A MÁSODIK PUN HÁBORÚ

II. 6. Az első pun háború után alig négyévi pihenő jutott nekünk osztályrészül, s íme, máris újra kezdődött a harc. Igaz, nem húzódott el olyan sokáig – nem tartott tovább tizennyolc évnél –, de annyira véres, kegyetlen és rettenetes volt, hogy ha valaki a két nép veszteségeit egybeveti, rájön, hogy a győztes nép is inkább legyőzötthöz volt hasonlatos.

A nagy hírű pun népet égette a szégyen, amiért elvették tőle a tengert, elrabolták szigeteit, és adót kellett fizetnie, holott erre ő szokott másoknak parancsot adni. Ezért Hannibal még gyermekkorában bosszút esküdött apjának az oltár előtt, és aztán nem is vesztegette az idejét. A háború kirobbantására Saguntumot szemelte ki ürügyül, ezt az ősi és dúsgazdag hispániai várost, a Róma iránti hűségnek ezt a nagyszerű, de gyászos emlékoszlopát. A kölcsönös szerződés alapján e települést szabadnak nyilvánították, de Hannibal, aki csupán okot keresett rá, hogy újra megindíthassa hadait, saját kezűleg és a helybeli lakosság közreműködésével földig lerombolta a várost. így akarta a szövetség sárba tiprásával megnyitni maga előtt az Itáliába vezető utat. A rómaiak szerződéseiket mindig vallásos tiszteletben tartották. Amikor tehát fülükbe jutott, hogy a velük szövetségben álló várost ostrom alá vette az ellenség, arról sem feledkeztek meg a mieink, hogy a punokkal is hivatalos megállapodásra léptek, s nem nyúltak nyomban fegyverhez, hanem azt tartották helyesebbnek, ha bevett szokás szerint előbb panaszt emelnek a karthágóiaknak Időközben kilenc hónap telt már el, s a saguntumiakat kimerítette az éhezés, az ostromgépek pusztítása és a harc. Bár kezdetben reménykedtek, végül is őrült düh vett rajtuk erőt: a főtéren roppant máglyát emeltek, s ezen emésztették el magukat tűzzel és vassal, hozzátartozóikkal és kincseikkel együtt. Ĺ szörnyű vérfürdőt Hannibal idézte elő, s Róma azt követelte, hogy szolgáltassák ki őt neki. A punok azonban egyszerűen hátat fordítottak követeinknek, mire küldöttségünk vezetője, Fabius így szólt: – Ugyan, miféle időpocsékolás ez? Íme, tógám redőjében vagy a békét, vagy a háborút hozom nektek! Melyiket választjátok?

– A háborút! – zúgták rá.

– Akkor hát, nesztek a háború! – felelte, és borzadályt keltve, kitárta ruhája öblét a tanácsterem közepén, s mintha valóban abban hozta volna, szabadon engedte a harc szellemét.

A háború végkifejlete is olyan volt, mint a kezdete. Mintha megfogantak volna azok a végső átkok, amelyeket halotti áldozat gyanánt a fáklyaként lángoló saguntumiak szórtak a punokra, amikor ország-világ előtt végrehajtották öngyilkosságukat. Alvilági árnyaik számára Itália pusztává lett földjei, a rabigába döntött Afrika, a háborút vívó elesett hadvezérek és királyok voltak az engesztelő fizetség. így történt, hogy mihelyt a súlyos és gyászos pun háború Hispániában megindult, és a rómaiaknak már régóta feje fölött tornyosuló vihar villámai a saguntumi tűztől fellángoltak, tüstént, mint valami szélvihartól fölkapva, áttört az Alpokon, és mintha az égből zúdult volna le, azokból a legendásan magas havasokból leszállt Itáliába.

A forgószél első rohama a Po és a Ticinus folyó között süvített végig rettenetes égzengés kíséretében. A Scipio parancsnoksága alatt harcoló hadsereg ekkor szétszóródott, maga a vezér is megsebesült, és az ellenség kezére került volna, ha fia, aki még csak a gyermekek bíborszegélyű tógáját viselte, tes tével fedezve apját, ki nem ragadja a halál torkából. Ez az a Scipio, aki felnőtt fejjel Afrika végzete lett, s e föld szerencsétlensége révén szerzett magának hírnevet.

