HARCBAN A LATINOKKAL

I. 11. A latinok, irigységtől és gyűlölettől fűtve, szintén a Tarquiniusokat támogatták, hogy népünk, amely határain kívül már uralomra tett szert, legalább otthonában hordja a szolgaság igáját. Ezért a tusculumi Mamilius vezetésével egész Latium fellázadt, azzal az ürüggyel, hogy bosszút akar állni a királyért. A hosszan tartó ütközet a Regillus-tónál zajlott le váltakozó szerencsével. Végül Postumius dictatornak új és nagyszerű ötlete támadt. Seregének egyik harci jelvényét az ellenség közé hajította, így katonái kénytelenek voltak behatolni az ellenséges hadsorokba, hogy visszaszerezzék. A lovasság parancsnoka, Cossus, elrendelte: vegyék ki a lovak szájából a zablát – ez szintén új dolog volt –, hogy sebesebb száguldással rohamozhassanak. Végül olyan véres csata bontakozott ki, hogy az a szóbeszéd járta: a látvány még az isteneket is odacsalogatta. Üstökös módjára két ifjú viharzott elő hószínű paripán, és senki sem kételkedett benne, hogy ők Castor és Pollux. Maga a hadvezér is tisztelettel köszöntötte őket, s amikor győzelmet aratott, megfogadta, hogy templomot emel nekik. ígéretét teljesítette, mintegy busás zsoldot fizetve az isteni bajtársaknak.

Eddig a szabadságért, mostantól kezdve a határokért folytattunk késhegyig menő harcot a latinokkal, és nem volt megállás. Ki hinné, hogy Cora és Alsium tartott bennünket rémületben? Hogy Satricum és Corniculum ellen szabályos háborút kellett viselnünk? Szégyen bevallani, de Verulae és Boviae legyőzésekor is diadalmenetet tartottunk. Ünnepélyes fogadalmi felajánlásokat tettünk a Gapitoliumon, csak hogy megvívhassuk Tiburt és Praenestét, pedig az egyik ma már külvárosi villanegyedünk, a másik pedig vidám nyári tanyánk. Az volt akkoriban számunkra Faesulae, ami a minap Carrhae; az volt az ariciai berek, ami az erdő borította hercyniai hegylánc; Fregellae azt jelentette, amit Gesoriacum; a Tiberis, amit az Euphrates. Corioli legyőzése is – gyalázat! – akkora dicsőség volt, hogy a város elfoglalása ugyanúgy nevet szerzett Gnaeus Március CorioIanusnak, ahogy másoknak Numantia vagy Afrika leigázása. Ma is megvan még az Antiumból származó hadizsákmány, melyet Maenius az ellenség hajóhadának elfogásakor ejtett, s a fórumon levő emelvényre szegezett – ha egyáltalán beszélhetünk hajóhadról, mert mindössze hat fémorrú hajóról van szó. De azokban a korai időkben ennyi hajó elég volt egy tengeri háborúhoz.

A latinok közül mégis az aequusok és a volscusok voltak legádázabb, hogy úgy mondjam, mindennapos ellenségeink. Titus Quinctiusé a fő érdem, hogy porba tiportuk őket. Ez az eke szarva mellől elszólított dictator világraszóló hősiességével felszabadította Manilius consul táborát, amelyet már körülzárt és csaknem elfoglalt az ellenség. Épp a vetés idejének derekán jártak, s az érte küldött hivatalszolga munka közben lepte meg az ekének nekifeszülő patrícius férfiút. Egyenesen innen indult a csatába, de a paraszti szokásoktól akkor sem tágított: a legyőzötteket barmok módjára szégyeniga alatt hajtotta el. Mikor ekképp befejezte a hadjáratot, és diadalt aratott, a szántóvető gazda ismét hazament ökreihez, s még hozzá – nagy istenek! – micsoda sietséggel. Tizenöt napnál kevesebb telt el a háború kezdete és vége között, s így arra lehetett gondolni, hogy a dictator szélsebesen vissza akart térni félbehagyott munkájához.