POLGÁRHÁBORÚ MARIUS HÍVEIVEL

III. 21. Más sem hiányzott a római népnek, mint hogy önmagával meghasonolva, otthon bocsátkozzék öldöklő testvérháborúba, és hogy a város és a főtér közepén, akárcsak a küzdőporond homokján, bajvívó gyanánt csapjon össze polgár a polgárral. Valahogy nyugodtabb lélekkel viselném el, ha e gaztett főkolomposai között a köznép hangadóival vagy legalábbis hitvány nemesekkel találkoznánk. De – szörnyűség! – micsoda férfiak, micsoda hadvezérek voltak! Marius és Sulla, koruk büszkeségei és díszei, a legaljasabb gaztettekhez sem szégyellték odaadni fényes nevüket.

A mariusi vagy másképp a Sulla-féle polgárháború – hogy úgy mondjam – három különböző csillagzat jegyében zajlott le. Először csak félvállról vették és mérsékelt hevességgel folyt, inkább nagyobb zavargás volt, mint háború, az ellenségeskedés a fegyveres alakulatok parancsnokai közötti viszályra korlátozódott; később ádázabbá és kegyetlenebbé vált, a győzelemhez ekkor már senatorok kiomló vére is kellett, utoljára aztán olyan dühvel tombolt, hogy nemcsak egy megszokott polgárvillongást, hanem egy ellenséges hadjáratot is felülmúlt. Addigra egész Itália beleadta minden erejét az őrült háborúskodásba, s a gyűlölet olyan kíméletlenül szedte áldozatait, hogy a végén nem maradt ember, akit le lehetett volna gyilkolni.

A háború Marius csillapíthatatlan hatalomvágya miatt robbant ki, aki Sulpicius törvénye alapján megpróbálta elperelni Sullától a már neki ítélt tartományt. Sulla azonban nem tűrte el az őt ért jogtalanságot, hátraarcot vezényelt légióinak, és későbbre halasztva a Mithridates elleni hadjáratot, az esquiliaei és a Collina-kapun át két hadoszlopban rátört a Városra. Erre Sulpicius és Albinovanus consulok is bevetették ellene gyülevész csapataikat, és a falakról mindenfelől szikladarabokat és dárdákat hajigáltak alá. Maga Sulla sem járt el különbül, és gyújtogatással tisztította meg maga előtt az utat. Győztesként megszállta a capitoliumi fellegvárat, amely hiába menekült meg korábban a punoktól és a gall senonoktól, most, mondhatnánk, fogságba esett. Ekkor Sulla senatusi határozattal az állam ellenségeivé nyilvánította saját ellenfeleit, és immár jog szerint töltötte ki dühét a városban maradt Sulpicius néptribunuson meg a szemben álló párt más tagjain. Marius rabszolgaruhában menekült el, de a sors csak azért óvta meg, hogy újabb háborút hozzon reánk.

Cornelius Cinna és Cnaeus Octavius consulsága folyamán ismét fellángolt a korábban rosszul elfojtott tűz, mégpedig épp e két ember viszálykodása következtében, mert Cinna azt a javaslatot terjesztette a nép elé, hogy hívják vissza azokat, akiket a tanács közellenséggé nyilvánított. Bár a népgyűlést kardok erdeje vette körül, mégis azok győztek, akiknek a béke és a nyugalom volt fontosabb, s ezért Cinna, hazájából számkivetve, párthíveihez futott.

Afrikából Marius úgy tért vissza, hogy még nagyobbá tette balsorsa, mert a tömlöc, a bilincs, a menekülés és a száműzetés rémületes méltóságot szerzett neki. A nagy hírű férfiú nevére tehát boldog-boldogtalan összecsődült, fölfegyverezték – micsoda gyalázat! – a rabszolgákat és a dologházak foglyait, úgyhogy az elvetemült vezér könnyűszerrel tett szert hadseregre. Bár útját erőszak jelezte, amikor visszatért hazájába, ahonnan erőszak kergette el, az emberek mégis jogosnak tartották volna eljárását, ha kegyetlenkedésével nem szennyezi be ügyét. De amikor istenek és emberek iránti gyűlölettel a szívében megérkezett, első támadásával nyomban Városunk védence és fogadott gyermeke, Ostia ellen fordult, s iszonyatos vérfürdőt rendezve, kifosztotta a települést. Majd négy hadoszlopban vonult be Rómába. A csapatokat ugyanis felosztották Cinna, Marius, Carbo és Sertorius között. Amikor Octavius seregét kiverték a Ianiculum hegyéről, tüstént jelt adtak az előkelők legyilkolására, s vadabbul folyt a vérengzés, mint egykor a punok fővárosában. Octavius consul fejét a szónoki emelvényen helyezték közszemlére, Antoniusét pedig, aki korábban ugyanezt a tisztséget töltötte be, magának Marimnak az asztalára lökték. Caesart és Fimbriát tulajdon otthonukban, házi isteneik szentélyében mészárolták le; a két Crassust, apát és fiút meg egymás szeme láttára. Baebiust és Numitoriust a hóhérok kampón vonszolták végig ország-világ előtt a fórumon. Catulus mérges gőzök belélegzésével emésztette el magát, hogy ellenségei ne tudjanak gúnyt űzni belőle. Iuppiter papja, Merula fölvágta ereit, és vérével magának az istennek a szemét fröcskölte be a Capitoliumon. Marius maga is látta, amikor Anchariust ledöfték, pusztán azért, mert ő nem nyújtotta hírhedt halálhozó kezét az üdvözlésére siető férfinak. Január első és tizenharmadik napja között ezt a tenger gyászt hozta Marius a senatusra, hetedszer öltve fel a bíbor consuli köntöst. Ki tudja, még mi mindent tartogatott volna a jövő, ha egész évben hivatalban maradt volna?