A Ticinus közelében elszenvedett vereség után a Trebia melletti következett. Ekkor Sempronius consul volt a vezérünk, s itt tombolta ki magát a pun háború második vihara. A rendkívül fondorlatos ellenség kihasználta, hogy hideg és havas nap köszöntött be, A katonák előzőleg tűznél megmelegítették tagjaikat, megkenték olajjal, s ezek a délről, a tűző nap országából jött emberek – elmondani is rémes –télvíz idején tulajdon földünkön győztek le bennünket.

Flaminius fővezérsége idején a Thrasymennus-tónál sújtott le ránk harmadszor Hannibál villámcsapása. Ekkor újfajta karthágói hadicselre került sor: a tóból felszálló ködpára és a mocsár bozótja elrejtette a pun lovasságot, amely hírtelen hátba támadta a harcolókat. Az istenekre mégsem lehet panaszunk. Csodás jelek előre megjósolták vigyázatlan hadvezérünknek a küszöbönálló katasztrófát: méhraj telepedett a hadijelvényekre, a harci sasok pedig nehezen mozdultak meg, és amikor az emberek csatasorba álltak, hatalmas földrengés támadt, bár meglehet, hogy ezt a földindulást a lovak és a katonák ide-oda száguldozása és a vadul rázott fegyverek idézték elő.

A negyedik és csaknem végső döfés Cannaenál érte birodalmunkat, ennél a hitvány apuliaí falunál, amelyet ez az iszonyatos vereség emelt ki az ismeretlenség homályából, és hatvanezer ember lemészárlása tette hírhedtté. Szerencsétlen hadseregünk romlására itt minden összeesküdött a pun fővezérrel: a föld, az ég, a nap és az egész természet. Hannibal ugyanis nem érte be azzal, hogy menekülést tettető férfiakat küldött táborunkba, akik aztán harc közben hátba támadták a mieinket, hanem ezenfelül az agyafúrt parancsnok – kiismerve a terepet, s megfigyelve, hogy itt vakítóan tűz a nap, sűrű por kavarog, és az Eurus, mintha csak szavát adta volna rá, mindig keletről fúj – úgy állította a sík mezőn csatasorba csapatait, hogy a rómaiak minden rosszat szemből kapjanak, ő maga viszont az ég védelme alatt, a széltől, a portól és a naptól támogatva harcolt. így vágták le két hatalmas seregünket, míg az ellenség torkig nem lett vérrel, s Hannibal így nem szólt katonáinak: – Pihentessétek már a fegyvert!

Vezéreink közül az egyik futásban keresett menekvést, a másik elesett, s máig sincs eldöntve a kérdés, hogy kettejük közül melyikükben lakozott nemesebb lélek: Paulusban-e, akit mardosott a szégyen, vagy Varróban, aki nem esett kétségbe. Minden a katasztrófát hirdette: az Aufidus habja egy ideig véresen hömpölygött, a pun vezér parancsára hullákból építettek hidat a hegyről alázúgó Vergellus patak fölé, két véka aranygyűrűt küldtek Karthágóba, s e kitüntetések súlyának lemérésével állapították meg lovasságunk létszámát.

Kétségünk sem lehet felőle, hogy Róma számára ez lett volna a végső nap, és öt napon belül Hannibal a Capitoliumon rendezhetett volna lakomát, ha a karthágói fővezér –legalábbis ezt mondta róla a szóbeszéd szerint a híres pun Maharbal, Bomilcar fia – úgy tudott volna élni a győzelemmel, ahogy csatát tudott nyerni. Öt azonban – mint közszájon forgott – tévútra vitte valami, bármi volt is ez: uralomra született városunk végzete, tulajdon megátalkodott természete, vagy pedig az a tény, hogy az istenek elfordultak Karthágótól. Mert bár hasznot húzhatott volna diadalából, mégis inkább élvezni akarta, és hátat fordítva Rómának, átvonult Campanián és Tarentumon, ahol aztán benne is és hadseregében is úgy megcsappant a harci lelkesedés, hogy igaz a megállapítás: Capua volt Hannibal Cannaeja. Szinte hihetetlen, hogy az Alpok legyőzhetetlen hősét, a fegyverek korlátlan urát épp a campaniai nap sugarai meg Baiae langyos forrásai taszították romlásba.

