A SZÖVETSÉGESEK ELLENI HÁBORÚ

III. 18. Szövetséges háborúnak nevezzük ugyan, hogy ezzel is csökkentsük e gyűlöletes esemény jelentőségét, az igazat megvallva azonban polgárháború volt. Miután ugyanis a római nép magába olvasztotta az etruszkokat, a latinokat és a sabinokat, s egy vér lett a sok rokon – a különálló tagok testté forrtak össze –, a sokféle törzs egyetlen néppé kovácsolódott. Épp ezért semmivel sem volt kisebb szégyen, hogy Itália területén fellázadtak szövetségeseink, mint mikor a polgárok a Város falain belül ütöttek pártot. Az ő erejük is gyarapította az államot, s ezért méltán követelték maguknak a teljes polgárjogot. Ennek reményét Drusus ébresztette fel bennük, aki hatalomra törve, őket is fellázította. Vele saját polgártársai végeztek aljas módon, de a láng, amely őt elhamvasztotta, arra tüzelte a szövetségeseket, hogy fegyvert ragadjanak, és megostromolják Rómát.

Mi lehet gyászosabb ennél a vérfürdőnél? Mi lehet nagyobb szerencsétlenség, mint az, hogy Latium és Picenum, Etruria és Campania, végül egész Itália emelt kezet saját anyjára és szülővárosára, mint az, hogy legbátrabb és legvitézebb szövetségeseink egész hadereje saját külön katonai jelvényei alatt vonult fel, s a vidéki városok hírhedt és szörnyűséges hadvezérei sorakoztatták fel őket Róma ellen? Poppaedius a marsusokat és a paelignusokat szólította fegyverbe, a latinokat Afranius, az umbereket Plotius, Egnatius az etruszkokat, Samniumot és Lucaniát pedig Telesinus. El lehet-e képzelni szomorúbb dolgot, mint hogy az a nép, amely királyoknak és nemzeteknek volt ítélőbírája, nem tudott ura lenni tulajdon sorsának, s egy Corfinium támadt rá Ázsia és Európa legyőzőjére – Rómára?

Először az volt a haditerv, hogy a latin ünnepek alkalmával az Alba hegyén rendezett szertartások során az oltár előtt vágják le áldozati barmokként a consulokat: Iulius Caesart meg Március Philippust. Ez a gaztett árulás következtében meghiúsult, így Asculumban tört ki teljes dühvel a háború, ahol a játékok alkalmával a népes közönség szeme láttára koncolták fel a római küldötteket. Ez volt az átkozott jeladás az istentelen háborúra. Ekkor már mindenfelé, Itália valamennyi pontján harci riadót fújtak az egyes népek és városok, méghozzá külön-külön, mert addigra a fölkelés vezére és értelmi szerzője, Poppaedius egész Itálián végigszáguldott.

Sem Hannibal, sem Pyrrhus nem vitt véghez ekkora pusztítást, íme, vérfürdő színhelye lett, tűzzel-vassal pusztult Ocriculum, Grumentum, Faesulae, Carseoli, Aesernia, Nuceria és Picentia. Rutilius csapatait szétverték, Gaepióét megsemmisítették. Maga Iulius Caesar is elvesztette hadseregét, s midőn véres testét szomorú menetben vitték vissza a Városba, a hadvezér útközben, Róma kellős közepén lehelte ki lelkét. De nagy a rómaiak szerencséje, és mindig a bajban mutatkozik meg a legteljesebben, újult és hatalmas erővel! A különféle népekre egyenként törtünk rá: Cato az etruszkokat zúzta szét, Gabinius a marsusokat, Carbo a lucanusokat, Sulla a samnisokat, Pompeius Strabo pedig mindent a lángok és a fegyverek martalékává tett, és addig nem vetett véget a mészárlásnak, amíg el nem törölte a föld színéről Asculumot, s oly sok hadsereg, oly sok consul halotti szelleméért, a városok kifosztásáért be nem mutatta az engesztelő áldozatot az isteneknek.