A HÁRMAS SZÖVETSÉG

IV. 6. Amikor már csak Antonius veszélyeztette a békét, és veszélyeztette az államot, Lepidus melléje szegődött, mint a tűzvészhez a láng. Mit lehetett tenni két consul és két hadsereg ellen? Szövetségre kellett lépni, létrehozva a legvéresebb egyezséget.

A szerződést kötő felek mindegyikének éppolyan különböző volt a célja, mint a jelleme. Lepidust a kincsvágy ösztökélte, s ennek kielégítésére a köztársaság zűrzavaros helyzete reményt is nyújtott; Antonius bosszúra szomjazott azok ellen, akik őt az állam ellenségének kiáltották ki, az ifjú Caesart pedig bántotta, hogy apja, akinek alvilági árnyát Cassius és Brutus nem hagyta nyugodni, megtorlatlanul halt meg. Hogy úgy mondjam: a három vezér az említett megállapodás értelmében kötött békét. A Perusia és Bono nia'közötti folyó találkozásnál adtak egymásnak kezet, s itt üdvözölték egymást a hadseregek is.

Nyakunkra ült tehát a három ember szövetsége, amely szöges ellentétben állt a jó erkölcsökkel. Fegyverek terítették földre az államot, visszatért a Sulla-féle intézményes vérengzés, s a kegyetlenkedést még csak nem is az bizonyítja a legjobban, hogy szám szerint száznegyven senatort mészároltak le: a földkerekség minden pontján rút, könyörtelen és szánalmas halál várt a menekülőkre.

Ki ne sóhajtott volna fel akkora aljasság hallatán, hogy Antonius törvényen kívül helyezte tulajdon anyai nagybátyját, Lucius Caesart; Lepidus pedig saját testvérét, Lucius Paulust? Igaz, Rómában már korábban szokás volt, hogy a legyilkoltak fejét a főtér szónoki emelvényén tegyék közszemlére, de a polgárság még így sem tudta visszatartani könnyeit, amikor a szószéken Cicero levágott fejét megpillantotta. Most éppúgy odacsődültek látására, mint ahogy annak idején meghallgatására sereglettek egybe. Antonius és Lepidus táblácskákra rótt kivégzési listáin ezek a gaztettek szerepeltek. Caesar beérte apja gyilkosainak halálra ítélésével, nehogy jogosnak tűnjön fel a gyilkosság, amiért senki sem áll érte bosszút.