HADJÁRAT CASSIUS ÉS BRUTUS ELLEN
IV. 7. Az emberek szemében Brutus és Cassius tette, hogy C. Caesart letaszították a trónról, Tarquinius király elűzéséhez hasonlított, pedig amikor a Caesar-gyilkosok a haza atyját ledöfték, magát a szabadságot veszejtették el, holott épp azt akarták teljes épségében visszaállítani. Miután a merényletet végrehajtották, joggal féltek Caesar régi katonabajtársaitól, s ezért a senatus ülésterméből azonnal a Capitoliumra menekültek. Nem is hiányzott volna a veteránokból a bátorság, hogy kitöltsék rajtuk bosszújukat, de egyelőre nem volt vezérük. Amikor azonban nyilvánvalóvá lett, mekkora vérfürdő fenyegeti az államot, elvetették a megtorlás gondolatát, habár Caesar megölését elítélték. Cicero javaslatára egyfajta kegyelmi határozatot hoztak. Ugyanakkor a merénylők, hogy ne sértsék a fájdalomtól háborgó tömeg érzelmeit, Syriába és Macedóniába távoztak. Ezeket a tartományokat még az a Caesar jelölte ki nekik, akit ők öltek meg. így Caesar halála megbosszulásának tervét nem vetették el, csak elhalasztották egy időre.
A három szövetséges elrendezte egymás közt az állam sorsát – ahogy tudták, nem pedig úgy, ahogy kellett volna –, a Város védelmére hátrahagyták Lepidust, Caesar és Antonius pedig kardot kötött, hogy Cassius és Brutus ellen vonuljon. Az utóbbiak – hatalmas katonai erőket állítva ki – ugyanazt a területet választották hadszíntérnek, amely már Cnaeus Pompeius számára is végzetes volt. Ekkor sem maradtak titokban azok a fenyegető csodajelek, amelyek megmutatták, milyen pusztulást rendelt számukra a Sors. Mert a hadijelvényekre méhraj telepedett, és a dögmadarak úgy röpködtek a tábor körül, mintha az már a zsákmányuk volna, s amikor a katonák a csatába vonultak, egy aethiops férfi jelent meg előttük, akiről lerítt, hogy a gyász hírnöke.
Magának Bru tusnak éjnek évadján, miközben a sátrába hozott mécses fényénél szokása szerint gondolataiba mélyedt, valami sötét árny képe tolult a szemébe. Midőn a hadvezér megkérdezte, hogy kicsoda, a rémalak így válaszolt: – A te rossz szellemed! –s ezzel elenyészett az elámult ember szeme elől.
Hasonlóképpen, de kedvező jóslatokat kaptak Caesar táborában is, ahol a madarak és az áldozati állatok teljes sikert jövendöltek. De a legmeglepőbb látomás az volt, hogy a fiatalember orvosa azt a figyelmeztetést kapta álmában: hagyja el Caesar a tábort, mert az a veszély fenyegeti, hogy fogságba esik. És minden az előjelek szerint történt.
Miután a csatasorok összecsaptak, egy ideig egyforma hévvel küzdöttek, de végül is hiába vett részt Brutus és Cassius személyesen a harcban, s hiába tartotta távol az ütközettől Caesart beteg teste, Antoniust pedig félelme és gyávasága, a Győzhetetlen Szerencse mégis a bosszúállónak és a megbosszulandónak fogta pártját. Mindezt a viadal végkifejlete is bizonyította.
Először eldöntetlen volt a harc, és mindkét félnek egyformán nagy volt a vesztesége: az egyik oldalon Caesar táborát foglalták el, a másikon Cassiusét. De mennyivel hatalmasabb ereje van a Sorsnak, mint a vitézségnek! És mennyire igaz, amit – megvilágosuló elmével – a haldokló Brutus hörgött: – A valóságban nincs Erény, puszta szó az egész!
Egy tévedés döntötte el az ütközetet, és hozta meg a győzelmet. Amikor Cassius katonáinak hadoszlopa visszavonult, és a lovasok Caesar táborának elfoglalása után gyors vágtában visszatértek, Cassius azt hitte, hogy serege futásnak eredt, s egy dombra menekült. Itt a porfelhő és a csatazaj meg a leszálló éjszaka akadályozta benne, hogy tájékozódjék a katonai helyzetről, s az e célból kiküldött felderítő is a kelleténél később hozott hírt neki. Ezért azt hitte, hogy pártjának napja leáldozott, s egyik bizalmas hívét kérte meg, hogy vágja le a fejét.
Cassius halálával Brutus is elvesztette bátorságát, és maga szólította fel valamelyik kísérőjét, hogy döfje át oldalát, mert semmiképpen sem akarta megszegni esküjét, amit kettejük megállapodásakor tett. Ilyen körülmények között ugyanis nem illett volna túlélnie a háborút. Mindenki csodálkozhat rajta, hogy ezek a rendkívül bölcs és példátlanul bátor férfiak a végső pillanatban nem önnön kezükkel vetettek véget életüknek. Talán az általuk követett bölcseleti iskola tanításai ösztönözték őket, hogy ne szennyezzék be tulajdon kezüket. Azt akarták, hogy a leghősibb és legnemesebb lelkeket önnön elhatározásuk alapján mások bűne oltsa ki.