HÁBORÚ AZ ETRUSZKOK, A SAMNISOK ÉS A GALLOK ELLEN

I. 17. Eddig Róma külön-külön mérkőzött meg az egyes népekkel, mostantól kezdve azonban már szövetségesekkel került szembe: de városunk mindannyiukkal szemben is állta a sarat. Etruria tizenkét vezető hatalma nagy hirtelen összeesküdött a megmaradt samnisokkal és Itália legősibb népével, az umberekkel, akiket addig még senki sem háborgatott. Az volt a céljuk, hogy a rómaiaknak még a nevét is eltörlik a föld színéről, s roppant félelmet keltett, hogy ilyen sok és hatalmas nép egyszerre lendült támadásba. Etruria széltében-hosszában négy ellenséges hadsereg zászlói lobogtak a szélben. A szemben álló feleket azonban elválasztotta egymástól a Giminius-hegy erdős meredélye, ahová még ugyanúgy nem tette be ember a lábát, mint a caledoniai vagy a hercyniai rengetegbe, s ez olyan rémülettel töltötte el a senatust, hogy megüzente a consulnak: ne merészkedjék ilyen veszedelmes helyre. De a vezért semmi sem ijesztette el. Előreküldte fivérét, hogv kémlelje ki, merre lehet átvergődni a hegyen. Az pásztornak öltözve az éjszaka folyamán mindent kifürkészett, és jelentette, hogy biztos az út. így Fabius Maximus szinte baj nélkül került ki az iszonyú veszedelemmel fenyegető háborúból. Hirtelen rajtaütött az összevissza kóborló söpredéken, elfoglalta a hegygerinc kiszögelléseit, s aztán mint a villám, csapott le kénye-kedve szerint a völgyben táborozókra. Olyan volt ez az ütközet, mintha az égből s a felhőkből hulltak volna alá a dárdák a föld fiaira. Mégsem vívtuk ki vértelenül a győzelmet. Az ellenség ugyanis a másik consult, Deciust, beszorította egy völgykatlanba; s hadvezérünk ősei szokása szerint az isteneknek s az alvilági árnyaknak ajánlotta életét, és feláldozta önmagát a diadalért, ahogy családjában immár hagyománnyá lett.