A GALL HÁBORÚ

I. 13. Akár az istenek haragja, akár a sors volt az oka, de hódító birodalmunknak ezt a fergeteges iramát rövid időre megakasztotta a gall senonok betörése. Ki tudja, hogy ez a vészterhes időszak a római nép gyászát növelte-e a csapásokkal, vagy inkább hírnevét gyarapította azokkal a példákkal, amelyeket ekkor vitézségével mutatott? Az biztos, hogy irtózatos volt a baj. Ezért úgy gondolom: az istenek tettek minket próbára, mert így akarták megtudni a halhatatlan égilakók, méltó-e a római hősiesség, hogy az egész földkerekségen uralkodjon.

A gall senonok szilaj természetű, zabolátlan életmódú nép voltak, ráadásul óriási testükkel és hatalmas fegyvereikkel mindenképpen olyan rémületet keltettek, hogy úgy látszott: csak azért jöttek a világra, hogy legyilkolják az embereket, kiirtsák a városokat. Ezek valamikor a világ végéről, a mindent körülfolyó Óceán partjaitól kerekedtek fel hatalmas tömegben, minden útjukba eső vidéket végigpusztítottak, majd az Alpok meg a Pó között ütöttek tanyát, de nem érték be ezzel sem, hanem keresztülgázoltak Itálián is, és ostromgyűrűt vontak Clusium városa köré. A római nép nem hagyta cserben szövetséges társait, hanem szokása szerint követeket küldött az ellenséghez. De miféle jogot ismernek a barbárok? Csak még jobban nekivadultak, s ebből támadt a harc. A senonok hátat fordítottak Clusiumnak, Róma felé igyekeztek, s Fabius consul hadserege az Allia folyónál találkozott velük. Nemigen szenvedtünk ennél gyalázatosabb vereséget, ezért idejét Róma gyásznapként jegyezte be naptárába. Szétvert csapataink fejvesztett futással igyekeztek a város falai felé, ott azonban egyetlen őrszem sem volt. Ekkor tűnt csak ki igazán a római vitézség, s talán soha máskor nem tündökölt ennyire. A magas tisztségeket betöltő koros férfiak először is egybesereglettek a fórumon, ahol a főpap áldásával felajánlották magukat az alvilági isteneknek és árnyaknak. Majd nyomban ki-ki a házába sietett, s úgy, ahogy volt, bíbortógában és tökéletes ünnepi díszben helyet foglalt elefántcsont berakásos székén. Mindenki azt akarta, hogy méltósága teljében érje a halál, ha jön az ellenség. Ami szent holmi csak volt a templomokban, azt a fő– és áldozópapok részint hordókban a földbe rejtették, részint szekérre rakva magukkal vitték Veiibe.

A Vesta-szentély szüzei pedig mezítláb eredtek a kimenekített kegytárgyak után. Azt mondják azonban, hogy a menekülőket pártfogásába vette egy közrendből való férfiú, Albini-us, aki leparancsolta a kocsiról feleségét és gyermekeit, s a szüzeket ültette helyükbe. A polgár kötelességtudata már akkor így lett úrrá végveszély idején az egyéni érzéseken. Az ifjúság pedig – közismert, hogy alig ezer emberről van szó – Manlius vezetésével bevette magát a capitoliumi hegyen lévő fellegvárba. Ott esküt tettek a jelenlévőnek hitt Iuppiternek, hogy minden igyekezetükkel megvédik templomát, csak az isten is oltalmazza meg vitézségüket szent lényegének erejével.

Közben a gallok is odaértek, s először megtorpantak a tárva-nyitva lévő város előtt, mert cselre gyanakodtak. De aztán látva, hogy minden kihalt, vad harci rikoltással és lendülettel berontottak. Itt is, ott is benyomultak a nyitva hagyott kapukon át a házakba. Az elefántcsont berakásos székeken bíborszegélyű tógában ülő véneket előbb hódolattal köszöntötték, mintha istenek és szellemek volnának, de amikor kiderült róluk, hogy csak emberek, s egyébként szóra sem méltatják őket, vad őrületükben mindannyiukat felkoncolták. Fáklyákat vetettek a tetőkre, és tűzzel, vassal, sőt puszta kézzel földig rombolták az egész várost.

Ki hinné, hogy ezután a barbárok egyetlen hegy körül hat hónapot elfecséreltek az ostrommal, s éjt nappallá téve mindenféle hadicsellel megpróbálkoztak? Mégis amikor egy éjszaka megkíséreltek fellopakodni, Manlius felriadt egy lúd gágogásától, és letaszította őket a sziklacsúcsról a mélybe. Hogy az ostromlókban a remény szikrája se maradjon, magabiztosságát fitogtatva, kenyereket hajigáltatott le a fellegvárból, noha saját táborában is éhínség dühöngött. Egy napon pedig kiengedte Fabius főpapot az erődből, hogy az ellenséges strázsák között átsurranva, elvégezhesse a Quirinalis hegyén az ünnepi szertartást. A főpap a lesben állók hajítódárdái ellenére sértetlenül vissza is tért, mert megoltalmazta a vallás, és hírül adta, hogy az istenek pártfogásukba vették Róma ügyét.

Végül maguk a barbárok merültek ki az ostromtól. Nagy kevélyen mégis arról kezdtek tárgyalni, hogy csak ezer font arany fejében vonulnak el. Amikor azonban a hamis súlyuk mellé nagyobb nehezékül még egy kardot is odadobtak, s fennhéjázva üvöltötték: Jaj a legyőzötteknek! – Camillus hirtelen hátba támadta őket, s oly nagy mészárlást vitt véghez közöttük, hogy a gall vér özöne elmosta Rómában még a tűzvész nyomait is. Ügy illik, hogy még egy ilyen borzalmas katasztrófáért is hálát adjunk a halhatatlan isteneknek, mert a tűz és a láng a pásztorok kunyhóit és Romulus szegénységét is elemésztette. A gyújtogatásnak így nem az lett a következménye, hogy az emberek és istenek otthonául rendelt város elenyészett, romokba dőlt, hanem inkább megtisztult, és fényesebb külsőt öltött. Manlius tehát megmentette, Camillus pedig talpra állította Rómát, amely újjászületve még ádázabbul és hevesebben tört rá szomszédaira.