Időközben Róma új erőre kapott, és szinte feltámadt halottaiból. Nem voltak fegyverek? Szereztek hát a templomokból. Nem voltak fiatal férfiak? Felszabadították a rabszolgákat, és feleskették őket katonának. Üres volt a kincstár: a senatus szíves örömest odadobta kincseit a köztársaságnak, és a tanács tagjai fejenként csak annyi aranyat hagytak meg maguknak, amennyi egy-egy nyakékben és gyűrűben volt. A lovagok követték a példát, az ő példájukat pedig a választó körzetek. Végül is Laevinus és Marcellus consulsága alatt alig akadt elég tábla, elég írnokkéz, hogy állami nyilvántartásba vegyék azokat a javakat, amelyeket magánszemélyek kínáltak fel. Mit mondjak még? Mekkora józanságról tettek tanúságot a centuriák a tisztségviselők megválasztása alkalmával, midőn a fiatalabbak az idősebbektől kértek tanácsot, hogy kik is legyenek a consulok! Hiszen nemcsak vitézségre, hanem nagyszerű haditervekre is szükség volt ahhoz, hogy fölvegyék a harcot a már oly sokszor diadalmaskodó és minden hájjal megkent ellenséggel szemben.

Fabius volt hatalmunk helyreállításának és – hogy úgy mondjam – újjászületésének első reménysugara. Kieszelte, hogy Hannibált új módszerrel kell legyőzni: nem szabad vele ütközetbe bocsátkozni. Ezzel szolgálta igazán az állam üdvét, ezzel vívta ki magának a Késlekedő melléknevet, amelyhez hasonlót addig még sohasem hallottunk, s ezzel érte el, hogy a nép „birodalmunk pajzsának” nevezte. Mindenütt Hannibal sarkában volt, végig egész Samniumon, végig a falernusi és a gaurusi erdős bérceken, s akit vitézséggel nem lehetett megtörni, annak erejét felőrölte a tétlenül elfecsérelt idő. Később Róma már attól sem riadt vissza, hogy Claudius Marcellus parancsnoksága alatt csatát vívjon vele: kézitusában és saját földjén, Campaniában zúzta szét az ellenséget, s rákényszerítette, hogy felhagyjon Nola városának ostromával. Arra is volt bátorsága, hogy Sempronius Gracchus vezetésével végigüldözze Lucanián, és hátba támadja a menekülő ellenfelet, habár akkor – micsoda szégyen! – rabszolgákból álló sereg élén vívta harcát városunk: mert a sok csapás e végső lépésre is rávette. De akikre egyszer felvirradt a szabadság napja, azok vitézségük által szolgákból igazi rómaiakká lettek. Micsoda elképesztő vakmerőség annyi megpróbáltatás közepette! Vagy inkább milyen páratlan a római nép lelkiereje és bátorsága! Amikor olyan siralmasan és kétségbeejtően álltak a dolgok, hogy azt sem lehetett tudni, mi lesz Itália sorsa, volt benne erő, hogy más tájakra vesse tekintetét, és amikor az ellenség, keresztül-kasul száguldva Campanián és Apulián, már-már torkának szegezte a kést, és úgy befészkelte magát Itália szívébe, mintha csak Afrikában volna, a római nép képes volt egyidejűleg feltartóztatni a pun sereget, saját csapatait pedig a földkerekség különböző pontjaira szétküldeni: Szicíliába, Szardíniába és Hispániába.

Szicília Marcellus hadműveleti területe lett. És a sziget nem is tanúsított sokáig ellenállást, egyetlen város legyőzésével ugyanis az egész az ölünkbe hullott. Syracusaeről van szó, erről a hatalmas és mindaddig legyőzhetetlen fővárosról, amely végül is térdre kényszerült, mégha Archimedes lángelméje védelmezte is. Egyébként a hármas kőfal, az ugyanannyi fellegvár, az ismert márványkikötő és a híres Arethusaforrás csupán annyiban volt oltalmára, hogy nem engedtük elcsúfítani a legyőzött szép várost.