Az őrült polgárháború harmadik forgószele Scipio és Norbanus consulsága idején süvített elő a leghevesebben. Hiszen az egyik oldalon nyolc legio, ötszáz zászlóalj állt fegyverben, a másik irányból pedig Sulla sietett vissza Asiából diadalmas hadserege élén. És ha már Marius olyan könyörtelen volt Sulla híveivel szemben, ugyan mekkora kegyetlenségre volt szükség, hogy Sulla is bosszút álljon Mariuson? Először Capuá-nál, a Volturnus folyó közvetlen szomszédságában csaptak össze a csapatok, és nyomban szétverték Norbanus hadseregét, nyomban harcképtelenné tették Scipio valamennyi katonai egységét, megcsillantva előttük a béke reményét.

Ekkor az ifjabb Marius és Carbo lettek a consulok, akik szemernyit sem bíztak győzelmükben, ezért a senatus vérével mutattak be magukért már jó előre halotti áldozatot, pusztán azért, hogy ne bosszulatlanul vesszenek el. Miután megostromolták a tanácsépületet, az üléshelyről – akár a tömlöcből – elővezettették a kivégzésre szánt személyeket. Mennyi tetem volt a fórumon, a cirkuszban és a templomok belsejében? Mucius Scaevola, a főpap, átölelte Vesta oltárát, s csaknem a szent tűz lett halotti máglyája. Lamponius és Telesinus, a samnisok vezérei, még Pyrrhusnál és Hannibálnál is irtózatosabban pusztították Campaniát és Etruriát, s azzal az ürügygyel, hogy az egyik római pártot támogatják, önnön sérelmeikért igyekeztek bosszút állni. De a Sacriportusnál és a Collina-kapunál az ellenség minden csapata felmorzsolódott. Amott Marius, emitt Telesinus szenvedett vereséget. Ĺ vérfürdők mégsem jelentették a háború végét. Mert akkor sem nyugodtak hüvelyükben a kardok, amikor már helyreállt a béke, s azok élete is veszélyben forgott, akik önként megadták magukat. A Sacriportusnál és a Collina-kapunál Sulla halomra öletett több mint hetvenezer embert, már ahogy háború idején történni szokott. De arra is parancsot adott, hogy az egyik középületben koncoljanak fel négyezer fegyvertelen polgárt, akik megadták magukat. S ez a szám, lévén ekkor már békeidő, még az előbbinél is nagyobbnak látszik. Ki tudná azonban összeszámlálni azokat, akiket a Városban boldog-boldogtalan, itt is, ott is, kénye-kedve szerint legyilkolt. Végre Fufidius emelte fel figyelmeztető szavát: – Egy-két embert életben kell hagyni, hogy legyen még valaki, aki engedelmeskedik parancsainknak!

Nyilvánosságra hozták a hírhedt táblát a törvényen kívül helyezettek névsorával. Kiválogatták a lovagrend és a senatus színe-javát, kétezer embert, és elrendelték, hogy öljék meg őket. Ez bizony újszerű kiáltvány volt. Restellek is előhozakodni vele, hogyan űztek csúfot Carbo halálából, Soranus balsorsából, hogy mi lett a Plaetoriusokkal és a Venuleiusokkal, hogyan marcangolták szét fegyver nélkül, vadak módjára csak úgy kézzel Baebiust, hogyan szúrták ki Mariusnak, a nagy hadvezér öccsének szemét Catulus sírjánál, hogyan törték össze karját meg lábszárát, s hogyan tartották még valameddig életben, míg tagjai külön-külön el nem haltak! Az egyes emberek büntetését még talán el lehetne viselni, de nem kímélték Itália legvirágzóbb városait sem: Spoletiumot, Interamniumot, Praenestét, Florentiát. Ráadásul Sulrno ősi települését, régi szövetségesünket és barátunkat – méltatlan gaztett! – Sulla meg sem ostromolta, meg sem szállta a háború jogán, hanem ahogy parancsot adnak a halálraítéltek elvezetésére, úgy rendelte el, hogy e bűnösnek talált várost tegyék a földdel egyenlővé.