A HISPÁNIAI HARCI ESEMÉNYEK
II. 17. Ahogy Karthágó után Corinthust, Corinthus után Numantiát is elérte végzete. Nem is volt ettől kezdve a földkerekségnek egyetlen olyan szeglete, amelyet ne háborgattak volna a római fegyverek. Miután a már előbb említett két tündöklően szép várost tűzvész emésztette el, a háború nem hol itt, hol ott ütötte fel a fejét, hanem, mint valami világpusztulás, egyszerre és egyidejűleg, széltében és hosszában mindenütt kitört. Szinte úgy látszott, hogy a szóban forgó városok – mintegy a szelek szárnyán – elborították az egész földet a háború lángtengerével.
Hispániának sohasem állt szándékában, hogy egységesen fölkeljen ellenünk. Sohasem akarta egyesíteni erőit, sem a hatalom megszerzését, sem szabadsága megvédését nem tűzte ki közös célul maga elé. Ráadásul a tenger meg a Pireneusok mindenfelől erődként fonták körül, és már természetes fekvése is megakadályozta, hogy bárki megtámadja. De a rómaiak megszállták, még mielőtt Hispánia rájöhetett volna, mit is ér tulajdonképpen, s összes tartományunk közül ez volt az egyetlen, amely csak akkor döbbent rá erejére, amikor már legyőztük. Csaknem kétszáz éven át kellett hadakoznunk ezen a földön, a Scipióktól kezdve egészen Augustus császárig, igaz, nem állandóan, nem folyamatosan, hanem ahogy a helyzet éppen megkövetelte. Az ibér félszigeten először nem is a hispaniaiakkal, hanem a punokkal kellett megmérkőznünk, így robbant ki a háborúk mételyes sorozata.
Először Publius és Cnaeus Scipio vonult keresztül a Pireneusok hegygerincén a római hadijelvényekkel, és iszonyú ütközetekben megverte Hannót és Hasdrubalt, Hannibal testvéreit. Ezzel a rohammal meg is szereztük volna Hispániát, ha példátlanul bátor hadvezéreinket, akik szárazon és vízen egyaránt diadalt arattak, győzelmeik közepette le nem kaszabolták volna, a punok ugyanis fondorlatos módon tőrbe csalták őket. Ezért Scipio, aki később Africanus néven lett híres, hogy bosszút álljon apjáért és nagybátyjáért, rátámadt erre az új és fegyverekkel még nem háborított tartományra, nyomban elfoglalta Új-Karthagót, és más városokat is megostromolt. Nem érte be azzal, hogy kiűzte a punokat, hanem adófizetőnkké tette Hispániát, s hatalmunk alá hajtott minden területet a Hiberuson innen és túl. Ő volt az első római hadvezér, aki győzelmei nyomán eljutott egészen Gadesig és az Óceán partjáig.
De nagyobb dolog egy tartományt megtartani, mint meghódítani. Ezért mindenfelé katonai parancsnokokat küldtünk, hol ide, hol oda, akik sok fáradsággal és véres csatákban tanították meg ezeket a félelmetesen vad és rabigát nem tűrő népeket, hogyan kell előttünk fejet hajtaniuk. A híres Cato Censorius több csatában törte meg a celtibereket, Hispánia lakosságának színe-javát. Gracchus pedig, a Gracchusok hasonlóképp neves apja, azzal büntette meg őket, hogy százötven városukat törölte el a föld színéről. Metellus viszont, aki Macedonia legyőzésével vívta ki melléknevét, méltónak bizonyult rá, hogy Celtibericusnak is szólítsák, mert emlékezetes példát mutatott Gontrebia elfoglalásával, és még nagyobb dicsőséget szerzett magának azzal, hogy megkímélte Nertobriga városát. Lucullus a turdulusokat és a vaccaeusokat verte meg, akik között később az ifjabb Scipio tett szert gazdag hadizsákmányra egy ritka párviadalban, amelyre a király hívta kü Decimus Brutus még messzebb nyomult, meghódította a celticusokat, a luzitánokat, Callaecia valamennyi népét, és eljutott a Felejtés vizéig, addig a folyóig, amelytől rettegtek a katonák. Majd végigdúlta az Óceán partját, s csak akkor fordította vissza diadalmasan hadijelvényeit, amikor már látta – szinte a szentségtörés félelmével és borzadályával a szívében –, hogyan nyugszik le a tengerben a nap, s hogyan temetik tüzét hullámsírba a habok.
De leginkább a luzitánokkal és a numantiaiakkal gyűlt meg a bajunk. És nem ok nélkül. Hiszen a hispániai népek közül egyedül nekik voltak igazi hadvezéreik. A celtiberek is sok bosszúságot szereztek volna nekünk, ha már a háború kitörésekor el nem esett volna a fölkelés vezetője: Olyndicus, ez a rendkívül ravasz és vakmerő férfiú (mi lett volna belőle, ha még sikert is arat!), aki ezüstlándzsát lóbált a kezében, azt állítva róla, hogy az égből hullt alá, s mint valami jós, mindenkinek az érdeklődését magára tudta vonni. De amikor egyszer szokott merészségével éjnek idején besurrant a consul táborába, épp a vezéri sátor mellett végzett vele az őrt álló katona gerelye.
A luzitánokat egyébként Viriatus lázította fel, ez a félelmetesen csavaros eszű katona. Vadászból lett rabló, rablóból egy csapásra vezér, sőt főparancsnok, és ha a sors engedi, ő lett volna Hispánia Romulusa. Nem érte be azzal, hogy megvédje népe szabadságát, tizennégy éven át tűzzel és vassal pusztított mindent a Hiberuson és a Taguson innen és túl, megtámadta praetoraink táborát és őrcsapatait, s megverte a Félkezű Claudiust, csaknem az utolsó szálig megsemmisítve hadseregét, majd a mieinktől zsákmányolt hadijelvényekből, a bíborszegélyű tógákból és a vesszőnyalábok közepére szúrt bárdokból emelt diadalmi emlékművet a hegyeken. Végül is Fabius Maximus kerekedett felül, de utódja, Popilius aztán bemocskolta győzelmünket. Gyorsan be akarta fejezni a háborúskodást, s ezért fondorlatos módon cselt vetett a hadvezérnek, aki pedig már szinte megtört, és a végső megadás gondolatát forgatta a fejében. Tulajdon belső híveit küldte rá bérgyilkosként, s így megadta az ellenségnek azt a dicsőséget, hogy olyan színben tűnhet fel, mintha másképpen nem lehetett volna legyőzni.