A MITHRIDATES ELLENI HÁBORÚ

III. 5. A pontusi népek északi irányban bal kéz felé helyezkednek el, és a pontusi tengerről kapták nevüket. Ĺ népek és vidékek legrégibb királya Aeetas volt, utána a hét perzsától származó Artabazes következett, s az ő leszármazottjuk volt Mithridates, valamennyiük között kimagaslóan a legnagyobb. Hiszen Pyrrhus legyőzésére elég volt négy év, Hannibáléra tizennégy, ő azonban negyven éven át ellenállt nekünk, egészen addig, amíg három hatalmas hadjáratban térdre nem kényszerítette, meg nem semmisítette Sulla szerencséje, Lucullus vitézsége és Pompeius katonai nagysága.

Mithridates ugyan azt hozta fel a háború ürügyéül követünk, Cassius előtt, hogy a bithyniai Nicomedes megsértette országa határait, valójában azonban vérmes reményei tüzelték, hogy kézre kaparintsa egész Asiát, és ha lehet, Európát is. A mi bűneink még inkább növelték önbizalmát. Miközben erőink szétforgácsolódtak a polgárháborúkban, neki csak üstökön kellett ragadnia az alkalmat, hiszen Marius, Sulla és Sertorius messziről fölfedték előtte, mennyire védtelen birodalmunk teste. Mialatt államunk e sebektől és megpróbáltatásoktól szenvedett, a pontusi háború forgószele – mintha csak az alkalom támasztotta volna fel – hirtelen és meglepetésszerűen tört rá megfáradt és elcsigázott népünkre, mintegy kiszabadulva távoli északi sziklaodújából.

A támadás első rohama Bithyniát ragadta el, majd nem kisebb rémületünkre Asia esett áldozatul. A hatalmunk alá tartozó városok és népek nem haboztak, hogy átpártoljanak az uralkodóhoz. Mithridates pedig máris ott termett, lecsapott rájuk, és vadságát vitézség gyanánt fitogtatta köztük. Mert mi lehet kegyetlenebb annál a példátlan kiáltványánál, amelyben arra adott parancsot, hogy öljenek meg minden Kisázsiában tartózkodó római állampolgárt? Ekkor feltörték a házakat, megszentségtelenítették a templomokat és az oltárokat, sárba tiportak minden emberi és isteni jogot. De az a rémület, amely betöltötte Kisázsiai, Európában is megnyitotta a király előtt az utat. Ide Archelaust és Neoptolemust küldte hadsereg élén. Rhodus kivételével, amely rendkívül bátran kiállt mellettünk, a Cyclasok összes szigete, Delos, Euboea és maga Athén, Görögország ékköve is Mithridates uralma alá került. Már Itáliát, sőt Róma városát is megérintette a királytól való félelem szele.

L. Sulla, a legkiválóbb hadvezér látott tehát sürgősen munkához, és szinte egyetlen kézlegyintéssel visszavetette az addig változatlan lendülettel tovább száguldó ellenséget. Először Athént vette ostrom alá, s ki hinné, hogy azt a várost, amely a gabonafélék szülőhazája volt, kiéheztetéssel arra kényszerítette, hogy kenyér gyanánt emberhúst egyék? Majd lerombolta Piraeus hat vagy még több fallal körülvett kikötőjét. Mikor azonban újból megfékezte ezeket a rendkívül hálátlan embereket – mint maga mondta –, a holtak emlékére mégis tiszteletben tartotta szent szertartásaikat és ősi hírnevüket. Ezt követően kiverte Euboeáról és Boeotiából a király helyőrségeit, és előbb Chaeroniánál, majd egy másik ütközetben Orchomenusnál szétszórta az egész ellenséges haderőt. Tüstént átkelt Kisázsiába, s magát Mithridatest rohanta le. ízzé-porrá zúzta volna, ha nem akar előbb diadalt ülni felette, mint ahogy a helyzet valóban lehetővé tette.

Ekkor Sulla a következőképp rendezte el a kisázsiai viszonyokat: békét kötött a pontusiakkal, Nicomedes visszakapta a királytól Bithyniát, Ariobarzanes Cappadociát, Asia ismét a mienk lett, ahogy korábban is volt, Mithridatesnek pedig csupán vissza kellett vonulnia. Ez azonban nem törte meg a pon-tusiakat, hanem inkább tovább tüzelte őket. A királynak továbbra is fájt a foga Asiára és Európára, s az elvesztett területeket már nem mint idegen országrészeket követelte magának, hanem mint olyan földeket, amelyeket a háború jogán oroztak el tőle. Ahogy tehát a gondatlanul eloltott tűzvész még nagyobb lánggal éled újjá, Mithridates is megint talpra állt, emelte csapatainak létszámát, s végül birodalmának egész erejével, szárazföldön, tengerek és folyók hátán újból rátört Asiára.

