III. 11. Mialatt Caesar északon porba tiporta a gallokat, a római nép súlyos sebet kapott keleten a parthusoktól. De nem panaszkodhatunk a sorsra, nincs semmi, ami szépíthetné a véres vereséget. Isten és ember egyaránt Crassus ellen volt, s a consul, aki csak a parthusok aranyára sóvárgott, tizenegy légiójának elvesztésével és saját fejével fizetett telhetetlenségé-ért. Már Metellus néptribunus a bosszúállás rettegett istennőinek ajánlotta a Rómából kivonuló hadvezért, később pedig, amikor hadseregünk áthaladt Zeugma városán, az Euphrates hirtelen örvényei ragadták magukkal és nyelték el hadijelvényeinket. Amikor azután Nicephoriumnál tábort ütöttünk, Orodes király követeket küldött Crassushoz, akik fenyegető hangon kijelentették: – Emlékezzék a főparancsnok arra a szövetségre, amelyet a parthusok Pompeiusszal és Sullával kötöttek!

Neki azonban a király kincstárára fájt a foga, s még azzal sem fárasztotta magát, hogy valami ürügyet koholjon, hanem azt felelte: majd Seleuciában ad választ. A szerződésszegés bosszúálló istennői ezért segítették ellenségeink cselszövését és fokozták vitézségét.

Fővezérünk először is eltávolodott az Euphrates mellől, habár csak azon lehetett volna biztosítani az utánpótlást, és a folyó hátulról védelmet nyújtott volna hadseregünknek. Crassus azonban vakon hitt a szír Mazzarának, aki pedig csak színleg menekült hozzánk, és azért csapott fel vezetőnek, hogy kietlen sivatagok mélyére kalauzolja csapatainkat. Itt aztán mindenfelől ki voltunk szolgáltatva az ellenségnek. Alig ért hát Crassus Carrhaeba, máris minden irányból feltünedeztek a király alvezéreinek, Silacesnak és Surenasnak aranytól csillogó hadijelvényei és lengedező selyemlobogói. A lovasság erre – egy percet sem vesztegetve – körös-körül bekerítette seregünket, és mint a sűrű felhő meg a jégverés, zúdultak ránk dárdáik. így semmisült meg hadseregünk az iszonyatos mészárlásban. Magát Crassust valami megbeszélés ürügyén kicsalták, s adott jelre élve elfogták volna, ha a katonai tribunusok nem állnak ellen, mert így a barbárok kénytelenek voltak fegyverrel vágni el a menekülő hadvezér útját. Crassus fiának testét szinte apja szeme láttára borították el a lándzsák. Az ellenség magával vitte és megcsúfolta a fiatalember fejét. Szerencsétlen hadseregünk – kit hová sodort a fejvesztett futás – szétszóródott Armeniában, Ciliciában és Syriában, s hírmondó is alig maradt belőle, hogy megjelentse a katasztrófát. Főparancsnokunk levágott fejét jobb kezével együtt a király elé vitték, aki csúfot űzött belőle, és nem ok nélkül. Megolvasztott aranyat öntetett tátongó szájüregébe, hogy akinek lelkét a kincs utáni vágy tüzelte, annak élettelen testét még holtában is égesse az arany.