HÁBORÚ CANTABRIA ÉS ASTURIA ELLEN
Nyugaton már csaknem egész Hispániát lecsendesítettük, csak azt a vidéket nem, amely a Pireneusok legszélső nyúlványaihoz simul, és amelyet a hozzánk közelebb fekvő Óceán vize nyaldos. Itt két rendkívül erős nép élt, a cantaberek és az asturok, akikre akkor még nem terjedt ki birodalmunk hatalma.
Előbb a cantaberek mutatták meg bátorságukat, akik szerfölött vadul és makacsul ellenálltak, és nem érték be azzal, hogy megvédjék a szabadságukat, hanem közvetlen szomszédaiknak is megpróbáltak parancsolgatni, sűrű betöréseikkel zaklatva a vaccaeusokat, a turmogusokat és az autrigonokat. Mivel olyan hírek érkeztek, hogy e nép féktelen vakmerőséggel bujtogat ellenünk, Augustus nem bízta másra az ellenük irányuló hadjáratot, hanem maga vette kézbe a dolgot. Személyesen ment Segisamába, ott felütötte táborát, majd három felé osztva seregét, körülvette egész Cantabriát, s – ahogy a fenevadakat szokás – mintegy vadászhálóval bekerítette ezt a csökönyös népséget. Nem hagyott nekik békét az Óceán felől sem, mert onnan meg a hajóhad támadta őket hátba, és tizedelte meg soraikat.
Először Bergida falai alatt került sor ütközetre a cantaberekkel. Innen a megvert bennszülöttek az égbe nyúló Vindius hegyére menekültek, mert azt hitték, előbb csapnak fel oda az Óceán hullámai, mint ahogy a római katonák felkapaszkodnak. A harmadik alkalommal az egyik számottevő település, Aracelium tanúsított nagy és erős ellenállást, mégis elesett. Utoljára maradt a Medullus-hegy ostroma. Ezt a rómaiak összefüggő, tizenöt mérföld hosszú árokkal vették körül, s aztán minden oldalról egyszerre indultak rohamra. Amikor a barbárok látták, hogy elérkezett a végső perc, lakoma közben egymással versengve oltották ki önnön életüket – tűzzel, vassal és méreggel. A mérget itt általában a tiszafából sajtolják ki. Az ostromlottak többsége így menekült meg a fogságtól, ami ezeknek a járomba még nem tört embereknek a halálnál is rémesebbnek látszott.
Caesar a tengerpart mentén, Tarrago közelében fekvő téli szálláshelyén értesült alvezéreinek, Antistiusnak, Furniusnak és Agrippának a sikereiről. Ezután egyes népeket ő maga terelt le a hegyekből, másoktól túszokat szedett, megint másokat a háború jogán adott el rabszolgának. A senatus úgy találta, hogy ez a tett méltó a győzelmi babérra, méltó a diadalszekérhez. De ekkorra Caesar már olyan hatalmas volt, hogy nem tartotta érdemesnek diadalmenettel is növelni tekintélyét.
Időközben az asturok óriási menetoszlopban aláereszkedtek a hófödte hegyekből. Ehhez a támadó hadművelethez nem csak úgy vaktában fogtak hozzá, ahogy a barbárok szokták. Az Astura folyó partján vertek tábort, aztán három részre osztották seregüket, hogy egyszerre támadják meg a rómaiak három megerősített állását. Az ellenség nagy bátorsággal, nagy gyorsasággal és nagy megfontoltsággal rohamozott. Ezért az ütközet kimenetele bizonytalan, lefolyása véres lett volna, és mindkét részről egyforma áldozatokat követelt volna, ha a brigaecinusok el nem árulják társaikat. Ezek azonban figyelmeztették Carisiust, aki gyorsan megérkezett hadseregével. Számunkra felért egy győzelemmel, hogy sikerült meghiúsítanunk az ellenség terveit, bár az ádáz csata így sem maradt el.
Az ellenséges haderő maradványai a jól megerősített Lancia városába menekültek, ahol a természeti akadályokkal is meg kellett küzdeni. Ezért amikor bevették a helyet, a katonák fáklyákat követeltek, hogy felgyújtsák, s a hadvezér csak üggyel-bajjal tudott a település számára kegyelmet kieszközölni. Azt akarta, hogy inkább az ép házak emlékeztessenek a római győzelemre, mintsem az üszkös falak.
Ezzel értek véget Augustus hadjáratai, s ezzel lett vége egyúttal a hispániai ellenállásnak is. Ekkor rendíthetetlen hűség és örök béke költözött ide, mert a bennszülöttek jól alkalmazkodtak a csendes életmódhoz, és Caesar is bölcs intézkedéseket hozott. Tartott tőle, hogy a helyi lakosokat elbizakodottá teszik a hegyek, ahová fel szoktak húzódni, s ezért megparancsolta nekik, hogy abban a táborban éljenek és lakjanak, amelyet ő állított fel a síkságon. Itt tartotta e nép gyűléseit, ezt tekintette fővárosának is. Az ország természeti adottságai szintén kedveztek Augustus elképzelésének. Körös-körül az egész vidék valóságos aranybánya volt, és ontotta magából a bóraxot, a míniumot meg a többi festékanyagot. Ezért a császár elrendelte a talajban rejlő értékek felkutatását. A föld gyomrában keservesen dolgozó asturok, mások hasznáért izzadva kezdték megismerni saját kincseiket és gazdagságukat.