Cyzicus híres város, fellegvára, falai, kikötője és márványtornyai a kisázsiai terület partvidékének díszei. Az uralkodó egész haderejével erre támadt rá, mint valami második Rómára. De az ellenálló lakosságba lelket öntött egy hírnök, aki tudtul adta, hogy közeleg már Lucullus. Még elmondani is hátborzongató, hogy a követ úgy csúszott át az ellenséges hadihajók gyűrűjén, hogy rákapaszkodott egy tömlőre, s lábával irányította a jármű útját. A távolból figyelőknek olyan volt, mint valami óriási hal. De aztán a hadi szerencse megfordult. Az ostrom ugyanis elhúzódott, a királynak éhínség szakadt a nyakába, majd az éhínség után dögvész tört rá, s amikor el akart vonulni, Lucullus utolérte, és olyan mészárlást vitt végbe seregében, hogy a Granicus és az Aesepus folyók vize, vértől megáradva, visszafelé kezdett folyni. A ravasz uralkodó, aki jól ismerte a rómaiak telhetetlenségét, parancsot adott a menekülőknek, hogy szórják el málháikat és pénzüket, s így késleltessék az üldözőket. Mithridates futását a tengeren sem kísérte nagyobb szerencse, mint a szárazföldön. Mert több mint száz hajóból álló flottája, amely minden hadifelszereléssel tökéletesen el volt látva, viharba került a pontusi vizeken, s olyan csúfosan pórul járt, hogy a csapás felért egy tengeri ütközettel. Úgy látszott, mintha Lucullus, szövetségre lépve a hullámokkal és az orkánnal, a szelekre bízta volna, hogy megsemmisítsék a királyt.

A hatalmas birodalomnak már egész haderejét felmorzsoltuk, de a baj csak növelte a legyőzött uralkodó vakmerőségét. Ezért a szomszédos népekhez fordult segítségért, s csaknem az egész Keletet és Északot magával sodorta a pusztulásba. Fegyverbe szólították a hiberusokat, a caspiusokat, az albanusokat meg a két Armeniát, de mindezeket leverte, és így dicsőséget, hírnevet és kitüntetéseket szerzett magának a Szerencse fia: Pompeius. Amikor észrevette, hogy Asiában új lázadások tüze lobban lángra, és egyik király a másik után bocsátkozik velünk harcba, tudta, hogy egy pillanatig sem szabad tétováznia. Mielőtt még a népek egyesíthették volna erejüket, hajóiból tüstént pontonhidat veretett, és amit egyetlen előfutára sem mert megtenni, átkelt az Euphratesen, majd Armenia kellős közepén utolérte a menekülő uralkodót, és – micsoda rendkívüli szerencse egy katona életében! – egyetlen csatában tönkreverte ellenfelét. Éjszakai ütközet volt ez, s a Holdnak is szerepe volt a győzelemben. Hiszen az istennő, mintha velünk harcolt volna, a szemben álló seregre hátulról, ránk pedig szemből árasztotta fényét, s ezért a pontusiak tévedésből úgy rontottak tulajdon messzire vetődő árnyékukra, akárcsak az ellenség testére. Mithridates azon az éjszakán döntő vereséget szenvedett. Ettől kezdve nem futotta semmire az erejéből, habár mint a kígyó mindent megpróbált – ez a hüllő, amikor fejét már eltaposták, farkával csap még fenyegetően egy utolsót.

A király egészen Golchisig menekült az ellenség elől, s csak azon járt az esze, hogy magához csatolja a Bosporust, s innen – keresztülgázolva Thracián, Macedónián és Görögországon – váratlanul betör Itáliába. De alattvalóinak elpártolása és fiának, Pharnacesnek a bűne megakadályozta benne, s Mithridates karddal oltotta ki életét, mert a méreg nem hatott rá.

Közben Cnaeus Magnus üldözőbe vette az Asiában még megmaradt lázadókat, és diadallal vonult végig a különféle népek országain. Keleten megtámadta az örményeket, s még Artaxatát, e nép fővárosát is bevette, de amikor Tigranes könyörögve eléje járult, megengedte neki, hogy tovább uralkodjék. Északon, a scythák földjén átvivő útján a csillagok voltak a vezetői, ahogy a tengeren szokás. A colchisiakat felkoncolta, Hiberiának megbocsátott, az albanusokat megkímélte. Amikor a Kaukázus lábainál tábort ütött, megparancsolta az albanusok királyának, Orodesnek, hogy ereszkedjék le a síkságra; Artocest viszont, aki a hiberusoknak volt az ura, arra szólította fel, hogy fizessen adót, és gyermekeit szolgáltassa ki neki túszul. Orodest, aki a maga jószántából egy aranyágyat és egyéb ajándékokat küldött neki Albániából, viszonzásul még meg is jutalmazta. Azután délnek fordította seregét, áthaladt a syriai Libanuson és Damascuson, s körbehordozta a római hadijelvényeket a híres, jó illatú ligeteken, a tömjén- és balzsamerdőkön. Az arabok csak úgy lestek a parancsát. A judeaiak megkísérelték megvédeni Hierosolymát, de Pompeius ide is bevonult, és látta, ahogy feltárul előtte a gonosz nép hatalmas, titokzatos szentélye, és látta az arany szőlővenyige alatt az Égboltot. Döntőbíróként lépett fel a királyságon marakodó testvérek között, és elrendelte, hogy Hyrcanus uralkodjék, Aristobolust pedig láncra verette, mivel megpróbálta újból magához ragadni a hatalmat.

Így Pompeius vezérlete alatt a római nép bejárta egész Asiat, amely addig birodalmunk legszélső tartománya volt, de most közbülső területté lett. A szövetséget akaró parthusok és a számunkra akkor még ismeretlen indusok kivételével Pompeius hadijelvényei alatt leigáztuk, sőt porba tiportuk egész Asiát és a Vörös– és a Káspi-tenger meg az Óceán között.