AZ ELSŐ MACEDÓN HÁBORÚ

II. 7. Karthágó eleste után már senki nem tartotta szégyennek, ha a rómaiak diadalmaskodnak fölötte. Hamarosan más népek is Afrika sorsára jutottak: Macedonia, Görögország, Syria és sok más ország – melyeket magával ragadott a Sors hömpölygő áradata –, de legelőször a macedónok maradtak alul, ez a hajdan világhatalomra törő nemzet. Bár ekkor Philippus ült ott a királyi trónon, mégis úgy látszott, mintha a rómaiak magával Nagy Sándorral hadakoznának. A macedón háborúnak ennek ellenére nagyobb volt a híre, mint amekkora a legyőzött nép tekintélye. Az egész ügyet az robbantotta ki, hogy Philippus király már korábban baráti szövetségre lépett Hannibállal, aki akkoriban Itália ura volt. A dolgot később az mérgesítette el, hogy Athén segítségért fordult hozzánk a macedón uralkodó jogtipró önkényeskedéseivel szemben, aki cseppet sem érte be a győztest megillető előnyökkel, és nem kímélte dühében sem a templomokat, sem az oltárokat, de még a sírokat sem. A senatus úgy tartotta helyénvalónak, hogy támogatást nyújtson a nagy múltú városnak, ha egyszer esedezve hozzánk folyamodott. Hiszen akkor már országbíró királyok és hadvezérek, népek és nemzetek kértek oltalmat Rómától.

Először Laevinus consul parancsnoksága alatt szállt tengerre népünk az ión vizeken, s hajóhada valósággal diadalmenetben vonult végig Görögország partjai mentén. Nem csoda: a naszádok orrában közszemlére tétette ki a szicíliai, a szardíniái, a hispániai és az afrikai hadizsákmányt, és a vezérhajó tatján kisarjadó babér előre megjövendölte a küszöbön álló győzelmet. A pergamoniak királya, Attalus önként sietett segítséget nyújtani nekünk, és jöttek a rhodusiak is, e hajózásra termett nép, amely bárkáival a tenger felől támadott, miközben a consul a szárazföld felől rohamozott lovasságával és gyalogságával. A macedón uralkodót kétszer győzték le, kétszer futamították meg, kétszer verték ki táborából, de az ellenség számára a legszörnyűbb látványt azok a sebek nyújtották, amelyeket nem a könnyű lándzsák és nyilak, nem a görög pengék ejtettek, hanem a mieink roppant hajítódárdái és hasonlóképp súlyos kardjai ütöttek, túl széles utat vágva a halálnak, így hatoltunk be Flaminius fővezérsége alatt Chaonia addig ember nem járta hegyei közé, keltünk át a meredek sziklákon alázúgó Aous folyón, s törtünk át a Macedóniát elzáró természet emelte falakon. Hadseregünk benyomulása felért egy győzelemmel. Mert ettől kezdve a király soha nem mert ütközetbe bocsátkozni, s egyetlen, nem is igazi csatában térdre kényszerítettük a Cynocephalaenak vagyis Kutyafejeknek nevezett halmoknál. A mi consulunk azonban még vele is békét kötött, és meghagyta neki királyságát, majd, hogy írmagja se maradjon az ellenségnek, Thebaet, Euboeát és a Nabis zsarnoksága idején kihívóan viselkedő Spártát is megzabolázta. Görögországban pedig helyreállította a régi rendet, hadd éljen e nép a maga törvényei szerint, és hadd élvezze ősi szabadságát. Micsoda örömmámorban úsztak az emberek, micsoda üdvrivalgásban törtek ki, amikor véletlenül épp a nemeai színházban, az ötévenkénti játékokon jelentette be a kikiáltó a hírt. Hogy tombolt a tapsvihar! Milyen virágeső záporozott a consulra! Újból és újból követelték a felolvasótól, hogy ismételje meg azt a nyilatkozatot, amely Achaia szabadságát adta hírül. Olyan gyönyörűségüket lelték a consuli rendeletben, mintha fuvolák és lantok végtelenül dallamos, zengő muzsikája áradt volna fülükbe.