Szardíniára Gracchus csapott le. Mit sem használtak e szigetnek az ott élő marcona népek és a szörnyűséges hegyek, melyeket „Félelmetes” néven emlegetnek. A mieink vad kegyetlenséggel elbántak a lakott településekkel s a városok városával: Caralisszal. Ezzel elérték, hogy legalább a szülőföld szeretete fegyverletételre késztette ezt a kemény fából faragott és halálmegvető népet.

Hispániába Cnaeus és Publius Scipiót küldték, akik csaknem az egész területet elfoglalták a karthagóiaktól, bár később újból elveszítették, mert nem tudták kikerülni a punok álnok tőrvetését. Nagy csatákban sok ellenséges katonát a másvilágra küldtek ugyan, de aztán egyiküket a táborhely kijelölése közben hányták kardélre, a másikat pedig, aki egy toronyba menekült, máglyatűzzel körülzárva bírták le, s mindez a karthágói cselszövés műve volt. Ekkor apja és nagybátyja megbosszulása céljából azt a Scipiót indítottuk útnak hadseregével, akit a sors már korábban arra jelölt ki, hogy Afrikában szerezzen nagy hírnevet. Ezúttal a harcias Hispániába tartott, amelyet egyaránt ismertté tettek vitézei és fegyverei, s amely az ellenséges hadseregnek nevelő iskolája volt, ahogy már a gyermek Hannibálnak is ő lett tanítómestere. Hihetetlenül hangzik, hogy ezt az egész földterületet, amely a Pireneusok hegyeitől Hercules oszlopáig meg az Óceánig terjedt, visszafoglalta, s ki tudná megmondani, hogy gyorsasága vagy szerencséje volt-e nagyobb? Hogy milyen sebesen haladt előre, arról a háború négyéves időtartama tanúskodik; hogy milyen sikerrel járt, arról akár egyetlen város megvívása is ékesen beszél. Mert amelyik napon ostrom alá fogott egy erődöt, még ugyanazon bevette, s minden jel az afrikai diadal mellett szólt, olyan könnyűszerrel legyőztük Hispániában Karthágót. Az is biztos, hogy a hadvezér feddhetetlen erkölcse rendkívül nagy mértékben elősegítette a tartomány meghódítását. Hiszen a foglyul ejtett fiúkat és gyönyörű szép leányokat visszaadatta a barbároknak, sőt azt sem tűrte, hogy elébe vezessék őket, mert még az lehetett volna a látszat, hogy szemével szeplőt ejtett szűzi tisztaságukon.

Ezeket cselekedte a római nép a föld különböző pontjain. Mégsem tudta kivetni Itália szívéből Hannibált, aki befészkelte oda magát. Sokan átpártoltak az ellenséghez, és a példátlanul vérszomjas hadvezér még az itáliai katonai erőket is sorompóba állította a rómaiak ellen. Mégis ekkorra már a legtöbb városból és területről kiűztük őt, már Tarentum is visszatért hozzánk, már újból birtokba vettük Capuát, Hannibálnak ezt a második otthonát és hazáját, amelynek elvesztése olyan fájdalmat okozott a pun parancsnoknak, hogy emiatt minden erejével Róma ellen fordult. Mennyire méltó a mi népünk a világuralomra, mennyire méltó rá, hogy az emberek és az istenek mind bámulják és csodálják! A végveszélyben is kitartott eltökélt szándéka mellett, és bár szívén viselte városa sorsát, mégsem engedte ki a kezéből Capuát. Hadseregünk egyik fele tehát Appius consul irányítása alatt ott maradt, s csak a másik fele vonult vissza Flaccusszal a Városba, így harcolt Róma egyszerre otthon és idegenben. Miért csodálkoznánk hát rajta, hogy amikor Hannibal tábort bontott a Város melletti harmadik mérföldkőnél, ismét maguk az istenek – az istenek, mondom, mert nem szégyen ezt bevallani – állták az útját? Mert minden egyes hadmozdulatára olyan felhőszakadás ömlött alá, olyan dühödt szélvihar kerekedett, hogy úgy látszott, mintha a mennyei erők kergetnék vissza az ellenséget, s nem az ég szórná a villámokat, hanem maga a városfal és a Capitolium. Menekült és visszavonult hát Hannibal, Itália legtávolabbi szegletébe vette be magát, s odahagyta a valósággal imádott várost. így elmondva nem nagy dolog, de elég meggyőzően bizonyítja a római nép bátorságát, hogy épp az ostrom napjaiban került eladásra a főváros határában az a terület, ahol Hannibal felütötte táborát, és az árverésre bocsátott föld vevőre is talált. Válaszul a pun vezér szintén fitogtatni akarta magabiztosságát, és megpróbálta elkótyavetyélni a római uzsorások bódéit, de senki sem akadt, aki hajlandó lett volna erre pénzt kidobni. Ebből jó előre meg lehetett tudni, mit tartogat Hannibal számára a sors.

