AZ ANTIOCHUS KIRÁLY ELLEN VISELT SYRIAI HADJÁRAT

II. 8. Macedonia és Philippus király után Asiára és Antiochusra is hasonló sors várt nemsokára, mert nagy úr a szerencse, és szinte szántszándékkal úgy intézte, hogy birodalmunk, amely Afrika után először Európára csapott rá, most Európából kiindulva Asiára is rátegye a kezét, ha már a körülmények maguktól így alakultak. Ugyancsak a végzet rendeléséből haladtak Róma győzelmei abban a sorrendben, ahogy a földkerekség országai követik egymást. Egyetlen háborúnknak sem volt ennél félelmetesebb híre, hiszen az ellenséget perzsáknak, Xerxesnek és Dáriusnak képzeltük; azt hittük, övék a Kelet, s az a szóbeszéd járta róluk, hogy egykor úttalan hegyeket vágtak keresztül, és vitorláik elborították a tengert. Ráadásul még az égiek fenyegetése is rémületet keltett bennünk, mert a cumaei Apollo szüntelenül izzadt, és testét veríték lepte el. De ez a jel csak az istenség félelmének bizonyult, mivel szívén viselte kedves Kisázsiájának a sorsát.

Nemigen volt ország, amelynek több katonája, erőtartaléka és fegyvere lett volna, mint Syriának; mégis gyámoltalan király kezébe került, ezért Antiochusnak az szerezte a legnagyobb dicsőséget, hogy épp a rómaiak győzték le. Az uralkodót egyrészt Thoas, Aetolia vezére vitte bele ebbe a háborúba, aki azt hánytorgatta fel, hogy a rómaiak nem részesítették jutalomban, amiért a macedónok ellen katonai szövetségre lépett velük; másrészt Hannibal volt a felbujtó, aki vereséget szenvedett Afrikában, földönfutóvá lett, és nem tudván elviselni a békét, az egész világon Róma ellenségeit kereste-kutatta. Mekkora veszedelembe sodort volna bennünket, ha a király az ő tanácsaira hallgat, és ha a szerencsétlen Hannibal Asia egész katonai erejét bevethette volna ellenünk! De az uralkodó vakon bízott saját gazdagságában és királyi címében, s azt hitte: elég, ha csak megüzeni a háborút.

Európa a fegyverek jogán ekkor már kétségkívül a rómaiak birtokában volt. Mégis Antiochus örökség címén magának követelte ezen a földrészen Lysimachia városát, amelyet ősei emeltek a thrákiai tengerparton. Mondjuk azt, hogy e baljós csillagzat jegyében támadt az asiai háború vihara. De a királyok királya beérte azzal, hogy nagy bátran hadat üzent, és iszonyú harci zajjal és dübörgéssel megindult Asiából, egy csapásra elfoglalta a szigeteket és Görögország part menti területeit, majd, mint aki jól végezte dolgát, henye fényűzéssel kezdte tölteni idejét. Euboea szigetét, amely csaknem összeér a szárazfölddel, egy keskeny tengerszoros, a föl-le áramló vizű Euripus választja el a kontinenstől. Itt, a morajló tenger partján ütötte fel az uralkodó arany– és selyemsátrait, s az elfutó hullámok együtt zsongtak a fuvolák s a lantok hangjaival. Bár tél dereka volt, mindenünnen rózsákat hozatott, s hogy valamilyen formában mégis a hadvezér látszatát keltse, szüzeket meg szépfiúkat kezdett toborozni. Természetesen ez a híres király, akit legyőzött már az élvhajhászás, az ellenség megérkezésének hírére tüstént eltakarodott Euboea szigetéről, amikor a római nép Acilius Glabrio consul irányításával megtámadta. Ezután hadseregünk üldözőbe vette a fejvesztve menekülő uralkodót, aki még Thermopylaenél, a háromszáz spártai dicsőséges halálának emlékezetes színhelyén sem mert ellenállni, bár a terep növelhette volna önbizalmát, hanem szárazon és vízen egyaránt meghátrált. Lóhalálában azonnal Syriába ment. A királyi hajóhadat Polyxenidasra és Hannibálra bízta, mert ő maga még arra is képtelen volt, hogy végignézzen egy ütközetet. Aemilius Regillus parancsnoksága alatt a mieink teljesen megsemmisítették ezt a flottát, mivel a rhodusi gályák is segítségünkre eveztek. Athénnek nincs már mivel kérkednie. Antiochusban mi is egy Xerxest győztünk le, Aemiliusunk felért egy Alcibiadesszel, Ephesus pedig versenyre kelhet Salamisszal!

Ekkor úgy határoztunk, hogy döntő vereséget mérünk az uralkodóra. Fővezérünk Scipio consul volt, mellette önkéntes alvezérként ott tartózkodott testvére, Africanus is, aki csak az imént aratott győzelmet Karthágó fölött. A király már az egész tengeren elrendelte a visszavonulást, de mi tovább nyomultunk előre. A Maeander folyó mellett és a Sipylus hegyénél vertünk tábort. Hihetetlenül hangzik, hogy a királynak milyen óriási segítő csapatai, micsoda katonai erői állomásoztak itt. Háromszázezer gyalogos, de nem volt kisebb a lovasok és a kaszás harci szekerek száma sem. Ráadásul arcvonalának mindkét szárnyát hatalmas testű elefántokkal bástyázta körül, amelyeken csillogott az arany, a bíbor meg az ezüst, és agyaruk is csak úgy villogott. Mégis valamennyiüket akadályozta a mozgásban nagyságuk, s azonfelül hirtelen záporeső is támadt, amely – csodával határos szerencse! – tönkretette a perzsák íjait. Az ellenség sorai először összekuszálódtak, aztán megfutamodtak, s befejezésül mekkora diadalt ültünk! Úgy tartottuk helyesnek, hogy békét kössünk a legyőzött és kegyelemért könyörgő uralkodóval, s meghagyjuk neki királysága egy részét. Ezt szívesen tettük, mivel olyan könnyen meghátrált előttünk.