HÁBORÚ A GALLOK ELLEN

II. 4. A gall insuberekben és közelükben élő alpesi szomszédaikban ragadozó természet lakozott, testük is inkább a vadállatokéra, mint az emberére emlékeztetett, de aztán tapasztalatból megtanultuk, hogy csak első nekirugaszkodásuk alkalmával tűntek erősebbeknek a mi férfiainknál, később viszont még a gyenge nők is felülmúlták őket. A jégborította bércek ködös levegőjéhez szokott testük a hóhoz volt hasonlatos: a csata hevében kimelegedve tüstént izzadni kezdtek, és már a könnyű mozgástól is úgy elernyedtek, mintha megolvadtak volna a napon. Brittomarus és mások parancsnoksága alatt gyakran tettek már szent esküt, hogy nem csatolják le addig kardszíjukat, amíg fel nem hágnak a Capitoliumra. így is lett. Aemilius ugyanis a Capitoliumon oldatta le a legyőzöttekkel fegyvereiket. Amikor Ariovistus volt a vezérük, a katonáinktól zsákmányolt kincsből egy nyakperecet ajánlottak fel hazájuk istenének, Marsnak. De helyette Iuppiter hallgatta meg könyörgésüket, mert az ő nyakpereceikből Flaminius az egek urának emelt arany győzelmi emlékművet. Viridomarus király Vulcanusnak ígérte oda a római fegyvereket, de más lett a fogadalmi ajándék sorsa. Amikor ugyanis Marcellus megölte a királyt, Romulus atyánk után harmadikként odaakasztotta a gazdag vezéri prédát a „Zsákmányhordozó” Iuppiter lábához.