HÁBORÚ AZ ETRUSZKOKKAL, A FALISCUSOKKAL, A VEIIBELIEKKEL ÉS FIDENAE LAKÓIVAL

I. 12. Etruriában a veiibeliek voltak örökös, évenként visszatérő ellenségeink. A dolog odáig fajult, hogy a Fabiusok nemzetsége egymaga küldött rájuk válogatott hadsereget, és különháborút viselt velük. Borzalmas és minden képzeletet felülmúló katasztrófa lett a vége! Cremeránál lemészárolták a háromszáz fős patrícius hadsereget. Ennek állít emléket nevével a Gyászkapu, melyen át az ütközetbe vonultak. Ezt a szörnyű vereséget azonban fényes győzelmekkel toroltuk meg, mert hol ez, hol az a hadvezérünk vette meg a legjobban megerősített városokat, melyeknek más-más sors jutott osztályrészül. A faliscusok önként adták meg magukat, Fidenae saját lángjában hamvadt el, a veiibelieknek pedig még az írmagját is kiirtottuk. Falerii körülzárásakor méltán csodálták meg a római hadvezér nemeslelkűségét, aki láncra verve visszaküldte az ellenség egyik iskolamesterét, a város eláruló-ját, méghozzá tanítványaival együtt, akiknek társaságában hozzá menekült. Mert ez a feddhetetlen és bölcs férfiú tudta, hogy az az igazi győzelem, amelyet a tisztesség és becsület megőrzésével vívunk ki. Fidenaenek, amely nem volt egyenlő ellenfelünk, lakói, hogy félelmet keltsenek, fúriák módjára, fáklyákkal fölfegyverkezve és kígyóként tekergőző, különféle színű szalagokkal feldíszítve vonultak fel, de öltözékük inkább csak a gyászos pusztulás árnyékát vetítette előre. Hogy milyen hatalmas volt Veii, arról mindennél ékesebben beszél a tízéves ostrom. Őseink ekkor vészelték át először bőrsátrakban a telet. A fagyoskodást zsolddal jutalmazták, s a katonák önszántukból megesküdtek, hogy addig nem térnek haza, amíg a várost be nem vették. Azt a prédát pedig, amit Lars Tolumnius királytól szereztek, a „Zsákmányhordozó” Iuppiter lába elé helyezték. Végül is nem hágcsókkal és nem rohammal mászták meg a falakat, hanem alagúton és mindenféle föld alatti ostromművelet segítségével jutottak be – így következett el a város végórája. A zsákmány olyan hatalmasnak látszott, hogy tizedrészét a pythói Apollónak küldték el, s az egész római népet odacsődítették Veii kifosztására. Ilyen volt hát egykor az a város, de ki emlékeznék ma reá? Hol vannak romjai? Hol akár puszta nyoma is? Csak az évkönyvek tanúsága késztet rá, hogy elhiggyük: létezett egyszer Veii.