HÁBORÚ AZ ALLOBROXOKKAL

III. 2. így hadakozott délen a római nép. Az észak felől jövő ellenséggel azonban sokkal ádázabbul, sokkal ingadozóbb szerencsével kellett megmérkőznie. . . Nincs még egy olyan tájék, amely ennél veszedelmesebb volna. Rideg az éghajlata, ridegek ott az emberek is. Az ellenség tehát északon minden irányból bőszülten ránk tört: jobbról és balról, de még középről is.

Az Alpokon túl először a salluviusok érezték meg fegyvereinket, amikor Massilia városa, leghűségesebb barátunk és szövetségesünk, panaszt emelt nálunk betöréseik miatt. Azután az allobroxokra és az arvenusokra járt rá a rúd, mert ellenük meg a haeduusok kértek tőlünk hasonló jajveszékelés közepette hathatós segítséget. Mindkét győzelmünknek az Isara és a Vindelicus vize meg a sebesen rohanó Rhodanus folyó volt tanúja. A legnagyobb rémületet a barbárokban elefántjaink keltették, amelyeknek a vadsága vetekedett e népekével. A diadalmenetben senki sem keltett akkora feltűnést, mint maga Bituitus király színpompás fegyvereivel, ezüstös kétkerekű kocsijával és harci öltözékével. Hogy mekkora örömet szerzett nekünk a két nagyszerű katonai siker, azt akár abból is meg lehet ítélni, hogy az ütközetek színterén Domitius Ahenobarbus és Fabius Maximus is kőtornyot emelt, s ezeken állították fel az ellenség fegyvereivel díszített diadalmi emlékművet. Ezt a szokást addig nem ismerték a mieink, mert a római nép soha nem emlékeztette győzelmére a rabigába döntött népeket.