A SAMNIS HÁBORÚ

I. 16. Ezután a campaniaiak kérésére Róma nem a maga érdekében, hanem – ami ennél sokkal szebb – szövetségeseiért kelt hadra, és tört rá a samnisokra. Városunk ugyan mindkét néppel egyezségre lépett, de a campaniaiakkal a szövetség előbbre való volt, és inkább a velük kötött szerződést tekintettük szentnek és sérthetetlennek, mert ők mindannyian behódoltak. Népünk tehát szinte önmagáért vívta meg a samnisok elleni háborút.

Nemcsak Itália, hanem az egész földkerekség egyik legfestőibb tája Campania vidéke. Sehol sem üdébb a levegő, s mi több: a virágok is kétszer nyílnak. Sehol sem dúsabb a rét: ezért is mondogatják, hogy Liber és Ceres versengenek itt egymással. Sehol sem simábban hívogató a tenger: olyan híres kikötők vannak errefelé, mint Caieta, Misenus, Baiae (ahol hőforrások zubognak), a Lucrinus és az Avernus, csupa olyan hely, ahol elcsendesül a víznek árja. Itt szőlőlombba öltözködnek a hegyek: a Gaurus, a Falernus, a Massicus és mindőjük közül a legszebb, az Etna forróságát lehelő Vezúv. A tengerparton városok sorakoznak: Formiae, Cumae, Puteoli, Neapolis, Herculaneum, Pompeii, s a városok fejedelemasszonya: Capua, amelyet valaha a három legnagyobb település egyikeként tartottak számon Róma és Karthágó mellett. Ĺ város védelmében, ezekért a vidékekért támadta meg Róma a samnisokat. íme, ez volt az a nép, amely – ha a gazdagságot nézzük – hivalkodóan felcicomázta magát arany– és ezüstfegyverekkel és sokszínű ruhákkal; ha a cselvetést – rengeteg erdőkben s hegyekben portyázva állított lépten-nyomon tőrt az ellenségnek; ha a vérében levő kegyetlenséget– átokkal terhelt esküvésekkel, emberek feláldozásával tört városunk romlására; ha pedig a nyakasságot – hat ízben szegte meg esküjét, amelyet a szövetség megkötésekor fogadott, és a csatavesztés még vérengzőbbé tette a harcosokat. Mégis ötven év leforgása alatt a Fabiusok és a Papiriusok, apák és fiaik, úgy leigázták és földre tiporták őket, városaikat úgy szétzúzták, hogy ma már Samniumban is hűlt helyét lelnénk Samniumnak, s nem egykönnyen találnánk nyomára annak, amiért népünk hajdan huszonnégy diadalmenetet tartott. Nincs azonban ember, aki ne hallotta volna hírét annak a megsemmisítő vereségnek, amelyet a caudiumi szorosban ettől a néptől szenvedtünk el Veturius és Postumius consulsága alatt. Hadseregünket ekkor csellel körülzárták egy erdős szurdokban, ahonnan nem tudott kitörni. Pontius, az ellenség vezére, akit szinte kábává tett ez a nem várt lehetőség, apjához, Herenniushoz fordult tanácsért. Ő pedig öreg korából fakadó bölcsességgel azt javasolta neki: vagy mindenkit bocsásson el, vagy mindenkit öljön meg. Fia azonban inkább azt a megoldást választotta, hogy a fegyvereitől megfosztott ellenséget szégyeniga alatt hajtja át. Nem tette tehát barátaivá a rómaiakat jó bánásmóddal, akik, mert égette őket a gyalázat, még ádázabb ellenségekké lettek. Consulaink ezután nyomban felbontották a samnisoktól ránk kényszerített szégyenletes szerződést, és példamutató módon önként az ellenfél kezére adták magukat. A bosszúra szomjas római sereg Papirius fővezérlete alatt– elmondani is szörnyű – már az ütközet előtt is kivont karddal tombolt, s az ellenség a megmondhatója, hogy vetett lángot mindannyiuk szeme, amikor ölre mentek. Csak akkor lett vége a vérontásnak, amikor járomba hajtottuk az ellenségnek és elfogott parancsnokának a nyakát.