De semmit sem ért volna ez a példátlan vitézség, és az istenek példátlan kegye is semmivé foszlott volna, ha Hannibal testvére, Hasdrubal megérkezett volna Hispániából, új hadsereget, új erőket, új és hatalmas háborút hozva magával. Nem lett volna kétséges, mint alakulnak a dolgok, ha e vezér csapatai egyesülni tudtak volna bátyja alakulataival. De Hasdrubal seregét, alighogy az Alpokból leereszkedett, a Metaurus folyónál táborverés közben Claudius Nero megsemmisítette, s ebben Livius Salinator volt a segítségére. Nero előzőleg Itália legtávolabbi szegletében rendezett haj tó vadászatot Hannibal után, Livius pedig csapataival épp az ellenkező irányba tartott, vagyis arrafelé, ahol Itália földje kezdődik a hegyszorosoknál. Roppant távolság, az egész beláthatatlanul hosszú félsziget választotta el tehát egymástól consulainkat, s nehéz elmondani, mi módon és milyen káprázatos gyorsasággal egyesítették seregüket, és gázolták le öldöklő tusában a vigyázatlan ellenséget, úgy, hogy közben Hannibal mindebből mit sem sejtett. Biztosan csak akkor szerzett tudomást a dologról, amikor megpillantotta öccse fejét tábora elé vetve. Ekkor fakadt ezekre a szavakra: –Látom már Karthágó szomorú sorsát!

Így vallott először a fenyegető végzetről a híres férfiú, mintegy megsejtve a jövőt, s már ez a beismerés is bizonyossá tette, hogy Hannibált le lehet győzni.

Mivel minden dolog jóra fordult, olyan bizakodás töltötte el a római népet, hogy már csak azt tartotta magához méltó feladatnak, ha saját hazájában, Afrikában kényszeríti térdre a rendkívül kemény ellenfelet. Ezért Scipio vezetésével minden erejével e földrész ellen fordult, s Hannibal példáját követve, magában Afrikában akarta megtorolni szülőföldje, Itália romlását. Jóságos istenek, mekkora volt Hasdrubal serege, amelyet tönkrevert, mekkora lovassága volt Syphax numidiai királynak, amelyet szétzúzott! Egyetlen éjszaka alatt mindkettőjük jól felszerelt és hatalmas táborát tűz martalékává tette gyújtó lövedékeivel. Végül Scipio már azt is megtehette, hogy nem a harmadik mérföldkőnél készülődött ostromra, hanem közvetlenül Karthágó kapuit döngette. így sikerült lefejtenie testünkről Hannibált, aki befészkelte magát Itáliába, és a nyakunkra telepedett. Nem volt nagyszerűbb nap a római birodalom történetében, mint az, amelyen minden idők két legnagyobb hadvezére, akikhez fogható sem azelőtt, sem azóta nem volt, csapott össze nyílt ütközetben, és irányította a hadmozdulatokat: az egyik oldalon Itália, a másikon pedig Hispánia legyőzője harcolt. De előzőleg a békefeltételekről folytattak megbeszélést, s közben sokáig úgy álltak, mintha az egymás iránt érzett csodálattól földbe gyökerezett volna a lábuk. Csak amikor nem tudtak megegyezni a békében, fúvatták meg a harci riadót. Senki előtt nem titok, hogy mindketten megvallottak: soha nem állított fel még az ellenség nagyobb tökéllyel csatarendet, soha nem tombolt még elkeseredettebb küzdelem – ezt hirdette fennen Hannibal hadseregéről Scipio, Scipióéról Hannibal, De végül is az utóbbi alulmaradt, s Afrika lett a győzelem jutalma. Ĺ földrész után nyomban az egész földkerekség meghódítása következett.