália kulcsfontosságú határerődjén keresztül.

Marius csodával határos gyorsasággal tüstént megszállta a rövidebb utakat, és elébe került az ellenségnek. Előbb a teutonokat kapta oldalba éppen az Alpok lábainál, és az istenek a megmondhatói, micsoda véres ütközetben verte szét őket azon a helyen, amelyet Aquae Sextiae néven emlegetünk. A völgy és a folyó az ellenség birtokában volt, s a mieink vízhiánnyal küszködtek. Ki tudná eldönteni, hogy szántszándékkal rendezte-e így a fővezér, vagy tévedéséből csak később kovácsolt tőkét magának? Annyi biztos, hogy a győzelmet vitézségünk szerezte meg, amely a végszükségben kiállta a próbát. A hadsereg ugyanis vizet követelt.

– Ha férfiak vagytok – felelte Marius –, akkor rajta, ott lent ihattok!

Ezért a mieink olyan hevesen harcoltak, olyan mészárlást vittek végbe az ellenség soraiban, hogy a diadalittas római a rőtszínűen habzó folyóból nem annyira vizet kortyolt, mint inkább a barbárok kiömlő vérét hörpölte. Az is tény, hogy maga Teutobodus király, aki egy-egy alkalommal négy vagy hat lovat váltott, most menekülés közben egyre is alig tudott felkapaszkodni, s a legközelebbi erdős szurdokban elfogták. A diadalmenetben aztán nagyszerű látványt nyújtott, hiszen a kivételesen sudár termetű férfiú fölébe magasodott a tőle szerzett hadizsákmánynak.

Amikor a teutonokat mind egy szálig levágtuk, a cimberek ellen fordultunk. Ki hinné, hogy ők a tél derekán – habár ebben az évszakban az Alpok csúcsai még magasabbnak látszanak – a tridentinumi hágókon mint valami hógörgeteg zúdultak alá Itáliára? Az Athesis folyón nem hídon, nem is hajókon akartak átjutni, hanem a barbárokra jellemző ostobasággal először testüket vetették az árba. Minthogy azonban hiába kísérelték meg kezükkel és pajzsukkal feltartóztatni a víz sodrását, egy egész erdőt odahordtak, s azzal eltorlaszolva az áradatot, átkeltek rajta. Nagy baj lett volna, ha a veszedelmesen nyomuló hadoszlop tüstént a Város irányában tör előre. Venetiában, Itália talán legkellemesebb vidékén azonban, a táj és az éghajlat szelídsége elbágyasztotta az ellenség erejét. Amikor a sok kenyér, a főtt hús és az édes bor kellőképpen elpuhította őket, Marius egy alkalmas pillanatban rájuk támadt. Az ellenfél mégis azonnal a csatamezőre szállt, mert a barbárokban nyoma sincs a félelemnek. . . Kértek hadvezérünket, hogy mondja meg az ütközet napját, s ő a következőt jelölte meg. A Raudiusnak nevezett, tágas mezőn csaptak össze. Az ellenségnek hatvanötezer embere harapott a fűbe, a mieink közül kevesebb mint háromszáz esett el. Egész áldott napon át hullott a barbár. Ezúttal parancsnokunk Hannibal nyomán, a cannaei hadicsel mintájára harci fortéllyal párosította a vitézséget: először is felhős napra esett a választása, hogy váratlanul üthessen rajta az ellenségen, másrészt szél is volt, amely az ellenfél szemébe és arcába hordta a port, végül Marius keletnek fordította az arcvonalat, hogy – így beszélték el később a foglyok – a katonái sisakjáról visszaverődő napsugarak azt a hatást keltsék, mintha az égbolt lángolna.

Nem kisebb csatát kellett vívnunk a barbárok feleségeivel, mint magukkal a marcona férfiakkal. Az asszonyok ugyanis társzekerekből és kétkerekű kocsikból közben magas torlaszokat emeltek, s annak tetejéről küzdöttek fejszékkel és lándzsákkal. Később éppolyan dicsőnek bizonyultak a halálban, mint a harcban. Követséget küldtek ugyanis Mariushoz, de sem szabadságot, sem papi méltóságot nem tudtak tőle kieszközölni – isten ellen való vétek is lett volna! –, erre megfojtották vagy agyoncsapták gyermekeiket, majd egymást gyilkolták le úgy, hogy egyik a másikát sebezte meg, vagy pedig hajfonataikból sodortak kötelet, s úgy akasztották fel magukat a fákra és a szekerek jármára. Boiorix király szilajul viaskodott az első csatasorban, és drágán adta életét.

A harmadik, a tigurinusokból álló hadsereg, amely, mint valami segítő csapat, az Alpok Noricum felé eső lankáit szállta meg, egyszerűen eltűnt a szemünk elől, szégyenszemre szerteszét széledt, és fosztogatva kereket oldott.

Ha hinni lehet, a római nép szokatlan módon nem az emberek, hanem az istenek útján szerzett tudomást arról az örömteli és boldog újságról, hogy Itália felszabadult, és a birodalom megmenekült. Mert ugyanazon a napon, amelyen ezek a hadi események lezajlottak, Castor és Pollux temploma előtt ifjakat pillantottak meg, amint babérkoszorúval díszített levelet nyújtottak át a praetornak, s a népcsődületben sűrű morajként járt szájról szájra a cimberek fölött aratott győzelem híre. . . Végül megszólalt az elöljáró: – Miénk a diadal!

Mi lehet ennél csodálatraméltóbb, mi lehet nagyszerűbb! Róma úgy gyönyörködhetett a háború látványában, mintha csak hegyek csúcsáról nézett volna szét, s akár a gladiátori játékokon, népünk a Városban már abban a pillanatban tapsviharban tört ki, amikor a cimberek holtan rogytak össze a csatában.